Eszti

Ugyan alá még nem írta, de szóban rámondta az áment a főnököm a májusi 3 hetes szabadságomra. Mi pedig meg is vettük a repjegyeket :) Aputól ajándékba kaptuk az enyémet azzal a kikötéssel, hogy az árát február végéig össze kell spórolnunk és hozzá kell raknunk ahhoz a pénzhez, amit egy lakás depozitjára gyűjtünk.

Én május másodikán fogok indulni, Richard pedig május 9-én jön utánam. Azért csináljuk így, hogy nekem legyen egy hetem, amit a barátaimmal tudok tölteni. A nagypapám 85. születésnapjára megyünk. Ő persze már most morog, hogy minek megyek, hogyha 3 hét múlva visszajövök Ausztráliába. De nem rovom fel neki :)

Hazafele pedig meg fogunk állni egy napra Dubaiban. Richard biztos, hogy be fog tudni menni az országba, én viszont nem biztos. Ugyanis nekem kell vízumra jelentkeznem, neki viszont nem, mert ausztrál az útlevele. Ez így önmagában még nem lenne probléma, az űrlap egy fénymásolt A4-es lap, nagyon egyszerű, nade van egy olyan rubrika, hogy “Vallása?” Namármost egy arab államban egy zsidót visszakézből szórnak ki. Meglátásom szerint nem írnák az űrlapra a vallást, ha nem akarnának az alapján szűrni. Ha meg ateistát írok bele, akkor az egyből gyanús lesz. De mindegy, majd megoldom valahogy.

Eszti

Miért pont a hétfő reggeli csúcsforgalomban és miért pont az én vonalamon kell valakinek megöngyilkolnia magát? Szokott időben szokott hétfő reggeli mélabúban baktatok az állomás fele, mikoris Richard sms-t küld, hogy valami történt Lindfieldnél, s a vonata még mindig nem indult el Hornsbyból. Na, mondom ez nem jó, odaérvén megvettem a jegyem, az egyes vágány helyett a hármashoz mentem, mert az volt kiírva, majd elolvasván a kiírást a vágány mellett visszabattyogtam az egyesre, aholis összetalálkoztam a férjemmel. Akkorra már tudta, hogy “fatality”, tehát meghalt valaki. Nem, azt nem tudni, hogy mikor indul újra a North Shore Line. Akkor a Richard vonata már 20 perce állt ott. Na gondoltam, még jó, hogy Hornsbyban lakom, innen nem csak a North Shore-on megy vonat, hanem a Northern Line-on is, gondoltam bemegyek a belvárosba, s onnan megyek a buszommal. Ugyanis a buszom másik vége Wynyard. Richard viszont ott maradt és megvárta, míg újraindítják a vonalat. Mint utóbb kiderült, ő csinálta jól. Ugyanis ő már 8.20-ra Chatswoodban volt. Akkor szoktam én a buszmegállómban lenni, tehát nekem csak 10 perc időveszteséget jelentett volna a várakozás, dehát ki tudhatta előre. Ehhez képest én 8.20-kor még félúton sem jártam a city fele, mert túltelített volt a vonal, s minden egyes megálló előtt percekig várakoztunk, míg lett üres vágány. Az általában max. 25 perces utat sikerült 1 óra alatt kivitelezni, s akkor voltam Centralnál, amikorra a munkahelyemen kellett volna lennem. Centraltól Wynyard még 2 megálló, de hála a vonal túltelítettségének, Centralnál át kellett szállnom egy másik vonatra, pedig eredetileg amin ültem elment volna Wynyardig. No, Centralnál meg a vonat volt túltelített, így csak a másodikra fértem fel, pedig amolyan nagyon pofátlanul bunkó pesti stílusban igyekeztem utat törni magamnak. 9.15-re meg is érkeztem a buszmegállómba, s 9 óra helyett ¾ 10-kor már ripsz-ropsz meg is érkeztem az irodába.

Eszti

Ígértem is, meg időm is van gondolkodni, így hát megosztom veletek a gondolataimat.

Az ember születik valahova, gyerekként általában boldog, jobb esetben a szülei gondoskodnak róla, s tanul, hogy legyen munkája, hogy el tudja tartani magát. Aztán ahogy növünk, úgy látunk rá egyre jobban a világra. Elkezdjük felmérni lehetőségeinket és felismerni korlátainkat. S amikor rájövünk, hogy vihetnénk valamire, akkor az is megvilágosodik, hogy nem abban az országban, ahová születtünk. Elképzelünk magunknak egy világot. S aztán keresünk egy országot, ami nagyjából megfelel a vágyainknak és megpróbálunk mindenáron eljutni oda, a rosszat pedig nem vagyunk hajlandóak meghallani az álomországról. Azt képzeljük, hogy elhatározásunk elegendő arra, hogy álomországba besétálva rögtön munkát kapjunk s boldogan éljünk amíg meg nem halunk. Sokan esnek ebbe a hibába. Van, aki nyelvet akar tanulni, azért hagyja el az országot. Sokan vannak ezek között az emberek között, akik nem szervezett nyelvtanfolyamra mennek, hanem csak olyan majd-meglátjuk-mi-lesz alapon. Kimennek pl. Londonba mosogatni, s azt hiszik, hogy ettől jobb lesz a nyelvtudásuk. Pedig az igazság az, hogy ettől még marad ugyanolyan, mint volt, mert akikkel együtt mosogat, azok is ugyanilyen felkiáltással hagyták el az országukat, s pont olyan rossz az angoltudásuk, mint emberünknek, aki kiment csak úgy. Fejlődni a nyelv ettől még nem fog. Másik kategória az, akik egy népesebb magyar társasággal vagy egy-két baráttal mennek ki, s egyfolytában magyarul beszélgetnek, magyar összeköttetéseken keresztül magyar munkáltatóhoz kerülnek, s aztán csodálkoznak, hogy Magyarországra visszatérve nem tudnak megszólalni angolul egy állásinterjún.

Aki véglegesen akarja elhagyni az országot, az máshogyan készül. Szorgosan megtanulja a nyelvet, s elindítja a letelepedési folyamatot. S aztán mikor megérkezik, két eset lehetséges. Ugyanúgy, mint otthon, nekilát állást keresni, próbál megélni, a jobb feltételeket kihasználva élhetőbb életet teremteni. A másik eset az, hogy szabályosan megsértődik az illető, hogy álmoroszágban sem hullik az ölébe a lottónyeremény és bár haza nem megy, de egyfolytában szidja álomországot.

Kicsit hasonlít ez az egész két volt osztálytársam történetéhez. Általános iskolások voltunk. Mind a ketten a Fazekasba akartak bekerülni, ami ugye köztudottan Magyarország legjobb gimnáziuma. Anna nagyon jól tanult, de kitűnő azért nem volt, mindenesetre eljárt a felkészítő tanfolyamokra, tudatosan készült arra, hogy felvegyék, minden extra idejét abba ölte, hogy a felvételéhez szükséges tudást megszerezze. Már előfelvételin felvették, s ő nagyon boldog is volt, s később is imádta az iskolát. Ákos mindvégig kitűnő tanuló volt. Soha a kisujját sem mozdította, hogy felvegyék. Azt hitte, hogy az elég, hogy ő az Ákos, és ezért nem is kell tanulnia. Aki egyszer Ákos, annak alanyi jogon jár a Fazekasba való bejutás. Még beképzelt feje is volt mindehhez. Aztán eljött az előfelvételi. Őt nem vették fel, mert érdekesmód a Fazekast nem az érdekelte, hogy ő ki és hogy egy kis noname iskolában milyen jegyeket szerzett, hanem a tényleges tudása. Na, amikor az előfelvételin visszadobták, akkor elkezdett járni a felkészítő tanfolyamra, s újra próbálkozott a normál felvételin, de akkor is visszadobták. Mindezek után közölte, hogy a Fazekas egy versenylóképző, s hogy ő nem is akart soha oda járni és különben sem lehet jó egy olyan iskola, ahova ő nem kell, hát hiszen ő színötös.

A tanulságot mindenki levonhatja magának, de azért tudom a történetet az elvágyódáshoz hasonlítani, mert mind a ketten azt hitték, hogy jobb lesz nekik az ország első iskolájában, csak egyikük tett is érte, a másikuk meg csak várta, hogy a sült galamb a szájába repüljön. Sok bevándorló is olyan, mint Ákos. Azt hiszi, hogy az, hogy megkapta a vízumot, garantálja a munkamentes gazdagságot.

Eszti

Richard munkahelye, a Four Seasons Nursery rendezte meg a Karácsonyát tegnap. Dee Why-ba mentünk egy étterembe. Nem volt olyan jó, mint a Camellia Sicety-é, de amíg le nem részegedett a társaság, addig nagyjából rendben volt. Richard csak kólát ivott, nagyon büszke voltam ám rá. Körülötte mindenki literszámra itta a sört, az egyik kollegája énekelni is elkezdett a hatására, ő pedig nem rendelt egyszer sem. Oké, kb. háromszor annyi cigit szívott az este alatt, mint szokott, de inkább azt, mint a piát. Az éneklő kollega meg egész este engem akart szóval tartani, én viszont baromira nem akartam beszélgetni vele. Minden kérdésére a lehető legrövidebb tőmondatokban válaszoltam. Aztán vége lett, egyesek még átmentek Mona Vale-be folytatni a bulizást, mi meg hazajöttünk. Meggyújtottuk a harmadig Hanuka-gyertyát is, és lefeküdtünk aludni :)

Eszti

Múlt hét pénteken mondtam a férjemnek, hogy 5-én este pucolja ki a cipőjét, tegye ki az ablakba, s a Télapó majd be fog nézni és hagy benne neki édességet. Körberöhögött, de addig rágtam a fülét, amíg belement. Kitette a cipőjét az ablakba, az enyémet meg az erkélyajtóba. Amíg ő tévét nézett, gyorsan be is csempésztem az ajándékait, 3 csokit, a Simpsons nagyfilmet DVD formájában s egy piros macit, aminek a közepébe I love you volt írva. Mikor reggel fölkeltem, s megnéztem, hogy én mit kaptam (mert elalvás előtt direct felhívta a figyelmem, hogy nézzem meg reggel a cipőmet mindenképp), akkor elhűltem. Két pár cipőmet telerakta édességgel, s a számítógép előtti székre egy mikulássapkát erősített egy doboz Lindt csokival, s a sapka is tele volt csokikkal.

Mikor napközben beszéltünk, mondta, hogy nem tudta, hogy ajándék is kell, nem csak édesség, én meg mondtam neki, hogy nem kell ajándék, csak én gondoltam úgy, hogy hasznosabb neki a DVD, mint a csoki, ha már egy szer két hónapja konditerembe jár, hogy fogyjon :)

Erre amúgy engem is rá akar venni, de masszívan ellenállok. Szent meggyőződésem, hogy konditerembe csak olyan nő jár, akinek már tökéletes az alakja, s csak mutogatni akarja azt. Aki meg tényleg kövér és fogyni szeretne, arra meg lesújtó pillantásokat vetnek. Mindegy, ez mellékszál, a mikulásunk nagyon jóra sikeredett, a tegnapi karácsonyi partin meg mindenki ezen nevetett.

A cseh kolleganőmmel pedig rájöttünk, hogy mindkettőnk nyelvvében Mikulás a Mikulás és ők is ugyanígy mikulásoznak :)

Eszti

Nagyon jól sikerült kis este volt a szerdai, amikor is a NSW Camellia Research Society karácsonyi partijára mentünk az Eryldene Gardenbe. Ott volt az esküvőnk is :) Mikor megérkeztünk, már jó sokan voltak, utánunk már alig jöttek. Az előkertben ücsörgött mindenki, voltak előételek, sajttál, nameg persze pia. Amire életem párja következetesen nemet mondott mindenkinek. Örültem neki :) A sajtok fölül pedig rendíthetetlenül hesegette a legyeket az ottani gondnok. Mi picit beszélgettünk mindenkivel, aztán körbejártuk a kertet. Csináltunk néhány fényképet is, meg rólunk is készített valaki egyet-kettőt. Aztán visszamentünk az előkertbe, s Simon, a társaság elnöke, mondott egy beszédet.

Ezek után a ház verandáján ültünk le. Ill. először a svédasztalról mindenki megpakolta a tányérját és aztán ült le az asztalhoz. Engem is igyekeztek bevonni a társalgásba, az a hölgy, aki velem szemben ült, 3 napot járt Budapesten valamikor régen, s arról a 3 napról igyekezett társalogni több órán keresztül :) Megkérdeztem, hogy a Hősök terét látta-e. Mondta, hogy nem, a kommunista szobrokat nem nézték meg. Nem akartam összezavarni őt azzal, hogy az a szoborpark nem egyenlő a Hősök terével, meg hogy ha az Andrássy úton járt, akkor tuti, hogy a Hősök terén is, inkább ráhagytam. Az Andrássy útról ódákat zengett ugyanis. Meg a Herendi porcelánboltról. Amíg nem tudták, hogy magyar vagyok, addig mindenki azt hitte a kiejtésem alapján, hogy francia :) A Richard mellett ülő nő ismer egy másik magyart is, tőle megtanult annyit, hogy nem szabad :) Ez az össz magyar szókincse :)

A vacsora vége fele meg ajándékot bontottunk. Mindenki előtt volt egy leginkább szaloncukorra emlékeztető papírhenger, aminek a két végét két ellentétes irányba kellett húznia két embernek, s akinél a nagybb fele maradt, azé lett a benne lévő ajándék. Mindegyikben volt egy papírkorona, egy műanyag figura és egy idézetes papír.

Miután ezen túlestünk, kihozták a tradicionális angol pudingot, leöntötték alkohollal és meggyújtották. Megvártuk, míg elaludt a láng, s mindenki kapott egy szeletet.

A puding után pedig díjkiosztás következett. A legszebb kert-legjobb reticulata- legtöbb kamélia stb…

Az este végén pedig az egyik hölgy hazavitt minket.

