Eszti

mint amilyen hülye vagyok, hát bizony sosem érnék haza. Beáztattam pár napja néhány fehér inget, s ottfelejtettem. Igenám, de vasárnap betettem egy mosás, s a szennyvíz pont abba a mosdóba folyik, amelyikben az ingek áztak. Az csak a kisebbik baj, hogy összekoszolódtak az ingek, de a bedugaszolt mosdó miatt szépen elkezdett gyűlni a víz, én viszont nyugodtan elmentem kirakózni, várván, hogy a mosás véget érjen. Úgy a felénél járhatott, mikor belémnyilallt, hogy valami nem stimmel. De fél óra takarítás után már nem is látszott semmi :)

Eszti

Ma reggel utaztam a vonaton, munkába, mint szoktam. S egyszercsak arra lettem figyelmes, hogy repül lefele egy kosárlabda, s pont a két egymás mellett ülő emberke feje közé csapódott be. Az egyikük, egy harminc körüli nő nagyon ideges lett. Ezt nem is csodálom, én sem örülnék
neki, ha fejbevágnának egy kosárlabdával. Ingerülten nézett a gyerekekre s a talpa alá tette a labdát. Még ezzel sincs probléma. Ám amikor a gyerekeknek le kellett szállniuk, s az egyikük tényleg sajnálkozva, bocsánatot kérve, udvariasan elkérte tőle a labdát, akkor ő csak annyit mondott ingerülten: Off! És nem adta vissza nekik a labdát. Na ez az, amivel nem tudok egyetérteni. Az odáig rendben van, hogy ingerült, mert fejbedobják. Az is, hogy felháborodásában magánál akarja tartani a labdát, amíg a gyerekek le nem szállnak. De egyáltalán nem adni vissza nekik nem más, mint közönséges rablás. És arra is kíváncsi lennék, hogy mit kezdett utána a labdával, csak sajnos előbb kellett leszállnom, mint neki.

Eszti

S hogy ne csak a panaszkodásaimat olvassátok, végre itt az egy éves évfordulónk :) Pont egy éve, augusztus huszadikán keltünk egybe :) Boldogító igent nem mondtunk, mert a zsidó vallás szerint azt nem kell, de bezártak minket két percre egy szobába miután lezajlott a ceremónia, s két perc után bejött a rabbi bácsi, megkérdezni, hogy még mindig házasok vagyunk-e, nem gondoltuk-e meg magunkat. S miután mondtuk, hogy nem, az után lett végleges a házasságunk. Sokminden történt ez alatt az év alatt. Sokakkal 10 év alatt sem történik ennyi. Volt egy hatalmas hullámvölgyünk rögtön az esküvőt követően, ami egyre csak mélyülni látszott. Volt benne hirtelen felindulás, hogy most akkor mi visszamegyünk Magyarországra és ott folytatjuk az életünket. Volt benne kihívott rendőrség, bírósági tárgyalás. Akartam válni, láttam reménytelennek a helyzetünket. Nem értettem, mi tart még itt engem, amikor a férjem, ahelyett, hogy enyhíteni próbálná a honvágyamat, csak erősíti. Elvesztettem az állásomat, s hosszú hónapokba tellett, hogy újat találjak. Közben Richard úgy döntött, gyógyulni akar, s én leklesen látogattam, amikor tehettem. Igyekeztem tartani benne a lelket, erősíteni az elhatározását. S bár nem csinálta végig mind a 10 hónapot, csak nyolcat, boldog vagyok, hogy idáig eljutott. Kilenc hónapja nem volt a szervezetében alkohol, bár egyszer volt egy kisebb megingása. S most itt vagyunk, boldogabban, mint valaha. Van külön lakásunk, saját életünk végre, én teljes állásban dolgozom egy irodában, Richard hétfőn kezdhet újra a régi helyén, s végre úgy érzem, hogy van közös jövőnk és megéri dolgozni érte. Nagyon boldog vagyok, s most azt tudom mondani, hogy megérte nem megfutamodni a problémáktól. Richard lelkesen lakberendez, főz, mos, takarít, minden este meleg vacsorával vár haza a munkából. Minden nap tanítok neki egy új magyar szót, lassan már egész nagy szókincse lesz :) Mindent összevetve verge harmonikus, kiegyensúlyozott és boldog a házasságunk végre. S imádok élni. Az ördög persze nem alszik, figyelem minden rezdülését, de egyelőre nagyon jól alakulnak a dolgok.

