Eszti

Ugyan alá még nem írta, de szóban rámondta az áment a főnököm a májusi 3 hetes szabadságomra. Mi pedig meg is vettük a repjegyeket :) Aputól ajándékba kaptuk az enyémet azzal a kikötéssel, hogy az árát február végéig össze kell spórolnunk és hozzá kell raknunk ahhoz a pénzhez, amit egy lakás depozitjára gyűjtünk.

Én május másodikán fogok indulni, Richard pedig május 9-én jön utánam. Azért csináljuk így, hogy nekem legyen egy hetem, amit a barátaimmal tudok tölteni. A nagypapám 85. születésnapjára megyünk. Ő persze már most morog, hogy minek megyek, hogyha 3 hét múlva visszajövök Ausztráliába. De nem rovom fel neki :)

Hazafele pedig meg fogunk állni egy napra Dubaiban. Richard biztos, hogy be fog tudni menni az országba, én viszont nem biztos. Ugyanis nekem kell vízumra jelentkeznem, neki viszont nem, mert ausztrál az útlevele. Ez így önmagában még nem lenne probléma, az űrlap egy fénymásolt A4-es lap, nagyon egyszerű, nade van egy olyan rubrika, hogy “Vallása?” Namármost egy arab államban egy zsidót visszakézből szórnak ki. Meglátásom szerint nem írnák az űrlapra a vallást, ha nem akarnának az alapján szűrni. Ha meg ateistát írok bele, akkor az egyből gyanús lesz. De mindegy, majd megoldom valahogy.

Eszti

Miért pont a hétfő reggeli csúcsforgalomban és miért pont az én vonalamon kell valakinek megöngyilkolnia magát? Szokott időben szokott hétfő reggeli mélabúban baktatok az állomás fele, mikoris Richard sms-t küld, hogy valami történt Lindfieldnél, s a vonata még mindig nem indult el Hornsbyból. Na, mondom ez nem jó, odaérvén megvettem a jegyem, az egyes vágány helyett a hármashoz mentem, mert az volt kiírva, majd elolvasván a kiírást a vágány mellett visszabattyogtam az egyesre, aholis összetalálkoztam a férjemmel. Akkorra már tudta, hogy “fatality”, tehát meghalt valaki. Nem, azt nem tudni, hogy mikor indul újra a North Shore Line. Akkor a Richard vonata már 20 perce állt ott. Na gondoltam, még jó, hogy Hornsbyban lakom, innen nem csak a North Shore-on megy vonat, hanem a Northern Line-on is, gondoltam bemegyek a belvárosba, s onnan megyek a buszommal. Ugyanis a buszom másik vége Wynyard. Richard viszont ott maradt és megvárta, míg újraindítják a vonalat. Mint utóbb kiderült, ő csinálta jól. Ugyanis ő már 8.20-ra Chatswoodban volt. Akkor szoktam én a buszmegállómban lenni, tehát nekem csak 10 perc időveszteséget jelentett volna a várakozás, dehát ki tudhatta előre. Ehhez képest én 8.20-kor még félúton sem jártam a city fele, mert túltelített volt a vonal, s minden egyes megálló előtt percekig várakoztunk, míg lett üres vágány. Az általában max. 25 perces utat sikerült 1 óra alatt kivitelezni, s akkor voltam Centralnál, amikorra a munkahelyemen kellett volna lennem. Centraltól Wynyard még 2 megálló, de hála a vonal túltelítettségének, Centralnál át kellett szállnom egy másik vonatra, pedig eredetileg amin ültem elment volna Wynyardig. No, Centralnál meg a vonat volt túltelített, így csak a másodikra fértem fel, pedig amolyan nagyon pofátlanul bunkó pesti stílusban igyekeztem utat törni magamnak. 9.15-re meg is érkeztem a buszmegállómba, s 9 óra helyett ¾ 10-kor már ripsz-ropsz meg is érkeztem az irodába.