Eszti

Csak nem fogyok ki az ötletekből, hogy miket írhatnék még mára:) Ma is elolvastam az unokatesóm blogját, s szakadtam a röhögéstől. 15 éves, de olyan stílusa van, hogy már most simán híres írónő lehetne. Jó, tulajdonképpen nem az unokatestvérem, de így a legegyszerűbb kifejezni a rokonsági fokot:) Voltaképpen anyukám unokatestvérének az unokája. Nade a lényeg, ha fel akarjátok deríteni a napotokat, s nem az én nyavajgásaimat olvasni egyfolytában, akkor:


http://www.napocskalovacska.blogter.hu

Eszti

Vasárnap újságot vettem. Ebben még semmi furcsa nincs. De a péztáros pasasnak ki volt lakkozva a körme ezüst színű körömlakkal. Még az életben nem láttam lakkozott körmű férfit. Fülbevalósat, hosszú hajút igen, nade lakkozott körműt… Csak én nem láttam még és ez egy bevett szokás, vagy tényleg ritka jelenség és csak én futottam bele?

Eszti

Tegnap Melbourne Cup volt. Ez Ausztrália legnevesebb lóversenye, erre a félórára megáll az élet és mindenki ezt nézi. Nálunk reggel 11-ig mindenki beadhatott a közösbe 1 dollárt, s az vitte az összegyűlt pénzt, akinek a megtett lova a legjobb helyen végzett. Patrick nevű kollegám lement szendvicsekért és rágcsáért, Matt elment borért, sör és üdítő már volt a hűtőben. Edison átpakolta a tárgyalóból a tévét abba a helyiségbe, ahol többen elférünk, s az egész kollektíva együtt nézte a futamot.

Richardom bukmékernél fogadott, 5 dollárt tett fel, s 15-öt nyertünk. Milliomosok lettünk ennek következtében :))))))))))))))))))

Eszti

Reggel szokás szerint vártam a vonatom. A vágány mellett álltam, s egyszercsak egy hangosabb szóváltásra lettem figyelmes. No, mikor belehallgattam a beszélgetésbe, akkor kiderült, hogy a címszereplő épp azért kajabált, hogy a két dohányzó pasas oltsa el a cigarettáját, mert kint van az állomáson a dohányzást tiltó tábla. Mikor azok visszabeszéltek neki, akkor egyre emelkedettebb hangnemben kezdett beszélni, s a végén közölte, hogy fel fogja jelenteni őket, s meg is kérdezte hozzá a nevüket. Halkan jegyzem csak meg, hogy nyílt vágányon lehet dohányozni, csak zárt térben nem.

Eszti
Tegnap utaztam haza a vonaton, közben pedig a magyar nyelvű Geo magazint olvastam. Szüleim szokták elküldeni nekem levélben, mikor összegyűlik 4-5 darab. Egyszercsak a mellettem ülő házaspár férfi tagja felém fordult, s megkérdezte: "elnézést, ez egy magyar nyelvű újság?" Én meglepetten válaszoltam, hogy igen. Kb 10-15 percet beszélgettünk, amíg le nem szálltak. Kiderült, hogy két évet éltek Magyarországon, de magyarul csak annyit tud, hogy viszlát :) A fiuk pedig az ottani amerikai iskolába járt, ami Nagykovácsi fele van. Azt is megkérdezték, hogy nyert-e már Magyarország háborút :) Mondtam nekik, hogy 1490, azaz Mátyás király halála óta nem igazán :)) Ezen jót nevettek :)
Eszti

amikre valószínűleg sosem fogom megtudni a választ:

Mit a feladata annak a bácsinak, aki minden reggel ott ül narancssárga mellényben és védősisakban Chatswoodban a mozgólépcső alján és könyvet olvas? Minden reggel. Mindig ott ül és mindig olvas, semmi mást nem csinál.

Miért vesz fel egy amúgy csinos arcú, ám kissé túlsúlyos lány nagyon széles csípővel minden nap testre feszülő, valamivel térd alá érő, fekete csípőnadrágot? S ugyanő miért minden reggel a vonaton sminkeli magát?

Miért jó az valakinek, ha van néhány lila tincs a hajában?

Miért kell térdzoknit felvenni egy alig térd alá érő szoknyához? Ráadásul mindehhez kb 120 kilós a néni.

S a legégetőbb kérdés: hogy a jóistenben tud 10 kollegám egy nap alatt 28 azaz huszonnyolc poharat és bögrét elhasználni, s mindehhez legalább 15-20 kiskanalat?

Hát ilyesmiken gondolkodtam ma a reggeli rituális filozofálási 15 percemben :)

Eszti

Nos, igen jól telt. A Reset végeredménye –3,6 kg lett 5 nap alatt, ami szerintem nem is rossz, főleg, hogy nem tornáztam hozzá.

Péntek este nem mentünk a szokásos családi vacsorára. Úgy döntöttünk, hogy mivel a vendégség miatt Richard szombaton dolgozott vasárnap helyett, inkább otthon pihenünk. Néztük is A Gyűrűk urát amíg el nem aludtunk. Imádom, na :) Amikor az első része kijött filmen, egyáltalán nem akartam megnézni, azt hittem, hogy ez ugyanaz, mint a Csillagok háborúja, amit viszont –kövezzenek bár meg érte- ki nem állhatok. Aztán akkor egy internetes randevúm elhívott rá. A srác úgy nézett ki, mint a saját nagyapja, de a film valósággal lenyűgözött. Olyannyira, hogy az egész környezetem bezsongattam, s még kétszer mentem el a moziba megnézni, a legjobb barátnőm is velem jött egyszer, s aztán ő is ugyanúgy várta a folytatásokat, mint én. Türelmem nem volt kivárni, hogy megtudjam, mi történik, úgyhogy kölcsönkértem a könyvet. Kb. egy hét alatt elolvastam a több, mint 1000 oldalt. Ja, s pont attól kaptam kölcsön a könyvet, akivel nagyon utáltuk egymást a gimnáziumban, de hát mit tehettem, amikor ő volt az egyetlen az ismeretségi körömben, akinek megvolt a trilógia? De nem közvetlen tőle kértem ám :) A srác nővére anyunál volt ügyvédjelölt, így anyu megkérte őt, ő meg a testvérét. Vissza is ugyanilyen módon került a könyv. Az első kb. 70 oldal borzalmas, de a többi letehetetlen. S a filmekben sem csalódtam. Nagyon jól adják vissza a könyv hangulatát. S moziban, hatalmas, egész falat betöltő vásznon egyenesen lenyűgöző. Otthon, a kis képernyős tévén sem utolsó, de moziban… S mikor Richard rehabilitáción volt, de Leurából már átkerült Katoombába a halfway house-ba, s sétáltunk Katoomba főutcáján, akkor egy antikvárium kirakatában megláttam egy kötetben a trilógiát 10 dollárért. Mondanom sem kell, rögtön bementünk és megvettük. Lehet, hogy újra fogom olvasni, mert már sok apró kis részletet elfelejtettem. A lényegre azonban emlékszem :) No, azt hiszem eléggé kiömlengtem magam A MŰRŐL :) S akárki akármit mond, minden hasonló témájú könyv vagy film ebből indul ki. A Csillagok háborúja is, a Harry Potter is. Ez utóbbiban a sötét úron kívül még a pók is egyezik. A Csillagok háborújáról érdemben nem tudok nyilatkozni, mivel csak egy részt láttam. Azt is úgy, hogy fogadásból. Nem akartam megnézni, de a legjobb barátnőm igen. Én meg azt mondtam neki, hogy jó, de csak akkor, ha ő meg beül velem a Penge 2-re. Namost róla tudni kell, hogy irtózik a vértől. Azt hittem, ennyit nem fog megérni neki, de tévedtem. A végén azonban csak annyit mondott gyilkos pillantások közepette, hogy valljam be, hogy ő nagyobb áldozatot hozott :)

Szombaton átmentünk Turramurrára. Anyósom house-sittel az egyik barátnőjénél, aki 3 hétre utazott el, így csak Lili volt otthon. Egész kellemes este volt. Vacsorára kaptunk rántott húst, meg palacsintát, rakott krumplit meg maceszgombócos levest. Rántott húsból annyi maradt, hogy Lili be is csomagolt nekünk egy csomót. Meg a maradék palacsintát is hazavittük. A mélyhűtő meg még tele van a 2 héttel ezelőtti rizottóval. Ugyanis amikor csináltam, nem vettem figyelembe, hogy csak ketten vagyunk rá, és vagy 10 embernek elegendő adagot főztem. Telis-tele tengeri herkentyűkkel. Így éhezni biztosan nem fogunk az elkövetkezendő hetekben, pláne, hogy a vendégségről rengeteg fasírt maradt. Szendvicseket és falatkákat csináltam, egy külön tálra meg aprósüteményt készítettem fel. A falatkák úgy néztek ki, hogy a fogpiszkálón volt koktélparadicsom, húsgolyó és sajt. Szombaton megkérdeztem anyut, hogyan kell fasírot csinálni. Ő elmondta. Csak mire rájöttem készítés közben, hogy a zsemlemorzsától fog összeállni formázható masszává, nem pedig a tojástól, addigra már hatot beleütöttem. Így aztán annyi fasírt-alapanyagunk lett, hogy úgy 60-70 ki gólyócska jött ki belőle, meg kb. 10 rendes méretű fasírt, s még egy tepinyi stefánia vagdalt :) Merthogy a tojásokat is eltúloztam. A szendvicsekhez elég lett volna kettőt kifőzni, de én hetet főzetm ki, úgyhogy maradt bőven a stefániába, kettő meg még mindig ott figyel a hűtőben. Következtetés: Éhenhalni nem fogunk :)

A vendégség amúgy nagyon jól sikerült, jót beszélgettünk, a lakásunk is tetszett nekik. S ízlett nekik, amit készítettem. Egyikük még meg is kérdezte, hogy a húsgolyót én csináltam-e vagy vettem, mert nagyon finom. Ja, s kaptunk tőlük egy tűzálló-tál készletet. Mint lakásavató ajándék. Most jártak ugyanis először nálunk. Nem is számítottam rá, de örültem neki.

Éva, Imre, Tommy és Laura voltak nálunk amúgy. Éva az anyósom apai unokatestvére, az ő anyukája lett Alzheimer kóros, s emiatt mi kaptuk a bútorait. Nagyon-nagyon szép bútorokat. Tömör fa, nem egy Ikea-minőség… Borzasztó, hogy egy ilyen betegség mégiscsak jó tud lenni valakinek. Én nagyon sajnálom őt, s egy tragédiának érzem a betegségét. De a bútoroknak is örülök. Furcsa kettősség ez.

Imre az Évának a férje, Tommy a fiuk, Laura pedig Tommy élettársa. Van egy lányuk is, Jackie, de ő nem tudott eljönni. Laura valami fantasztikusan vékony. Úgy 45 kilóra saccolom, s elég magas is hozzá. De nem anorexiásan sovány, hanem ilyen a testalkata. S akármit eszik, nem hízik tőle. Igaz, hogy nem is tud sokat enni, mert hamar megtelik a gyomra. Ezért nevetett ki a férjem, hogy fejenként két szendviccsel számoltam. Azt mondta, hogy ha Laura megeszik két szendvicset, akkor vihetjük is rögtön a kórházba. Aztán a végén néhány csokis kekszet evett, meg egy-két falatkát. Azt mondta, hogy csak azért ilyen keveset, mert reggelire megevett egy jó nagy szalonnás-tojásos zsömlét, s még mindig tele van tőle. Ez volt délután háromkor. Irigylem a szervezetét :)

Eszti

Pénteken 25 lettem. Ez kevésbé sokkoló, mint az, hogy az öcsém vasárnap 20. Mindig ő volt az a kis tündi-bündi édi-bédi kistesó, s mostanra már menthetetlenül felnőtt, s ez most ütött szíven. Megkérdeztem tőle tegnap, hogy milyen érzés 20 évesnek lenni. Azt mondta, pont olyan, mint 19nek :)

Péntek reggel arra ébredtem, hogy Richard egy kanalat ad a kezembe. Fenéztem, s egy tányér is volt a kezében. Felültem, s akkor az ölembe tette a tányért. Porcukros eper és csokifagyi volt benne. Mialatt ettem, az öcsém felhívott boldog szülinapot kívánni. Kérdeztem, nem túl drága-e neki, visszahívjam-e, de erre ő csak azt mondta, hogy úgyis mindig szidják a magas telefonszámla miatt anyuék, akkor meg már legyen értelme is. Mikor befejeztem vele a beszélgetést, akkor kivittem a tányért. Férjem pedig visszaparancsolt az ágyba, mondván, hogy még nincs vége. Én engedelmesen visszafeküdtem, s kaptam még májkrémes pirítóst. Nem tudom miért, de Richardnak a májkrém jelképezi a luxust. S tényleg csak különleges alkalmakkor veszi és eszi. Mialatt ettem, kaptam egy képeslapot is tőle. Aztán a reggel elment, ő elindult munkába. Engem még felhívtak a szüleim is még mielőtt elindultam, hogy boldog születésnapot kívánjanak. A nagypapám még előző nap este felhívott. Nálunk mindig az volt a szokás otthon, hogy egy nappal előtte köszöntünk. Az idősebb Fischerék is csütörtökön hívtak, de pont akkor, amikor a nagypapámmal beszéltem, így csak üzenetet tudtak hagyni, amit viszont én nem hallgatok, csak a férjem, úgyhogy szombat lett belőle, mire eljutott hozzám. Node a péntekhez visszatérve. Mialatt mentem a vonathoz, apósom élettársa hívott, hogy boldog szülinapot. Aztán amikor leszálltam a buszról a munkahelyem előtt, (igaz, hogy ez nem a szülinapomra volt, de jól jött ki :) ) ki volt helyezve a Willoughby Council által egy ingyen kávét osztogató stand, úgyhogy rögtön kértem is egy cappuccinot 3 cukorral. A munkahelyemen még beszélgettünk egy kicsit a kolleganőimmel, s az egyikük mondta, hogy ha tudta volna, hogy ez a születésnapom, akkor vett volna egy tortát.

