Eszti
Nos, most már megnyugodtam annyira, hogy az önkéntes munkámról is tudjak írni. Tehát a Hunters Hill-i
  • Montefiore-ban
  • önkénteskedem, a magyar csoportot segítem. Általában zenét hallgatunk, operettet nézünk vagy én olvasok fel magyar nyelvű könyvekből. Leginkább az Így írtok ti-ből. A csoportkám átlagéletkora 90 év, így leginkább a 20-as évekből kell anyagot találnom. A legérdekesebb a csoportom tagjainak személyiségei.

    Adva van Andor bácsi, aki az egyetlen férfi, még a hallókészülékével sem hall rendesen, s azt hiszi, hogy Zsuzsa a felesége.

    Zsuzsa az egyetlen, akinek még a helyén van az esze, augusztusban lesz 100 éves és csak azért került be, mert már egyáltalán nem lát.

    Ági az, aki nagyon szeret a régi operettslágerekre magában táncolni, meg minden egyéb régi dalra, Karádi Katalin számaira pl.

    Marika 96 éves, nagyszerű kerámiaszobrokat csinál, már ígért is nekem egyet. Neki is hihetetlenül vág az esze, a rövidtávú memóriájával azonban néha gondok vannak. Viszont amit az Így írtok ti-ből felolvasok, annak mind ismeri az eredetijét is, sőt, néha külön kér belőle paródiákat felolvasásra. Ha verset olvasok, bármely költőtől is legyen az, mindig velem együtt mondja fejből.

    S a legérdekesebb, legkarakánabb és egyben legelviselhetetlenebb nőt hagytam a végére. Ő Éva. Egy jelenség. Olyan, mint a TNT. Kis mennyiségben gyógyszer, nagy mennyiségben robban. Úgy, ahogy én látom, heti egyszer, kifejezetten szórakoztató, üdítő jelenség. De 24/7-ben elviselhetetlen. Pár történet vele kapcsolatban:

    Ági táncra penderült a szokásos operettslágerekre, s mikor befejezte és visszaült, megkérdezte tőle: Te mindig ilyen trampli voltál?

    Egy másik alkalommal a csoportot vezető Márta elmondta, hogy kapott kölcsön egy kazettát a foglalkozásra, de már nem emlékszik, hogy kitől. Erre Éva megkérdezte tőle: Te olyan hülye vagy, hogy arra sem emlékszel, kitől kaptál kölcsön? S még ugyanennek a foglalkozásnak a keretében Andor bácsit is lehülyézte íly módon: Neked nem elég, hogy süket vagy, még hülye is.

    Valamikor ő kérte fel Andor bácsit táncolni, aki közölte, hogy nem megy. Erre Éva azt mondta neki: nem arra kértelek, hogy gyereket csinálj, csak arra, hogy táncolj. Bár tudom, hogy a saját gyerekeidet se te csináltad. S ezek után elkezdte nekem panaszolni, hogy kevés a férfi a Montefioreban.

    Megint máskor piros pólóban mentem be. Ő meg közölte, hogy a piros közönséges szín, ő soha nem viselte, s másnak sem hagyta a környezetében. S Zsuzsa kezdett el vitatkozni vele, hogy miért akar mindenkit a saját képére formálni.

    A legjobban viszont azon nevettem, amikor közölte velem: nekem is ekkora volt ám a mellem, de én megoperáltattam. Én azt válaszoltam neki, hogy én szeretem ekkorának és a férjem is. Erre ő közölte velem, hogy neki 3 férje volt ám. Mondtam, hogy nekem ez az egy is jó és nem akarok válni. Ő azt mondta, ő sem vált, hanem meghaltak. Mondtam neki, hogy ez szomorú. S ezek után hitetlenkedve odafordult a Zsuzsához: Ilyen nagy a melle és nem akarja megoperáltatni.

    S mindebben az a szép, hogy átlag 10 perc múlva nem emlékszik semmire. Én minden második héten bemutatkozom neki, vagy ha épp emlékszik rám, akkor arra nem emlékszik, hogy férjnél vagyok, s így minden héten, de tényleg minden héten gratulál ahhoz, hogy férjhez mentem. Most szerdán is megkérdezte, honnan van az Így írtok ti. Mondtam, hogy hoztam magammal Budapestről. Erre megkérdezte: Miért, voltál Pesten? Mondtam, hogy ezt még a nyáron hoztam magammal, amikor férjhez mentem itt. Megkérdezte: kihez mentél hozzá? S ismét elmondtam, immár nagyon sokadszorra, hogy a Gyenes Lili legidősebb unokájához. Lili az egyetlen, akire mindig emlékszik.