Szombaton nálunk volt apósom, Toula, Ibi és Laci. Laci hozta magával a kávéját és egy kancsó szerű, kávéfőzésre alkalmas tárgyat, s roppant fárasztó módon elmagyarázta, hogyan kell kávét főzni. Mint egy hároméves gyereknek. Még azt is elmondta, hogy a kávészacskót ollóval nyissam ki. De kilöktem ám én vele :) Ugyanis megkérdezte, miért a vízforralóból öntöm a kávéfőzőbe a vizet, miért nem a csapból. S erre én csak annyit válaszoltam, hogy a vízforralóba is a csapból került a víz. Na erre már nem tudott mit mondani :)

Apósom is roppant szellemes volt. Megkérdezte az egyik tálkáról, hogy honnan van, mondtuk, hogy nászajándék volt. Erre a következőt kérdezte: és mikor kaptátok? :D

Pogácsát is sütöttem nekik. Volt mindenem, kenőtollam, sodrófám, csak éppen a tepsi volt olyan kicsi, hogy kb. 15 körben tudtam csak kisütni, úgyhogy a következő beruházásunk egy rendes méretű tepsi lesz. Épp az utolsó kör pogácsa sült a sütőben, amikor megérkeztek a vendégek. Apósom bement a konyhába és kikapcsolta a sütőt, amikor meglátta, hogy be van kapcsolva. Nem is tudom már, hogy eredetileg miért ment be. A lényeg az, hogy büszkén jött ki, s mondta, hogy kikapcsolta az általam bekapcsolva felejtett sütőt. Én meg csak rámosolyogtam, s megkértem, hogy akkor kapcsolja vissza, mert még sül benne a pogácsa. Egyből lehervadt a mosoly az arcáról :)

Vasárnap pedig anyósom vendégei voltunk a Lane Cove Steak House-ban házassági évfordulónk alkalmából. Várakozásaimmal ellentétben nagyon jól sikerült az este, csak a képeslapunkat felejtettük ott, amit kaptunk.

Eszti

Emiatt döntöttem úgy, hogy a továbbiakban tényleg csak akkor állok szóba “kedves” sógorommal, ha Richard kifejezetten megkér rá. Köszönőajándékként mindenki kapott ugyanis egy kis dobozka csokoládét, amiben négy különbözőfajta, kézzel készített bonbon volt. S csak a vak szerencsén múlott, hogy nem lett baj belőle. 12 különféle csokoládéból válogatta ki Rob és Chris azt a négyet, ami a dobozba kerül, s az egyik mégis Cointreau-vel volt töltve. Nem elég, hogy alkohollal, hanem még pont azzal, amit Richard ivott éveken át. Hogy félreértés ne essék, én nem azt vártam el, hogy egyáltalán ne legyen alkohol a fogadáson, de ezt kifejezetten aljas húzásnak tartom. Mert amíg egy borosüvegben az ember tudja, hogy bor van, a pezsgőn is látja, hogy mi és ennek megfelelően vissza tudja utasítani, addig a csokoládé tipikusan olyan, főleg ilyen szituációban, amit az ember nem néz meg, csak megeszi. A szerencse az volt, hogy eltettem mindkettőnkét a kabátom zsebébe, s el is feledkeztem róla, csak hétfő reggel munkába menet néztem a vonaton, hogy mi az ott a zsebemben. Az első dobozt meg is ettem anélkül, hogy megnéztem volna, mit eszem. A másodiknál néztem csak rá a csokikra. És elhűltem. Az a Robert, akinek gondja volt arra, hogy ne is szóljon a legénybúcsú létéről, aljas módon így akarja visszataszítani a férjemet az alkoholizmusba, aki pedig tényleg küzd, hogy józan maradjon. Mert konkrétan a férjem szervezetébe elég egyetlen csepp alkohol és kezdheti elölről az egész leszoktatási folyamatot, mind a 8 hónapot. Az a Robert, aki pontosan tudja, hogy mi a testvére problémája, az a Robert, aki éveken át hallgatta az anyjuk panaszkodását, az, aki pontosan tudta, hogy mi volt az az ital, amiből a férjem éveken át heti átlag 4-5 üveggel megvett, képes volt egy ilyen aljas húzásra. Jobban fel vagyok háborodva ezen, mint bármi máson. Lehet, hogy azt mondjátok, eltúlzom, de innentől kezdve nem megyek sehova, ahol a Robert várhatóan ott lesz, nem fogom felhívni vagy sms-t küldeni neki (no nem mintha eddig olyan sokszor tettem volna ilyet), megszakítom az összes kapcsolatot vele, s csakis és kizárólag akkor fogok hozzászólni, ha Richard erre kifejezetten megkér. Senki más kedvéért nem vagyok hajlandó.