Aztán eltelt a nap, s mikor hazaértem akkor három csokor virág fogadott, egy vörösrózsa, egy sárgarózsa és egy írisz. Ezt mind a férjemtől kaptam :) Előtte való nap pedig egy szál vörösrózsát a szüleimtől egy macival és egy szív alakú lufival. No, aztán én péntek este gyorsan megmostam a hajam, kiegyenesítettem, feldobtam egy kis sminket és irány Turramurra. Ott volt elvileg a szülinapi bulim, de legkevésbé rólam szólt a dolog. Leginkább az volt benne, hogy adni kell a látszatra. Bár Timothy tényleg felköszöntött, Robert még annyit sem szólt hozzám, hogy szia. Egész este. Viszont ott volt Simon és családja, (Simon anyósom unokatestvére anyai ágon) s én így a kis David-babával jól elvoltam. Ő 30-án lesz egy éves és hiperaranyos. Hatalmas szemei vannak és akkorákat tud rötyögni, amikor dúdolnak neki. Meg akkor is, amikor körbepörgetik. Vízszintesen tartottam a karomban, s mint a repülő, úgy pörögtünk. Aztán vissza függőlegesbe. A harmadik kör után már akkor elkezdett fülig érni a szája, amikor vízszintesbe került, s még el sem kezdtünk pörögni.

Volt egy szülinapi tortám is, Lili sütötte. Csokitorta volt, tejszínhabbal rá volt írva, hogy 25, a közepén meg volt 4 gyertya. S körbe volt rakva málnával.

Persze miután Simonék elmentek megvolt a dráma, amire számítottam. Anyósomnak sikerült összevesznie a férjemmel a család előtt azon, hogy az elmúlt héten koszos volt-e az akvárium. Merthogy ő kipucolta és fáj minene tőle, Richard meg azt mondta, hogy nem kellett volna kipucolni, mert nem volt koszos. Mire Timothy rögtön úgy érezte, hogy az anyja védelmére kell kelnie, s nagyon határozott hangon azt kérdezte Richardtól: “Akkor szerinted anyu hazudik?” Mire a Richard: “Szerintem nem, de szerintem akkor sem volt koszos az akvárium.” S ezek után megkérdezte, hogy akkor Terry mikor viszi el a halat. Terry az Toulának, apósom élettársának a kisebbik fia. Erre mondta a Richard, hogy pár hét múlva, mert most felújítanak. Erre jött a katarzis, az egész jelenet csúcspontja. Hogy ő nem fog hónapokat várni a házeladással, hogy a Gyuri befejezze a felújítást. (Jelzem hetekről volt szó). S hogy milyen jól állhat a Gyuri anyagilag, hogy ilyet megengedhet magának. Mire Timothy megkérdezte, hogy mégis ki nem szarja le a Gyurit. Erre Richard csak annyit válaszolt, hogy hát például anyu nem szarja le. Erre a Lilin kívül mindenki nagyon szúrós szemekkel nézett rá, én pedig megfogtam a kezét, közöltem vele, hogy mi most jobb ha megyünk, s rá se néztem senkire, el sem köszöntem senkitől, csak felcibáltam a férjem a lépcsőn, úgy, hogy az szinte porzott utánunk, s ő azért még annyit visszakiabált, hogy bye. Egész hazaúton puffogtam, hogy miért kellett tönkrevágnia a szülinapomat, s hogy miért nem bírja ki, ha egyszer nem ő a főszereplője egy eseménynek. S persze másnap már telefonált is, hogy haragszunk-e rá. Amikor ilyet kérdez, akkor tudom, hogy egy kicsit még szidni akarja Richardot, s utána elmagyarázni, hogy valaha milyen jó volt a kapcsolatuk, s hogy ő még mindig mennyire imádja legidősebb fiát annak ellenére, hogy az hogy bánik vele. Namost ezt megelőzendő mondtam neki, hogy sem Richard sem én nem haragszunk, s megkérdeztem, hogy ő haragszik-e. Erre mondta, hogy nem. S én csak annyit válaszoltam erre, hogy akkor ezt megbeszéltük. Na, ezt nem várta az anyósom. Kb. 2 másodperces csend volt, mert erre nem készült fel, s csak annyit mondott, hogy hát ő tulajdonképpen csak azt akarta péntek este megtudni, hogy hogyan lehet a halkakát kiszedni az akváriumból anélkül, hogy le kellene cserélni a vizet. S azért csak elmondta, hogy Richard kiskorában milyen tündéri volt, s hogy ő még mindig mennyire imádja, akárhogyan is viselkedik vele, de legalább a Richardot szidó résznek sikeresen elejét vettem.

Miután pénteken hazaértünk, elmentem zuhanyozni, s mire kijöttem a fürdőszobából az ágyon várt még egy képeslap. Az volt beleírva, hogy egy lap kevés kifejezni, hogy mennyire szeret engem, azért kapok kettőt. S akármi is történt az este, mégiscsak jó hangulatban zárult a napom :)

Eszti

Hát persze, hogy vonat. Tegnap mentem haza munkából, s Chatswoodnál fél hatkor még mindig az 5.02-es vonatra vártak. Minden percben bemondták, hogy most éppen melyik állomáson várakoztatják a vonatot, de hogy tulajdonképpen miért is kellett várakoztatni, az nem derült ki számomra. Mindenesetre én nem vártam 10 percnél többet, s egy meglepően ures vonat érkezett, de képzelem, aki 5.02-kor akart volna menni és ehelyett óra 40-kor ment.

Más

Tegnap járt le a próbaidőm a Rotricnál, és igen, úgy döntöttek, hogy szükség van rám :)))))))) S én ettől most nagyon boldog vagyok :))))))))))

Eszti

Nos, a hétvégém nagyon jó volt, csak nagyon rövid. Péntek este elmentünk anyósomékhoz Turramurrára, hogy megvacsorázzunk a böjt előtt. Richard nem böjtölt, mert dolgozott szombaton, s mivel fizikai munkát végez, nem tett volna jót neki. Én böjtöltem. Ez abból áll, hogy az ember nem eszik és nem iszik 25 órán keresztül, ill. este az első három csillagtól számítva a másnap esti első három csillag megjelenéséig. Idén Jam Kipur pont szombatra esett. Ez a böjt zárja le a Kol Nidre esével kezdődő 10 bűnbánó napot. S ezzel teljes az új év. Szombat meg amúgyis ünnep minden héten, ezért volt különleges ez a mostani. Szombaton egész nap takarítottam, meg vásároltam, bár elvileg nem lenne szabad munkát végezni böjt alatt. Meg semmilyen ünnep alatt sem. De mit csináljak, én már csak ilyen vagyok:) Szeretem magam megválogatni, mit tartok be a vallásom előírásaiból:)

Szombaton reggel áthozta a kollegám a tévét, aminek 70 cm az átmérője. Hatalmas, jól elfér a szekrényben erre kialakított helyen, Sharp a márkája, s szuperül működik. A kollegám, Gary fiáé volt régebben, aki vett egy új tévét, s ettől már rég meg akart válni. Pedig azon kívül, hogy 10 éves, tényleg nem lehet felhozni semmit ellene. Az én kis Panasonicom, amit még Magyarországról hoztam, az is kb. ugyanennyi idős és tökéletesen működik. Azt még egy szetként vettük egy videóval úgy 96-97 környékén, az én szobámba, nekem, mélyen leértékelt áron. Apu meg se vette volna, ha nincs leértékelve :) Ki gondolta volna akkor, hogy ez a tévé egyszer még Ausztráliában fog kikötni…

Aztán szombat este ismét mentünk anyósomékhoz, hogy a böjt végén együtt együnk. Ott volt a két sógorom, az anyósom, Lili, Richard és én. Robert felesége még véletlenül sem. Tulajdonképpen fölösleges is eljárni mindenféle családi eseményekre, ha az az ember férjéhez kapcsolódik… Roberttel meg kénytelen vagyok szóbaállni, mert Richard megkért rá, de nem viszem túlzásba, s még mindig aljas embernek tartom, hiába próbál Richardon kívül minenki meggyőzni az ellenkezőjéről. Richardot az anyja hozta el a munkahelyéről, s én értem oda legutoljára. Nagy meglepiként ért, hogy gyarapodtunk:) Lett 12 új kaméliánk, ami már mind az erkélyen lakik :) Én csak azt nem értem, hogy miért nem a kertből hozott el az én drága életem párat, miért kellett újat venni. De hát ő tudja. Arra meg amúgyis számítottam, hogy egy szem paprikapalántával nem fogja beérni, mint növénnyel :) Bár meg kell adni, ugyanolyan odaadóan gondozta, mintha kamélia lenne és ez azért nagy szó :) Eddig csak a kaméliákat és magnóliákat meg micheliákat gondozta odaadással, nem létezett, hogy zöldségpalántára vagy zöldfűszerre időt pazarolt volna. Node vissz a böjthöz. Én egyáltalán nem voltam éhes még böjt végén sem, szomjas viszont annál inkább. Viszont apu pont akkor hívott, amikor hozzáláttunk volna a vacsorához, úgyhogy mondtam a többieknek, hogy kezdjék el nélkülem, majd csatlakozom hozzájuk, ha befejeztem. Tea és kuglóf volt elsőként, aztán maceszgombócos húsleves, a levest pedig csirkepaprikás követte nokedlivel. Én még ettem utána az előző napról megmaradt kakaóscsigát. Lili isteni kakaóscsigát és kuglófot tud ám sütni.

Aztán gondoltam, hogy ne legyen sértődés és a férjem se találkozzon túl sokat az anyósommal, meghívom őt és Lilit vasárnapra, amikor befejeztem a porszívózást. Mondták, hogy oké. Én meg mondtam, hogy akkor majd odacsörgök, ha befejeztem a porszívózást. Át is jöttek, megnézték a lakást doboztalanul, jól elbeszélgettünk, majd lementünk vásárolni. Először a Targetbe, ahol az anyósom akart venni valamit, majd az egyik butikba, ahol már régebben kinéztem a szülinapi ajándékom. Most anyósom meg is vette nekem. Nem volt olcsó, de nagyon szép és minőségi. Meg ez amúgyis a 25. szülinapom lesz 5-én, úgyhogy megérdemlek egy 100 dolláros szettet, nem? :) Egy rövidujjú póló és egy hozzá való hosszúujjú blúz. Istenien néz ki. Bár amit eredetileg néztem ki, azt már eladták, de ez is hihetetlenül jó. Az alapja fekete, s rajta nagyobb virágok vannak lilás színben. Imádom na :) Majd pénteken abban megyek Turramurrára vacsorázni. Ez után meg még így hárman beültünk a Gelatissimoba, s Lili meghívott minket 2-2 gombóc gelatora. S aztán anyósom már rohant is haza, merhogy kezdődött a foci, s azt neki mindenképpen látnia kellett. Nekem meg a Richard hagyta meg, hogy fel kell vennem, hogy meg tudja nézni, miután hazajött a munkából. Kb. 83szor mondta szóban, egy post-iten kiírta a tévére, meg küldött a nap folyamán 2 sms-t :) Ha akartam se tudtam volna elfelejteni, hogy felvegyem. Ja, és még fel is hívott egy perccel a meccs kezdete előtt, hogy akkor ugye beindítom a videót :) S mivel én jó kislány vagyok, be is indítottam, s utána lementem még vásárolni egy kicsit. Aztán kipakoltam mindent, s kirakóztam egy kicsit. Találtam a K-Martban olyat, hogy removable hook. Ezt fel lehet tenni a falra, ráakasztani a képet, de ha már nem kell az akasztó, akkor nyom nélkül eltávolítható a falról. Egyetlen problámám van csak, hogy a Napraforgók az istennek nem akar egyenesen lógni a falon. A Budapestes kirakót kiakasztottam a kanapé fölé, Mona Lisa meg az angyalkás kép is már a falon lógnak, a maradék falra akasztandó dolognak meg még keresem a megfelelő helyét.

Este meg még hajat is mostam, ki is egyenesítettem, s úgy éjfél fele aludtam el. Ma reggel meg utáltam fölkelni :) A híradóban reggel valaki bemondta, hogy “beautiful morning”, én meg mondtam Richardnak, hogy ez egy paradoxon. Az ki van zárva, hogy egy reggel szép legyen.

Eszti

Lassan minden reggel belefutok valami kalandosba. A North Shore Line-nal szoktam utazni, de Hornsbyból még indul másik 4 különféle járat, meg intersate is. Na mindegy, nem is ez a lényeg, hanem hogy ma reggel a North Shore Line-on valahol szívinfarktust kapott az egyik utas, így a megszokott vonatom expresszként ment Centralig, ami nekem nem igazán jó, mert sokkal előbb, Chatswoodnál kell leszállnom. Gyorsított járat alapjáraton is a vonatom de azért nem ennyire. A következő 2 vonat is expressz ment Centralig, a tájékoztatás meg azért hagyott némi kívánnivalót maga után. Ha magyarul beszéltek volna ugyanilyen halkan a hangosbeszélőbe, akkor az értettem volna, de így angolul nem értettem, ráadásul csak egyszer-kétszer mondták be. Én az egyik utastárstól kérdeztem meg, hogy mégis mi történt. Aztán egy másik vágányról indítottak egy vonatot, ami meg minden megállóban megállt. Nem értem, hogy ha az meg tudott állni, akkor a másik vonatok meg miért nem, de biztos nekem nehéz a felfogásom. Akkor foltam ¼ úton, amikor már a buszon szoktam ülni Willoughby fele, ahol dolgozom. Nagyon utálom, amikor önhibámon kívül kések el, s még csak nem is tudom 100%-ban, hogy mi történt.

