Eszti
Még létezem, ha valakit érdekel. Csak túlságosan mélypontra került az életem. Fogok majd írni értelmes és összeszedett bejegyzéseket is a jövőben, de nem tudom ígérni, hogy ebben az évben lesz ezen a mostanin kívül poszt.

Aki akar, az el tud érni a sztiszti kukac gmail pont com-on.
Eszti


Nagyon kicsi gyereknek nagyon világosszőke voltam, de aztán besötétedett a hajam. Anyukám szerint barnába hajló sötétszőke lettem, szerintem meg vörösesbarna. Nade a lényeg, hogy soha nem volt még festve. Ill. egyszer igen, de akkor csak egyetlen árnyalattal sötétebbre, senkinek fel sem tűnt.

Sokat kacérkodtam azonban a gondolattal, hogy milyen lennék fekete hajjal. Meglépni eddig azért nem mertem, mert féltem, hogy túl nagy lenne a kontraszt a nagyon fehér bőrömmel. Olyan Morticia Addams-es :) Viszont most kaptam Richard nagymamájától némi pénzt a születésnapomra, azzal a kikötéssel, hogy csakis és kizárólag magamra költhetem. Elérkezettnek láttam hát az időt arra, hogy befestessem feketére. És igen, Morticia Addams-es lettem, de imádom :) Richard is, aki a festés óta csak Tish-nek hív :) A fodrász kétségbeesetten próbált ugyan meggyőzni, hogy ne feketét, hanem inkább sötétbarnát akarjak, de nem tudott meggyőzni.

A környezetem reakciói tetszettek.

Tegnap volt egy családi összejövetel, úgyhogy frissen láthatta mindenki a szombati festés eredményét. (És olyan sminket használtam, hogy még jobban kiemelje a feketét)

Az anyósom mosolyogva jegyezte meg, hogy jól áll. Lili, akitől a pénzt kaptam, úgyszintén.

A fiatalabbik sógorom először csak furcsán nézegetett, nem tudta eldönteni, mi a fura a megjelenésemben. Aztán vigyorogva megkérdezte, hogy ezt mikor csináltattam.

Az idősebbik sógorom azt kérdezte, hogy ezt miért csináltattam. Mondtam neki, hogy „midlife crisis” amire ő csak annyit közölt, hogy ahhoz még fiatal vagyok. Én erre meg visszakérdeztem, hogy honnan tudja, hogy meddig fogok élni. Tudom, morbid a humorom…

Richard egyik unokatestvérének a felesége teljesen le volt nyűgözve.

A munkahelyemen is érdekesek voltak a reakciók.

Nikolai elismerően végigmért és közölte, hogy nagyon jól áll.
Elmina inkább arról kérdezett, hogy sok fekete hajú ember van-e Magyarországon, ami miatt úgy döntöttem, hogy én is az akarok lenni.
Patrick megállt az asztalom előtt és közölte, hogy először azt hitte, hogy valaki idegen ül a helyemen. Később pedig megjegyezte, hogy az Addams Family főcímzenéje megvan a telefonján, ha akarnám csengőhangnak :)
Matt vigyorogva azt kérdezte, hogy és szőke mikor leszek.
Ross (az egyik igazgató) meglátott, megtorpant és döbbenten annyit mondott, oh, új a hajad. Mondtam neki viccelődve (vele a hangulatától függően lehet viccelni), hogy kamasz koromban elfelejtettem lázadni, úgyhogy épp itt az ideje, hogy behozzam a lemaradást.
Steve (a másik igazgató, eredetileg az ő titkárnőjeként vettek fel engem, Ross titkárnőjének a feladatait csak akkor vettem át, amikor ő felmondott és nem vettek fel a helyére senkit) csak rám nézett, amikor Patrick észrevette a hajam, de nem szólt egy szót sem, csak mosolyogva ivott egy kortyot a kávéjából.
Don, aki Steve öccse és a cég egy másik részlegének az igazgatója pedig nem értette, hogy miért néz mindenki engem, aztán meglátta, de ő sem kommentálta a látottakat, csak mosolygott.
Yahn kb. velem egyidős, rajta látszott, hogy észrevette a hajam, elismerő pillantásokat is kaptam tőle, de kommentálni nem kommentálta.
Angelo kollegám pedig szemmel láthatóan nem vette észre a változást, vagy ha észre is vette, reakciót nem váltott ki belőle.