Eszti
Otthon összegyűjtöttem minden szórólapjukat, itt hallottam róla egy fél előadást, tegnap pedig a kezembe akadt egy itteni szórólapjuk. Azt kellett volna mondanom, hogy nem csatlakozhatok, mert zsidó vagyok. Ehelyett csak elolvastam a szórólapot és hazamentem. A zsidók Jézusért és a kereszténység ugyanaz ugyanis, azzal a különbséggel, hogy kifejezetten a zsidók térítését célozza meg. Elhitetik a nem elég tanult zsidókkal, hogy lehetnek zsidók, miközben keresztények. A zsidó ünnepeket tartják ugyan, de mindennek más jelentéstartalmat adnak. Pl. a pészach-i három pászkára azt mondják, hogy az a szentháromságot jelképezi. Nekem semmi bajom senkinek a vallásával, aki keresztény akar lenni, az legyen keresztény, de ezzel a szektával igenis bajom van. Azért, mert nem egyenes, hazudik a saját híveinek, s különben is minek kell egyazon vallásra két különféle elnevezés? Gusztustalan, ámde sajnos nagyon hatásos marketing az egész.
Eszti
…és szìnèsz benne minden fèrfi ès nő. Azt hiszem ez a Shakespeare-idèzet illik legjobban “kedves” sógorom esküvőjére. Mindenki akkorát alakított, hogy abból simán Oscar-díj is lehetne.

Szereposztás a következő:

Menyasszony: Chris
Vőlegény: Rob
Tanú ès vőfèly: Tim
Örömanya: Ági
Örömapa: Gyuri
Örömnagyszülők: Ibi, Laci, Lili (bár Lili annyira nem is színészkedett)
A semmibevett testvér: Richard
És felesége: Eszter

No, akkor mar csak a forgatókönyvet kell leírnom. Az lesz ám csak az igazán mulatságos. Akkor hát lássuk a medvét.