Eszti

akár rólam is lehetne mintázni. Kezdődött a palacsinatsütővel múlt szombaton. Aztán hétfő reggel a munkahelyemen találtam egy törött poharat a mosogatógépben. Ne kérdezzétek, hogyan tört össze benne, én sem tudom, de nekem kellett kitakarítani. No, ennek következtében sikerült elvágnom az ujjam ott, ahol véletlenül nem volt megégve. Eggyel több ragtapasz meg igazán nem számít, amikor már amúgyis van a kezemen 5-6 darab, nem igaz? De a nap itt még nem ért véget. Van nekem egy fiókom a munkahelyemen, ami csak akkor marad becsukva, ha az ember teljes erőből bevágja, máskülönben magától kinyílik. Nos ezen a délutánon nekem sikerült jól odacsapnom a jobb mutatóujjam, ami azon nyomban be is lilult. Szegény job kezem… S ráadásul jobbkezes vagyok. Azt hittem itt már vége a katasztrófasorozatnak, de tévedtem. Tegnap láttam, hogy a szomszédom kitesz egy tévét az utcára. Gondoltam behozom, megnézem, működik-e. Alapjában működött volna, de a nagy bekapcsológomb nem maradt bekapcsolva, ha elengedtem. Mondtam, hogy jó, ha apukám itt lenne, akkor tudna mit kezdeni vele, mert ért hozzá, de én nem, úgyhogy visszaviszem az utcára. Na, az emeletről még épségben lejutottam. Aztán jött az a lépcső, amely a postaládákhoz visz le, s onnan lehet kimenni az utcára. Van egy kis előkertszerűség a ház előtt, ahova csak lépcsőn lehet feljutni, s az előkertből az épületbe. Nos, amikor lefele mentem ezen a lépcsőn, akkor a 3. lépcsőfokon sikerült megcsúsznom. Én a lendülettől leültem, a tévé ráesett a sípcsontomra, majd tovább bucskázott a postaládák elé, s pofával lefele megállt. Hihetetlenül fájt a lábam, két percig csak ültem és masszíroztam, hogy egyáltalán fel tudjak állni. Aztán megfogtam azt a nyamvadt tévét, kivittem az utcára, s aztán felsántikáltam a lakásba, hogy ellássam a sebet. Rosszabbul nézett ki, mint amire számítottam. Vízzel lemostam a két ellilult és felduzzadt horzsolást, amik tényleg nagyok voltak, s ezen kívül még egy hosszú vágott csík is keletkezett a lábszáram közepétől a bokámig. No, gondoltam ennek fele sem tréfa, tettem a horzsolásokra gézlapot s bekötöttem mullpólyával, majd elsántikáltam az orvoshoz. Két orvosi rendelő is van 2 percre a lakásunktól, a kórház meg 5 perc séta, bár az hegynek felfele. Szerencsém volt, mert fél kettőkor értem a rendelőbe, ami kettőkor zárt. Mikor sorrakerültem letekertük a gézt a lábamról, a doki megtapogatta, én meg rendesen felszisszentem minden egyes helyen, ahol fájt. Közösen megállapítottuk, hogy nincs eltörve, csak egy nagyon ronda zúzódás. Lefertőtlenítette, lefedte egy új gézlappal, visszatekerte rá a saját pólyámat, mondta, hogy nem érheti víz 3 napig, s kaptam tőle egy papírt, hogy ha ma nem tudnék dolgozni menni, akkor kedden azt adjam le igazolásként. A sebem nagyon fájt és csípett, aztán elmúlt, s a nap hátralévő részében hullámokban tört rám a fájdalom. De ma reggelre szerencsére már nem fájt, csak érintésre, úgyhogy el tudtam jönni dolgozni. Férjecském azt mondta, hogy igazán gondolhattam volna, hogy ha valaki az út szélére teszi a tévéjét, akkor azt azért teszi, mert annak a tévének valami baja van. De mondtam neki, hogy Ausztráliában ez nem mindig igaz feltétlenül, lehet, hogy csak vett egy jobbat és a régit megunta. Ja, s ő dolgozott vasárnap. Miután ellátott az orvos, felhívtam a mobilján, de nem vette fel. Csak egy üzenetet hagytam, hogy hívjon vissza, amikor majd ráér. Még csak meg sem mondtam a rögzítőn, hogy milyen jellegű a mondandóm, ami miatt szeretném, ha visszahívna:) Öt előtt nem sokkal hívott vissza, s nem kicsit érte sokk, amikor elmondtam, hogy mi történt. Jól le is szidott, mikor hazaért, hogy miért nem hívtam a munkahelyi számát. De mondtam neki, hogy ettől még nem jöhetett volna hamarabb haza, s mire lett volna jó, ha idegeskedik, a fájdalmam attól még nem múlik gyorsabban. Ahhoz képest, hogy arra számított, hogy azt mondom, elfelejtettem kenyeret venni, s ugorjon be ő a boltba… De én még be is vásároltam miután eljöttem az orvostól. Csak kicsit lassan jártam. S este csak háton tudtam aludni, amit nagyon utálok.

Szegény kisöcsém sem járt sokkal szerencsésebben, mint én. Focizott a haverjaival, s egy cselezés közben megcsúszott egy kólásüveg kupakján, s úgy esett el, hogy zúzódott az oldala, az állát pedig 3 öltéssel kellett összevarrni. Mindezt egy nappal azelőtt, hogy én ilyet zsonglőrködtem a tévével.

Ma reggel meg indulás előtt néztük a híreket, s volt benne szó egy repülőgépszerencsétlenségről. Richard pedig megállapította viccesen, hogy nagyobb az esélyem arra, hogy egy fejemre esett tévé által halok meg, mint arra, hogy repülőgépkatasztrófában.

Eszti

Minden kedves olvasómnak.

Eszti

hogy elvesztettem a józan eszem. A hétvégén úgy döntöttünk Richarddal, hogy palacsintát sütünk. Ő kikeverte a tésztáját, én meg azután, hogy egy órát állt, elkezdtem kisütni. Olaj a serpenyőbe, tészta bele, kisüt, tányérra. A sokadik után az olaj helyett a serpenyő alját markoltam telibe, ami nem kicsit fájt. 20 percig hűtöttem hideg folyó vízzel, aztán az összes hólyagra ragtapaszt tettem, de még ezek után is annyira égetett, hogy egész este és éjjel jégakkut markoltam. Nem tudtam elengedni még annyira sem, hogy a húst felvágjam a vacsorámból, úgyhogy Richard vágta fel nekem, én meg bal kézzel megeszegettem. Ez csak azért volt nehéz, mert a bal kezem 10 éves korom óta remeg. Tehát logikus, hogy a jobbat égetem meg ennyire. Richard épp focit nézett, amikor ilyen eszes voltam. Közben meg az apjával beszélt telefonon. De akkorát üvöltöttem, hogy azonnal kirohant a konyhába, s le is tette a telefont, majd elkezdte befejezni a sütést. Amikor visszamentem a konyhába és látta a rengeteg ragtapaszt a kezemen, akkor kérdezte meg, hogy mégis hány ujjamat égettem meg. Addig fel sem fogta, hogy mit csináltam. De nyugtatgatott, hogy ilyesmi bárkivel megtörténhet. De kérdem én, hogy józan ésszel miért fogja meg valaki teljes marokkal a forró palacsintasütő alját?

Eszti

Új hobbim van, mint az előző postból az kiderülhetett a figyelmes olvasóm számára :). Ne kérdezzétek, honnan jött, csak úgy rákaptam. Már kiraktam egy 260 darabos Mona Lisat és egy szintén 260 darabos Van-Gogh-féle Napraforgós képet, meg egy megjegyezhetetlen nevű olasz festő angyalokat ábrázoló képét. Mind össze van már ragasztva és keretbe téve. Már csak egy lakást kell vennem hozzájuk, hogy fel is akaszthassam őket a falra, mert most nem üthetek szöget bele:) Most meg amúgy épp egy 500 darabos Budapesten munkálkodom, a fele már kész van :) Ha sikerült ezt is kiraknom, akkor egy 1000 darabos Eiffel-tornyos következik :) S jelentkezem, ha azután sem ment még el a kedvem az egésztől :)


Eszti

mint amilyen hülye vagyok, hát bizony sosem érnék haza. Beáztattam pár napja néhány fehér inget, s ottfelejtettem. Igenám, de vasárnap betettem egy mosás, s a szennyvíz pont abba a mosdóba folyik, amelyikben az ingek áztak. Az csak a kisebbik baj, hogy összekoszolódtak az ingek, de a bedugaszolt mosdó miatt szépen elkezdett gyűlni a víz, én viszont nyugodtan elmentem kirakózni, várván, hogy a mosás véget érjen. Úgy a felénél járhatott, mikor belémnyilallt, hogy valami nem stimmel. De fél óra takarítás után már nem is látszott semmi :)

Eszti

Ma reggel utaztam a vonaton, munkába, mint szoktam. S egyszercsak arra lettem figyelmes, hogy repül lefele egy kosárlabda, s pont a két egymás mellett ülő emberke feje közé csapódott be. Az egyikük, egy harminc körüli nő nagyon ideges lett. Ezt nem is csodálom, én sem örülnék
neki, ha fejbevágnának egy kosárlabdával. Ingerülten nézett a gyerekekre s a talpa alá tette a labdát. Még ezzel sincs probléma. Ám amikor a gyerekeknek le kellett szállniuk, s az egyikük tényleg sajnálkozva, bocsánatot kérve, udvariasan elkérte tőle a labdát, akkor ő csak annyit mondott ingerülten: Off! És nem adta vissza nekik a labdát. Na ez az, amivel nem tudok egyetérteni. Az odáig rendben van, hogy ingerült, mert fejbedobják. Az is, hogy felháborodásában magánál akarja tartani a labdát, amíg a gyerekek le nem szállnak. De egyáltalán nem adni vissza nekik nem más, mint közönséges rablás. És arra is kíváncsi lennék, hogy mit kezdett utána a labdával, csak sajnos előbb kellett leszállnom, mint neki.

Eszti

S hogy ne csak a panaszkodásaimat olvassátok, végre itt az egy éves évfordulónk :) Pont egy éve, augusztus huszadikán keltünk egybe :) Boldogító igent nem mondtunk, mert a zsidó vallás szerint azt nem kell, de bezártak minket két percre egy szobába miután lezajlott a ceremónia, s két perc után bejött a rabbi bácsi, megkérdezni, hogy még mindig házasok vagyunk-e, nem gondoltuk-e meg magunkat. S miután mondtuk, hogy nem, az után lett végleges a házasságunk. Sokminden történt ez alatt az év alatt. Sokakkal 10 év alatt sem történik ennyi. Volt egy hatalmas hullámvölgyünk rögtön az esküvőt követően, ami egyre csak mélyülni látszott. Volt benne hirtelen felindulás, hogy most akkor mi visszamegyünk Magyarországra és ott folytatjuk az életünket. Volt benne kihívott rendőrség, bírósági tárgyalás. Akartam válni, láttam reménytelennek a helyzetünket. Nem értettem, mi tart még itt engem, amikor a férjem, ahelyett, hogy enyhíteni próbálná a honvágyamat, csak erősíti. Elvesztettem az állásomat, s hosszú hónapokba tellett, hogy újat találjak. Közben Richard úgy döntött, gyógyulni akar, s én leklesen látogattam, amikor tehettem. Igyekeztem tartani benne a lelket, erősíteni az elhatározását. S bár nem csinálta végig mind a 10 hónapot, csak nyolcat, boldog vagyok, hogy idáig eljutott. Kilenc hónapja nem volt a szervezetében alkohol, bár egyszer volt egy kisebb megingása. S most itt vagyunk, boldogabban, mint valaha. Van külön lakásunk, saját életünk végre, én teljes állásban dolgozom egy irodában, Richard hétfőn kezdhet újra a régi helyén, s végre úgy érzem, hogy van közös jövőnk és megéri dolgozni érte. Nagyon boldog vagyok, s most azt tudom mondani, hogy megérte nem megfutamodni a problémáktól. Richard lelkesen lakberendez, főz, mos, takarít, minden este meleg vacsorával vár haza a munkából. Minden nap tanítok neki egy új magyar szót, lassan már egész nagy szókincse lesz :) Mindent összevetve verge harmonikus, kiegyensúlyozott és boldog a házasságunk végre. S imádok élni. Az ördög persze nem alszik, figyelem minden rezdülését, de egyelőre nagyon jól alakulnak a dolgok.

Szombaton nálunk volt apósom, Toula, Ibi és Laci. Laci hozta magával a kávéját és egy kancsó szerű, kávéfőzésre alkalmas tárgyat, s roppant fárasztó módon elmagyarázta, hogyan kell kávét főzni. Mint egy hároméves gyereknek. Még azt is elmondta, hogy a kávészacskót ollóval nyissam ki. De kilöktem ám én vele :) Ugyanis megkérdezte, miért a vízforralóból öntöm a kávéfőzőbe a vizet, miért nem a csapból. S erre én csak annyit válaszoltam, hogy a vízforralóba is a csapból került a víz. Na erre már nem tudott mit mondani :)

Apósom is roppant szellemes volt. Megkérdezte az egyik tálkáról, hogy honnan van, mondtuk, hogy nászajándék volt. Erre a következőt kérdezte: és mikor kaptátok? :D

Pogácsát is sütöttem nekik. Volt mindenem, kenőtollam, sodrófám, csak éppen a tepsi volt olyan kicsi, hogy kb. 15 körben tudtam csak kisütni, úgyhogy a következő beruházásunk egy rendes méretű tepsi lesz. Épp az utolsó kör pogácsa sült a sütőben, amikor megérkeztek a vendégek. Apósom bement a konyhába és kikapcsolta a sütőt, amikor meglátta, hogy be van kapcsolva. Nem is tudom már, hogy eredetileg miért ment be. A lényeg az, hogy büszkén jött ki, s mondta, hogy kikapcsolta az általam bekapcsolva felejtett sütőt. Én meg csak rámosolyogtam, s megkértem, hogy akkor kapcsolja vissza, mert még sül benne a pogácsa. Egyből lehervadt a mosoly az arcáról :)

Vasárnap pedig anyósom vendégei voltunk a Lane Cove Steak House-ban házassági évfordulónk alkalmából. Várakozásaimmal ellentétben nagyon jól sikerült az este, csak a képeslapunkat felejtettük ott, amit kaptunk.