Ha fogynék 30 kilót, akkor egy vérvörös rúzzsal tényleg úgy néznék ki, mint Morticia Addams :)

Ma este meg még könyvklub is lesz, majd figyelem ott is a reakciókat :)
Eszti
Újabb iskolai lövöldözés történt az Egyesült Államokban. Ez sajnálatos, de nem erről akarok írni.

A Népszabadság online felületén elolvastam egy cikket erről, és megdöbbentett, hogy ez így megjelenhetett. Nyilvánvalóan fordította a szerzője, nade ettől még igazán odafigyelhetett volna a nyelvhelyességre. Tegye fel a kezét aki ezt a mondatot ebben a formában értelmezni tudja: "Az oregoni Douglas megye tűzoltóparancnoka, Ray Shoufler azt mondta, hogy a támadó áldozatait több tanteremben is rátalálták." Esetleg "a támadó több tanteremben is szedett áldozatokat". Vagy "több tanteremben is találtak áldozatokat". Netán "az áldozatokat több tanteremből szállították el a mentősök". Vagy ha mindenképpen ragaszkodunk a rátalálni szóhoz, akkor "a támadó áldozataira több tanteremben találtak rá".

Egy blogon elmegy az ilyen megfogalmazás, nade a Népszabadság hivatalos online felületén??? Nahát.
Eszti
(És igen, komolyan gondolom)

Harmincas évei elején járó, zárkózott, szarkasztikus, sőt a végletekig cinikus, kapcsolattartásból nem túl jó (khm, kifejezetten rossz) zsidó lány szeretne megismerkedni valakivel, aki itt Sydney északi részén szívesen a barátnője lenne. Ha felkeltettem érdeklődésed, akkor emailed a sztiszti kukac gmail pont com email címre várom "Kinek is kell egy tüskés, bolondos figura" jeligére.

Eszter
Eszti
Anyósommal a hétvégén volt egy érdekes vitánk, s természetesen nem tudtuk meggyőzni egymást.

Van egy kialakult, általánosan elfogadott kép a hajléktalanokról, miszerint mindegyik idült alkoholista és/vagy drogos és/vagy szerencsejátékos és azért vesztették el az otthonukat, mert túl sokat áldoztak a szenvedélybetegségükre. Aztán meg, bármennyire önellentmondás is, van egy olyan belső indítattása az embereknek (jó, nem mindenkinek, de nagyon sokaknak), hogy segíteni akarnak a szegény hajléktalanoknak. És ezen a ponton indult a vitánk. Hogy hogyan segítsünk. Szerinte mindenképpen segélyszervezeten keresztül kell, mert ha magának a hajléktalannak adjuk a pénzt, akkor az első útja a kocsmába fog vezetni. Én pedig mondtam neki, hogy segélyszervezetnek én nem adok pénzt, mert úgyis elsikkasztják a legnagyobb részét, ha biztos akarok lenni benne, hogy a pénz ahhoz jut, akinek szánom, akkor magának a hajléktalannak adom.

Beszélgettünk, beszélgettünk és minden felvetésemre az volt a válasza, hogy ha pénzt adunk, akkor azt úgyis elisszák/eldrogozzák/eljátsszák. Akkor inkább vegyek takarót, élelmiszert stb. és azt adjam oda neki.

Namost én egy nagyon hosszú, nagyjából 2 évtizedes gondolatmenetet követően jutottam el odáig, hogy azt mondjam: "és ha egy doboz sört vagy egy üveg bort akar venni a pénzből, amit adok neki, akkor mi van?"

Kifejtem bővebben. A hajléktalan-probléma akkor kezdett foglalkoztatni, amikor 10 éves korom körül elkezdtem önkénteskedni a Vöröskeresztnél. Akkor még bennem is élt az általánosan elfogadott kép az idült alkoholista hajléktalanról, aki tuti a saját hibájából került az utcára. De ennek ellenére fájt értük a szívem, segíteni akartam rajtuk egy tízéves minden lelkesedésével. Gimnazista koromban arról gondolkodtam, hogy milyen jó lenne, ha meg tudnám venni a Corvin Áruház épületét a Blaha Lujza téren, mert akkor kialakíthatanék egy olyan hajléktalanszállót, ahol minden hajléktalannak kulccsal zárható szobája lenne egy kis fürdőszobával, amiben lenne munkaügyi központ, ahol lenne pszichológus és szociális munkások, ahol mindenki együtt dolgozna azon, hogy fedél legyen újra a hajléktalanok feje fölött.

