Eszti
Richard kertészete, a Four Seasons, tegnap rendezte a karácsonyi buliját. Zsuzsi, pont ez volt az a típusú buli, amire nem akartatok elmenni a férjeddel. Mire hét után valamivel odaértünk, azon a pár emberen kívül, akik fuvarozták a társaságot, már mindenkiben nagy mennyiségű pia volt. Ennek ellenére hangulatosan telt az este, jókat nevettünk együtt, sőt, mi még nyertünk is 15 dollárt a pókergépen Richarddal. Richard egyik kollegája literszám döntötte magába a sört, mint tette azt a tavalyi meg a tavaly előtti bulin is, egy idő után hihetetlenül csedes, majd teljesen kába lett. Ma reggel meg sms-ezte nekem Richard, hogy beteget jelentett és nem ment be dolgozni. Mondjuk ez a kollegája épp azon a fázison megy keresztül, amin Richard pár éve, gyakorlatilag megállás nélkül iszik, nagyon sokszor másnaposan dolgozik, vagy ha józanon megy be, akkor munka közben issza le magát. Ha buli van, akkor meg extra adagokat enged meg magának. Viszont Richardomra ismét nagyon büszke voltam. Nem ivott, nem dohányzott és amikor az említett kollegája mellém ült, s én kértem, hogy menjünk, akkor szó nélkül bólintott és mentünk.
Eszti
Tegnap mi négyen nők az irodából elmentünk egy klubba karácsonyozni. Ettünk kis falatkákat meg ittunk. Én mondjuk alig valamit. Két ujjnyi gin-tonikot meg egy három gyümölcsléből álló alkoholmentes koktélt. A kolleganőim többet ittak, de éppen csak annyit, hogy jobb kedvük legyen tőle. Éva találta meg a legmegfelelőbb szót arra, amit csináltunk, kár, hogy magyarul nincs ilyen frappáns szó: bitching :) Mindent és mindenkit kibeszéltünk, ami és aki csak az irodához kapcsolható. Megállapítottuk, hogy mindannyiunkkal mennyire igazságtalanul bánnak, s a leginkább Barryt szidtuk. Nem szép dolog az ilyesmi, én tudom, de annyira jól esett :) S mindemellett még arra is maradt időnk, hogy nem a munkahelyhez kapcsolódó témákon is elnevetgéljünk. Kilencig maradtunk, tíz fele értem haza, s Richardom gyertyafénnyel fogadott. Nagyon romantikus volt. Kérek még több ilyen estét az életembe :)
Eszti
Ronda leszek, és teljes nevet és céget ki fogok írni. Robin Brooker a kedvencem. Az egyik partnerünknél, a Buildcorp nevű cégnél vezeti az adminisztrációt és a könyvelést. Nyers modora, faragatlansága már-már szimpatikussá teszi őt. Tegnap fel mertem hívni, hogy megkérdezzem, hogy kiállította-e a csekket, amit Barryvel megbeszélt, s meg akartam beszélni, hogy mikor mehetünk el érte. Ámde nem volt a helyén, így hagytam a hangpostáján egy üzenetet, hogy hívjon vissza. De csak nem hívott, csak nem hívott, hát egy óra múlva visszahívtam. Felvette. Köszöntem neki: “Hi Robin, how are you” Mire ő ingerülten: Már próbáltalak visszahívni, de állandóan foglaltat jelzett a telefonotok. Elnézést kértem ezért, s folytattam. “Barry mondta, hogy megbeszéltétek…” “Nem szoktam megbeszélni soha senkivel semmit. Barryvel meg már nagyon régen nem beszéltem” “De ő azt mondta, hogy a csekket…” “Miféle csekk, nem szoktunk csekkel fizetni” “Jó, de Barry azt mondta…” “Kapcsolj át Barryhez, hadd beszéljek vele” Oké, átkapcsoltam. Aztán Barry kijött, miután befejezték a beszélgetést, mondta, hogy a bankszámlánkra fogja utalni a pénzt Robin. Megkérdeztem tőle, mikor beszélt vele utoljára. Mondta, hogy a múlt héten. Úgy látszik egy hét nagyon hosszú idő Robinunk életében. Mindenesetre Barryvel megbeszéltük, hogy Karácsonyra küldünk neki egy raklap bort és egy chippendale fiút :) A hölgyike ugyanis – ki gondolta volna – klimaxos és egyedülálló. És gondolom erőteljesen csodálkozik, hogy miért egyedülálló.
Eszti
Szombaton nagyon jó napom volt. Mivel Richard Karácsonyig heti hat napot dolgozik, a lelkiismeretfurdalás felébresztett reggel nyolckor. Szépen kitakarítottam, elmosogattam, még a tükröt is lemostam, hogy úgy tűnjön, hogy én is dolgozom :) Majd lementem vásárolni, s amikor hazaértem készítettem szusit a férjemnek, meg sütöttem két kenyeret. A szusi állaga nem lett a legszebb, de nagyon ízlett Richardnak. Avokádót és füstölt lazacot tettem bele :) A rozskenyerem pedig igaz, hogy nem lett rossz, de még mindig nem az az íz, amit keresek. Richard szerint hanyagolnom kellene a recepteket, s magamnak kikísérletezni, hogy melyik lisztből mennyit kell beletennem ahhoz, hogy megkapjam azt az ízt, amire vágyom.

Este pedig végre sikerült beszélnem Annával, ami extrán feldobta a napomat :) S Richard is egész jó hangulatban volt, amikor hazajött, nem győzött kedveskedni és imádta a szusimat :))))
Eszti
Elvileg. De természetesen szakad az eső, szürke az ég, fújdogál a szél és nekem kabátot kell vennem. Tudom én, hogy vékonyka a kabát, amit felveszek, de akkor is. Ma reggel Matt mondta Peter-nek, az angol kollegánknak, hogy most igazán nem érezhet honvágyat, mert az angol nyarak is ilyenek. S erre ő azt válaszolta: “Hm, igen. Végülis csak 18000 kilométert tettem meg azért, hogy elkerüljem az ilyen nyarakat” :))))

Viszont Évával, a kolleganőmmel nagyon zajlik az élet. Meghirdették az állását, de hivatalosan még mindig nem szóltak neki. Úgy tudta meg, hogy mivel tisztában van a helyzetével, elkezdett ő is állást keresni, s az első, amit meglátott a Heraldban, az a Rotric hirdetése volt. Odament Barryhez, a könyvelőnkhöz, s rákérdezett a dologra, de ő persze kitérő választ adott. Azóta sűrűn jár be 1-1,5 órával később. Szerintem ekkor jár az interjúkra. Végülis van egy 13 éves fia, akit egyedül nevel, nem maradhat állás nélkül. Főleg Karácsony előtt. Sajnálom, hogy ilyen helyzetbe került, még akkor is, ha magának köszönheti, mert tényleg szimpatikus nő. De ugye nem azért kapja a fizetését, hogy szimpatikus legyen. Az a gond, hogy nem látja magát kívülről, s fogalma sincs, hogy amit ő kemény munkának gondol, az valójában nem az. Sokszor én is nagyon szeretném magam a kívülálló szemével látni. Azért, hogy tudjam, hogy tényleg úgy viselkedek-e, ahogy gondolom, hogy viselkedek. Mondjuk pár napja, amikor megtudtam, hogy gyakorlatilag Marián, Éván és rajtam kívül mindenki kap jutalmat, akkor direkt viselkedtem úgy, hogy feltűnjön, hogy valami nincs rendben, s a főnököm rá is kérdezett, hogy mi a baj, de mivel a folyosón állva, rohanás közben, elmenőben, a válla fölött visszakérdezve hangzott el a dolog, nem tudtam leülni vele megbeszélni. Nagyon sajnálom, hogy nem volt alkalmas a pillanat. Mert tulajdonképpen nem az zavar, hogy Patrick kapott jutalmat és én meg nem. Hanem az, hogy Patrick ugyanannyit, de sokszor sokkal kevesebbet dolgozik, mint én, s ennek ellenére találta úgy a főnököm, hogy ő érdemel jutalmat, én meg nem. Az zavar ebben az egészben, ahogy megítélnek, s nem tudom, hogy mit kellene csinálnom, hogy változzon a megítélésem a munkahelyemen. A lelkemet is kidolgozhatom, akkor sem kapok nem hogy jutalmat, de még egy dicsérő szót sem. Lehet, hogy én vagyok a túlérzékeny, de nagyon jólesne, ha néha kapnék pozitív visszajelzést. Vagy negatívat, vagy bármilyet, csak tudnám, hogy mi az, amiben változtatnom kellene, ha el akarom kerülni, hogy úgy járjak, mint Éva. S ezek a gondolatok kavarognak bennem szüntelen. S persze szegény Richardon töltöm ki a dühömet, pedig ő aztán igazán semmiről nem tehet, s ő az egyetlen, akire támaszkodni tudok. De szerencsére nagyon jól tudja kezelni a duzzogásomat. Tavaly ilyenkor, amikor még Jana volt a könyvelőnk és nem Barry, akkor volt róla szó, hogy az irodában dolgozó nőknek rendeznek egy külön karácsonyi built, amire Steve is hivatalos lett volna. Amit még tudni kell, hogy Maria egy héttel az után kezdett a Rotricnál, mint én. S akkor hallottam, ahogy Jana és Steve beszélgetnek róla. Jana felsorolta, hogy akkor a listán rajta van Bernadette, Éva és ő, s megkérdezte, hogy Mariát is hívja-e. S erre azt mondta a főnököm, hogy ne, Maria még nem dolgozik elég régóta a cégnél. S ebben csak az volt a zavaró, hogy az fel sem merült, hogy engem is hívjanak. Pedig összesen ugye egy hét eltéréssel kezdtünk Mariával, de őt legalább számításba vették, engem meg nem, s nem értettem, miért. Most sem értem. Pedig nagyon szeretném tudni, hogy mit csinálok rosszul. Volt már hasonló esetem korábban is, amikor még a Vöröskeresztnél dolgoztam. Szerveztünk egy elsősegélyversenyt, s én is a szervezők között voltam. Mivel nemzetközi csapatokat is hívtunk, én tolmácsoltam. Ketten tolmácsoltunk, az egyik kollégám horvátra fordított a horvátoknak, s a többieknek én angolra. S aztán a Trófeában rendezendő fogadásra, ahova az összes szervezőt meghívták a nemzetközi csapatokat kísérő felnőttekkel együtt, én nem voltam hivatalos. Csak egyedül én nem az összes szervező közül. Hanem nekem a gyerekekkel kellett volna lennem a kollégiumukban. Egész végig duzzogtam, még a cirkuszban sem nevettem egy kicsit sem, ahova elmentünk a külföldiekkel. De rendíthetetlenül fordítottam. Aztán egy darabig a kollégiumban voltam a gyerekekkel (annyira azért már nem voltak gyerekek, 16-18 évesek voltak, én meg 20 körül), s velem volt az egyik sofőr is, aki szintén hivatalos volt a Trófeába, de rám való tekintettel nem ment el. Majd gondolt egyet, s közölte, hogy márpedig én is ott leszek a Trófeában, mert nem versenyzőként, hanem szervezőként vettem részt a rendezvényen, s otthagytuk a kollégiumot, s elmentünk a Trófeába. Ahol a főnökömnek nagyon elkerekedtek a szemei, amikor meglátott. De nem érdekelt túlzottan, leginkább a külföldiekkel beszélgettem, aztán amikor jól laktunk a sofőr sráccal, akkor leléptünk. Még egy hétbe tellett, mire lecsengett a dolog. S persze úgy kezeltek végig, mint egy hisztis nőt, akinek semmi alapja nem volt felháborodni.