Eszti

Emiatt döntöttem úgy, hogy a továbbiakban tényleg csak akkor állok szóba “kedves” sógorommal, ha Richard kifejezetten megkér rá. Köszönőajándékként mindenki kapott ugyanis egy kis dobozka csokoládét, amiben négy különbözőfajta, kézzel készített bonbon volt. S csak a vak szerencsén múlott, hogy nem lett baj belőle. 12 különféle csokoládéból válogatta ki Rob és Chris azt a négyet, ami a dobozba kerül, s az egyik mégis Cointreau-vel volt töltve. Nem elég, hogy alkohollal, hanem még pont azzal, amit Richard ivott éveken át. Hogy félreértés ne essék, én nem azt vártam el, hogy egyáltalán ne legyen alkohol a fogadáson, de ezt kifejezetten aljas húzásnak tartom. Mert amíg egy borosüvegben az ember tudja, hogy bor van, a pezsgőn is látja, hogy mi és ennek megfelelően vissza tudja utasítani, addig a csokoládé tipikusan olyan, főleg ilyen szituációban, amit az ember nem néz meg, csak megeszi. A szerencse az volt, hogy eltettem mindkettőnkét a kabátom zsebébe, s el is feledkeztem róla, csak hétfő reggel munkába menet néztem a vonaton, hogy mi az ott a zsebemben. Az első dobozt meg is ettem anélkül, hogy megnéztem volna, mit eszem. A másodiknál néztem csak rá a csokikra. És elhűltem. Az a Robert, akinek gondja volt arra, hogy ne is szóljon a legénybúcsú létéről, aljas módon így akarja visszataszítani a férjemet az alkoholizmusba, aki pedig tényleg küzd, hogy józan maradjon. Mert konkrétan a férjem szervezetébe elég egyetlen csepp alkohol és kezdheti elölről az egész leszoktatási folyamatot, mind a 8 hónapot. Az a Robert, aki pontosan tudja, hogy mi a testvére problémája, az a Robert, aki éveken át hallgatta az anyjuk panaszkodását, az, aki pontosan tudta, hogy mi volt az az ital, amiből a férjem éveken át heti átlag 4-5 üveggel megvett, képes volt egy ilyen aljas húzásra. Jobban fel vagyok háborodva ezen, mint bármi máson. Lehet, hogy azt mondjátok, eltúlzom, de innentől kezdve nem megyek sehova, ahol a Robert várhatóan ott lesz, nem fogom felhívni vagy sms-t küldeni neki (no nem mintha eddig olyan sokszor tettem volna ilyet), megszakítom az összes kapcsolatot vele, s csakis és kizárólag akkor fogok hozzászólni, ha Richard erre kifejezetten megkér. Senki más kedvéért nem vagyok hajlandó.

Eszti
Otthon összegyűjtöttem minden szórólapjukat, itt hallottam róla egy fél előadást, tegnap pedig a kezembe akadt egy itteni szórólapjuk. Azt kellett volna mondanom, hogy nem csatlakozhatok, mert zsidó vagyok. Ehelyett csak elolvastam a szórólapot és hazamentem. A zsidók Jézusért és a kereszténység ugyanaz ugyanis, azzal a különbséggel, hogy kifejezetten a zsidók térítését célozza meg. Elhitetik a nem elég tanult zsidókkal, hogy lehetnek zsidók, miközben keresztények. A zsidó ünnepeket tartják ugyan, de mindennek más jelentéstartalmat adnak. Pl. a pészach-i három pászkára azt mondják, hogy az a szentháromságot jelképezi. Nekem semmi bajom senkinek a vallásával, aki keresztény akar lenni, az legyen keresztény, de ezzel a szektával igenis bajom van. Azért, mert nem egyenes, hazudik a saját híveinek, s különben is minek kell egyazon vallásra két különféle elnevezés? Gusztustalan, ámde sajnos nagyon hatásos marketing az egész.
Eszti
…és szìnèsz benne minden fèrfi ès nő. Azt hiszem ez a Shakespeare-idèzet illik legjobban “kedves” sógorom esküvőjére. Mindenki akkorát alakított, hogy abból simán Oscar-díj is lehetne.

Szereposztás a következő:

Menyasszony: Chris
Vőlegény: Rob
Tanú ès vőfèly: Tim
Örömanya: Ági
Örömapa: Gyuri
Örömnagyszülők: Ibi, Laci, Lili (bár Lili annyira nem is színészkedett)
A semmibevett testvér: Richard
És felesége: Eszter

No, akkor mar csak a forgatókönyvet kell leírnom. Az lesz ám csak az igazán mulatságos. Akkor hát lássuk a medvét.

Három héttel ezelőtt

Richard az utolsó hetét kezdi a rehablilitáción. Mindenki boldog, s egyszercsak Robert telefonál Lilinek és kiselőadást tart neki arról, hogy egy nap nem sok, annyira sem szabad megengednie a férjemnek, hogy visszajöjjön a Turramurra-i házba lakni. Richard biztosan egy szörnyeteg, Robertnek meg biztosan joga van megszabni, hogy Lili mit csinálhat a saját házában. Ezzel a telefonhívással Robertnek sikerült elérnie, hogy Lili egèsz èjjel hányjon, nekem meg maradt egy hetem albèrletet találni. Nem mintha nekem nagyon akaródzott volna a házban maradni Richard hazajövetele után, de azt ugye a Robert sem gondolhatta komolyan, hogy 1 hét alatt tudunk albérletet találni úgy, hogy nekem egy hónapos a munkaviszonyom, Richard pedig rehabilitáción töltötte az elmúlt 8 hónapot. Persze neki erre is volt válasza: ott az internet, azon lehet találni. Aki akart már lakást bèrelni Ausztráliában, az tudja, hogy a dolog nem ennyire egyszerű. Persze Robert sosem bèrelt, mindig csak vett lakást, ami sokkal másabb. Na és persze mögötte nem állt soha jószándékú testvér, aki ilyen barátságosan bíztatta volna. S persze ebből az egészből semmit nem tudtam volna meg, ha Lili nem mondja nekem, mert persze Robertben annyi már nem volt, hogy akár nekem, akár Richardnak elmondja, hogy mi a baja velünk. Elpanaszoltam a dolgot először az apukámnak, aki jobben fel volt háborodva, mint én, hogy Robert az első adandó alkalommal lökné vissza a Richardot az alkoholizmusba és tenné őt hajléktalanná, csak hogy az elme- és idegbeteg anyjának ne kelljen újból elviselnie a férjemet. Félreértés ne essék, én nem mondom azt, hogy Richard egy angyal. Voltak húzásai a múltban, voltam én is rendesen kiborulva miatta, olvastátok ti is. De míg ez a nagyon okos ember 8 hónapon keresztül még csak arra sem vette a fáradságot, hogy érdeklődjön a Richard után, vagy esetleg felhívja őt, addig én végigkövettem a teljes fejlődését attól kezdve, hogy bekerült a detoxikálóba félájultan egész odáig, hogy 8 hónappal később elhagyta a rehablilitációt. Igen, féltem mi lesz azután, hogy hazajön, de abban 100%-ig biztos voltam, hogy nem ugrik az anyjának. Apósomat pedig apukám hívta fel nagyon felháborodottan, aki felhívott engem, hogy az is egy hülye volt, aki nekem ezt a beszélgetést elmondta, de én meg még nagyobb hülye voltam, hogy elmondtam az apámnak, mert igazán semi köze hozzá és az idegeskedésen kívül úgysem tud mit csinálni. A lakástalálást úgy képzeltem, hogy Richard hazajön, s lesz egy hónapunk, hogy megtaláljuk a megfelelő bérleményt, összecsomagoljunk és beköltözzünk az újba. Persze máskèpp alakult.

Két héttel ezelőtt

Csodával határos módon sikerült Richard hazaérkezésétől számított egy héten belül lakást találnunk. Amikor ugyanis elmentünk megnézni az egyiket, akkor valaki pillanatragasztót öntött az egyik zárba és az ingatlanos nem tudta kinyitni az ajtót. Mindenki elment, de az apósom visszament beszélgetni a hölggyel, s otthagyta nála Richard mobilszámát. Az ügynök kb. 2 óra múlva fel is hívott minket, hogy megoldotta a problémát, mehetünk megnézni. Más rajtunk kívül nem is látta. Elmentünk aláírni a papírokat, letettünk két heti bérleti díjat és mienk lett a lakás miután felhívták a referenciáinkat. Egy hét alatt összecsomagoltunk, ami nem volt kis teljesítmény figyelembevéve, hogy nagyjából csak az esték álltak rendelkezésre, s augusztus 4-én költöztünk. Apósom vezette a teherautót, az élttársa és a mostohafia pedig segítettek a hurcolkodásban. Anyósom pedig idegrohamot kapott, hogy mi az, hogy ez a büdös kurva előbb látja az új lakásunkat, mint ő. Ajtócsapkodás, sírógörcs. Azt meg senki emberfia nem tudja elmagyarázni neki, hogy az a nap nem a bámészkodásról szólt, hanem a cipelésről, amire ő köztudottan nem képes, mert mindig mindene fáj és a nap 24 órájából 14-et mindig az ágyban, leginkább alvással kell töltenie. A fennmaradó 10-et meg sipítozással, önsajnáltatással, idegrohamokkal, ajtócsapkodással és álmos kóválygással. Ennyit az anyósomról.

A kisebb dolgokkal még fordultunk párat, s hétfőre majdnem minden átkerült Hornsbyba, az új otthonunkba. Már csak 1-2 nem túl fontos dolog van Turramurrán, amit majd elhozok még mielőtt eladásra kerül a ház.

Az új otthonunk a csótányokat leszámítva egyszerűen mesés, de őket is sikerült már kiirtanunk, csak a rendszeres fújkálásra kell odafigyelnünk. Van már hűtőnk, mosógépünk, porszívónk meg egy nagy rakás egyéb konyhai kütyünk. Az apósom meg elvileg ma hoz egy szárítógépet. A mosogatógépről a férjecském átvette jó édes apám örökbecsű mondását: “már vettem és asszonynevet is adtam neki”. De ő az, aki mosogat J Tökéletes háziasszony az én férjem. Főz, mos, takarít és minden este meleg vacsorával vár haza J A héten fog beszélni a volt főnökével, aki egy rendkívüli ember. Ő kérdezte meg ugyanis Richardtól, hogy van-e hol dolgoznia, s ha nincs, akkor menjen be hozzá egy beszélgetésre. Őt majd szeretném meghívni a feleségével együtt egy vacsorára, ha már nem kell a dobozok felett repkedni :)

Van egy hálószobánk, egy hatalmas fürdőszobánk, egy viszonylag nagy konyhánk, egy kobinált étkező/nappali/előszobánk, egy kisebb erkélyünk s egy zárható garázsunk, ami le van szőnyegezve és jó tágas. Az épület régi, az ajtó mellett nég van egy kis szekrényke a tejnek, amit úgy 40 évvel ezelőtt minden reggel üvegben szállítottak.

Richard egyik nagybátyjától pedig kaptunk egy gyönyörűszép szekrényt. Három részből áll, egy TV unit középső részből és a két szélén két vitrinből, amiben igény szerint világítás is kapcsolható. Tömör fából készült és tényleg hihetetlen szép darab. Mi spórolhattunk volna egy ilyenre évekig. S szintén tőle kaptunk egy kávézóasztalt, két fotelt, egy kanapét és egy ebédlőasztalt. Az anyósa ugyanis Alzheimer-kóros lett, s az ő bútorait kaptuk meg, de a nagybácsi készítette őket. Ha már lesz intrnetem otthon, akkor ezekről teszek fel képeket. Neki tényleg hálás vagyok, mert nem kevés pénzt kaphatott volna értük, ha eladja, s mégis inkább úgy döntött, hogy minket segít vele.

Telefonunk 21-től lesz, internetünk meg még nem tudom, most a munkahelyemről írok. Nincs magyar karakterkészlet, de találékony vagyok ám én :) A symbols-ban beállítottam az ékezetes betűkhöz billentyűkombinációt, s imígyen meg van oldva a probléma :)

Az esküvő

Szombaton reggel megcsináltattam a hajam, a körmöm, a szemöldököm, bepakoltuk a bőröndünktet s irány Katoomba. Ott töltöttük az esküvő előtti éjszakát. A tigriscsíkos garbómba belefértem, jól is állt rajtam, de a lila szoknyámat nem tudtam felvenni, úgyhogy helyette egy barnás miniszoknyát vettem fel bal oldalt egy kis sliccel, s hozzá a nem sokkal térd alá érő csizmámat. Beképzeltség nélkül: nagyon jól néztem ki, s nagyon megérte az a fogyókúra. Nem csak a férjem mondta, hogy istenien áll, ami rajtam van, hanem legalább 6 más rokon is. Timothynak meg reggel majd’ kiestek a szemei, amikor meglátott, majd kicsit elpirult, s zavartan mosolyogva elfordult. Ha nem a sógorom lenne, akkor el tudnám fogadni a reakcióját ;) A sminkem is jól sikerült, a fotós külön meg is jegyezte, hogy teteszik neki a szempillám. No, de elég az öndícséretből J Szombaton tudtuk meg, hogy Robert tanúja Timothy lesz. Ezen mondjuk nem csodálkozom, de talán Richard is a testvére, igazán megemlíthette volna neki. Nem az apósom egy véletlenül elejtett félmondatából kellett volna megtudnunk. S mikor mondtuk neki, hogy mi ezt nem is tudtuk, azt mondta, hogy biztos azért, mert nem beszélgettünk rendesen a Timothyval mióta a Richard otthon van. Erre közöltük, hogy dehogynem, pl. pénteken is, s eszébe sem jutott mondani. Csak a Roberttel nem beszélgettünk régóta mélyebben. Erre már az apósom is csak annyit tudott mondani, hogy Tim biztosan azt hitte, hogy mi már tudjuk. Vasárnap reggel pedig azt tudtuk meg, hogy volt legénybúcsú, ahova Chris és Robert összes férfirokona hivatalos volt az én férjemet kivéve. Richard ugyan azt mondta nekem, hogy lehet, hogy probléma lett volna, ha elmegy, de nekem az a véleményem, hogy Robert meghívhatta volna, Richard meg úgyis visszautasította volna a meghívást. Alapozom ezt arra, hogy látom, hogy mennyit változott, látom, hogy sokkal felelősségteljesebb, s azt is látom, hogy megvan benne az elhatározás, hogy józan marad. Nem megy olyan helyre, ahol tudja, hogy probléma lehet. Ezt is tudhatná a “kedves” sógorom, ha vette volna a fáradságot, hogy figyelje, hogyan fejlődik a férjem. Kis dolgok ezek, de nekem fájnak. De vagyok olyan jólnevelt, s a férjem is (bár az aposomat és anyósomat elnézve nem tudom honnan), hogy nem rontottuk el a napjukat. Végigmosolyogtuk az egészet, sok szerencsét kívántunk nekik s a végletekig kedvesek voltunk. Fülig ért a szám, amikor fotóztak, amikor gratuláltam nekik, akkor is, amikor nyilvánvalóan csak azért hívtak be minket a képbe, mert tudják, hogy illik. De nem csak mi négyen színészkedtünk. Örömapánk is igyekezett jó képet vágni mindenhez. Olyan gyönyörűen játszott, hogy tőlem megkapja a legjobb mellékszereplőnek járó Oscar-díjat. Azért mellékszereplő, mert Robert életében csak az anyja játszik főszerepet, mint szülő, az apjával csak azért áll szóba, mert olvasta valahol, hogy egy gyermek szokott beszélni az apjával. S apósom végigmosolyogta az egészet, mindenkivel váltott pár szót, le a kalappal előtte.

