Eszti
Ma nézegettem a wiwen volt egyetemi évfolyamtársaim képeit. Nem egynek közülük most volt a doktorrá avatása, s bevallom irigylem őket. Nekem még mindig valami megtanulhatatlan, távoli és megfoghatatlan dolognak tűnik a Római Jog, átláthatatlannak az egyetemes állam- és jogtörténet, hogy a latint már ne is említsem. Nekik pedig ezeket mind sikerült már 5 évvel ezelőtt is megtanulniuk. Pedig nem sokon múlt, s akkor most teljesen más irányba haladna az életem. Csak én mindig lassabb voltam másoknál. Lehet, hogy most már meg tudnám tanulni azt a tantárgyanként 300 oldalt, ami az első félévhez kell, de most már minek. Ők meg talárban, fehér kesztyűben letették az esküt az alkotmányra... S nekem meg elszorul a szívem, hogy én is lehetnék köztük, s lehetne valódi diplomám, nem csak oklevelem. Diploma csak a jogászoknak és az orvosoknak jár, mindenki másnak oklevél. Nem azt mondom, végig csináltam én a jogot kicsiben, igazságügyi ügyintézőként, de annak semmi egyetem jellege nem volt. Tekintve, hogy levelező volt, s elég volt félévente kétszer egy hetet lent tölteni Kaposváron, s azt, hogy az évolyamtársaim 80%-ának, ha nem kilencvennek már volt állása és csak azért végezték, hogy a már meglévő munkahelyükön többet keressenek, nem is érezhettem magam úgy, mintha azért tanulnék, hogy jövőm legyen. Arról nem is beszélve, hogy rajtam kívül még egy valaki volt csak az én korosztályomból, mindenki más legalább 10 évvel volt idősebb nálam, de inkább a szüleim korosztálya. A diplomámon jól látszik, hogy Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kar, de alatta az is ott van, hogy Igazságügyi Ügyintéző Szak. Rossz érzés tudni, hogy mindössze csak 300 oldallal kellett volna többet tudnom ahhoz, hogy ma más ember legyek. Ezzel nem azt mondom, hogy rossz most nekem, sőt, talán Ausztráliát sem láttam volna soha, hogyha elvégzem a jogot, de legalább meglett volna az az érzésem, hogy nem egy alibi szakon szereztem alibi diplomát. Ez még sajnos akkor is megáll, ha tudom, hogy a Pécsi Egyetem előadói jártak át hozzánk tanítani.

S ugyanakkor most is azon gondolkodom, hogy elvégezzem a jogot, de félek tőle, mert ha magyarul nem ment, akkor angolul miért menne? Az mondjuk megnyugtat, hogy nincs Római Jog, de biztos van más mumus, s miért pont én lennék az, akinek sikerül? Egyáltalán hogyan tudnám én átlátni az angolszász jogrendszert, amikor összessen foglalkoztam vele eddigi tanulmányaim során egy órát? S akkor is csak nagyvonalakban. S még szakdolgozatot sem tudok írni. Othhon legalább ott volt apu, aki tudott segíteni benne, de itt kire támaszkodhatnék?

Áh, mindegy, abbahagyom a kesergést. Végülis az életem most sem olyan rossz, de akkor is elszorul a szívem, ha belegondolok, hogy ők diplomát kaptak, nekem meg nem sikerült...
Eszti
Richardom már nagyjából egy hónapja rehabilitáción van. Ez időt adott nekem arra, hogy megfelelő információkat szerezzek az alkoholizmus mibenlétéről, s ezeket szeretném most veletek megosztani. Információimat részben vonatkozó szórólapokból, részben sorstársaktól szereztem. (Én sorstársaim is és Richardéi is)

Az alkohol, mint tudjuk rendkívül egészségkárosító hatású. Károsítja az agyat, a szívet, a véráramot, az izmokat, a bőrt, a gyomrot, az idegrendszert, az ivarszerveket, a tüdőt, de elsősorban a májat. Az alkohol lebontásában 91%-ig a máj vesz részt, 3%-ban a tüdő (kilélegezzük), 3%-ban az izzadás és 3%-ban a vesék. És ez az, amivel mindenki el van foglalva, ha az alkoholizmust említik. Még az is szóba kerül a téma kapcsán, hogy a hozzátartozóknak mit kell elviselniük, ha egy ilyen ember a férjük/feleségük/gyerekük/szülőjük. A legritkább esetben vetődik fel a kérdés, hogy miért van szüksége az alkoholistának az alkoholra. Miért van az, hogy sok esetben még akkor sem tudja letenni az üveget, ha a maximális szándéka és akaratereje megvan hozzá. Nem azt mondom, én is megszenvedtem Richard alkoholizmusát, és engem is leginkább a saját lelkivilágom foglalkoztatott, nem az övé, de most van időm és lehetőségem erre, s átmehetek pszichológusba.

Az alkoholizmus szervezetfüggő. Mindenki ivott már meg 1-1 pohárka italt, többen berúgva is voltak már, de mégsem érezett mindenki kiolthatatlan vágyat újabb és újabb ital után. Mint azt egy barátom mesélte, az alkoholista szervezete allergiás az alkoholra, s ezért produkál olyan tüneteket, amilyeneket. S egy alkoholista vagy egyáltalán nem iszik, vagy soha nem tudja abbahagyni. Egy alkoholista esetében nincs olyan, hogy csak két sört iszik meg. Ha elkezdi, kényszert érez, hogy folytassa, és nem tudja abbahagyni. Az alkohol elvonása pedig rémisztő fizikai tünetekkel jár. Novemberben én is láttam Richardot egész testében remegni, nem kívánom senkinek azt az érzést, ami akkor fogott el. Aki azt hiszi, a bungee jumping extrém sport, az nézze végig, amint egy kórház felé haladó mentőben az egész testében remegő férjétől vércukorszint megállapításáért vért próbálnak venni. Annyira remegett, hogy még egy üveg vizet sem tudott megfogni, hogy megigya.