Eszti

Ígértem is, meg időm is van gondolkodni, így hát megosztom veletek a gondolataimat.

Az ember születik valahova, gyerekként általában boldog, jobb esetben a szülei gondoskodnak róla, s tanul, hogy legyen munkája, hogy el tudja tartani magát. Aztán ahogy növünk, úgy látunk rá egyre jobban a világra. Elkezdjük felmérni lehetőségeinket és felismerni korlátainkat. S amikor rájövünk, hogy vihetnénk valamire, akkor az is megvilágosodik, hogy nem abban az országban, ahová születtünk. Elképzelünk magunknak egy világot. S aztán keresünk egy országot, ami nagyjából megfelel a vágyainknak és megpróbálunk mindenáron eljutni oda, a rosszat pedig nem vagyunk hajlandóak meghallani az álomországról. Azt képzeljük, hogy elhatározásunk elegendő arra, hogy álomországba besétálva rögtön munkát kapjunk s boldogan éljünk amíg meg nem halunk. Sokan esnek ebbe a hibába. Van, aki nyelvet akar tanulni, azért hagyja el az országot. Sokan vannak ezek között az emberek között, akik nem szervezett nyelvtanfolyamra mennek, hanem csak olyan majd-meglátjuk-mi-lesz alapon. Kimennek pl. Londonba mosogatni, s azt hiszik, hogy ettől jobb lesz a nyelvtudásuk. Pedig az igazság az, hogy ettől még marad ugyanolyan, mint volt, mert akikkel együtt mosogat, azok is ugyanilyen felkiáltással hagyták el az országukat, s pont olyan rossz az angoltudásuk, mint emberünknek, aki kiment csak úgy. Fejlődni a nyelv ettől még nem fog. Másik kategória az, akik egy népesebb magyar társasággal vagy egy-két baráttal mennek ki, s egyfolytában magyarul beszélgetnek, magyar összeköttetéseken keresztül magyar munkáltatóhoz kerülnek, s aztán csodálkoznak, hogy Magyarországra visszatérve nem tudnak megszólalni angolul egy állásinterjún.

Aki véglegesen akarja elhagyni az országot, az máshogyan készül. Szorgosan megtanulja a nyelvet, s elindítja a letelepedési folyamatot. S aztán mikor megérkezik, két eset lehetséges. Ugyanúgy, mint otthon, nekilát állást keresni, próbál megélni, a jobb feltételeket kihasználva élhetőbb életet teremteni. A másik eset az, hogy szabályosan megsértődik az illető, hogy álmoroszágban sem hullik az ölébe a lottónyeremény és bár haza nem megy, de egyfolytában szidja álomországot.

Kicsit hasonlít ez az egész két volt osztálytársam történetéhez. Általános iskolások voltunk. Mind a ketten a Fazekasba akartak bekerülni, ami ugye köztudottan Magyarország legjobb gimnáziuma. Anna nagyon jól tanult, de kitűnő azért nem volt, mindenesetre eljárt a felkészítő tanfolyamokra, tudatosan készült arra, hogy felvegyék, minden extra idejét abba ölte, hogy a felvételéhez szükséges tudást megszerezze. Már előfelvételin felvették, s ő nagyon boldog is volt, s később is imádta az iskolát. Ákos mindvégig kitűnő tanuló volt. Soha a kisujját sem mozdította, hogy felvegyék. Azt hitte, hogy az elég, hogy ő az Ákos, és ezért nem is kell tanulnia. Aki egyszer Ákos, annak alanyi jogon jár a Fazekasba való bejutás. Még beképzelt feje is volt mindehhez. Aztán eljött az előfelvételi. Őt nem vették fel, mert érdekesmód a Fazekast nem az érdekelte, hogy ő ki és hogy egy kis noname iskolában milyen jegyeket szerzett, hanem a tényleges tudása. Na, amikor az előfelvételin visszadobták, akkor elkezdett járni a felkészítő tanfolyamra, s újra próbálkozott a normál felvételin, de akkor is visszadobták. Mindezek után közölte, hogy a Fazekas egy versenylóképző, s hogy ő nem is akart soha oda járni és különben sem lehet jó egy olyan iskola, ahova ő nem kell, hát hiszen ő színötös.