Az örömnagyszülők, Ibi és Laci, csak azért nem érdemelnek Oscart, mert róluk sütött, hogy játszanak. Rólunk többiekről csak az látta a színészkedést, aki tudta, hogy látnia kell valamit. Tehát Ibi és Laci olyan szépen mosolyogtak, hogy az már szinte rémisztő volt. S mindenkivel igyekeztek jópofizni. Aztán amikor volt egy kis ideje nekem adott tanácsokat Laci arról, hogy hogyan osszam be a pénzünket.

Az anyósom megkapja a legjobb női főszereplőnek járó Oscar-díjat. Érdekes módon nem fájt semmije, az ajtót a szállóban egyszer nem vágta be maga mögött, egy zokszó nélkül csinálta végig a napot. A vendégekkel kedves volt, bájos, tündéri, elbűvölő, fokozzam még? Még Toulával is, akit nem is oly rég még büdös kurvaként aposztrofált, émelyítően kedves volt. Szép volt a ruhája, haja, sminkje, nem úgy, mint a mi esküvőnkön. És sugárzott róla a büszkeség, ellentétben azzal, amikor Richard vett el engem. Ugye mit tesz, ha az embernek az a fia nősül, amelyik eltartja? Az abszolút kedvenc továbbra is Timothy persze, de Roberttel jó dolog jóban lenni, máskülönben elapadhat a pénzforrás.

A nap végén csak annak örültem, hogy többet a büdös életben nem kell szóbaállnom Roberttel.
Eszti
Izomlázam van. Főleg a combomban és a jobb felkaromban. Ezt az autót izomból kell vezetni, s mostanában olyan izmaimat is érzem, amikről eddig azt sem tudtam, hogy léteznek :) Rátornázni nincs kedvem, lusta disznó vagyok. De akkor mit lehet még kezdeni vele?

A hétfő reggelem egy tipikus hétfő reggel volt. Először is az autóm összes szélvédője párás volt és mivel nincs páralehúzóm (pedig kerestem boltokban), így kézzel törölgettem le. Az első szélvédőt állandóan ablaktörölnöm kellett azonban, ha látni akartam, a hátsóra viszont visszament a pára és a hátsó-ablakfűtés nem olvasztotta le, amíg az állomásra értem. Alig láttam valamit. Persze az utca, ahol parkolni szoktam, már kis híján tele volt, így az állomástól messzebb eső végében tudtam csak parkolni. Az állomáson a megszokott gyalogos felüljárót lebontották, mert modernebbet építenek helyette, az ideiglenesen viszont baromi sok lépcsőt kell mászni. Mire leértem, pont meg is jött a vonat. Jegyet már nem volt időm venni, gondoltam majd veszek Chatswoodban. Itt szoktam ugyanis átszállni a buszra, ami a munkahelyemig visz. Nosg két megálló múlva bemondták, hogy a mögöttünk lévő expressz vonat késében van és a mienk csak pár perccel utána fog tovább haladni, úgyhogy akinek nagyon sietős, az szálljon át az expresszre. Hát átszálltam. Chatswoodban nem is tudtam eldönteni, hogy a pénztárnál vagy az automatánál áll-e a nagyobb sor. Aztán végül az automatához álltam be. Pont az előttem lévő srácnál hülyült meg a gép. Kiírta, hogy dobjon még be 20 centet, de a bedobórést bezárta. A srác előszőr kínosan vigyorgott, majd belevágott a gépbe, ami inkább megjavult, minthogy tovább verjék, s végre én is sorra kerültem. Aztán gondoltam, hogy akkor kérpótlásul az eddigiekért legalább a mozgólépcsőn megyek fel, de a mozgólépcső karbantartás miatt le volt zárva. Hogy egyem a szívét annak, akinek a hétfő reggeli csúcsforgalomban jut eszébe karbantartani. Kész börleszkfilm az életem, nem? :))

A másik fele pedi a kedd délután volt. Richarddal nagyon lakástaláláson vagyunk, s én elkezdtem dobozokat hazahordani a munkahelyemről. A raktárban van sok és Matt összekészíti nekem, ha van felesleges. Igenám, de a keddi adag nehéz volt ő meg túl vékony és túl nyúlós ragasztószalaggal kötötte körbe őket. Míg elértem Chatswoodig, addig nem volt probléma. Ám ott megnehezedett az életem. Elkezdett lejönni a ragasztószalag. Addig-addig szerencsétlenkedtem, amíg egy férfi felajánlotta a segítségét és elvitte a dobozokat a liftig, majd sok szerencsét kívánt hozzá. Felmentem a felüljáróra a lifttel. Elkezdtem húzni magam után, erre elszakadt a szalag. Összekötöttem, megint elszakadt, de valahogy, kb. 6x annyi idő alatt, mint amennyi általában kelleni szokott, sikerült megtennem az utat. Be a liftbe, le a dobozokat. Húztam, vontam, ráncigáltam. Elértem az állomáshoz levezető liftig. De hogy ne legyen könnyű, a ragasztószalag már majdnem teljesen lejött. Leértem végre, most ahhoz a lifthez kellett eljutnom, ami felvisz a vágányokhoz. Kb. 1 perc alatt szoktam odaérni. Most még 10 perc után is csak a felénnél tartottam a távnak. Végre megszánt egy srác és segített, de persze a másik irányba ment, mint én, viszont sok szerencsét kívánt a dobozok hazaszállításához. Felszálltam a rengeteg dobozommal a vonatra s egy pasas rögtön átadta nekem a helyét a következő szöveggel: "legalább ezzel megkönnyítem az életed". Aztán megérkeztem Turramurrára és fogalmam sem volt, hogy fogom a lépcsőn felvinni, majd a másik oldalán levinni. Megállt agy kb. velem egyidős lány mellettem, felkapta az egyik végét a dobozoknak, mondta, hogy én fogjam a másik felét, s együtt fel tudjuk vinni. Fent a felüljáró részén a dolognak megállt mellettünk egy pasas, s mondta, hogy ő gyorsan le tudja vinni ezeket, s tényleg pillanatokon belül lent volt velük. Mi a lánnyal jót nevettünk, még egy kicsit beszélgettünk, s aztán ő ment a dolgára, én meg tovább húztam, vontam, ráncigáltam a dobozaimat. Még el kellett őket juttatni a kocsiig. Még át kellett kelnem két zebrán. Az egyiknek eljutottam a felénél lévő járdaszigetig. Több kocsit hagytam elmenni, akik pedig mind el akartak engedni. Aztán jött egy jó negyvenes nő, aki segített elvinni a dobozokat az út túloldaláig. Ott megfogtam párat a szélénél és próbáltam előre haladni. A ragasztószalagot elhagytam valahol. Az egyik lábammal léptem, a másikkal meg majdnem felborítottam saját magam, mert mindig ráléptem a dobozokra. Aztán már csak rugdostam magam előtt őket. Kb. fél órája szenvedhettem így, amikor megállt mellettem egy srác és segített elvinni a kocsimig. De kilöktem ám én a világgal, mert hazaérvén egyesével hordtam be őket :)

Tegnap pedig hihetetlenül "kellemes" érzés lett úrrá a gyomromban. Mintha egy kő nyomta volna előre, mintha ki akarná gurítani a gyomromat belőlem, s közben jobbról is és balról is húzta valami, ami mintha vissza akarta volna tartani. S ez ment órákig, a munkahelyemen alig tudtam koncentrálni. Gondoltam ennek fele se tréfa, elmentem hát orvoshoz. Ott helyben vettek vért, ma reggel meg ultrahangra kellett mennem, s megállapította a nő, hogy éhezem, negyedannyi energiát veszek magamhoz, mint kellene. Meséltem neki a diétámról, hogy az 600 kalória naponta. Mondta, hogy ha megint fáj a hasam, akkor azonnal hagyjam abba. Úgyhogy én ezennel, a mai nappal befejeztem a diétámat. Én akartam, csak a szervezetem nem. Kár azért a három napért, ami még hátra lett volna, s komolyan nem éreztem azt, hogy éhes lennék, de annyit nem ér az a lila szoknya, hogy gyomorfekélyt kapjak. S a hátralévő idő alatt még testkontrollal is le tudom fogyni a szükséges maradék két kilót. Mindenesetre az nem normális, hogy nekem tegnap este hatkor 4.0 volt a cukrom. Reggel, éhgyomorra még elmegy ez az érték, nade este hatkor... 3.0nál már eszméletét veszti az ember. Holnapra csináltam magamnak borsófőzeléket egy kis rántott husival, reggelizni meg pirítóst fogok vajjal és paprikával. Most is olyan furán táncol a gyomrom, de ettől még a mai napot befejezem a diétámból. Mindezek ellenére jó dolog 5 kilóval könnyebbnek lenni :) És tényleg nem értem, hogy miért a diétám 16. napján bukott ez ki. Azt hittem, hogy ha a szervezetemnek baja van ezzel az étrenddel, akkor még az elején jelzi, nem pedig a 16. napon, amikor 20 napos a dolog.
Eszti
No, hol is kezdjem? Azt hiszem az autónál lesz a legjobb. Míg eldöntöttük, hogy én szivatom őt és nem ő engem, az igénybe vett egy kis időt, de a végén nyertem :) Autómat Richarddal közösen elneveztük Tankocskának, olyan masszív. De egy történetet azért hadd írjak le róla.

A vonatállomásra tartottam, hogy Tankocskát otthagyva és vonatra szállva érjek a munkahelyemre. Ám jött egy piros lámpa és ő lefulladt. Először úgy próbáltam újraindítani, mint egy rendes kocsit, aminek nem manuális a szivatója. A lelkem meg sem mozdult. Kezdtem pánikolni. Aztán beugrott valami és üresbe tettem. Nem indult. Még inkább erőt vett rajtam a pánik. Gondoltam, hogy akkor kihúzom a szivatót jobban. Erre a kezemben maradt. Ekkor már a visítógörcs szélén álltam. Ám lenéztem a tenyeremre, s nagy megkönnyebbülésemre csak a szivargyújtó volt az, ami a kezemben maradt. S mindezen pánikroham után még a zöld előtt sikerült újraindítanom Tankocskámat.

A munkahelyem szuper. Imádom. Számlázok, árajánlatokat írok és küldök, papír-írószert rendelek, feldolgozom a postát stb... Jófejek a kollegák, barátságos a környezet, ez az első munkahely az életemben, ahova szeretek bejárni. 9-5ig járok dolgozni hétfőtől péntekig, minden szerdán van fizetésnap, a pénzem rögtön a számlámra megy, nem készpénzt kapok. Az ebédidőm egy óra, amit aztán nem kell a nap végén ledolgozni. Ahhoz képest, hogy otthon a Vöröskeresztben 25 perc volt az ebédidő, amibe már az oda és a vissza út is benne volt, és persze nap végén ledolgozandó volt, ez egész szokatlan. És az anyósom nem értette, hogy miért, mikor itt ez az általános. Négy hét szabadságom van egy évben és 8 betegnapom. Az első évben viszont csak 5. Az egyik tárgyalóban van egy bárszekrény és egy hűtő a szekrényben. A hűtő mögé időnként ellátogat egy posszum. Ezt Patrick nevű kollegám mutatta meg és mondta, hogy vigyázzak rá, ha feltöltöm a hűtőt. Az állatka pedig észrevett minket és kidugta a fejét a hűtőszekrény mellett s jól megnézett engem magának :) A telefont is fel kell vennem. Eleinte nem mertem, de most már egész jól megy. Ha nem értem valakinek a nevét, akkor bocsánatkérés helyett csak megkérdezem, hogy betűzi és meg is van oldva. Akit érdekel, mivel foglalkozik a cégem: www.rotric.com.au

Azt is eldöntöttem, hogy májusban visszamegyek Budapestre és én leszek az ajándék a nagypapám 85. születésnapjára. Meg is mondtam neki, hogy lesz szíves életben maradni addig. Négy útvonal jött nálam szóba.
1. Thai Airways
2. Cathay Pacific
3. Quantas
4. Malév

Az első hármat a www.webjet.com.au ról vadásztam. A webjet.com csak így simán, .au nélkül a belföldi változata a honlapnak.

Az első variáció már betelt, nem játszik. Igaz sok kedvem nem is volt hozzá, több, mint 30 órás lett volna a repülőút egy 6,5 órás várakozással Bangkokban. Annyi lett volna az előnye, hogy csak 2144 dollár lett volna.

A 2-3 között túl sok differencia nincs, 50 dollárral drgább a Quantas(2233), mint a Cathay (2198). Mindkettővel lehet frequent flyer pontokat gyűjteni. A pontokból ugyan repülőjegy csak 1000 év múlva lesz, viszont háztartási gépeket tényleg olcsón lehet szerezni a katalógusukból a pontokkal és egy kis pénz hozzáadásával. A Quantason van viszont olyan, hogy "amenities", esküszöm kerestem a magyar szót rá, de nem találom. Adnak zoknit, fogkefét, fogkrémet, szemeltakarót és mindezt egy tök jó kis fekete zsákocskában. A Quantas nálam jobb, mint a Cathay, azt legalább ismerem :) Mind a kettőnél két átszállás van, az egyik Hong Kongban a másik Zürichben. De Hong Kongból Swissair megy egész Budapestig.

A Malév minden tekintetben a legjobb, 1825 dollár egy Bangkok-i átszállással, rövid várakozási idővel, és amennyiben ilyen távolságban beszélhetünk "rövid" repülési időről, hát akkor az is az. Az egyetlen szépséghibája a dolognak, hogy 24 órán belül ki kell fizetni a jegyet.

Richardom pedig jövő héten végleg hazajön. Furcsa lesz. Jó is meg nem is, örültem volna, ha végigcsinálja az egészet, de nem akarta. Az utolsó fázist már nem tartja fontosnak. Viszont örülök is, hogy végre újra együtt leszünk.