Amíg csak önkénteskedtem a Vöröskeresztnél, addig megfigyeltem az utcán kolduló embereket. Pénzt nem adtam, mert akkor még élt bennem, hogy idült alkoholista és el fogja inni, én pedig azt akarnám, hogy élelmiszert vagy takarót vegyen rajta, amit úgyse fog. Aztán ahogy egyre többjüket figyeltem meg, úgy kezdtem felfedezni, hogy bizony nem mindenki alkoholista, aki az után él. Nem álltam le senkivel, hogy megbeszéljem az életének a történetét, de egy idő után jól meg tudtam különböztetni azokat, akik piára gyűjtenek azoktól, akiknek tényleg élelmiszer kellene. A "koldusmaffia" tagjait is elég jól megtanultam kiszűrni. Egyszer láttam egy nagyjából 70-es éveiben járó bácsit, aki nem volt erőszakos, nem mászott az arcomba, hogy adjak neki pénzt, csak csendben ült a kapualjban egy táblával maga előtt, amin annyi volt csak olvasható, hogy éhes vagyok. Bementem a sarki boltba és vettem neki 6 zsömlét meg némi felvágottat. Mikor odaatdam neki, akkor leírhatatlan boldogság ült ki az arcára. Majd elkomorodott, és jó sokszor visszakérdezett, hogy ezt biztos neki szántam-e és hogy valóban nem a saját számtól vonom-e meg a falatot és hogy tényleg nem fog hiányozni a havi költségvetésemből ennek az ára.

Amikor elkezdtem a Vöröskeresztnél dolgozni 19 évesen, akkor tele voltam lelkesedéssel, hogy most főállásban tudok segíteni ezeken az embereken. Az útvonalamon munkába menet 2 "állandó" hajléktalan volt. Az egyikük az Örs Vezér téren a hévet a metróval összekötő aluljáróban, a másik az Arany János utcában a metrómegálló könyvesbolt felőli kijáratánál. Az Örs Vezér téri férfitől rendszeresen venni kezdtem a Fedél Nélkült. Elolvasgattam a cikkeket is, de elsősorban nem ezért vettem, hanem azért, hogy értelme legyen a munkájának. Ugyanis sokan nem tudják, hogy a Fedél Nélkült áruló hajléktalanok nem munkanélküliek, hanem ugyanolyan hírlapárusok, mint akik az újságos standokban ülnek, csak a lap eladásából származó bevétel 100%-át megtarthatják. A lapnak pedig nincs fix ára, mindenki annyiért veszi meg, amennyit rászán.

Az Arany János utcánál lévő férfinek pedig úgy segítettem, hogy amire a raktárosunk rábólintott, azt kivittem neki. Levespor, keksz, nápolyi stb. Ő pedig egy idő után elkezdett nekem félretenni egy Metró újságot minden reggel, hogy így köszönje meg. Nem ezért csináltam, de nem mondtam nemet a Metró újságra. Azt szerettem olvasni, de általában mire az Örsre értem, már mind elfogyott. Örültem, hogy ő félretesz nekem egyet. Sokat nem beszélgettem vele, a mai napig nem tudom sem a nevét, sem az élettörténetét, de azt biztosan tudom, hogy semmiféle szenvedélybetegsége nem volt.

A huszas éveimben is sokat gondolkodtam a hajléktalanságon és még most, a harmincas éveimben is. És még közel sem értem a végére. Nem minden hajléktalan szenvedélybeteg, bár természetesen tisztában vagyok vele, hogy vannak sokan szenvedélybetegek is köztük. Viszont ha vissza akarnak kerülni a társadalom krémjébe a perifériáról, akkor alig számíthatnak ebben segítségre. Akkor sem igazán kapnak támogatást, ha minden tőlük telhetőt megtesznek az ügy érdekében. Az átlag adományozó azt várja el, hogy a pénzéből valahogy kerítsenek fedelet a fedél nélküliek fölé és nyújtsanak neki segítséget az alapvető szükségletek - étkezés, melegedés stb.- kielégítéséhez. És ez idáig rendben is van. De ha azt is hozzávesszük, hogy az átlag adományozó 20-50 forintokat szeret adni, akkor hirtelen irreális lesz az elvárás.