Három héttel ezelőtt

Richard az utolsó hetét kezdi a rehablilitáción. Mindenki boldog, s egyszercsak Robert telefonál Lilinek és kiselőadást tart neki arról, hogy egy nap nem sok, annyira sem szabad megengednie a férjemnek, hogy visszajöjjön a Turramurra-i házba lakni. Richard biztosan egy szörnyeteg, Robertnek meg biztosan joga van megszabni, hogy Lili mit csinálhat a saját házában. Ezzel a telefonhívással Robertnek sikerült elérnie, hogy Lili egèsz èjjel hányjon, nekem meg maradt egy hetem albèrletet találni. Nem mintha nekem nagyon akaródzott volna a házban maradni Richard hazajövetele után, de azt ugye a Robert sem gondolhatta komolyan, hogy 1 hét alatt tudunk albérletet találni úgy, hogy nekem egy hónapos a munkaviszonyom, Richard pedig rehabilitáción töltötte az elmúlt 8 hónapot. Persze neki erre is volt válasza: ott az internet, azon lehet találni. Aki akart már lakást bèrelni Ausztráliában, az tudja, hogy a dolog nem ennyire egyszerű. Persze Robert sosem bèrelt, mindig csak vett lakást, ami sokkal másabb. Na és persze mögötte nem állt soha jószándékú testvér, aki ilyen barátságosan bíztatta volna. S persze ebből az egészből semmit nem tudtam volna meg, ha Lili nem mondja nekem, mert persze Robertben annyi már nem volt, hogy akár nekem, akár Richardnak elmondja, hogy mi a baja velünk. Elpanaszoltam a dolgot először az apukámnak, aki jobben fel volt háborodva, mint én, hogy Robert az első adandó alkalommal lökné vissza a Richardot az alkoholizmusba és tenné őt hajléktalanná, csak hogy az elme- és idegbeteg anyjának ne kelljen újból elviselnie a férjemet. Félreértés ne essék, én nem mondom azt, hogy Richard egy angyal. Voltak húzásai a múltban, voltam én is rendesen kiborulva miatta, olvastátok ti is. De míg ez a nagyon okos ember 8 hónapon keresztül még csak arra sem vette a fáradságot, hogy érdeklődjön a Richard után, vagy esetleg felhívja őt, addig én végigkövettem a teljes fejlődését attól kezdve, hogy bekerült a detoxikálóba félájultan egész odáig, hogy 8 hónappal később elhagyta a rehablilitációt. Igen, féltem mi lesz azután, hogy hazajön, de abban 100%-ig biztos voltam, hogy nem ugrik az anyjának. Apósomat pedig apukám hívta fel nagyon felháborodottan, aki felhívott engem, hogy az is egy hülye volt, aki nekem ezt a beszélgetést elmondta, de én meg még nagyobb hülye voltam, hogy elmondtam az apámnak, mert igazán semi köze hozzá és az idegeskedésen kívül úgysem tud mit csinálni. A lakástalálást úgy képzeltem, hogy Richard hazajön, s lesz egy hónapunk, hogy megtaláljuk a megfelelő bérleményt, összecsomagoljunk és beköltözzünk az újba. Persze máskèpp alakult.

Két héttel ezelőtt

Csodával határos módon sikerült Richard hazaérkezésétől számított egy héten belül lakást találnunk. Amikor ugyanis elmentünk megnézni az egyiket, akkor valaki pillanatragasztót öntött az egyik zárba és az ingatlanos nem tudta kinyitni az ajtót. Mindenki elment, de az apósom visszament beszélgetni a hölggyel, s otthagyta nála Richard mobilszámát. Az ügynök kb. 2 óra múlva fel is hívott minket, hogy megoldotta a problémát, mehetünk megnézni. Más rajtunk kívül nem is látta. Elmentünk aláírni a papírokat, letettünk két heti bérleti díjat és mienk lett a lakás miután felhívták a referenciáinkat. Egy hét alatt összecsomagoltunk, ami nem volt kis teljesítmény figyelembevéve, hogy nagyjából csak az esték álltak rendelkezésre, s augusztus 4-én költöztünk. Apósom vezette a teherautót, az élttársa és a mostohafia pedig segítettek a hurcolkodásban. Anyósom pedig idegrohamot kapott, hogy mi az, hogy ez a büdös kurva előbb látja az új lakásunkat, mint ő. Ajtócsapkodás, sírógörcs. Azt meg senki emberfia nem tudja elmagyarázni neki, hogy az a nap nem a bámészkodásról szólt, hanem a cipelésről, amire ő köztudottan nem képes, mert mindig mindene fáj és a nap 24 órájából 14-et mindig az ágyban, leginkább alvással kell töltenie. A fennmaradó 10-et meg sipítozással, önsajnáltatással, idegrohamokkal, ajtócsapkodással és álmos kóválygással. Ennyit az anyósomról.