Alattomos dolog az alkohol, rászokni nagyon könnyen megy, leszokni róla viszont szenvedés. Sokszor annyira, hogy az adott illetőnek nem éri meg a sok kínlódás, inkább módszeresen megöli magát a töményekkel. Ahogy utánaolvastam, Richardnak ennyi alkohol után már nem is illene élnie, de nem hiába, vannak még csodák...

Az alkoholisták 12 pont szerint próbálnak leszokni, már úgy értem szakszerű segítség keretei közt. Az első pont az, hogy betegségtudatuknak kell lennie, be kell vallaniuk, el kell ismerniük saját maguknak is, hogy betegek és segítségre szorulnak. Ez nálunk is nehezen ment. Mivel egy alkoholistának az a természetes, ha valaki iszik, én is megkaptam, hogy nekem vannak alkoholproblémáim, mert én nem iszom. Innen egy nagyjából kéthónapos pokol vezetett odáig, hogy Richard azt mondja, igen, problémám van és szeretném megoldani, mert semmiképp sem szeretnélek elveszíteni. Nagyon boldog voltam, hogy ezt mondta.

A második pont szerint találni kell egy felsőbb erőt, amiben az ember bízik, s a gondjaira bízza magát. Richard azt mondta, a Jóisten kiesik, Jézus sem jön szóba igazán, úgyhogy az ő felsőbb ereje én leszek és az egymás iránt érzett szerelmünk. Ez eddig úgy látszik, működik. A program, amiben részt vesz, 10 hónapos, s az utolsó percéig önkéntes. Ennek ellenére ő még bent van és végig akarja csinálni. Nem tudom, hogy mi játszódik le benne, s már többször kérdeztem, hogy hiányzik-e neki a Cointreau, de mindig elterelte a beszélgetést másra.

Ahogy én veszem észre, külső segítség nélkül lehetetlen leszokni és a detoxikálás önmagában szart sem ér, ha nem követi rehabilitáció.

Egy régi barátja mesélt nekem Richard kamaszkoráról. Elmondta, hogy hiába hányt többször is az alkoholtól, mindig újabb és újabb italt követelt, mert egyszerűen nem tudott nélküle meglenni. Már akkor sem!

Hogy mi hozza ki az alkoholizmust, az mindenki esetében más és más. Richardnak van egy áldott jó édesanyja, aki ha az én anyám lenne, valószínű én is innék. Van akinél egy válás, megint másoknál egy szívéhez közel álló ember halála. De ezeken kívül is még rengeteg ok lehet, ami beindítja ezt a folyamatot.

És az alkoholista környezete igenis szenved az alkoholizmustól, ami nem róható fel nekik. Én is el akartam válni, én is megjártam a poklot és igenis rettegek attól, hogy mi lesz azután, hogy Richard kikerül a rehabilitációról. De most hiszek a férjemben, bízom benne és azt látom rajta, hogy hétről hétre jobb kedvű, kiegyensúlyozottabb, boldogabb és szeretne egy velem közös jövőt, aminek most már a tervezgetéséről is szívesen beszélget és velem együtt lelkesedik. Két hónapja még nem hittem benne, s gondolom amikor észrevette, hogy elveszítettem a hitem, akkor akart elkezdeni megváltozni. Eddig nem volt motivációja, nem volt miért lemondania az alkoholról, most viszont talált magának valamit, amiért érdemes keresztülmenni az elvonókúra nehézségein és az azt követő rehabilitáción. Jobban belegondolva csak a magam kedvéért én sem akarnék változtatni egy ilyen szokáson.

Richard az Üdvhadsereg programjában vesz részt, a rehabilitáción dolgozók 99,9%-a maga is valamilyen szenvedélybeteg volt korábban. Előadásokat hallgatnak naponta, meg sétákat tesznek, s így teljes mértékben elkerülhető, hogy a bent lakók azt mondják az előadóknak, hogy ne prédikáljanak nekik, hisz azt sem tudják, min mennek ők keresztül. Alkoholistákkal, kábítószeresekkel és szerencsejátékfüggőkkel foglalkoznak ott, ahol a férjem van. Az ország egyik leginkább elismert programja az övék. Valamelyik nap volt egy ünnepség is, s medálokat osztogattak azoknak, akik már szintén végigcsinálták és absziztensek már jó ideje. Volt olyan is, aki 35 éve tiszta. Sokakat láttam mostanában, akik már jó ideje végeztek a programmal és nem kezdték újra, akármi is volt a szenvedélyük. Úgyhogy remény az van, és most teljesen bizakodó vagyok.

Persze olyat is láttam, akinek már csak két hónapja volt hátra a programból és egy szúrópróba-szerű ellenőrzés során speedet találtak nála, úgyhogy el is küldték. Most azonban nem a rossz példákra akarok koncentrálni. Járna nekem annyi az élettől, hogy ez a program Richard akaraterejével párosulva segítsen őt kihúzni ebből.

Ha nem fog sikerülni, akkor sajnos kénytelen leszek elválni tőle, s azt mind a ketten nagyon megszenvednénk, de nem akarok erre gondolni. Most csak az lebeg a szemem előtt, hogy Richard ilyen fog maradni és mivel a camellia a kedvenc virága, ezért a Camellia nevű suburbbe fogunk költözni.