Ilyenkor szokott elhangozni, hogy keressen munkát, menjen el dolgozni. Én már rég nem élek Magyarországon, de ami információ eljut hozzám, abból azt tudom leszűrni, hogy még azoknak is nagyon nehéz állást találniuk, akiknek van fedél a fejük fölött és tudnak mosni, fürdeni (tehát nem büdösek) van internethozzáférésük (azaz tudnak álláshirdetéseket böngészni egész nap és önéletrajzokat küldeni emailben) és telefonuk (amin utána tudnak telefonálni az elküldött önéletrajznak és amin el tudják érni őket, ha be akarják hívni őket interjúra). Egy hajléktalannak ez az eszköztár mind kiesik. Ha van mobilja, akkor a társadalom ferde szemmel néz rá, hogy erre bezzeg van pénze, kajára meg nincs. Ha nincs mobilja, akkor nem tud állásügyben telefonálni. Használjon nyilvános telefont. Rendben. Mennyi a percdíj és mennyi készpénzt hajlandó adni az adományozó? Ha behívják interjúra, akkor nem fogja ápolt ember benyomását kelteni. Borostás lesz, kicsit büdös, a ruhái koszosak. Még akkor is, ha interjú előtt el tudott menni valahová mosakodni/mosni. Nem őt fogja akarni alkalmazni a munkáltató, akármilyen meggyőző is a stílusa. Az sem szokta jól kivenni magát, ha az önéletrajzban nem tud kontakt telefonszámot megadni. Ha van mobilja, akkor más a helyzet, de tartsuk észben, hogy ezt luxuscikknek gondolják azok, akik adományozni szoktak. A segélyszervezetek valamicskét tudnak segíteni ebben, de nem túl sokat.

Ha mégis talál állást és elkezd dolgozni, akkor a következő lépés, hogy szeretne albérletbe menni, kiszakadni az utcai közegből. Mégis ki fog neki lakást kiadni? Amint a tulaj megtudja, hogy hajléktalan, rögtön nem fogja kiadni neki a lakását. És még csak nem is hibáztatom őt emiatt. Fél, hogy beengedi, aztán nem tudja majd többé kitenni. Akkor sem, ha a hajléktalan elveszti az állását és nem fog tudni fizetni, mert Magyarországon a törvény a birtokost védi a tulajdonossal szemben. Nyilván ennek a kockázata akkor is megvan, ha olyasvalakinek adja ki a lakását, aki másik albérletből jön, de egy hajléktalan esetében nagyobb ez a kockázat. Önkormányzati lakás? Létezik ez még Magyarországon? És ha igen, akkor mennyit kell rá várni? Ausztrália esetében pedig az ügynökségek nyilván nem egy hajléktalant fognak ajánlani a tulajnak, amikor túlkínálat van jól kereső, biztos egzisztenciával rendelkező bérlőjelöltekből, akik horribilis összegeket készek fizetni még egy sötét kis lukért is. Itt Ausztráliában van önkormányzati lakás-szerűség, úgy hívják, hogy housing commission, de azoknak is hosszú éveket kell várni lakásra, akiket egyáltalán felvesznek a várólistára. És a várólistára kerüléshez sokszor nem elég annyi, hogy valaki egyedülálló anya 5 gyerekkel és nemsokára ki fogják lakoltatni. Ha van az anyának x dollár bevétele, ahol x > minimálbér, akkor beint a Centrelink, hogy abból meg kell tudni élni, mert a Centrelink a kiadási oldalt nem nézi, csak a bevételit. Ha meg nincs munkája, akkor ő a dole bludger, aki még dolgozni sem hajlandó elmenni és biztos csak a segélyért szülte a gyerekeit. Erre a sztereotípiára pedig csak ráerősítenek az olyan műsorok, mint a Struggle Street vagy Housos.