No, de a lényeg az, hogy nem értem, de veszettül szeretném, hogy miért van az, hogy engem mindig mindenből kihagynak. S erre csak akkor kapnék választ, ha látnám magam kívülről, amit értelemszerűen sosem fogok.
Eszti
Most veszem észre, hogy jó rég nem írtam már. Nos most szombaton voltunk egy karácsonyi bulin. Eredetileg Richard főnöke lett volna rá hivatalos, de ő nem ért rá elmenni, és felajánlotta nekünk a meghívóját. Nos nem igazán nekünk való társaság volt. Ez inkább a tulajdonosoknak szóló parti volt, nem az alkalmazottaknak. Nem ismertünk senkit, mások meg nem győztek köszönni minden egyes ismerősnek. Richard mondta, hogy ezeknek az embereknek az összes sofőrjét meg rakodómunkását ismeri, de azokat, akik itt vannak, csak hangról. Viccesen is nézett ki a mi kis 25 éves Toyotánk, ami azóta nem volt lemosatva, hogy megvettük, a sok új Merci meg terepjáró között. A barbecue nagyobb volt, mint a mi erkélyünk, a gyerekeknek pedig volt ugrálóvár. De azért volt egy nagyon aranyos jelenet is. Egy olyan kétéves forma gyerek mikulássapkát viselt. Egy másik hasonló korú gyerek odatotyogott hozzá, s a szemébe húzta a sapkát. Aztán még egyszer visszanyúlt, s lehúzta egészen a gyerek szájáig, majd mint aki jól végezte dolgát eltotyogott. A mikulássapkás gyerek pedig nem kezdett el méltatlankodni, hanem tudomásul vette, hogy a fejébe van húzva a sapka, s tapogatózva indult tovább :)

Az általános embertípus ezen a bulin az újgazdag, agyontetovált, agyonpiercingezett volt. Kicsivel több értelemmel megáldva, mint a Gálvölgyi Show “Gyúrúnk vazze?” című örökbecsűjében az emberkék. Egy órát maradtunk, aztán eljöttünk. Leginkább csak egymással beszélgettünk, s ez alatt az óra alatt összesen két ember jött oda hozzánk, hogy mégis melyik kertészet képviseletében jöttünk.
Eszti
Mániám, hogy mindenkinek minden mondata mögött hátsó szándékot sejtek. A főnököm ma megkérdezte, hogy minden rendben van-e. Én meg megkérdeztem, hogy miért kérdezi. Ő meg mondta, hogy mert az utóbbi hetekben olyan furcsának tűnök. Most nem tudom eldönteni, hogy valójában emiatt kérdezte-e, mert szerintem nem viselkedek másképp, mint eddig szoktam. Csak nem tudom, hogy agyaljak-e azon, hogy volt-e valami egyéb szándéka is ezzel a kérdéssel vagy sem. Mert én akármennyire is szeretek minden mögött hátsó szándékot sejteni, most nem biztos, hogy van hátsó szándék. Nade ezt egy órával azután kérdezte, hogy Barryvel bezárkózva beszélgettek vagy egy fél órát.
Eszti
Nos, múlt héten sikeresen tábortüzet gyújtottam az irodában. No nem kell szörnyülködni, csapkodással el lehetett oltani. Szóval az egész úgy keződött, hogy volt egy hatalmas vihar kedden este, aminek következtében a fél iroda elázott. Mondjuk az a fele szerencsére nem, ahol én vagyok, de szerencsétlen Angelonak az egész szobája úszott. A számítógépe és az összes papírmunkája csurom víz lett. Mikor reggel bejöttem, a főnököm a kezembe nyomott egy hőlégfúvót, hogy ezzel szárítsam meg az összes papírt, csak vigyázzak, hogy elég messze tartsam a papírtól a hőlégfúvót. Egyébként ezt az eszközt apukám következetesen csak anyóshajszárítónak hívja. Nos, miután minden kollégám elsütötte, hogy jön egy hajszárításra, már nem volt ez a poén olyan humoros. Ám odafordultam az egyikükhöz, s a következő pillanatban elkezdett égni az asztal. Gyorsan eloltottuk, majd egy másik kollégám odaállt a poroltóval az asztalhoz, s közölte, hogy most folytathatom. Aztán másnap fájt a csuklóm, hisz egész szerdán a kezemben tartottam a hőlégfúvót, szóval rugalmas pólyával körbetekertem és úgy jöttem dolgozni. S erre a vicces kedvű kollegám, akire figyeltem, míg meggyulladt az asztal, azt mondta nekem: Mi történt a kezeddel Eszter, csak nem megégetted? :)
Eszti
Gondolkodtam. Már megint :) Az élet érdekesen alakul. És persze nagyon gyors is. Még emlékszem, amikor 13-14 évesen azt hittem, hogy érettségi után már a nyugdíj jön, ma meg már az érettségi is 8 év távlatába került. Nehezen fogom fel, hogy már 26 éves vagyok, hogy ez már közelebb van a 30-hoz, mint a 20-hoz, de azt még nehezebben, hogy a két, hozzám legközelebb álló barátnőmnek is rohamtempóban halad az élete. Egyikük Párizsban él, másikuk Coventryben. S ez csak azért érdekes, mert azzal, hogy mind a hárman másik országba kerültünk, a barátságunk alaptermészete változik. Márpedig nem is olyan rég még azt hittük, hog ez állandó, és örökké ugyanolyan marad. Az időeltolódás miatt értelemszerűen sok szervezkedésbe kerül, hogy tudjunk telefonálni. Régebben ilyesmikkel nem kellett foglalkozni. Hiszen Anna barátnőmtől kocsival 10 percre laktam, Csillától meg 15-re, jó mondjuk ezek gyorshajtással értendők, de ki vezet 50-nel lakott területen, ha nincs rendőr? :) Mindenféle szervezkedés meg hívókártya nélkül csak felemeltük a telefont és a másik azonnal felvette, vagy ha nem ő, akkor hívták a telefonhoz. Vagy átugrottam Annához este hatkor, s a szüleim hívtak a mobilomon éjfélkor, hogy mégis hol az istenben vagyok :) S amikor megkérdezték, miről tudtunk ennyi ideig dumálni, akkor mindig azt mondtam, hogy semmiről :) S ilyen semmiségekről egész jól el tud beszélgetni két lány, akik 7 éves koruk óta legjobb barátnők :) Csillánál mondjuk sosem töltöttem egyben ennyi időt, de rengeteget telefonáltunk. Aztán eljött az ausztrál körutam időpontja, s előtte Anna is meg én is izgultunk, nem is tudom, hogy melyikünk jobban :) Aztán amikor úgy jöttem haza, hogy jegyben jártam, heteken keresztül órákig lelkiztünk, hogy most hogyan tovább. Mert Anna azt mondta, hogy tudja, hogy a világ változik, de én mindig stabilan ott voltam. Aztán mikor ide kerültem minden héten felhívtam, de persze ez már nem volt olyan sűrű, mint annak előtte. Csillát is hívtam hetente. Aztán amikor Csilla Coventrybe került, akkor picit sűrűbben kommunikáltunk, most is sűrűn beszélünk. Viszont amikor Anna Párizsba került, akkor valahogy ritkultak a beszélgetések, s bár még mindig azt mondom, hogy ő a legjobb barátnőm, közel sem olyan szoros a kapcsolatunk, mint volt. S ez az, amitől tartottam akkortájt, amikor végleg kiköltöztem. Beszélgettem erről Richarddal is, ő azt mondta, hogy túl nagy a távolság köztünk ahhoz, hogy ugyanolyan maradjon a kapcsolatunk, mint volt. Csakhogy amíg Anna nagyon társasági ember, addig én azért annyira nem. Ő az alatt a 3 hónap alatt, mióta ott van, hatalmas baráti társaságot alakított ki, én viszont két éve nem tudok magamnak barátokat szerezni. Az alapvető probléma az, hogy mindenki messze van tőlem. Akikkel szoros barátságot tudnék elképzelni, azok mind vagy Melbourne-ben vannak, vagy pedig Sydney totálisan átellenes oldalán, ahova nekem rengeteg idő eljutni. Tulajdonképpen ötleteket szeretnék kapni arra, hogy hogyan tudnék velem nagyjából egykorú barátokra szert tenni anélkül, hogy órákat kellene közlekednem, ha meg akarom látogatni őket.
Eszti
Én békésen üldögéltem a buszon, olvasgattam a Geo-t, s azt hittem, hogy még csak a Willoughby Girls-nél tart a busz, így még van 2-3 percem, mielőtt le kellene szállnom. Na ehhez képest, amikor felnéztem, pont a Porsche Szalont láttam, ami a Rotric melletti épület. S a busz épp akkor csukta az ajtaját. S mivel ezután a megálló után egy freeway hosszabb szakasza van, örömmel vettem tudomásul, hogy jó sokat sétálhatok vissza. De legalább megvolt a torna mára :)