A sógorom pedig augusztus 12-én nősül, úgyhogy elhatároztam, hogy addigra bele fogok férni a lila szoknyámba és a tigriscsíkos garbómba. Úgyhogy 12 napja el is kezdtem fogyókúrázni. A könyvet még Magyarországon vettem, az a címe, hogy 600 kalória és ami belefér 2x10 nap = -7 kiló. Ez a 12. nap a diétámban és már 4 kilót fogytam. Nem eszem többet napi 600 kalóriánál, van, hogy még annyit sem és esküszöm nem éhezem. Sokszor már az étel negyedénél úgy érzem, hogy nem tudok többet enni, mert annyira tele vagyok. Van benne gyümölcs, zöldség, joghurt, csirkehús. Egész sokmindent ki lehet ám hozni 600 kalóriából, elég, ha csak egy kicsit másképpen főz az ember. Nem eszem viszont se cukrot, se kenyeret, se olajat, zsírt, vajat. A kedvenc desszertem mostanában a natúr joghurt fahéjjal, citromlével és málnával. A citromlét persze frissen csavarom a citromból. Magam keverem össze a hozzávalókat és isteni finom. A natúr joghurtot elkeverem a fahéjjal és a citromlével, a végén pedig belekeverem a málnát. Fagyasztottat veszek, az tovább eláll és meggyőződésem, hogy tovább tartja a frissességét, mint a nem mélyhűtött. Egyébként az ausztrál élelmiszerüzletekben meglepő dolgokat lehet mélyhűtve kapni. Kockákra vágott mirelit vöröshagyma és karikákra vágott mirelit vöröshagyma is van. De a lényegre visszatérve, ha végetért a diétám szigorú szakasza, akkor visszaállok a testkontrollra. Testkontrollal 18 éves koromban sikerült fél év alatt 12 kilót fogynom. Most viszont nincs fél évem és visszahízni sem akarom a leadott kilókat az ész nélküli diéta utáni zabálással, úgyhogy ez a legjobb megoldás. És én leszek a legszebb Robert esküvőjén, a menyasszonyt is beleértve ;) De most komolyan. Ha még 3 kilót lefogyok, akkor már jól nézek ki a szoknyámban, ha meg még ötöt, akkor kifejezetten tündöklően.

Ja és hogy egy sokkoló élményem is említsem: láttam a Trubadúrt az Operaházban. Szépen kiöltöztem rá, kisestélyit vettem fel, sminkeltem, a ruhához illő Givency (nem tudom, hogy kell leírni) táskácskámat vittem, ami pici, fekete, a teteje nyitott, téglatest alakja van és a füle kis fekete gyöngyökből áll. Nagyanyósommal mentem. És amikor megjelentem, akkor majd' elájultam. Mindenki az utcai ruhájában volt, ahogy pl. moziba megy az ember. Egy-két öltönyös pasast és engem leszámítva senki nem volt az alkalomhoz illően öltözve. A cselekményt magát pedig 200 évvel későbbi korba helyezték és a díszlet három mozgatható falból állt. Hiába volt a zene ugyanaz, mint otthon, tizedannyira sem élveztem az előadást, mint szoktam. Ad1 Otthon sokal szebbek a díszletek és a kosztümök. Ad2 AZ OPERA NEM EGY KÖNNYŰ MŰFAJ!!!!! Oda fel kell öltözni, arra rá kell készülni, az egy más lelkiállapotot igényel, nem lehet utcai ruhában menni. És a darabot is vétek modernizálni. Aki nem szereti a zenéjét, az a modern díszletekre sem jön be, viszont a darab élvezeti értékét teljesen nullával teszi egyenlővé.
Eszti
No, annyiminden történt az elmúlt héten, hogy az hihetetlen. Szám szerint nem sok, de az életminőségemben annál több. Van állásom. Teljes állás, állandó, hétfőtől péntekig 9-5-ig, 3 hónapos próbaidővel. És én ennek nagyon örülök :)))) Adminisztrálni fogok. Árajánlatokat kell majd készítenem, számláznom kell majd, adott esetben recepciósi teendőket ellátnom és ha van koszos edény, akkor azt elmosogatni.

Hétfőn találtam egy hirdetést az újságban, el is küldtem rá az önéletrajzom, de nem nagyon bíztam abban, hogy visszajeleznek. Kedden reggel viszont csöngött a telefonom, szerdán pedig már mentem is az interjúra. Aki beszélgetett velem és a közveteln főnököm lesz, az Csehországból származik, végignézett az önéletrajzomon, s azt kérdezte legelőször: "Ugye azzal szenvedsz, hogy visszakerülj adminisztrációs munkakörbe". Mondtam neki, hogy igen. Az interjú felénél behívta az egyik társigazgatót is, aki csak annyit kérdezett, hogy nem gond-e, ha telefonokat is fel kell vennem. Mondtam neki, hogy csak ázsiai angol esetében fordulhat elő probléma, de olyankor többször visszakérdezek. Aztán mikor ő elment, mi folytattuk a beszélgetést Janaval, s már akkor úgy beszélt velem, mintha már meglenne az állásom. A félórás interjúban benne volt Csehország, Magyarország és a kommunizmus hatásának kielemzése is. Mondta, hogy másnap jelentkeznek. Amikor délután háromig sem hívtak, telefonáltam én, s mondta, hogy már akart is hívni, hogy megvan az állás, hétfőn reggel kilenckor kezdhetek. S ennek én most nagyon örülök :) Három hónapos a próbaidő, s ha elégedettek velem, akkor a három hónap után átnézik a fizetésem :) S miért ne lennének megelégedve velem? :)) Ha valamihez, akkor az adminsztráláshoz értek. Tulajdonképpen 14 éves korom óta mindenről kimutatást, nyilvántartást vezetek :)))

S ma reggel pedig az apósom beállított, s hozzámvágott két kulcsot. Mondta: ez a tiéd. S ott állt egy kocsi a ház előtt :) Alig 1-2 évvel fiatalabb nálam, szivatóval indul, nincsen a bal oldalán tükör, mert a nyolcvanas években még nem gyártottak oda is tükröt, pótkerék sincs még benne, de helye az van neki, viszont csak 107.000 kilométer van benne, ami szép teljesítmény egy több, mint 20 éves kocsitól :))) Én úgy érzem, nagyon jóban leszek ezzel az autóval :))) Apukám már el is magyarázta, hogyan kell a szivatót használni :)

Csaba, neked meg már nagyon hamarosan megírom a statisztikáról az ígért levelet. Ég a pofámról a bőr, hogy még mindig nem tettem meg, de nagyon lusta voltam leülni és e-mailt írni.
Eszti
Ma is felmentem Richardhoz Leurába. Igán ám, de a vonalon felújítás volt Central és Penrith között, így e két állomás között pótlóbuszok szállították az utasokat. Jó 3/4 órás buszút volt, valamivel talán több is. Odafele nem volt baj, sikerült az expressz buszra szállnom, ami sehol nem állt meg menet közben. Nade visszafele! Amíg leértem Penrithig, addig egy kölök a hangot bekapcsolva hagyva játszott a mobilján, pittyegett is sűrűn, engem pedig nem kicsit zavart. Penrithbe értem, azt hittem, már túl vagyok a nehezén, de a tömegközlekedésnek mindig vannak újabb és újabb gyönyörei. A kapu elnyelte a jegyem a pótlóbuszokra való átszállás miatt, így keresnem kellett valakit, aki visszaadja. Úgy 10 perc intenzív keresés után találtam egy alkalmazottat, akinek kulcsa is volt a szerkezethez, ő kinyitotta és megkereste a jegyem s visszaadta. Ez az idő pont elég volt arra, hogy az orrom előtt menjen el az expressz Centralig, s a következő csak egy óra múlva ment. Én ezt nem akartam megvárni, bár lehet, hogy jobban tettem volna. Elmentem hát a Granville-i busszal. A busz hátában egy kisgyerek üvöltözött egész Granville-ig (Kb. 1 óra, mert ez több helyen is megállt), hogy "busz e erre menj! Busz, ne ide kanyarodj!" Az első megállóban pedig felszállt egy "jómunkásember", s végigszipogta mellettem a hátralévő 3/4 órát. Ez kifejezetten jó volt a gyerek üvöltözése mellé. Aztán Granville-ben végre átszálltam a vonatomra, ami elhozott egész Turramurráig. Itt már csak gitározni kezdett el valaki úgy félidőben egész Gordonig, ami két megállóval van az előtt, hogy le kell szállnom. Ezt még élveztem is, imádom a gitárt. Kedvenceim az olyan zeneszámok, ahol az énekes hangját csak egy gitár kíséri, semmilyen más hangszert nem alkalmazva.
Eszti
Tegnap vért adtam. Ettem-ittam előtte, utána viszont nem ettem semmit, csak ittam. Majd este rájöttem, hogy miért is kell enni véradás után, mikor beálltam a zuhany alá, s pár perc múlva a gőzölgő melegvíz hatására úgy elkezdtem szédülni, hogy mejdnem összeestem, elgyengültem, alig láttam, s még most sem tudom, hogy hogyan jutottam el az ágyamig. Annyi lélekjelenlétem volt, hogy azonnal elzártam a vizet és kikapcsoltam a melegítőt, majd bekapcsoltam a ventillátort. De ilyet még tényleg soha nem éreztem, hogy ha nem ülök vagy guggolok le, akkor elájulok. De tanultam az esetből, s egy életre megjegyeztem, hogy a véradás és a forró zuhany kombinációja nem nyerő kombináció, ha az ember nem evett a véradás után.
Eszti
Tehát csütörtökön is elmentem a Jeshivába, 11-re. Naná, hogy eltévedtem, pedig még jó megállóban is szálltam le. Dehát nem is én lettem volna, ha elsőre odatalálok :) Mindenesetre mikor már kibolyongtam magam, s a városházán szerzett térkép sem segített rajtam (mert az utca, amit kerestem ugyan rajta volt a térképen, de én nem voltam rajta :) vagyis az utca, amiben én tartózkodtam még pont nem volt rajta a térképen), akkor mint egy mentőövet láttam meg egy szép szál zsidó legényt szakállal, pajesszal, hatalmas kalapban és kaftánban :) Gondoltam ő is biztosan oda igyekszik, mint én, hát követtem, s kb. 3 percen belül meg is érkeztem. S ekkor jöttem rá, hogy ahelyett, hogy hátrafele indultam, előre kellett volna.

Persze barátnőm még sehol, így leültem a leghátsó sorba és hallgattam az imádságot. Úgy 10 perc után odajött hozzám egy nagyon kedves hölgy, megkérdezte, kérek-e angol nyelvű imakönyvet, hogy tudjam követni az imádságot. Mondtam, hogy igen, s kerített is nekem egyet. Aztán beszélgettünk egy kicsit, ő Melbourne-ből jött fel az ünnepre, mert most született az egyik fiának a gyereke. Amúgy hét gyereke van és csak 2 él Ausztráliában. Kérdezte, van-e hova mennem ebédelni. Mondtam, hogy ha jön a barátnőm, akkor vele megyek, ha nem, akkor nincs. Erre mondta, hogy ha nem jön, akkor csatlakozzam hozzájuk. Megköszöntem neki, de aztán befutott a barátnőm. Az imádság egy része alatt ki kellett mennem, mert mázkir alatt csak azoknak szabad bent lenniük, akiknek már nem él valamelyik szülőjük, vagy egyik sem. Én szerencsés vagyok, nekem még élnek, s örömmel távoztam a teremből az imádság időtartamára.

Mikor vége lett az Istentiszteletnek, akkor elvonultunk valakihez ebédelni. Rituális kézmosás után álás a Challa-ra, majd étkezés. Volt vagy 10 féle mártás a Challa-hoz, volt cékla, egy egész lazac és egy tökpite. Ezt követte a tökleves, majd legalább 8 különféle hús köretekkel. A végén pedig fagylalt és gyümölcs. A fagylalt persze tejmentes volt, a kóser szabályai miatt. Közben meg sokat beszélgettünk. Kb. 15-20an voltunk, s úgy elment az idő, hogy fel sem tűnt. Étkezés alatt bölcselkedés, étkezés után imádkozás volt, s mikor mindennek vége volt, barátnőm megkérdezte, sietek-e, mert ha nem, akkor felmehetnék hozzá.

Nem siettem, így elsétáltunk hozzá, felmentünk a negyedikre lépcsőn, s nyitva hagytuk a lakásának az ajtaját, hogy a folyosó fénye valamennyire világosságot csináljon bent is, mert villanyt az ünnep kimeneteléig ugye nem gyújtunk. Megnézte, mikor megy ki az ünnep, s még 10 perc volt addig. Erre felnézett az égre, hogy van-e már három csillag. Mert ha már 3 csillag fent van az égen, akkor az azt jelenti, hogy az ünnep kiment, független az előre leírt időponttól. Az csak akkorra irányadó, ha felhős az ég és nem látszanak a csillagok. Miután már volt 3 csillag, felgyújtottuk a villanyokat, s ő elimádkozta az ünnep végén szokásos imádságot. Meggyújtott egy nagyon érdekes gyertyát. Azelőtt ilyet még sosem láttam. Én csak a szombat bejövetelét láttam eddig, kimenetelét soha. Azért mondok szombatot, mert az minden héten bejövő és kimenő ünnep, s a kimenetele azonos az összes többi ünnep kimenetelével, csak szombaton a mozdulatokhoz más imádságok tartoznak. Tehát a gyertyának csavart volt a szára, mint a fonott kalács, s 5 kanóc volt a végén. Ezt meggyújtotta, majd a kezébe vett egy csésze teát, emelgette egyiket, majd másikat, közben imádkozott. Mikor olyan rész következett az imádságban, amit együtt kell mondani, ott utána mondtam mindent, én ugye nem tudok héberül. Majd lapoztam az imakönyvben, ő tovább emelgette a gyertyát és a poharat, majd letette a poharat, s megdörzsölt egy előre odakészített illatos fűszernövényt s megszagolta az ujját. Nekem is meg kellett cselekednem ugyanezt. Ezt követően pedig meg kellett néznünk, hogyan csillog a körmünk a gyertyafényben, s utána leöntötte a gyertyát a teával. Elfújni nem lehet, mert a gyertya elfújása olyan, mintha egy lelket ölnél meg. S ezzel ki is ment az ünnep. Majd rájött, hogy véletlen a szombatit imádkozta a Savuoszi helyett, de csak nevettünk rajta egyet.