Namost ha én segíteni akarok, akkor több opció jön számításba. Adhatok ételt / italt / ruhát / készpénzt / bútort stb. egy tetszőleges segélyszervezetnek. Ők pedig belátásuk szerint hasznosítják. Eladják a ruhákat és a befolyt pénzből építenek hajléktalanszállót, vagy odaadják a rászorulónak az ételt, esetleg vesznek a befolyt összegen utalványt, amit nem lehet cigire vagy alkoholra költeni és ezt osztogatják. Viszont számolnom kell azzal, hogy a jobb dolgokat úgyis el fogják sikkasztani, az adományozott pénzem nagy részét pedig önmaguk reklámozására költik.

Ha közvetlenül a hajléktalannak akarok segíteni, akkor vagy pénzt adok neki, vagy ételt / italt / ruhát stb, esetleg megengedem, hogy lezuhanyozzon a fürdőszobámban, ha nagyon a szívemen viselem a hajléktalanok ügyét. Ha meg akarom szabni, hogy mit vehet a pénzemen, akkor nem a pénzt adom oda neki, hanem azt, amit venni akarok rajta neki. Viszont ha nem akarom megszabni, hogy mire költheti a pénzemet, akkor bizony a pénzt fogom odaadni, és nem problémázom azon, hogy esetleg alkoholt vesz belőle. Ugyanígy problémázhatnék azon is, hogy csokoládét / hamburgert / zsírban tocsogó ételeket fog venni. Az is egészségtelen. Erőszakossá kétségtelenül nem fog válni egy hamburgertől, míg a piától válhat, de annyi pénzből, ami egy átlag, nem frekventált helyen kéregetőnek egy nap alatt befolyik, nem fog tudni annyi piát venni, hogy erőszakossá váljon. És még egyszer: nem minden hajléktalan alkoholista.

Nem egyszerű kikerülni ebből a körből, sokaknak nem is sikerül. Akkor meg miért ne ihatna meg adott esetben egy pohár bort vagy egy doboz sört? Nem attól lesz alkoholista valaki, hogy időnként megiszik egy adag alkoholt. És ha én azt látom, hogy egy hajléktalan alkoholt iszik, abból még nem következik automatikusan az, hogy meg sem áll, amíg végére nem ért egy teljes üveg vodkának. Érdekes mód, ha valakinek van a feje fölött fedél, akkor rögtön nem nézünk rá szúrós szemmel, ha megiszik napi egy doboz sört. Még csak alkoholistának sem lesz kikiáltva emiatt. Én nem iszom alkoholt, de el tudom képzelni, hogy van, aki vágyik rá. Nem úgy, mint ahogyan Richard, mert az tényleg alkoholizmus. Hanem úgy, mint ahogy én a Nutellára. Nem eszem meg minden nap egy teljes dobozzal, de időnként nagyon jólesik pár evőkanállal enni belőle és 1-2 hónap alatt elfogy egy doboz.

Ha nem az az alapállásom, hogy ÚgyisAlkoholistaElisszaAPénzemet, hanem szimplán csak emberként kezelem a hajléktalant, aki alapjáraton nem szenvedélybeteg és tudja, hogy abban a pillanatban mi segítene rajta a legjobban, akkor nyugodt szívvel adhatok neki pénzt. Na és ha vesz rajta egy doboz sört, akkor mi van? Majd a következő héten venni fog egy pohár forró csokit. Az alkoholizmus nem itt kezdődik.