Eszti
Most került a kezembe a Geo Magazin augusztusi száma. A címlaptörténet a csillagászat fejlődésének bemutatása Kopernikusz és Galilei munkássága által. Mivel munkába menet és jövet mindig olvasok a buszon és a vonaton, így széles mosollyal az arcomon értem be a Rotricba, mert azt olvastam, hogy a filozófusok úgy cáfolták Galilei tételeit, hogy amit a teleszkópban lát, az a valóságban azért nem látható, mert ha elvesszük a lencséket, akkor nem is látjuk, amit a teleszkópba előzőleg nézve láttunk :) A filozófusok szerint nem lehet kísérletezéssel, méricskéléssel, tapasztalással megfelelő következtetésekre jutni, arra csak a mély gondolkodás képes. Nem igazán zavarták a filozófusokat a tények akkortájt :) Mikor megérkezvén Matt megkérdezte, hogy miért mosolygok annyira, amikor még reggel van és ő még jószerivel fel sem ébredt, akkor elmondtam neki mit olvastam és ő is hirtelen mosolyogni kezdett. Ebből a korból nézve tényleg viccesnek tűnik az, amit az emberek akkor halálosan komolyan gondoltak. A teleszkóp csak olyan képet mutat, ami a képzeletben létezik, mert ha elvesszük a lencséket, akkor nem látjuk a Holdat :) Szóval véletlenül nagyon jól alakult a reggelem, azok után, hogy ébredés után sikerült mindent elejtenem, levernem, mindenbe belemennem :)
Eszti
Mlgy, ezt már te is emlegetted a blogodon, de én most más szemszögből gondolkodtam el rajta. Mivel az itteni híradók kétszer is Magyarországot emelték ki, mint olyan országot, aminek annyira romlik a valutája, hogy biztosan nemzetközi segítségre lesz szüksége, elgondolkodtam, hogy ennek mi is lehet az oka. Elvonatkoztatva a politikától, szerintem a legnagyobb probléma az, hogy az iskolákban semmit nem oktatnak arról, hogy miként is működik a gazdaság, hogy ha az ember nem alkalmazottként szeretné leélni az életét, akkor milyen befektetési lehetőségei vannak, milyen hitelek vannak, mi a különbség “jó” és “rossz” adósság között, melyik befektetésnek mi a kockázata, hogyan lehet megkülönböztetni a piramisjátékokat a valós network marketingtől vagy akár arról, hogy hogyan tudunk hatásosan fellépni, kiállni megfelelően az érdekeinkért. Jó, vannak olyan felsőoktatási intézmények, ahol ezt tanítják, de addigra már túl késő, és nem is mindenki megy olyan helyre, ahol ezt tanítanák, vagy nem is biztos, hogy mindenki tovább tanul. Szép dolog az integrálszámítás, meg a kémia is nagyon fontos tudomány, az is jó, ha az ember tisztában van az irók/költők munkásságával, de a mai magyar oktatás egyáltalán nem fektet hangsúlyt arra, hogy felkészítse a nebulókat a felnőtt életre. Illetve ebben a formában ez nem biztos, hogy igaz, de az oktatás arra van kitalálva, hogy hogyan neveljen alkalmazottakat, nem pedig arra, hogy hogyan neveljen cégvezetőket. Amíg el nem olvastam 19 évesen a Cashflow négyszöget Robert T. Kiyosaki-tól, addig meg voltam róla győződve, hogy pénzt csakis úgy lehet keresni, hogy az ember alkalmazottként dolgozik, majd a keresetét beteszi a bankba és gyarapítja ezáltal. S miután elolvastam eme könyvet, hirtelen a Kiyosaki-könyvek aktív gyűjtésébe fogtam, s hirtelen rájöttem, hogy másképp is lehet, nem csak úgy, ahogy a szüleimtől láttam. Megtanultam, hogy van olyan, hogy aktív jövedelem, meg passzív jövedelem, megtanultam, hogy nem csak akkor lehet az ember gazdag, ha annak születik, vagy lop, csal és hazudik, hanem munkával is. Persze nem a hagyományos értelemben vett munkával. Csak ugye itt jön az a nagyon bölcs magyar közmondás, hogy “járt utat a járatlanért el ne hagyj”, s akiben nincs kellő kitartás és megfelelően sokszor hallotta eme borzadályt a szüleitől, az el is hiszi, hogy nem szabad kísérletezni. De ha mélyebben belegondolunk, hány embernek sikerült a járt utat járva gazdagságra szert tennie? S ez a közmondás vajon nem csak azért van-e, hogy meg tudja egy átlag magyar indokolni magának, hogy miért nem mer változtatni az életén? Aláírom, hogy Magyarországon nem adott az összes olyan lehetőség, ami Kiyosakinak az Egyesült Államokban. De ő nem receptet ír a biztos meggazdagodásra, hanem azt a gondolkodásmódot igyekszik megtanítani, amivel meg lehet gazdagodni. Napoleon Hill-től a Gondolkozz és gazdagodj is kötelező olvasmány a témában. Nem tudom, hogy a Kőszívű ember fiai helyett miért nem lehetett ilyesmit adni kötelező olvasmánynak a suliban. Biztosan van, akiknek tetszik a Kőszívű ember fiai, de én egy életre megutáltam tőle Jókait. Az Aranyembernél sem érdekelt, hogy csörgedezik a Duna 100 oldalon keresztül, inkább megnéztem videón. Tudom, tudom, ilyeneket is kell olvasni, hogy legyen megfelelő szókincse az embernek, de nem lehetne valahogy egyensúlyba hozni a szókincsgyarapító és a hasznos tudással ellátó könyveket? De most komolyan, akárhonnan nézem, a magyar oktatással csak gondok vannak. A torna úgy van kitalálva, hogy aki nem eleve tehetséges, annak egy életre elvegye a kedvét a sporttól. Az irodalom meg úgy, hogy aki alapjáraton nem szeret olvasni, mert olyanok az otthonról hozott alapjai, az egy életre megutálja az olvasást. Nekem mondjuk e téren szerencsém volt, nagyon jó magyartanáraim voltak, de nagyon sokan ezt nem mondhatják el. A matekot úgy tanítják, hogy ha valaki nem érti, akkor még le is hordják érte, nem pedig elmagyarázzák. Így aztán miért is érdeklődne valaki a közgazdaság iránt? De az alapprobléma ott kezdődik, hogy csak az megy tanárnak, aki vagy nagyon elhivatott, vagy pedig annyira hülye, hogy máshova nem veszik fel. Sajnos nem az előbbiek vannak túlsúlyban. Hasonlít a bölcsészvicchez: Mit mond egy frissen végzett, munkával rendelkező bölcsész egy frissen végzett munkanélküli bölcsésznek? Kis vagy közepes krumplit kérsz hozzá? Amikor az ember bölcsészként végzett töritanára megkérdi, hogy minek érzem magam inkább, magyarnak vagy zsidónak, akkor nem feltétlen az olthatatlan vágy alakul ki bennem, hogy megismerjem a múltat, hogy átlássam a történelemben lezajott folyamatokat, s okulni tudjak belőle a jövőm miatt. Ellenben ami tényleg fontos lenne, az idegen nyelvek, főleg az angol, arra nem fektetnek kellő hangsúlyt. De ha magyarul is értetlenek a gyerekek, akkor egy idegen nyelven még inkább azok lesznek. A legtöbben úgy kezelik az idegen nyelveket, mint a matekot vagy a kémiát, tehát hogy ötöst kell kapni belőle, különben leszidnak otthon. Nem érti meg, hogy azért kell tudni a nyelvet, hogy kommunikálni tudjon majd rajta a későbbiekben. S a tanárok ezt nem is tudatosítják a gyerekekben. Nem. Egy átlag középiskolás szerint nyelvet azért kell tanulni, hogy le tudja tenni a nyelvvizsgát és felvegyék az egyetemre. Nem érti meg, hogy a nyelvet azért tanulja, hogy bővebb információkhoz jusson, hogy olyan emberekkel is el tudjon beszélgetni, akik nem tudnak magyarul, hogy a munkahelyen nem a papír kell, hanem a használható nyelvtudás, hogy a nem magyar kollégákkal, ügyfelekkel is szót tudjon érteni. Ha én nem tudtam volna angolul, akkor el sem jutottam volna abba a nemzetközi Vöröskeresztes táborba, ami életem legjobb táboraként van számon tartva. Ha nem beszéltem volna angolul, akkor el se mertem volna indulni, hogy 3 hónapot egyedül utazzak 16000 kilométerre az otthonomtól. S akkor még csodálkoznak, hogy senki nem ért a gazdasághoz…
Eszti
A jó