A tanulságot mindenki levonhatja magának, de azért tudom a történetet az elvágyódáshoz hasonlítani, mert mind a ketten azt hitték, hogy jobb lesz nekik az ország első iskolájában, csak egyikük tett is érte, a másikuk meg csak várta, hogy a sült galamb a szájába repüljön. Sok bevándorló is olyan, mint Ákos. Azt hiszi, hogy az, hogy megkapta a vízumot, garantálja a munkamentes gazdagságot.

Eszti

Richard munkahelye, a Four Seasons Nursery rendezte meg a Karácsonyát tegnap. Dee Why-ba mentünk egy étterembe. Nem volt olyan jó, mint a Camellia Sicety-é, de amíg le nem részegedett a társaság, addig nagyjából rendben volt. Richard csak kólát ivott, nagyon büszke voltam ám rá. Körülötte mindenki literszámra itta a sört, az egyik kollegája énekelni is elkezdett a hatására, ő pedig nem rendelt egyszer sem. Oké, kb. háromszor annyi cigit szívott az este alatt, mint szokott, de inkább azt, mint a piát. Az éneklő kollega meg egész este engem akart szóval tartani, én viszont baromira nem akartam beszélgetni vele. Minden kérdésére a lehető legrövidebb tőmondatokban válaszoltam. Aztán vége lett, egyesek még átmentek Mona Vale-be folytatni a bulizást, mi meg hazajöttünk. Meggyújtottuk a harmadig Hanuka-gyertyát is, és lefeküdtünk aludni :)

Eszti

Múlt hét pénteken mondtam a férjemnek, hogy 5-én este pucolja ki a cipőjét, tegye ki az ablakba, s a Télapó majd be fog nézni és hagy benne neki édességet. Körberöhögött, de addig rágtam a fülét, amíg belement. Kitette a cipőjét az ablakba, az enyémet meg az erkélyajtóba. Amíg ő tévét nézett, gyorsan be is csempésztem az ajándékait, 3 csokit, a Simpsons nagyfilmet DVD formájában s egy piros macit, aminek a közepébe I love you volt írva. Mikor reggel fölkeltem, s megnéztem, hogy én mit kaptam (mert elalvás előtt direct felhívta a figyelmem, hogy nézzem meg reggel a cipőmet mindenképp), akkor elhűltem. Két pár cipőmet telerakta édességgel, s a számítógép előtti székre egy mikulássapkát erősített egy doboz Lindt csokival, s a sapka is tele volt csokikkal.

Mikor napközben beszéltünk, mondta, hogy nem tudta, hogy ajándék is kell, nem csak édesség, én meg mondtam neki, hogy nem kell ajándék, csak én gondoltam úgy, hogy hasznosabb neki a DVD, mint a csoki, ha már egy szer két hónapja konditerembe jár, hogy fogyjon :)

Erre amúgy engem is rá akar venni, de masszívan ellenállok. Szent meggyőződésem, hogy konditerembe csak olyan nő jár, akinek már tökéletes az alakja, s csak mutogatni akarja azt. Aki meg tényleg kövér és fogyni szeretne, arra meg lesújtó pillantásokat vetnek. Mindegy, ez mellékszál, a mikulásunk nagyon jóra sikeredett, a tegnapi karácsonyi partin meg mindenki ezen nevetett.

A cseh kolleganőmmel pedig rájöttünk, hogy mindkettőnk nyelvvében Mikulás a Mikulás és ők is ugyanígy mikulásoznak :)