És különben is, igenis szét kell választani a hajléktalanság problémáját és az alkoholizmus problémáját. Más megközelítést igényel a kettő, és az előbbi esetében kellő odafigyeléssel és megfelelő stratégiával hatalmas sikerarányt lehetne elérni, míg az utóbbi megoldásához nincs egyetemes, bevált recept és nem lehet olyan stratégiát kifejleszteni rá, ami tutibiztosan meghozza a várt sikert. És ha az egyiket sikerül is megoldani, az nem jelenti azt, hogy automatikusan megoldódik a másik is. Akkor sem, ha egy hajléktalan alkoholista is. Akkor meg főleg nem, ha egy alkoholistának van fedél a feje fölött.
Eszti
Vagy lehet, hogy csak Ausztrália túl drága... Az egyik társigazgatónak a munkahelyemen Lexusa van. Ez luxusautó, akárhogy is nézzük, bár kétségtelen, hogy nem Lamborghini kategória. Az egyik kerekének a felfüggesztését cserélni kellett. Ausztrálián belül csakis és kizárólag egy helyről lehet megrendelni az alkatrészt. Küldtek is egy árajánlatot: alkatrész 7200AUD, beszerelés költsége 3000 AUD. Namost aki a céges autók karbantartásával foglalkozik nálunk, az körülnézett az interneten. Az Egyesült Államokból 1100 AUD-ért megrendelte az alkatrészt. Ebben benne van minden járulékos költség is, úgymint postázás, valutaváltás, ÁFA, vám stb. Itt pedig a normál órabéréért beszereli a Lexusba. Hiába na, Amerikában jobban működik a verseny...
Eszti
Tegnap kivégezték a Bali 9 két vezetőjét és ez hatalmas indulatokat váltott ki mind indonéz, mind ausztrál részről, diplomáciai körökben éppúgy, mint a hétköznapi emberek között.



Hogy miről is van szó: Az Ausztrál Állami Rendőrség (AFP) tippjét követően 2005-ben Indonéziában, Bali szigetén letartóztattak 9 ausztrált, akik 8,3kg heroint próbáltak Ausztráliába csempészni, 4 millió ausztrál dollár értékben. Őket nevezik a Bali 9-nek. Köztudott, hogy drogcsempészetért Indonéziában jellemzően halálbüntetés jár, néha életfogytiglani börtön, náluk ez a törvény. Kegyelmet ugyan adhat az indonéz elnök, hatalmában áll, de nem túl sűrűn szokott. Hosszas jogi procedúrát követően a 9-ből 7-en börtönbüntetést kaptak, Adnrew Chan-t és Myuran Sukumaran-t pedig golyó általi halálra ítélték és tegnap, április 29-én, ausztrál idő szerint hajnali 3:25-kor végrehajtották az ítéletet. Rajtuk kívűl még másik 6 embert végeztek ki szintén drogcsempészet miatt. Eredetileg 9 főt terveztek kivégezni, de a kilencediknek, egy filippínó nőnek végül elhalasztották a kivégzését, mert jelezték a Fülöp szigeteki hatóságok, hogy szükségük van az ő tanúvallomására egy ottani drogkereskedő elleni perben. Április 25-én, azaz egy itteni nemzeti ünnepen, az ANZAC napon jelentették be az indonéz hatóságok, hogy még 72 órája van hátra az elítélteknek. Ezt zokon vették az ausztrál oldalon, mert ANZAC nap az ausztrál és új-zélandi háborús hősöknek állít emléket az I. Világháborús gallipoli partraszállás évfordulóján, és idén ráadásul pont a 100. évforuló volt.


A kivégzést megelőző hetekben másról sem volt szó a hírekben, mint ennek a 2 embernek a sorsáról. Még a csapból is ez folyt. Az ausztrál kormány mindent megpróbált, hogy megmentse az életüket. Könyörögtek az indonéz elnöknek, hogy gondolja meg magát és kegyelmezzen meg nekik. Felajánlottak fogolycserét. Próbáltak fellebbezni nem létező okokra hivatkozva. Semmi nem használt. Azt pedig külön sértésnek vette az ausztrál oldal, hogy pont ANZAC napot kellett tönkretenni a hírrel, hogy országának 2 állampolgárát ki fogják végezni. Az indonéz oldal pedig közölte, hogy Ausztrália ne akarja megmondani nekik, hogy hogyan alkalmazzák saját országukon belül a saját törvényeiket. Ők egy önálló állam, mindenki tartsa tiszteletben a törvényeiket, aki kapcsolatba kerül velük. A kivégzés után Ausztrália visszahívta az ottani nagykövetét, a korábbi Palmer United párttag, most független képviselő Jaqui Lamby pedig követeli, hogy vonjunk meg minden segélyt Indonéziától, és amit oda szántunk, az irányítsuk át a nepáli földrengés károsultjainak megsegítésére.