Vagy inkább meglepő, de jó érzéssel eltöltő. Tegnap felvettem a telefont a Rotricnál. Bemutatkoztam, ahogy mindig szoktam. Az illető, Milán, Angelot kereste, az egyik managerünket. Szépen angolul megbeszéltük, hogy nincs itt, majd megadtam neki a mobilszámát. S ekkor jött a meglepő fodulat, Milán ákes magyarsággal azt mondta nekem: köszönöm szépen. Én nagyon meglepődve, de fáziskésés nélkül mondtam: nagyon szívesen. Ő pedig úgy köszönt el, hogy viszont látásra, s én is ugyanígy. Szerintem a bemutatkozásomból találhatta ki, hogy magyar vagyok, mert nem angolosan mondom sosem az Esztert, de az is lehet, hogy velem ellentétben ő felismeri a magyar akcentust. Én csak az ír akcentust tudom felismerni, mert az annyira jellegzetes. Azt is meg tudom mondani, ha valakinek az egyik szláv nyelv az anyanyelve, vagy az orosz, mert az is jellegzetes, de hogy kinek melyik szláv nyelv az anyanyelve, azt már nem tudnám belőni.

A rossz

Ma reggel Steve beszélt Evával. Hallottam, mert nem zárkóztak be Steve szobájába. Steve elmondta neki, hogy költségkímélésként egy külsős cégnek fogja adni a bérszámfejtést, s Eva kezdjen állást keresni, mert nagyon jelentős mértékben fog változni a munkaköre, lehet, hogy meg sem marad. S hogy az anyja (aki azelőtt itt volt könyvelő) biztosan tud segíteni neki ebben. Persze sokkal finomabban mondta ennél, de ez volt a lényege. Nyomott lett ettől a hangulatom, nem is kicsit. Nagyon sajnálom Evát, de azt kell mondjam, hogy magának kereste a bajt. Szerintem komolyan azt hitte, hogy következmények nélkül vehet ki kéthetente 1-2 betegnapot hosszú hónapokon keresztül, s hogy mindenki el fogja hinni, hogy tényleg beteg azokon a szép, igazán strandolásra való napokon. Barry meg is jegyezte az egyiken, hogy bizony, ha nem az irodában kellene lennie, akkor a tengerparton lenne. S amikor a fiát operálták a térdével, és tényleg szüksége lett volna pár napra, hogy mellette lehessen, akkor már senki nem vette komolyan, nem hitték el, hogy tényleg ezért nincs bent. Amíg Steve szabadságon volt, addig nagyon látványosan nem dolgozott. Késve jött be, 1 helyett 2 óra ebédidőt tartott, korábban ment el. Majd amikor Barry ezt szóvá tette, még neki állt feljebb, hogy egyszer igazán tehetne kivételt. De mindezek ellenére sajnálom őt. Mert szerintem bár a lelke mélyén számított valami ilyesmire, mégis derült égből villámcsapásként érhette. Most dolgozik, mint a kisangyal persze. S most meg én kezdtem parázni, hogy most, hogy Barry sikeresen kirúgatta Evát, én leszek a következő célpontja. Pedig már olyan szépen összeszedtem a bátorságomat, hogy fizetésemelést kérjek. No, Richarddal majd beszélek erről este, s megkérdezem, hogy ilyen esetben miként hozná fel a témát a főnökével, amikor költségkímélésre hivatkozva rúg ki valaki mást. Eva még pár hétig maradni fog azért. De nem biztos, hogy a Karácsonyt már megéri itt. Az meg az én alap-önbizalomhiányomból fakad, hogy rögtön azon kezdtem gondolkodni, hogy felfrissítem az önéletrajzomat, mert tuti én leszek a következő, s nem engedhetem meg magamnak, hogy még egyszer állás nélkül maradjak. Pedig még nem hallottam panaszt magamra, de nem tudhatom, hogy a hátam mögött ki mit mond rólam. Azt hallottam, hogy Eváról hogyan beszélnek a többiek, amikor nincs jelen, a szemébe meg jópofiznak. Bár gondolom érezném, ha panasz lenne rám, de tényleg nem tudhatom, ki mit mond rólam, amikor nem vagyok jelen. S a gyomorideg leginkább akkor fog el, amikor Steve és Barry bezárkóznak Steve szobájába beszélgetni. Ilyenkor mindig azt hiszem, hogy Eváról vagy rólam van szó.
Eszti
Egészen el is csodálkoztam, hogy a költözködés eddig balhémentesen zajlott. Szimplán csak dobozokat gyűjtöttünk, az anyósom és Lili csomagoltak, péntekente pedig elbeszélgettünk az életünkről, szóval minden jó volt. Aztán most pénteken beütött a mennykő. Anyósom már eléggé zaklatott állapotban volt, amikor odaértünk. Aztán mondta Richardnak, hogy ugyan minden barátnője felajánlotta, hogy segít majd azon a csütörtökön, amin költözni fog, de ő szeretné őt megkérni, mert a barátnőitől mégsem várhatja el, hogy emiatt kivegyenek egy szabadnapot. Erre Richard félig viccesen megjegyezte, hogy “szóval azt akarod, hogy egész nap azt nézzem, hogy emberek hogy pakolnak dobozokat” No, erre az anyósom robbant. Belevágta a mosogatóba a kezében lévő villát, úgy, hogy az majd’ visszapattant. Aztán elkezdett üvöltözni, hogy “jól van, ha nem akarsz segíteni, akkor nem kell, de nem hiszem, hogy olyan nagy dolgot kértem volna…” Blablabla. S ugyanezt ismételgette különféle megfogalmazásokban, miközben csapkodott össze-vissza, aztán felvonult a szobájába és mind a két ajtót bevágta maga mögött, s elvonult duzzogni. Aztán Richard felment, s megkérdezte, lejön-e enni. Mire ő felháborodottan közölte, hogy nem éhes. Aztán Richard visszajött a konyhába, megáldotta a kalácsot és a szőlőlét, majd mind a kettőből vitt fel az anyjának. Aztán ezután nem sokkal azt hallottuk, hogy a bejárati ajtó iszonyatos erővel bevágódik. Richard meg én tudtuk, hogy épp az anyja viharzott el, de Lili felment körülnézni, hogy hol is van a lánya. Aztán mikor nem találta, visszajött a konyhába, iszonyatosan jó hangulatban megvacsoráztunk, majd Lili megkért, hogy nézzem meg, hogy itt van-e még Ági autója. Az persze itt volt, úgyhogy gyalog ment. Vacsora után felvonultunk a nappaliba, s ott ültünk le beszélgetni. Aztán egyszercsak nyílt az ajtó és anyósom őnagysága beviharzott rajta. Richard megkérdezte, hogy jót sétált-e. Erre ingerülten közölte, hogy nagyon és hogy nyomatékot adjon a szavainak, hozzávágta a kőburkolathoz a kulcsát, s bevonult a szobájába, Lili pedig utána. Mi pedig úgy gondoltuk, hogy akkor itt az ideje menni, s jó hangosan bekiabáltunk, hogy sziasztok, s elmentünk. A kocsiban még beszélgettünk egy kicsit arról, hogy Ági miért is viselkedik úgy, mint egy ötéves, amikor mindjárt 60, s hogy mikor ért el ilyen viselkedéssel utoljára bármit is. Aztán hazaértünk, lezuhanyoztunk, lefeküdünk aludni és reggel már nem is gondoltunk az anyósom hisztijére. Teljesen feledésbe merült a dolog, amikoris szombat délután, úgy 5 fele Lili zokogva hívott fel, hogy akkor ő most hív egy taxit és átjön. Mondtam, hogy ez marhaság, majd én áthozom. Mondtam Richardnak, hogy mi van, erre ő a kezembe nyomott valami gyökérkezelő szert, hogy ha már úgyis ott járok, akkor ezt hagyjam ott. No, mint elmondta, Ági egész éjjel csapkodott és sikítozott, meg még egyszer elment sétálni, úgyhogy ő ruhástól aludt el, mert attól félt, hogy majd a rendőrök hívják az éjszaka közepén, hogy mehet azonosítani a lánya holttestét. Ja, ebbe az éjszakába még az is belefért, hogy anyósom közölje Lilivel, hogy ő a világ legrosszabb anyja, s arról is ő tehet, hogy senki nem áll ki mellette soha. És az unokáját sem látta már három hete, és még jó, hogy vannak barátnői, mert a családjára nem számíthat. Aztán szombat reggel ott volt Robert, akkor persze nem rendezett jelenetet, de amint elment berontott Lili szobájába egy lezárt borítékkal, hogy ezt a levelet Richardnak írta, s hogy ezt neki át kell adnia, s még ma választ vár. No, elolvastuk a levelet. Igazán szívhez szóló levél volt, mintha anyósom legalábbis komolyan gondolná, hogy meg akrja oldani a problémát. Leírta, hogy milyen boldog volt pár hete, amikor mondtam neki, hogy Richard nem dohányzik, s hogy mennyire szereti őt, és ha problémánk van, akkor azt nem söpörhetjük a szőnyeg alá, mert akkor megoldatlan marad, s hogy ő nem tudja, miben hibázott, hogy ezt érdemelte érte, de mondja meg a Richard, s akkor bocsánatot fog kérni. Tehát mintha nem is ő csinált volna a bolhából elefántot. Lili és én kb. 10 percig könyörögtünk, hogy hívja fel az anyját és beszéljen vele. Nem azért, hogy az anyjának legyen jobb ettől, hanem hogy Lilinek legyen egy nyugodtabb éjszakája. Aztán felhívta és pontosan azokat mondta neki, amiket én is mondtam volna, csak nem mondhatok, mert nem az anyám. Közölte vele, hogy igazán észrevehetné, hogy attól, hogy nagyjelenetet rendez, még nem ér el semmit, s hogy ettől csak a Lili borul ki, de más nem, s hogy a forgatókönyv mindig ugyanaz, hogy ő bepipul, aztán Richard meg hívja, hogy mentegetőzzön valami olyasmiért, amit nem is csinált. S csak beszélt, beszélt, s egyszercsak azt hallottam, hogy “igen, az anyám vagy és szeretlek” de valami nagyon unott hangsúllyal. Majd azt hallottam, hogy “dehát miért, azt mondtad, hogy mondjam”. De az Ági csak hajtogatta a magáét, hogy neki nem olyan jó az élete, mint a Richard hiszi, és hogy igazán nem hiszi, hogy ezt édemelte tőle stb. Mikor a férjem már kb negyvenedszerre hallotta ugyanazt, akkor közölte, hogy akkor most hagyja abba, különben leteszi. Nem hagyta abba, letette. Lilit hazavittem, miután kicsit megnyugtattuk, adtam neki egy magyar nyelvű krimit, hogy olvassa el, s azóta nem hallottam róluk.

Tuti én vagyok a hülye, hogy nem érzem át Ági kirohanásának jogosságát. De arra a megállapításra jutottam, hogy neki mindössze az a baja, hogy itt van 60 évesen, s az élete romokban hever. Nincs férje, nincs élettársa, nincs udvarlója, nincs saját lakása, a két macskáján kívül semmije nincs, amit a magáénak mondhat. Nem ért el semmit az életben, a fiai nem szólnak hozzá, csak ha nagyon muszáj, s neki fel sem tűnik, hogy erről nem mindenki más tehet, hanem ő saját maga.
Eszti
Nem ma láttam először, de most érett meg bennem, hogy ide is kitegyem. Mindenki nézze végig és gondolkodjon el rajta. Nem az a tanulság, hogy ne üljük kőpadkára a kedvesünkkel… Talán sokkoló, de nem biztos, hogy eléggé. 6 perc, de megéri végignézni, én eddig sem voltam óvatlan sofőr, de mióta ezt láttam, triplán odafigyelek.

Eszti
Richard két hete nem gyújtott rá. Büszke vagyok rá. Én nem izélgettem, hogy szokjon le a cigiről, magától íratta fel az orvossal a vonatkozó gyógyszert, magától váltotta ki, magától kezdte el szedni. Még van egy hónap a gyógyszeréből, de már most sem cigizik. S elgondolkodtam, mennyi minden is változott, mióta hozzámentem.

Az esküvőnk után pár hónappal még válni akartam, magam alatt voltam, ki akartam rohanni a világból, mert annyira ivott. Aztán végre a körülmények sikeres együttállásából kifolyólag elhatározta, hogy profi segítséget keres. Az Üdvhadsereghez ment és sikeresen le is szokott az alkoholról. 10 hónapos volt a program, 8 hónapot csinált végig belőle. Azóta nem iszik. Anyu mondta, hogy a múltkorában nem is értette az Üdvhadsereges pasas, hogy miért kapp egy ezrest :) S én mintha egy 10 évvel fiatalabb férjet kaptam volna vissza a program után. Az esküvőn még egy negyvenes évei közepén járó férfinek nézett ki, most meg még fiatalabbnak is a saját koránál. A főnöke visszavette a kertészethez dolgozni, s azóta mintaalkalmazott. Míg régebben vagy már részegen ment dolgozni, vagy ott részegedett le, vagy annyira részeg volt, hogy el sem jutott a munkahelyéig, addig most rendszeresen bejár, végigdolgozza a napot, s most, hogy tavasz van, minden második szombaton is bejár és hat napot dolgozik a héten, hogy többet tudjunk depozitra félretenni. Régebben nem gondolkodott előre, nem spórolt, minden pénzét piára költötte, ha nem volt elég pénze, akkor hitelre vett. Most meg alig költ valamit, s én kifejezetten pazarlónak tűnök mellette, pedig én sem költök sokat. Házban, kertben, gyerekben gondolkodik és nem akar visszakerülni abba a korábbi állapotba. S mert megnyerte az alkohollal folytatott küzdelmét, nem is izélgettem a cigi miatt. S meglepetésként ért, amikor hazaállított a leszoktató tablettákkal. S kifejezetten büszke vagyok rá. Nagyon hosszú utat tettünk meg idáig, de szép az életünk végre.

A családom legtöbb tagja azt mondta, hogy ők a helyemben feladták volna. Én viszont úgy éreztem, hogy jár még nekünk az az utolsó utáni esély, amit a rehabilitáció jelentett. Mert olyan volt, mintha két férjem lett volna. A részeg, akit gyűlölök, s a józan, akit imádok. S nagyon nagy mázlim volt, hogy nekem jutott a tízezerből az az egy, aki képes legyőzni az alkoholt és le is akarta győzni azt.