    Van még történetem vele kapcsolatban, ha érdekel szóljatok. Nem szeretnék hiába fecsegni, ha nem érdekel senkit sem...
    Eszti
    Eredetileg az önkéntes munkámról akartam írni, de azt majd máskor. Inkább a honvágyról írnék, hátha érdekel valakit.

    Mielőtt eljöttem, körbefényképeztem Budapestet. Ma megnézegettem ezeket a képeket, s könnybe lábadt a szemem. Hiányzik Budapest. A zsúfoltságával, szmogjával, ideges lakóival együtt. S hiányzik a családom és a barátnőim. Amitől féltem, az ugyan nem következett be, legjobb barátnőmmel minden héten beszélek telefonon, de hiányzik az, hogy átugorjak hozzá, ha olyanom van, hogy veszekedjek a szüleimmel éjfélkor a telefonon, hogy miért nem mentem még mindig haza tőlük, hiányzik az a nagy buta kutya is a kertjükből, aki pusztán játékból egyszer belökött a garázsba. Minden hiányzik, s ez most hirtelen rámtört. Barátaim itt nincsenek, akik vannak, azok mind Richardéi, s ők pedig mind idősebbek nálam legalább 6 évvel. S ők nem olyanok, hogy csak úgy át lehessen ugrani hozzájuk. Egyrészt elfoglaltak, másrészt nem vagyok velük annyira egy hullámhosszon, mint Annával. Nagyon vágyom haza. Mióta Richard rehabilitáción van, nagyon magányos vagyok. Jó, minden hétvégén látom, meg a szülinapját egy szállodában töltöttük romantikus hétvége formájában, meg minden nap beszélünk telefonon, de az nem ugyanaz, mintha itt lenne nap mint nap. Nehéz, nagyon nehéz. S azon emberek köre elég behatárolt, akikhez fordulni tudok magányomat enyhítendő. S ők is leginkább a nagyszüleim lehetnének. Félek, hogy egy idő után teljesen magam maradok. Szeretném a férjem és szeretném a barátaimat. Sok időt szeretnék tölteni velük. Oké, gyakran mondogatom, hogy hajlandó vagyok ezt a 10 hónapot feláldozni a boldogságunk oltárán, de nagyon mást jelent mondani és megélni... Ilyen magányosnak még sosem éreztem magam. S minél jobban hiányzik Richard, annál jobban vágyom vissza Budapestre. Vinném magammal persze őt is. Sokszor álmodom mostanában, hogy otthon vagyok a szobácskámban, s ilyenkor mindig utálok felébredni, mert olyankor rájövök, hogy mégsem. Kicsit olyan, mint a nagypapám álmai a nagymamámról. Mióta meghalt, gyakran vannak olyan álmai, ahol a nagymamámmal kettesben beszélget, s kérdez tőle valamit, s a nagymamám nem tudja a választ, de mondja neki, hogy később térjenek rá vissza, addig gondolkodik. S mikor nagypapám felébred, kérdezné is, de ugye nincs kitől...

    Otthon azt mondtam, hogy ha honvágyam lesz, akkor az azt jelenti, hogy egyenesbe jött az életem, s már több időm van gondolkodni az élet dolgain. Nos jelentem, tévedtem. Az életem közel sincs egyenesben, állásom november óta nincs, csak egy-két alkalmi meló, dögivel kapom az olyan válaszokat, hogy "köszönjük jelentkezését, sok sikert a további álláskereséshez", a férjem és én előttem még hosszú hónapok állnak egymás nélkül, s mégis fojtogat a honvágy. Valahogy nem érzem, hogy ez lenne az otthonom. Itt élek anyósommal és az ő anyukájával édes hármasban, jövő héttől pedig egyik rokonunknál fogok house-sittelni, amíg ő és a családja Izraelben lesz 2 hónapig, s akkor már csak egyedül leszek, s nincs egy hely, amit otthonomnak hívhatnék. Amire azt mondhatnám, hogy igen, ez olyan, mint én, ami az ízlésemet tükrözi. Nagyon szeretnék négy falat, ami csak az enyém, ill. mienk Richaddal, s kedvünkre alakíthatjuk, anélkül, hogy bárki beleszólna.

    Istenem! De szeretnék otthon lenni! (Akárhol is van az...)
    Eszti
    Egyszer már próbálkoztam vele. De nem adom fel. Addig mindenesetre nem iratkozom fel egyetlen támogató oldalára sem, amíg 8 ember nem hozott létre profilt erről a linkről kiindulva:

    http://ipods.freepay.com/?r=36981211

    Vagy esetleg van, aki már próbálta és rossz tapasztalata volt? Vagy csak én vagyok a naiv, hogy még hiszek ilyesmikben?