A kisebb dolgokkal még fordultunk párat, s hétfőre majdnem minden átkerült Hornsbyba, az új otthonunkba. Már csak 1-2 nem túl fontos dolog van Turramurrán, amit majd elhozok még mielőtt eladásra kerül a ház.

Az új otthonunk a csótányokat leszámítva egyszerűen mesés, de őket is sikerült már kiirtanunk, csak a rendszeres fújkálásra kell odafigyelnünk. Van már hűtőnk, mosógépünk, porszívónk meg egy nagy rakás egyéb konyhai kütyünk. Az apósom meg elvileg ma hoz egy szárítógépet. A mosogatógépről a férjecském átvette jó édes apám örökbecsű mondását: “már vettem és asszonynevet is adtam neki”. De ő az, aki mosogat J Tökéletes háziasszony az én férjem. Főz, mos, takarít és minden este meleg vacsorával vár haza J A héten fog beszélni a volt főnökével, aki egy rendkívüli ember. Ő kérdezte meg ugyanis Richardtól, hogy van-e hol dolgoznia, s ha nincs, akkor menjen be hozzá egy beszélgetésre. Őt majd szeretném meghívni a feleségével együtt egy vacsorára, ha már nem kell a dobozok felett repkedni :)

Van egy hálószobánk, egy hatalmas fürdőszobánk, egy viszonylag nagy konyhánk, egy kobinált étkező/nappali/előszobánk, egy kisebb erkélyünk s egy zárható garázsunk, ami le van szőnyegezve és jó tágas. Az épület régi, az ajtó mellett nég van egy kis szekrényke a tejnek, amit úgy 40 évvel ezelőtt minden reggel üvegben szállítottak.

Richard egyik nagybátyjától pedig kaptunk egy gyönyörűszép szekrényt. Három részből áll, egy TV unit középső részből és a két szélén két vitrinből, amiben igény szerint világítás is kapcsolható. Tömör fából készült és tényleg hihetetlen szép darab. Mi spórolhattunk volna egy ilyenre évekig. S szintén tőle kaptunk egy kávézóasztalt, két fotelt, egy kanapét és egy ebédlőasztalt. Az anyósa ugyanis Alzheimer-kóros lett, s az ő bútorait kaptuk meg, de a nagybácsi készítette őket. Ha már lesz intrnetem otthon, akkor ezekről teszek fel képeket. Neki tényleg hálás vagyok, mert nem kevés pénzt kaphatott volna értük, ha eladja, s mégis inkább úgy döntött, hogy minket segít vele.

Telefonunk 21-től lesz, internetünk meg még nem tudom, most a munkahelyemről írok. Nincs magyar karakterkészlet, de találékony vagyok ám én :) A symbols-ban beállítottam az ékezetes betűkhöz billentyűkombinációt, s imígyen meg van oldva a probléma :)