A szüleim kérdezték, hogy mégis mit gondoltam, mikor hozzámentem és nekik miért csak azután szóltam erről, hogy visszamentek Magyarországra. Én meg mondtam, hogy ha hazaállítok, hogy megtaláltam életem szerelmét, de masszív alkoholista, akkor nem biztos, hogy az lett volna a reakciójuk, hogy oké, akkor adjuk hozzá. S én kis naivként persze azt hittem, mint minden nő az én helyzetemben, hogy majd értem megváltozik. Nekem szerencsém volt, nagyon sok más nőnek nincs.

Most én érzem úgy, hogy lusta vagyok, mert csak 5 napot dolgozom minden héten, míg ő ugye kéthetente hatot is. Most meg éppen 11 napot egyhuzamban, mert sok kollegája szabadságon van. Tudom, más is dolgozik ennyit, de ő fizikai munkát végez.

Jó érzés, hogy eseménytelen hétköznapokat élünk. Még mindig tudom értékelni, hogy nincsenek üvegek szanaszét, hogy nem kell félnem attól, hogy mire megyek haza, hogy nem üvöltözik az anyósom minden tíz percben. Jó az életünk na :) Úgy élünk, mint egy átlag házaspár. Megosztjuk a házimunkát, ő főz, én sütök, este megbeszéljük, hogy mi történt aznap, reggelente csókkal válunk el. Csupa apróság, ami másnak tök természetes, én mégis minden nap külön örülök ezeknek. Még mindig. Pedig decemberben már két éve lesz, hogy nem ivott egy csöpp alkoholt sem.

Most bezzeg tágabb családom, akik azelőtt feladták volna a helyemben, irigyel, hogy milyen szépen élünk és folyvást azt mondogatja, hogy milyen jó nekem. S ilyenkor mindig elmondom nekik, hogy akkor irigyeljék hozzá az első évünket is, mert az életem csak így teljes sajnos.

Örülnék, ha azt az évet ki tudnám törölni az életünkből, de anélkül lehet, hogy nem váltunk volna azokká, akik most vagyunk, s nem tudnánk ennyire értékelni a másikat. Örülök, hogy nem adtam fel és büszke vagyok, hogy nem csak az alkoholról, de a cigiről is leszokott.
Eszti
A boltban kapható free range tojás és baromfi mintájára úgy döntöttünk Richarddal, hogy ha egyszer majd eljutunk a gyerekvállalásig, akkor a mi gyerekünk free range gyerek lesz. Elborzadva látom ugyanis, hogy az anyák közel 60%-a pórázon vezeti 2-3-4 éves gyerekeiket. Úgy kell elképzelni, mint egy hátizsákot, s kinyúlik belőle egy nem túl hosszú póráz. Van, ami plüssállatkás hátizsák, maci, kacsa vagy bármi más, s a vállpántjából nyúlik ki a póráz, de van, ami csak nature póráz. Namármost a mi gyerekünkre akkor sem fogok pórázat tenni, ha visongva üvöltve rohangál körbe egy boltban.

Az sem tetszik, ami szintén nagyon elterjedőben van sajnos, hogy még a 4-5 éves gyerekeket is babakocsiban tolják, s már olyan reklámot is láttam, hogy 6 éveseknek pelenka éjszakára, mert hát balesetek előfordulnak. És ilyenkor elgondolkodom, hogy merre is tart a világ. A hatéveseket még pelenkázzuk, de a 10-12 évesek már miniszoknyát hordanak, festik magukat és simán kinéznek 10 évvel idősebbeknek. Borzalmas. Nem tudom, hogy mi a szobatisztaság átlagéletkora, úgy 3-4 évesre saccolom. De a 6 az egyértelműen túlzás. Annál a gyereknél, aki még 6 évesen is rendszeresen bepisil éjszakánként, pszichológiai probléma van, nem pedig egyszerűen arról van szó, hogy még nem szobatiszta. És attól, hogy nem akarjuk észrevenni, hogy a gyerekünk elkezd felnőni, még fel fog nőni. S ha anyuka azt hiszi, hogy attól marad a gyereke az ő kis babája, hogy még 6 évesen is pelenkázza, hát, arról az anyukáról is megvan a véleményem. Ehhez kapcsolódik az a hír is, amit pár hónapja hallottam. Egy brit anyuka még szoptatja 5 ill. 8 éves gyerekeit. S addig akarja szoptatni őket, amíg ki nem nő az összes maradandó foguk. Szerintem ez is természetellenes. Mondjuk ők épp ezt szokták meg, de ne mondja nekem senki, hogy normális dolog, ha egy 8 éves iskolás még anyatejet szopik.

Ezekhez képest egész elenyészőnek tűnik az a problémám, hogy a sógoromék a mai napig odapólyálják Keilani kezét a teste mellé, hogy még véletlenül se tudja használni. Az a kislány már lassan 4 hónapos lesz, és még mindig. Az én gyerekem keze szabadon lesz a kezdetek kezdetétől. Nem értem a logikáját a kézbekötözésnek, pedig biztos van neki, mert Sivan kezét is bekötötték. Ő anyósom unokatestvérének az unokája, ha jól számolom, most lesz 2 éves. Úgy tudom, már nem kötözik le, de azt hiszem egy éves koráig ezt csinálták.
Eszti
Igen, így csupa nagy betűvel :) Zsuzsi, csak a te kérésedre :)

Nem nagyképűségből mondom, magyar viszonylatokban nagyon jónak számított az angolom, amikor kijöttem. Középfok C-m volt, ennél viszont sokkal jobban tudtam beszélni. Turistaként is egész jól elboldogultam vele 2005-ben. Aztán amikor végleg ideköltöztem, akkor rájöttem, hogy hát hisz az én magyar középfokom egy erős alapfoknak felel meg itteni viszonylatokban. Amikor normál sebességgel beszéltek hozzám az emberek, mert már nem volt rám írva, hogy turista, akkor belém nyilallt, hogy hoppá, ez így nekem nem lesz jó. Richardnak megmondtam, hogy szépen, lassan, artikulálva beszéljen hozzám, mintha elmebeteg lennék, és akkor talán a felét meg fogom érteni annak, amit mond. Sokszor kellett szavakat 10szer is elismételnie, s ha még így sem értettem, akkor elmagyarázta, aztán a magyarázatban is volt 2-3 számomra ismeretlen szó. Szóval isteni volt. Aztán bekerültem a nagyon mély vízbe, amikor az anyósom kihívta a férjemre a rendőrséget. Olyan szakszavakat használtak, amiket még akkor sem találtam volna meg a szótárban, ha van rendesen időm utánanézni. Aztán Richard bekerült rehabilitációra, az ottani szakzsargont is nagyon hamar el kellett sajátítanom. Ha az embernek nincs más választása, akkor nagyon gyorsan tanul :) Aztán a távoltartásról szóló tárgyaláson Richard ügyvédje engem is hívott tanúnak, de ezt persze előre nem mondta, csak kb. 5 perccel azelőtt, hogy fel kellett mennem az emelvényre. No, akkor nem kicsit anyáztam, persze csak magamban, mert ha előre szól, akkor felkészülök, de ki tudtam fejezni magam, minden kérdést érettem és mindenre azt tudtam válaszolni, amit akartam, nem kellett a szavakat keresgélnem. Ekkor már jó fél éve voltam Ausztráliában. S szépen fokozatosan felfejlődött a nyelvtudásom, anélkül, hogy észrevettem volna. S amikor végre kettesben tudtunk élni Richarddal, akkor még egy hatalmas löketet kapott a nyelvtudásom, tekintve, hogy otthon csak angolul tudtam megértetni magam. Most már nagyjából a 95-98%-át megértem mindennek, legyen az könyv, újság, rádió vagy TV műsor vagy a pénztáros a boltban. Egyedül az ázsiaiak angolját értem meg nehezen. Most vagyok itt 2 éve. Szerintem az a titka az egésznek, hogy többet kell angolul beszélni, mint magyarul, s ez alatt nem a 49-51 százalékos megoszlást értem. S lehetőleg olyanokkal, akiknek angol az anyanyelvük, különben a hibás kifejezés, igeidő, kiejtés ragad meg.
Eszti
Patrick fontoskodik, de a munkaidő felét a telefonon, negyedét az interneten tölti. Nem mentség a telefonra, hogy neki kell alapállás szerint felvennie azt, mert eddig 10 esetből kilencszer amikor mellette álltam, épp a feleségével, a gyerekeivel vagy valamely egyéb családtagjával beszélt. Amikor meg bejön egy hívás szuszogva és morogva veszi fel. 7000 dollárral keres többet évente, mint én.

Eva az egy óra helyett másfél-két órát ebédel, mobiltelefonál átlag napi 1 órát, emellett az interneten lóg átlag napi 2-3 órát. Csodálkozom, hogy mindemellett még van ideje némely munkaköri kötelességét is ellátni. Átlag 2-3 hetente egy napot “beteg”, ami véletlen mindig pont akkorra esik, amikor szépen süt a nap. Matt kollegám meg is jegyezte, hogy fura, hogy Evanak több betegnapja van, mint neki éves szabadsága. Nem tudom, mennyivel keres többet nálam, de úgy 45-50 körülre saccolom az éves fizetését.

Az előttem ugyanebben a munkakörben itt dolgozók mind 10.000 dollárral többet kerestek évente, mint én. Holott egyetlen együket kivéve sokkal kevesebb volt az ellátandó feladatuk, mint nekem.

Szeretem, amit csinálok, tényleg szeretem. S nem mondom azt, hogy én sosem szoktam internetezni munkaidőben. Csakhogy akkor is igazságtalannak tartom, hogy míg csütörtökön és pénteken Maria feladatait is én látom el, péntekente pluszban még Bernadette kolleganőm is én vagyok, s látványosan többet dolgozom, mint Eva vagy Patrick, addig én keresem a legkevesebbet. Már lassan másfél éve dolgozom itt, de nem változott a fizetésem. Pedig reggel 840től egészen 5-ig, néha tovább is itt vagyok. És biztos én vagyok a nyámnyila, meg önbizalomhiányos, de nem merek fizetésemelést kérni. A csodára meg várhatok… S a kis mini gazdasági világválság sem tesz jót az ügyemnek…
Eszti
Free Image Hosting at www.ImageShack.us



Free Image Hosting at www.ImageShack.us



Free Image Hosting at www.ImageShack.us



Free Image Hosting at www.ImageShack.us



Free Image Hosting at www.ImageShack.us



Shana Tova mindenkinek :)
Eszti
De egyúttal tanultam is az esetből. Időben akartam elkészülni az újévi kerek barchesszel, ezért ma akartam megsütni. Rosh Hasana, a zsidó újév idén szeptember 29-re esik, nem az utolsó pillanatban akartam rá sütni, de mégis az lesz.