Még dumáltunk egy kicsit, kaptam pár könyvet tőle meg elküldött néhány linket a zsidósággal kapcsolatban, s aztán elindultam, hogy időben hazaérjek. Turramurra messze van Bondi Junctiontől. Ő meg lekísért a vonatállomásra.
Eszti
Elkezdtem aktívan tenni annak érdekében, hogy életem egy kicsit kizökkenjen a megszokott kerékvágásból, és olyan helyre mentem el, ahová Magyarországon soha nem jutott volna eszembe. Nevezetesen a Jeshivába. Aki nem ismerős a zsidó vallásban, annak elárulom, hogy a Jeshiva a lehető legvallásosabb embereket tömöríti, nem csak zsinagógául szolgál, hanem a férfiak oda járnak vitatkozni a tóráról, annak tanításairól. Kvázi iskolaként is működik. Lubavicsiak-ként is szokták emlegetni a Jeshivába járó zsidókat.

Persze nem magamtól jutott eszembe, de nem mondtam rá nemet, otthon meg kapásból elutasítottam volna a meghívást. Kevés számú barátnőim egyike kedd reggel felhívott, hogy van-e kedvem elmenni vele este a Jeshivába, mert Savuot van, a tóraadás ünnepe. Kicsit meghökkentem, de mondtam, hogy miért is ne. De mondtam, hogy nadrág van rajtam, s nem tudok már hazamenni átöltözni. Mondta, hogy nem baj, senki nem fog kinézni engem akkor sem, ha nem szoknyát viselek. Hát találkoztunk, s elsétáltunk Bondi Junctiontől a Flood Street-i Jeshiváig. Ez egy nagyjából 15 perces séta, de ugye ünnepkor nem használunk autót, buszt vagy bármely más hasonló eszközt. Nem írunk, nem cipelünk, nem gyújtunk villanyt, nem nézünk TV-t, nem telefonálunk, egyáltalán nem hozunk semmilyen elektromos kütyüt működésbe, még a gyalogátkelő melletti gombot sem nyomjuk meg, hogy hamarabb váltson zöldre a lámpa.

Tehát elérkeztünk a Jeshivához. Bementünk és nem a megszokott zsinagóga látványa tárult elém. Volt egy leválasztott terem két külön ajtóval, amiken nem lehet átlátni. Egyik a férfiak, másik a nők részébe nyílik. A két rész bent is el volt választva egy fallal, ami a férfiak oldalán tükör, a nők oldalán meg átlátszik. A férfiak oldalán tóraszekrény, oltár, imapadok, a nők részén asztalok székekkel. A férjezett nők kivétel nélkül parókában. Az imádság után nem sokkal elindultunk kifelé. Tőlünk többen is megkérdezték, hogy van-e hol elköltenünk az ünnepi vacsorát, mert ha senkihez nem vagyunk hivatalosak, akkor eltölthetjük náluk az estét. Mi a rabbihoz mentünk. A rabbi gyerekeivel együtt 22-en ültünk az asztalnál. Fiatal még a rabbi, három gyereke van eddig, egy olyan négyévesforma, egy három éves körüli, meg egy alig pár hónapos babóca. Mivel ennyire vallásos közösség tagja, s ráadásul a rabbija, ezért lesz még neki legalább 3-4, ennyire vallásos embereknél nem ritka a 7-10 gyerek. Egész rosszul kezdtem érezni magam, hogy nekem csak egyszem kisöcsém van :)

Persze a házban minden ajtófélfán mezüze volt. (http://www.zsido.hu/vallas/szimbol.htm ezen a linken a 3. pont alatt elolvashatjátok, mi ez, nekem nem volt idegem ilyen jól összefoglalni:) ) Vacsora előtt pedig rituálisan kezet kellett mosni, tehát az erre használatos edénykébe vizet kellett tölteni, jobb kézbe fogni, majd áttenni a balba és háromszor önteni a jobb kézre, majd vissza a jobba, s háromszor önteni a balra, s kéztörlés közben áldást mondani. Ezek után mindenki visszaült a helyére, s addig tilos volt megszólalni, míg a challa-ra el nem hangzott az áldás s a házigazdánk el nem kezdte szétosztani. Challa az az ünnepi kalács, kettő kell belőle. (Ha sokan vagyunk lehet több is) A kalács mellé volt több különféle "kenőcs", amit rá lehetett kenni. Nekem volt, ami ízlett, volt, ami nem. Kérdezte a barátnőm, hogy a kaviárt és a lazacot szeretem-e. Mondtam, hogy igen. Erre azt mondta, hogy az oroszoknál főleg az van. Mire én közöltem vele, hogy akkor legközelebb az oroszokhoz megyünk :) Az est hátralévő részében annyi különféle ételt kaptunk, hogy meg se bírtam jegyezni. S hihetetlenül sok is volt. Az rendben van, hogy a rabbinénak egy hadseregre kellett főznie, de ez két hadseregnek is elég lett volna. Az est folyamán a kicsik állandóan tettek-vettek, az egyikük még a rádiót is bekapcsolta :) Aztán meg odafutott a zongorához, bebújt az azt letakaró terítő alá, felnyitotta, s elkezdett klimpírozni rajta :) Ekkor megkérdezte az apja tőle, hogy énekeljünk-e. Erre ő lelkesen azt válaszolta, hogy igen. S mikor elénekeltünk egy dalt, akkor közölte, hogy "de ne ezt" :)

Ez mind kedden történt velem. A mai napom is le fogom írni, amit szintén a Jeshivásokkal töltöttem, de túl sok lenne a kettő egy hozzászólásba.
Eszti
Mostanában úgy viselkedem, mint egy elmeháborodott. Éjszakánként alig alszom s a legkülönfélébb indokok miatt tör ki belőlem a sírógörcs. Régebben el tudtam aludni, ha bekapcsoltam valamilyen zenét. Hát most is megpróbáltam, de elkezdett kattogni a CD-játszó, s hiába vágtam rá, nem hagyta abba. Mikor láttam, hogy így reménytelen zenét hallgatni, kikapcsoltam, s elkezdtem zokogni. Álomba azért nem sírtam magam, de egy jó félórát bőgtem.

Pár napja bevágtam a lábujjam a tömörfa ágy lábába. Az ember szeméből ilyenkor azért joggal csordul ki a könny, de én abnormálisan hosszú ideig sírtam miatta. Legalább háromnegyed órát.

Szintén álmatlan éjszakáim során tudtam meg a wiwről, hogy egy volt kolleganőm halmozottan sérült kislánya meghalt. A kolleganőm túlzottan közel nem állt hozzám, a lányát nem ismertem, mégis úgy kezdtem el zokogni, mintha egy hozzám közel álló személy halt volna meg.

Úgy egy hete minden éjjel sírok egy jó félórát-órát, s ezt nem tartom normálisnak.

Több variáció lehetséges.

1. november óta nincs rendszeres jövedelmem, s ez nyomaszt
2. lassan befejezem a house-sittelést, s visszamegyek az anyósomhoz lakni, s ez megy az idegeimre
3. Richard innentől kezdve a régi házba jön, ha hétvégi kimenőt kap, ami nem túl szerencsés az anyjával egymáshoz való viszonyulásuk miatt
4. gyakorlatilag mindenki semmibevesz. A sógoraimnak írt szülinapi sms-ekre nem kaptam választ, Richard szintúgy, a képeslapokra sem szóltak egy szót sem. Túlzottabban nem is érdeklek senkit. Ha ott vagyok, elviselnek, de ha nem, akkor nem hiányzom senkinek a családból. Ha én telefonálok az oké, de ők nem hívnak. Így inkább én sem keresem senkivel a társaságot, s ez így a 22-es csapdája
5. barátom alig van, s ez elég ciki így közel egy év ittlét után
6. honvágy is lehet...

Eddig még mindig ki tudtam rángatni magam valahogy az ilyen lelkiállapotaimból, de most valahogy egyik bevált módszerem sem segít.

Régebben pár óra sírás után ismét jól voltam. Ha nem, akkor hallgattam Carmina Burana-t vagy Junkies-dalokat a "depresszióm" mélységétől függően, s egyből helyrejöttem. Néha odavagdostam dolgokat a földhöz, amiknek nem ártott, ha odavágják őket. Most itt csapkodom a tönkrement egeremet és még ez sem használ. Nem tudom, hogyan tudnám kiráncigálni magam ebből, s talán ez aggaszt a legjobban. Márpedig ha én nem rángatom ki magam, akkor más sem fog, ez sajnos az élet kegyetlen törvénye...
Eszti
Megvan az ideiglenes lakosi vízumom :) Ma be is ragasztattam az útlevelembe. Most boldog vagyok :)

Ja, és ez a hónap nagyon sűrű lesz.

  1. május 3. anyósom szülinapja
  2. május 5. apukám szülinapjaű
  3. május 6. idősebbik sógorom szülinapja és anyák napja Magyarországon
  4. május 13. nagypapám szülinapja és anyák napja Ausztráliában
  5. május 14. fiatalabbik sógorom szülinapja
  6. május 15. anyukám szülinapja
Ma már meg is ünnepeltük anyósét. Sütöttem neki Pavlova tortát. Az elsőt tegnap este, de reggelre összetöredezett és szétesett, úgyhogy anyáztam egyet és vesztettem kb. 3 órát, de csináltam még egyet, s az már jó lett. Nem csak szép, finom is :) S ezt egyáltalán nem a beképzeltésg mondatja velem :) De lefényképezni már nem volt idő, gyorsan elfogyasztódott :)
Eszti
Ilyenből kettő is van Leurában. Egész évben csak karácsonyi kellékeket árulnak. Errefelé, a Kék Hegységben ugyanis van egy "Christmas in July" elnevezésű ünnep, amikoris júliusban díszítenek karácsonyfát és ülik körül, mintha december lenne, mert a Kék Hegységben ilyenkor van annyira hideg, mint Európában decemberben szokott, s így átjön a "karácsony feeling".

Ezeket a dolgokat is láttam a boltokban:

Slibe.com - Free Image Picture Photo Hosting Service - Click to enlarge

Slibe.com - Free Image Picture Photo Hosting Service - Click to enlarge

Slibe.com - Free Image Picture Photo Hosting Service - Click to enlarge

Slibe.com - Free Image Picture Photo Hosting Service - Click to enlarge

Slibe.com - Free Image Picture Photo Hosting Service - Click to enlarge

A fene a gusztusát annak, aki ezeket megveszi.
Eszti
Csaba, csak a Te kedvedért írok még egy-két történetet :) Bizony jó nekik, hogy ilyen sok évet éltek meg, de ahogy elnézem őket, olyan szintű az életminőségromlás, hogy jobban jártak volna, ha meghalnak mielőtt ez beköevtkezik. Persze ez csak az én magánvéleményem. Monoton napjaik vannak, az én csoportkám csak akkor tapasztal változatosságot, amikor ott vagyok. Andor bácsinak pedig a változatosság az egészben csak annyi, hogy nem a nagyteremben ül, hanem egy kisebb szobában, mert hallani a hallókészülékével sem igazán hall. Zsuzsa meg ugye nem lát, de még messze benne van a legtöbb életerő, bár azt mondta, hogy úgy érzi, az elmúlt két napban 5 évet öregedett. Azt azért szeretném, ha megérné a 100-at, ha már eljutott 99,5-ig, de neki is túl egyhangú az élete. Éva is egyfelől szórakoztató, meg az is biztos, hogy fiatalnak is elég kiállhatalan volt, de másfelől sajnálom, hogy idáig jutott. S az én csoportom azokból áll, akik még viszonylag jól vannak. Nagyanyósom öccse pl. már csak fekszik, néha jajgat. Parkinson-kóros, sok-sok éve bent van már, de most már szó szerint nem csinál semmit, csak fekszik. Ha látogatója van, akkor nem beszélget vele, csak pár mondatot szól, a tévét nem nézi, könyvet nem tud a kezébe fogni... S a legborzalmasabb, hogy teljesen ép a tudata, s tudatosan éli meg azt a rengeteg fájdalmat. Néha komolyan azon gondolkodom, hogy írok egy végrendeletet, hogy amennyiben ilyen állapotba kerülnék, lőjenek le...

No, ennyit bevezetésként. Inkább történeteket írok, azok vidámabbak.

Éva és Zsuzsa beszélgettek, hogy Pesten anno két híres cukrászda volt, a Gerbaud és a Floris. Erre Éva közölte, hogy márpedig olyan cukrászda nem volt, hogy Floris, bár kétségtelen f-fel kezdődött. Gondolkodott erősen, majd megkérdezte tőlem, hogy én tudom-e. Mondtam, hogy nem, erre azt mondja nekem: "Pedig nem nézel ki hülyének" Azt válaszoltam neki, hogy nem érzem magam annak, mire megkérdezte, mennyi az IQ-m. Mondtam, hogy 130, erre mondta, hogy neki 180, de ne keseredjek el, mert lehet még az enyém is jobb, bár kétségtelenül nem alacsony. S ezután a kis közjáték után diadalmasan közölte, hogy a cukrászda neve Floris. S Zsuzsával együtt megegyeztek, hogy igen, tényleg Floris. Mintha 10 perce még mást mondtak volna...

Egy másik alkalommal kérdezte Éva, hogy mit dolgozom. Mondtam neki, hogy munkanélküli vagyok, erre felajánlotta, hogy ha nincsen pénzem, akkor szóljak, majd ő ad. Megköszöntem neki és mondtam, hogy nem fogadhatom el. Erre visszakérdezett: "Miért ne fogadhatnád el? Én is zsidó vagyok."

Egyszer megkérdezte, miért nem megyek többször. Hogy esetleg nem szeretem-e őket, vagy valami más oka van. De ügyesen kivágtam magam azzal, hogy magyar csoport csak heti egyszer van, s ezt ő elfogadta indokként.

Múlt héten felolvastam a Szeretem az állatot című Karinthy-novellát. Úgy nevettek, hogy még a könnyük is folyt. Aztán meg az Így írtok ti-ből olvastam fel még két paródiát, a Glasworthy-paródia tetszett nekik a legjobban. Aztán még Marika mondta el egy saját költeményét, s hallgattunk pár operett slágert.

Laura-ról és Alexről majd egy másik postomban mesélek. Ők ott dolgoznak, csak amiket róluk akarok mondani, az egyáltalán nem illik hangulatában ide.