A hétköznapi embereket is megosztja az eset. Az egyik tábor azt mondja, hogy már 10 évet leült ez a 2 szerencsétlen, szemmel láthatóan jó útra tértek és megbánták a tettüket, fölösleges kivégezni őket, Joko Widodo (indonéz elnök) ne játsszon Istent, és különben is innentől kezdve bojkottálja minden ausztrál Balit és úgy általában Indonéziát. Majd meglátják, mire mennek az ausztrál pénzek nélkül. (Az indonézek pedig válaszul a bojkott felhívásra közölték, hogy jó is, ha az ausztrálok nem mennek ezentúl Balira, úgysem látták őket soha szívesen a népszerű nyaralóhelyen) A másik tábor szerint pedig igenis megérdemlik a halálbüntetést, ha nem számoltak azzal, hogy ez akár az életükbe is kerülhet, az az ő bajuk és egyébként is arra miért nem gondol senki, hogy mi lett volna azok életével, akik elfogyasztották volna ezt a heroint, ha az utcára kerül. Azokat, akik túladagolják magukat, miért nem sajnálja senki, az ő életükért miért nem küzd ennyire a kormány?




Idáig az objektív ismertetés. És akkor innentől az én saját, szubjektív véleményem következik, amivel lehet nem egyetérteni, de nagyon nehezen tudom elképzelni, hogy lenne olyan érv, amitől megmásítanám.

Több szempontból nézem ezt a történetet. Előszöris, ha az ausztrál oldalnak tényleg annyira fontos lett volna ennek a 9 embernek az élete, mint most azt állítják, akkor nem szóltak volna az indonézeknek, hanem megvárták volna, hogy Ausztráliába érjen a gépük és itt tartóztatják le őket. Tényleg mindenki tudja, hogy Indonéziában ki szokták végezni a drogcsempészeket, még a kicsi gyerekek is, a rendőrség is pontosan tisztában volt vele.

Másodsorban pedig ezek kilencen is pontosan tudták, mit kockáztatnak, csak úgy gondolták, hogy "á, mi úgysem bukunk le, elkapni csak másokat szoktak, soha nem minket".

Bár szerintem a drogcsempészet nem olyan bűn, amiért halálos ítéletnek kellene járnia, ettől még tiszteletben tartom Indonéziának azt a jogát, hogy alkalmazza a saját törvényeit a saját országán belül. Még ha nem is értek vele egyet. Ausztrália is nagyon morogni kezdene, hogyha bármely más ország bele akarna szólni, hogy hogyan alkalmazza a saját törvényeit Ausztrálián belül, vagy megpróbálnák arra kötelezni, hogy idegen rendszer szerint ítélkezzen a bíróságain. A sharia törvényeket is épp azért nem lehet bevezetni, mert az inkompatibilis az ausztrál jogrenddel, sok helyen sérti azt, és különben is, nem ausztrál. Szóval igencsak álszent számonkérni Indonéziától, hogy miért nem az ausztrál törvények alapján ítélkezik.

Én drogcsempészet esetén inkább börtönbüntetés párti vagyok. Viszont fenntartom, hogy attól, hogy az alkoholfogyasztás társadalmilag elfogadott, a drogot meg bünteti a törvény, attól még az alkohol sokkal több kárt okoz, mint a drog és az egészségügynek is többe kerülnek az alkohollal kapcsolatos problémák, mint a droggal kapcsolatosak.

Találtam egy 2010-es statisztikát a VIC Health honlapján. E szerint a 2010-es évben 5555 ember halt meg az alkohol miatt, ebben benne van a májzsugor is és az ittas vezetés is. Drogfogyasztásról nem találtam ugyanebből az évből adatot, de az Australian Medical Organization honlapja szerint 2011-ben 1383-an haltak meg kábítószer túladagolás miatt.

Szóval a kérdés, ami bennem felmerült: ha a drogdílert lelőjük, mert a droggal más emberek halálát okozhatja, ha azok túladagolják a szert, akkor a kocsmai pultost és az italbolti eladót is lőjük le, hogyha májzsugor miatt meghal, aki náluk rendszeresen alkoholt vesz?

Ezt a két pasast nyilván nem kéne hősnek kikiáltani, mert bűnözők. De szerintem lelőni sem kellett volna őket.