Szerdán vettem a Kitchen Kapers-ben egy jó nagy tálat, amiben gond nélkül megkel akár 3 kiló lisztből készült tészta is. Már előre örültem, hogy nem kell hat külön tálba szednem a tésztát kelni és így majd kevesebbet kell mosogatni. Csak most épp az jutott eszembe, hogy a robotgépemnek van dagasztó funkciója is, így a 20 perces dagasztást 2 perc alatt akartam megúszni ennek segítségével. Nos, így lett 2 óra belőle. Mert mindenhova odaragadt a tészta, a robotgépet egyfolytában tisztítani kellett, ráadásul elvágtam a kezem is több helyen és még rossz lett a végeredmény is, mert nem volt jó a tészta állaga. Le vagyok törve emiatt, de örülök, hogy nem holnap van Rosh Hasana, csak egy hét múlva, és így van időm újat készíteni. S levontam a tanulságot: kézzel fogok dagasztani ezentúl, s akkor annyi idő alatt készülök teljesen el, mint amennyit ma csak azzal töltöttem, hogy megszabadítsam az utolsó tésztadarabkáktól is a robotgépet.
Eszti
Mostanában figyelmes lettem egy nőre. Már egy hete figyelem, nem megszokott, amit csinál. Minden reggel, amikor megáll a vágány mellett, előveszi egy dobozból a rózsafüzérét és elkezd imádkozni. És akkor sem hagyja abba, amikor felszáll a vonatra Keres egy helyet, leül, és tovább imádkozik. Nem láttam még ennyire vallásos embert, de irigylem, ahogy ki tudja zárni a külvilágot. Én olvasni szoktam a vonaton, de ha valami hangosabb zaj van, fel szoktam nézni. Ő még akkor sem.
Eszti
Olyan sok a munka mostanában, hogy szinte elfelejtek elmélkedni :) De most végre van egy szusszanásnyi időm, s alapos utánajárás után szeretném megosztani veletek, mire jutottam a testnevelést illetően :) Timothy tornatanár, úgyhogy tőle tudom, amit tudok az ausztrál iskolákban zajló testnevelés órákról, a magyarban meg volt szerencsétlenségem részt venni.

Ugye a magyar tornaóra arról szól, hogy ki fut gyorsabban, ki ugrik messzebbre, ki dobja távolabbra, ki mászik magasabbra. Ezzel szemben az ausztrál arról szól, hogy mozogjunk azért, mert a mozgás egészséges, jót tesz, s a tanár meg ösztönöz. Timothy azt mondta, hogy általában 4 hetenként vesznek egy új csapatsportot. Az első héten megismerkednek a szabályokkal, a maradék három hét alatt pedig tökéletesítik a tudásukat és megpróbálják a lehető legprofibb szintre felfejleszteni magukat az adott sportból. Legyen az kosárlabda, kézilabda, foci vagy bármi más. A munkahelyemhez nagyon közel van a Willoughby Girls Gimnázium. Őket a közeli szabadidőközpontból látom sokszor hazamenni. A gimnázium kertjében meg van egy teniszpálya, pedig ez csak egy állami gimi. Timothy azt mondta, osztályzatot a gyerekek az óra alatt tanusított szorgalmuk alapján kapnak. Ha látja, hogy igyekszik a gyerek, akkor akkor is jó értékelést kap, ha kevésbé ügyes, míg ha nem igyekszik, nem akar részt venni, akkor lehúzza őket. Nos, nekem ez sokkal jobban tetszik, mint az, ami Magyarországon van. Nekem az általános iskolai tesitanárom miatt sikerült megutálnom a mozgást egy életre. Amikor meséltem erről Timothynak, akkor azt mondta, hogy szerinte nem jó a magyar rendszer, mert nem ösztönzi sportolásra a gyerekeket, csak elveszi a kedvüket tőle. Viszonylag jó átlagom volt általánosban, javarészt négyes, néhány ötös. De tornából hármast kaptam. Mert nem tudtam messzebbre dobni azt a nyamvadt kislabdát, s emiatt nem tudtam javítani az osztályzatomon. De mivel ugye készségtárgyról beszélünk, akkor sem fogom tudni messzebbre dobni azt a nyomorult szart, ha megbuktat érte. Az iskolaköröket meg úgy futottam le, és nem csak én, hanem sokan mások is rajtam kívül, hogy bebújtam egy bokor mögé, megvártam, míg azok lefutják a kijelölt körmennyiséget, akik futni akartak, majd csatlakoztam hozzájuk. Aztán mikor a tesitanár bejelentette, hogy azoknak a lányoknak nem kell felmentés tornából, akik menstruálnak, akkor hirtelen 9 hónapig egyfolytában menstruáltam, s csak 2-3 alkalommal tornáztam félévenként, hogy meglegyen a jegyem. Kérdem én, mi szükség van arra, hogy valaki fel tudjon mászni egy rúdra vagy kötélre, vagy függeszkedni tudjon, vagy a gerendán bűvészkedni? Úgysem ezeket fogja használni a későbbiekben. Aki meg tornász vagy katona/rendőr akar lenni, ahova kell ilyen jellegű tudás, az úgyis edzi magát ilyen téren iskolán kívül. A magyar oktatási rendszernek hála megtanultam, hogy a torna azért van, hogy felhúzza annak az átlagát, aki amúgy lusta tanulni, de gyorsan tud futni, és lehúzza azét, aki amúgy minden másból szorgalmas, de nehogy már jó átlaga legyen, mert akkor még megszeretné a testmozgást.

De komolyan. Szerintem a készségtárgyakat nem lenne szabad osztályozni, mert van, akinek van tehetsége hozzá és van, akinek nincs. Akinek nincs, az akkor sem fogja jobban tudni, ha megbuktatják érte. Csak azért nem fogok tudni gyorsabban futni, szebben rajzolni vagy kevésbé hamisan énekelni, mert rossz osztályzatot kapok rá. Míg mondjuk ha látom, hogy nem tanultam irodalomra és ezért rossz jegyet kaptam, akkor legközelebb tanulni fogok és jobb jegyet kapok. Szerintem az lenne a feladata a tornaóráknak, hogy megmozgassák a diákokat, s tegyék ezt úgy, hogy az érettségi után is szükségét érezzék a nebulók, hogy mozogjanak, ne pedig megutálják egy életre. Mert nálam is mit sikerült ezzel elérni? Azt, hogy ha nem tudom tökéletesen végigcsinálni az adott gyakorlatot, akkor inkább nem is csinálom. Vettem én már Rubint Réka DVD-t is, próbáltam is mozogni rá, a combgyakorlatok még mentek is, a fenék már nem, nem bírtam végigcsinálni. Aztán még megpróbáltam párszor, akkor sem ment végig, úgyhogy hagyatam az egészet a fenébe, mert ha egyszer nem megy, akkor nem kell erőltetni. És hiába mondta Anna barátném, hogy ne hagyjam abba, mert ha csak fél gyakorlattal tudok többet csinálni a következő alkalommal, már megéri, én akkor is abbahagytam. Ha nem tudom jól csinálni, akkor nem is érdemes csinálni. Próbáltam jógagyakorlatokat is végezni. Vettem DVD-t és csak azért rendeltem 250 dollár értékű írószert a cégemnél, hogy megkapjam az ilyen rendelés esetén ingyen járó normális jógamatracot. Lelkesen el is kezdtem, próbáltam úgy csinálni, mint a nő a DVD-n, de persze nem tudtam úgy tekeregni, mint az a nő, aki összesen volt 40 kiló vasággyal. Nem ment, lelombozódtam, abbahagytam. Nem azért írom mindezt, hogy sajnáltassam magam, meg nagyon is jól tudom, hogy csak a saját elhatározásomon múlna, hogy csináljam akkor is, ha eleinte nem megy, mert később menni fog. Ámde igenis a magyar oktatási rendszert teszem felelőssé, hogy az alakult ki bennem, hogy ha nem megy, akkor inkább nem is érdemes csinálni ahelyett, hogy “oké, most még ugyan nem megy, de később menni fog”. Mert nem kaptam soha pozitív visszajelzést, soha nem ösztönzött a tanárom, ahelyett, hogy a pozitívumokat emelte volna ki, csak a negatívumokra koncentrált és azt szidta, soha semmi nem volt jó. Aztán végre fel lettem mentve tesiből gimnázium utolsó két évében és a gyógytornán már tudtam az elvárt teljesítményt nyújtani. Igaz, ott nem is arról szólt a dolog, hogy ha nem tudod elég gyorsan/ügyesen csinálni, akkor nem vagy jó, hanem arról, hogy személyre szabottan tornáztassák a hátat/lábat, kinek mivel volt problémája.

Nekem meg még azzal is meg kellett küzdenem, hogy tudjak felemelt fejjel járni, mert általánosban annyira ki voltam közösítve, hogy Annán kívül nem volt barátnőm az osztályban, sőt, még jó szót sem igen szólt hozzám senki, s hogy leprásnak hívtak az már csak extra volt. De emiatt sikerült egész általánosban lehajtott fejjel járnom. Kőkeményen megküzdöttem magammal, hogy felemelt fejjel tudjak járni, és egy pontosan ugyanilyen jellegű küzdelmet igényelne az is, hogy változtassak a testmozgáshoz való hozzáállásomon. S momentán nincs kedvem ismét megküzdeni magammal.
Eszti
Kontinenstől függően mindenki kiválaszthatja a megfelelő évszakot magának. :) Szeptember elseje. Ilyenkor kezdődik Magyarországon a tanítás. Nem is emlékszem, mikor volt utoljára ez a nap hétfő. Egyedek, Egonok, Tamarák, Artúrok, Ignácok, Gedeonok, Noémik, Kendék, Farkasok és Bellák ünneplik nevük napját. 1872-ben ezen a napon alapították az Iparművészeti Múzeumot. 1973-ban ezen a napon kezdte meg a Rolling Stones a bécsi Stadthalle-ben európai turnéját. 1984-ben ugyanekkor pedig Tina Turner bemutatkozott What’s Love got to do with it című dalával. Richard nagypapája ezen a napon született 86 évvel ezelőtt. És a jelenben, a mai napon, gyönyörű, napsütéses tavaszi reggelen Sydney beállt, mert két autó hajnlani hatkor karambolozott a kikötőhídon, egy kukásautó pedig, hogy elkerülje a velük való ütközést fékezett és kanyarodott, s ennek következtében az oldalára borult. A vonatom nem volt késésben, így nem gyanakodtam, hogy bármi probléma lehet. Még a buszom is időben érkezett, menetrend szerint. Lehet, hogy itt kellett volna elkezdenem gyanakodni, mert a 8:17-es busz az esetek 90%-ában 8:25-kor hagyja el Chatswood-ot. A pontos indulás szinte rendellenesnek számít. Általában 15 perc alatt vagyok Willoughbyben a munkahelyemen Chatswoodból, de ma 15 perc után még negyedúton sem jártam. Ez fel sem tűnt nekem a 15 perc végéig, mert mindig olvasok és reflexből felnézek mindig 15 perc után, hogy akkor most le kell szállni. Szóval igencsak meglepődtem, amikor nem azt láttam, amit látnom kellett volna :) Aztán a buszvezető bácsi közhírré tette az eseményeket és azt is hozzátette, hogy nem tudja, mennyi ideig fog tartani az utazás, de North Sydney-ben fog maradni a busz, értelemszerűen nem megy el Wynyardig, mert ahhoz ugye a hídon kéne átmenni. Nem tudom, hány sáv volt lezárva még akkor, de gyanítom nem túl sok volt járható, hisz a kukásautóban rekedt sofőrt helikopteres mentőknek kellett kiszabadítania, s a helikopternek is kellett a hely. Én mindenesetre leszálltam a Willoughby Girls-nél és 10 perc sétával be is értem a Rotric-ba. De néztem a buszomat is, és arra a megállapításra jutottam, hogy időben semmivel sem vagyok előrébb, mint ha a buszon maradtam volna, de nem bánom, legalább sétáltam egyet. Viszont azt jó volt látni, már-már otthon éreztem magam tőle, hogy itt Sydneyben is azt hiszik az autósok, hogy dudálással fel lehet oszlatni egy olyan dugót, ami a fél várost érinti. Gyanítom vonattal lehetett a leggyorsabban közlekedni, tekintve, hogy a sínek nem keresztezik az autósok sávjait, így nem hiszem, hogy a vonatot feltartóztatták volna. Bár olvastam most valamelyik hírportálon, hogy ott is volt késés, csak nehezen hiszem. További szép napsütéses napot mindenkinek :)