Az esküvő

Szombaton reggel megcsináltattam a hajam, a körmöm, a szemöldököm, bepakoltuk a bőröndünktet s irány Katoomba. Ott töltöttük az esküvő előtti éjszakát. A tigriscsíkos garbómba belefértem, jól is állt rajtam, de a lila szoknyámat nem tudtam felvenni, úgyhogy helyette egy barnás miniszoknyát vettem fel bal oldalt egy kis sliccel, s hozzá a nem sokkal térd alá érő csizmámat. Beképzeltség nélkül: nagyon jól néztem ki, s nagyon megérte az a fogyókúra. Nem csak a férjem mondta, hogy istenien áll, ami rajtam van, hanem legalább 6 más rokon is. Timothynak meg reggel majd’ kiestek a szemei, amikor meglátott, majd kicsit elpirult, s zavartan mosolyogva elfordult. Ha nem a sógorom lenne, akkor el tudnám fogadni a reakcióját ;) A sminkem is jól sikerült, a fotós külön meg is jegyezte, hogy teteszik neki a szempillám. No, de elég az öndícséretből J Szombaton tudtuk meg, hogy Robert tanúja Timothy lesz. Ezen mondjuk nem csodálkozom, de talán Richard is a testvére, igazán megemlíthette volna neki. Nem az apósom egy véletlenül elejtett félmondatából kellett volna megtudnunk. S mikor mondtuk neki, hogy mi ezt nem is tudtuk, azt mondta, hogy biztos azért, mert nem beszélgettünk rendesen a Timothyval mióta a Richard otthon van. Erre közöltük, hogy dehogynem, pl. pénteken is, s eszébe sem jutott mondani. Csak a Roberttel nem beszélgettünk régóta mélyebben. Erre már az apósom is csak annyit tudott mondani, hogy Tim biztosan azt hitte, hogy mi már tudjuk. Vasárnap reggel pedig azt tudtuk meg, hogy volt legénybúcsú, ahova Chris és Robert összes férfirokona hivatalos volt az én férjemet kivéve. Richard ugyan azt mondta nekem, hogy lehet, hogy probléma lett volna, ha elmegy, de nekem az a véleményem, hogy Robert meghívhatta volna, Richard meg úgyis visszautasította volna a meghívást. Alapozom ezt arra, hogy látom, hogy mennyit változott, látom, hogy sokkal felelősségteljesebb, s azt is látom, hogy megvan benne az elhatározás, hogy józan marad. Nem megy olyan helyre, ahol tudja, hogy probléma lehet. Ezt is tudhatná a “kedves” sógorom, ha vette volna a fáradságot, hogy figyelje, hogyan fejlődik a férjem. Kis dolgok ezek, de nekem fájnak. De vagyok olyan jólnevelt, s a férjem is (bár az aposomat és anyósomat elnézve nem tudom honnan), hogy nem rontottuk el a napjukat. Végigmosolyogtuk az egészet, sok szerencsét kívántunk nekik s a végletekig kedvesek voltunk. Fülig ért a szám, amikor fotóztak, amikor gratuláltam nekik, akkor is, amikor nyilvánvalóan csak azért hívtak be minket a képbe, mert tudják, hogy illik. De nem csak mi négyen színészkedtünk. Örömapánk is igyekezett jó képet vágni mindenhez. Olyan gyönyörűen játszott, hogy tőlem megkapja a legjobb mellékszereplőnek járó Oscar-díjat. Azért mellékszereplő, mert Robert életében csak az anyja játszik főszerepet, mint szülő, az apjával csak azért áll szóba, mert olvasta valahol, hogy egy gyermek szokott beszélni az apjával. S apósom végigmosolyogta az egészet, mindenkivel váltott pár szót, le a kalappal előtte.

Az örömnagyszülők, Ibi és Laci, csak azért nem érdemelnek Oscart, mert róluk sütött, hogy játszanak. Rólunk többiekről csak az látta a színészkedést, aki tudta, hogy látnia kell valamit. Tehát Ibi és Laci olyan szépen mosolyogtak, hogy az már szinte rémisztő volt. S mindenkivel igyekeztek jópofizni. Aztán amikor volt egy kis ideje nekem adott tanácsokat Laci arról, hogy hogyan osszam be a pénzünket.

Az anyósom megkapja a legjobb női főszereplőnek járó Oscar-díjat. Érdekes módon nem fájt semmije, az ajtót a szállóban egyszer nem vágta be maga mögött, egy zokszó nélkül csinálta végig a napot. A vendégekkel kedves volt, bájos, tündéri, elbűvölő, fokozzam még? Még Toulával is, akit nem is oly rég még büdös kurvaként aposztrofált, émelyítően kedves volt. Szép volt a ruhája, haja, sminkje, nem úgy, mint a mi esküvőnkön. És sugárzott róla a büszkeség, ellentétben azzal, amikor Richard vett el engem. Ugye mit tesz, ha az embernek az a fia nősül, amelyik eltartja? Az abszolút kedvenc továbbra is Timothy persze, de Roberttel jó dolog jóban lenni, máskülönben elapadhat a pénzforrás.

A nap végén csak annak örültem, hogy többet a büdös életben nem kell szóbaállnom Roberttel.