Eszti
Hát, hogyan is kezdjem? Rengeteg minden történt az elmúlt héten. Ebből a legfontosabb, hogy 2 éves házasok lettünk szerdán :) Ez az évünk sokkal, de sokkal jobb volt, mint az első, és olyan szép meglepit kaptam, hogy még mindig a hatása alatt vagyok. Még több olyan estét kérek az életembe, mint a szerdai volt :)

Richard nem volt hajlandó elárulni a meglepit, csak annyit kért, hogy kérjem meg a főnökömet, hogy szerdán egy órával előbb eljöhessek és csütörtökön egy órával később mehessek. Elmondtam hát a főnökömnek, hogy a férjem nem hajlandó elmodani, hogy mi a meglepi, de ha lehetne, hadd jöjjek el, ő meg azt mondta, hogy oké a dolog. Amikor hazaértem, egy rózsacsokor és egy képeslap volt az ágyon. Kinyitottam a lapot, és kihullott belőle két jegy az Operaház Fantomjára. Fülig ért a szám az örömtől. Gyorsan felöltöztem, sminkeltem, és mentünk. Megvacsoráztunk egy Darling Harbour-i étteremben, aztán átsétáltunk a színházhoz. Nagyon jó volt az előadás, nagyon tehetséges színészek játszottak és még a férjem is élvezte :) Nagyon varázslatos estém volt :)

Free Image Hosting at www.ImageShack.us



Gondoltam meghálálom, és megkérdeztem csütörtökön az én életem párját, hogy lenne-e kedve pénteken otthon maradni Turramurra helyett és én főznék neki. Azt mondta, hogy oké, s én hazafele menet megvettem a Clone Wars-ra két mozijegyet péntek estére. Nagy Csillagok háborúja rajongó az én férjem, s látni akarta ezt, de én mereven ellenálltam. S most gondoltam, megérdemli. Péntek este előbb értem haza, mint ő, s egy tányérra rátettem a két jegyet, a tányért meg a kisasztalra. Mikor hazajött, mondtam, nézze meg az előételét a kisasztalon, s mikor meglátta a jegyeket, hasonlóan volt boldog, mint én az Operaház Fantomja jegyek láttán :) Gyorsan lezavartuk a péntek esti áldásokat (gyertyagyújtás, szőlőlére és kalácsra áldás), megettük a gombás marhahúst, amit csináltam és mentünk is a moziba. Azért kellett gyorsnak lenni, mert egy óránk volt filmkezdézig. Még szerencse, hogy szemben van a Westfield :)

S most vasárnap ünnepeltük Zsuzsa századik születésnapját. Én múlt évben azt hittem, akkor volt száz, de mint mondták, az még csak a 99. volt :) Még soha senkit nem ismertem személyesen, aki 100 évig élt, s Zsuzsa hihetetlenül összeszedte magát rá. Egy fél éve nagyon elkezdett romlani a szellemi állapota, s senkit nem ismert meg, ha magyarul szóltak hozzá, szerbül válaszolt, az angolra olasszal. De most mintha ismét a régi Zsuzsa lett volna. Még beszédet is mondott, a tortáját is maga vágta fel, s a késről az ujjával leszedte a csokimaradékot, és megette :) Ez csak azért volt rémisztő mutatvány, mert Zsuzsa vak. Eredetileg is ezért került csak a Montefiore-ba, ha nem romlott volna meg a látása, akkor egy fél évvel ezelőttig nem került volna be. Rengetegen voltak a vendégek, még Zsuzsa 20 évvel ezelőtti szomszédai is eljöttek. Zsuzsának olyan a személyisége, hogy aki egyszer találkozik vele, az onnantól kezdve a barátja akar lenni örök életre. Hihetetlen természete van, a sok szenvedés ellenére, amit átélt, mindig mosolyognak a szemei és mindig jó a hangulata. És örülök, hogy a századik születésnapjára visszatért belé az élet :) MÉGEGYSZER ISTEN ÉLTESSEN ZSUZSA :)

Free Image Hosting at www.ImageShack.us

Eszti

Először Maria panaszkodott nekem ma, hogy milyen hideg van és hogy majd megfagy. Aztán Patrick kérdezte meg tőlem, hogy nem fázom-e. Van vagy 15 fok :) Mondtam, hogy nem, mert olyan országból jövök, ahol a tél mínusz fokokat jelent. Kérdezte Patrick, hogy azt mégis hogy lehet kibírni :) Mondtam, hogy én három pulóvert szoktam felvenni, meg két harisnyát, meg térdig érő csizmát és kesztyűt meg sálat meg bokáig érő télikabátot. Na meg az sem elhanyagolható, hogy a házaknak van rendes szigetelésük és minden épület minden egyes szobájában van beépített fűtőtest, nem úgy, mint itt. Megkérdezte, hogy olyan usankát is hordunk-e, mint az oroszok :) Mondtam, hogy nem, mert ad1, mi csak elfoglalva voltunk az oroszok által, de nem vagyunk oroszok, ad2, Oroszországban –50 fokig is süllyedhet a hőmérséklet, Magyarországon meg –20-nál nem igazán szokott hidegebb lenni. Erre már a Malawi-i kollegám is bekapcsolódott a beszélgetésbe, és borzongva megjegyezte, hogy –20 az kevesebb, mint ami a mélyhűtőben szokott lenni :) S azt meg el sem tudja képzelni, hogy az oroszok hogy élik túl a –50-et. Mondtam neki, hogy sok Vodkával :) Mire megkérdezte, hogy mennyi Vodkát iszom én, mire ismételten felhívtam a figyelmét, hogy nem vagyok orosz :)

Eszti


Végre sikerült eladni a Turramurra-i házat, Lili ma este írja alá a szerződést, úgyhogy hat héten belül végre külön költözik Lili és az anyósom. Ebből több dolog következik. Az egyik az, hogy az elkövetkezendő 6 hétben segíteni kell nekik pakolni. A másik az, hogy Richard és az anyósom sűrűn fognak veszekedni. (Richard már tervezi, hogy heti 7 nap dolgozik a következő másfél hónapban:) ) A harmadik az, hogy majd segíteni kell Lilinek kicsomagolni. A negyedik pedig az, hogy végre felhívhatom majd Lilit anélül, hogy az anyósom kihallgatná a beszélgetésünket. Nem tudom, hogy mennyire fogjuk tartani az anyósommal a kapcsolatot ezek után. Remélem nem hallunk róla többször, mint havonta egyszer. Egyébként egyedül neki nincs megoldva a lakhatása. Az egyik barátnője felajánlotta neki, hogy lakhat nála, amíg talál albérletet, de az anyósomnak ez úgy ment át, hogy akkor ő most örökre odaköltözhet, s nem is keres albérletet. Kíváncsi vagyok, mikor fog leesni neki, hogy így nemsokára hatvan évesen már illenék tudni egyedül megállnia a saját lábán és illene saját lakásban lakni, nem pedig anyuval vagy barátnővel. Nekem ne hivatkozzon arra, hogy “de a Gyuri csődbe vitt minket”, amikor az már bő 16 éve történt. Azóta az apósom talált magának egy új élettársat és éppen most bővítik a közös házukat. Azóta a középső fiának lett két lakása, a feleségének meg egy, így kettejüknek van három lakásuk, amiből kettőt kiadnak. Azóta a Timothy is felnőtt és közösen bérel egy házat a barátaival. Még a legproblémásabb fia is tud bérelni, akiből pedig senki nem nézte volna ki, hogy meg fog tudni állni a saját lábán. Ilyenkor hol van a mindent kőkeményen megmondó Robika, hogy megmondja az anyósom barátnőjének, hogy esze ágába ne jusson az anyósomat befogadni, mert különben soha nem áll majd a maga lábára? Vagy ilyeneket csak a Lilinek mondunk akkor, amikor a Richardról van szó? Hm. Furcsa, következetlen egy ember az én sógorom. De egy valamiben mégis következetes. Amikor tegnap írtam sms-t, hogy boldog házassági évfordulót kívánjak nekik, akkor nem válaszolt rá. Ugyanúgy, ahogy arra az sms-re sem, amit a szülinapjára küldtem. Tehát következetesen nem válaszol az sms-eimre.

Eszti


Az ember végül homokos,
szomorú, vizes síkra ér,
szétnéz merengve és okos
fejével biccent, nem remél.

Én is így próbálok csalás
nélkül szétnézni könnyedén.
Ezüstös fejszesuhanás
játszik a nyárfa levelén.

A semmi ágán ül szivem,
kis teste hangtalan vacog,
köréje gyûlnek szeliden
s nézik, nézik a csillagok.


József Attila

Eszti

Csak a változatosság kedvéért buszos kalandjaim az elmúlt hetekből. Amíg a World Youth Day zajlott, egyik nap sikerült zarándokokkal együtt utaznom reggel. Nagyon jó kedvük volt, énekeltek, leginkább kánont és mindegyik után jól megtapsolták saját magukat.

Múlt héten pedig egy olyan kissrác ült mögém, aki nem is az ülést rugdosta, hanem engem a támla és az ülő rész közötti résen keresztül, aztán meg nem értette, hogy miért fordulok hátra és nézek rá csúnyán.

Ugyanezen a buszon leült mellém egy nő, úgy a negyvenes évei vége fele járhatott. Volt az ölében egy táska is. Én jeleztem, hogy le akarok szállni, majd felálltam (én ültem az ablak mellett) és elindultam volna az ajtóhoz, de a nő nem engedett. Néztem rá, ő meg fülig érő szájjal mosolygott rám, de ki nem engedett. Elkezdtem krákogni, tettem még egy lépést kifelé, ő megint rám mosolygott, majd előre nézett és görcsösen markolta az előttünk lévő ülés támláján lévő kapaszkodót. Elővettem a legrondább, legszúrósabb nézésemet és még mentem pár millimétert előre, mikoris megállt a busz. Na ekkor engedett ki a nő.

Ma reggel odaértem a buszmegállóba. Látom, hogy benn áll a buszom, 273-as. Fel is szállok rá, le is ülök, sofőr hátraszól, hogy a Willoughby Girls-ig megyünk és ez egy 267-es busz. A Willoughby Girls egy kb. 10 perces sétára van a munkahelyemtől, úgyhogy gondoltam nem szállok le és várok egy 273-ast, hanem sétálok, mert úgyis rám fér. Csak azt nem tudom, hogy miért nem váltotta át a busz a kijelzőjét 273-ról 267-re. Mert azt, hogy ez 267, csak a végállomáson mondta el egyetlen egyszer, de amikor leszálltam, a kijelzőn még mindig 273 szerepelt. Mégis honnan kellett volna ezt tudnia a később felszállóknak?

Eszti
Avagy a szülinapi buli képekben. Igyekeztem olyanokat összeválogatni, amin Rebecca véletlenül mosolyog.

Rebecca tamtamozik



Rebecca kékben és a főtündér néni



David és Tim



Ismeretlen kistündérek





David nézelődik :)



Zenészek:)



Happy Birthday cupcake-ek



Nyami :)

Eszti

Rebecca 5 éves lett. Ő Simon lánya, Simon pedig anyósom unokatesója. Szerveztek neki tegnapra egy nagyszabású zsúrt a szülei, s együtt szervezték Ryan szüleivel, akinek szintén mostanában esedékes a szülinapja, s egy előző bejegyzésben véletlenül Teddynek hívtam. Kibéreltek a szülők egy nagyobb termet és hívtak egy kalóz bácsit meg egy tündér nénit is, hogy szórakoztassa a gyerekeket. Nomost azt szűrtem le a dologból, hogy totál felesleges kalóz bácsit és tündér nénit szervezni, mert Rebecca olyan szinten unatkozott, hogy az nem csak nekem volt feltűnő. S amint vége lett a dolognak és elkezdtek fogyni az emberek, s csak azok maradtak, akikkel nap mint nap találkozik és/vagy közel állnak hozzá, rögtön kivirult és mosolyogni kezdett. Amíg ott volt a két szórakoztató emberke, addig unottan ütött kettőt a tamtam-jára, sóhajtozott, nézett ki az ajtón, bambult a fal fele. Azt hiszem én jobban éreztem magam, mint ő. Volt lazacos bagel, meg fairy bread, ami vajas kenyér megszórva kis színes tortára való golyócskákkal, de csokireszelékkel is meg lehet szórni. A hollandoknál nagy divatja van ennek. Volt még pár cupcake, fogalmam sincs ennek mi a magyar megfelelője, de olyan papírkában van, mint a muffin, meg leginkább úgy néz ki, mint a muffin, de mégsem muffin. Volt még rengeteg rágcsálnivaló, meg üdítők és persze rengeteg gyerek. Voltak kis totyogósok is, hihetetlenül aranyosak voltak :) David (Rebecca öccse) most másfél éves, hihetetlenül tud mosolyogni, miközben totyog. S látszik az arcán, hogy roppant büszke magára :) Amikor elfárad, akkor négykézlábra ereszkedik és kúszik tovább, majd amikor kipihente magát, ismét feláll és totyog tovább. Néha elkapja valakinek a kezét, de elengedi pár másodpercen belül. Én épp Richarddal beszélgettem, amikor éreztem, hogy valaki elkapja a kezem és elindulunk előre. Először azt hittem David az, de amikor lenéztem, egy számomra teljesen ismeretlen kis totyogós volt. Ő felnézett, az arcán látható volt a kérdés “hát te meg ki vagy?” :) Elengedte a kezem és ment tovább :)

Anyuval beszélgettem erről. Kérdeztem, hogy ugye jól emlékszem, hogy se nekem, se az öcsémnek nem hívtak soha kalóz bácsit meg tündér nénit. Mondta anyu, hogy teljesen jól emlékszem. Mi kiválóan elszórakoztattuk egymást a zsúrjaimon a többi gyerekkel, néha bebújtunk a szekrénybe és hihetetlenül jól éreztük magunkat. Én még arra is emlékszem, hogy anyu sütött kastély formájú tortát és az volt a zsúr fénypontja. Téglatest volt az alapja, volt négy fagyitölcsér a négy sarkán, meg egy a közepén, az egész le volt fújva tejszínhabbal és megszórva Smarties-zal. Jobb volt, mint akármelyik cupcake, amit ezen a zsúron ettem. S hiába volt minden egyes cupcake-en más betű, s a végén összeolvasható belőle a happy birthday, túl szórakoztató nem volt a gyerekeknek, tekintve, hogy egyikük sem tud olvasni.

Képeket majd otthon teszek fel, csak még át kell tölteni őket a számítógépre a kameráról.

Eszti
Eszti
Ez de régen volt :) Jót nosztalgiáztam :) Voltam kb. 15 éves, amikor mindenki törpis kazettát akart :)



Eszti

No, végülis kiderült, hogy mi történt Patrick-kal. Volt egy kisebb stroke-ja. Picit utánaolvastam, azt szűrtem le, hogy megelőzhető a dolog, ha az ember odafigyel magára. Leginkább az érszűlület vezet ide, de ha az ember nem eszik túl zsírosan, akkor ennek minimális a valószínűsége. Patrick tulajdonképpen nem egy pillekönnyű ember, nem is mozog sosem és eddig csak olyan ételeket láttam őt enni, ami simán okozhat érszűkületet. Sajnálom őt, nem lehet jó ilyen helyzetbe kerülni. Szerencséje van, hogy csak egy egész kicsi stroke volt, így felfoghatja figyelmeztetésnek a szervezete felől. Nem tudom, mikor fog legközelebb dolgozni, de remélem innentől kezdve odafigyel az életmódjára. És még csak 54 éves. Mondjuk azt sem tartom teljesen normálisnak, amit Barry, a könyvelőnk csinál. Ő ugyanis nem eszik semmi sót, semmi cukrot és semmit, amiben telített zsírok vannak. A cappuccino-t elhagyta a reggelijéből, kólát sem iszik, csak teát és vizet. De az az igazság, hogy nem lehet minden potenciálisan mérgező faktort kiiktatni az életünkből. A levegő szennyezett, így a tündőnk tőlünk függetlenül is szennyeződik. Minden egyes elfogyasztott falat, amit nem használunk fel, zsír formájában elraktározódik a szervezetünkben. Azon kívül áttételesen azt is megesszük, amivel az állatot etették, kivéve persze a vegetariánusokat. Ott viszont a vegyszereket eszi meg jó eséllyel az ember, amivel a növényeket kezelték. Persze lehet biogyümölcsöt és zöldséget is venni, de hacsak nem kőgazdag az ember, nem tudja mindenből a minőségit venni. Free range tojást és húst, biozöldséget és gyümölcsöt, friss tengeri herkentyűt, olyan tejtermékeket, amiknek alapját nem “tejgyárban” készítették, olyan majonézt, amihez free range tojást használtak… lehetne folytatni a felsorolást napestig. Épp tegnap láttam Jamie Oliver másfél órás filmjét a baromfitenyésztésről és a tojásokról, kétségtelenül sokkoló az, amilyen körülmények között tartják szerencsétlen csirkéket, de míg ezeket a tojásokat meg lehet kapni két és fél dollárért tucatját, addig a free range 5 dollárnál kezdődik. Húsoknál meg még tetemesebb az árkülönbség. Hm. Lehet törekedni az egészséges életvitelre, de igencsak behatároltak a lehetőségeink szerintem.

Eszti

Örülök, hogy összességében jobbnak találjátok a megvilágosodott külsőt :) A négyes átlag már általánosban is jót jelentett :) Igyekszem majd több képet feltenni, de nem fényképezek túl sokat. Még a múlt szombati kamélia show-n sem fényképeztem, de Richard készített párat a telefonjával. Nagyon érdekes volt egyébként maga a show. Úgy 160 kategóriában több, mint 500 kamélia indult. Mindenki a saját kertjéből hozta el a legszebbeket. Akik megtehették, azok aznap reggel vágták le a virágokat. Nekünk már nem lett volna időnk visszamenni aznap reggel Turramurrára, így péntek este a sötétben vágott le néhány virágot az én életem párja. Szombaton aztán minden úgy pörgött, hogy ihaj. Odamentünk reggel kilencre, én olvastam a GEO-t amíg Richard segített a virágok kipakolásánál. Ja, és elhoztuk az egyik barátját is, aki abban a szerencsés helyzetben volt, hogy aznap reggel vághatta le a kaméliáit. Aztán amikor minden virág kint volt, Richard hívott engem is segíteni. Először ki kellett önteni minden olyan kis kupakból a vizet, amibe nem került virág. Persze jellemző, hogy Richard vödrének a füle úgy döntött, hogy leszakad, mikor a vödör már tele volt vízzel. Aztán az összegyűlt vizet ráöntöttük az udvaron lévő virágokra. Volt jópár fordulóm. Hárman csináltul eleinte, de aztán a két zsűri megindult (zsűrinként 4 fő), s Richard volt az egyik host, aki írta a helyezetteket meg pakolta a szalagokat. Mindegyik kategóriából választottak egy első és egy második helyezettet, harmadikat nem. Az elsők kék szalagot kaptak, a másodikak pirosat. Minden kupak előtt ott volt egy kis karton, amin az adott virág neve volt olvasható, a hátán meg annak a neve, akié a virág. No, miután kiürítettük és összepakoltuk a fölösleges kupakokat, a zsűri már majdnem végzett, s egy másik csoport ember elkezdte írni az okleveleket. Ezeket meg a szalagokra pakoltam rá. Persze összehasonlítottam a kartonon lévő nevet az oklevélen lévővel, s persze volt olyan, amit újra kellett írni. Nem tudom, hogy a másik nő, aki szintén pakolta az okleveleket, összehasonlította-e a neveket. Aztán az extragyönyörűszép kaméliákat kitették egy központi asztalra, s abból még választottak ilyen-olyan bajnokot. S mellette két másik asztalon mindenféle trófeák és szalagok virítottak. No, miután mindez lezajlott, megnyílt a dolog a nagyközönség számára is, és 2 napig lehetett megnézni a virágokat egy dollár befizetése után. Az egyik hozzánk viszonylag közel lévő iskolában volt a dolog.

Ez a hét meg már nagyon mozgalmas, pedig még csak szerda van. Hétfőn nekem kellett kivetetnem egy szálkát a combomból, mert olyan mélyen belefúródott, hogy csak orvos tudta kivágni onnan. Tegnap pedig egy kollegámat vitte el a mentő. Megkérdeztem azt, aki lekísérte őt, hogy mégis mi történt. Azt mondta, hogy csak fájt Patrick lába, s a következő dolog már a mentő kihívása volt. Namost lábfájás miatt nem visz el senkit a mentő szerintem. Ma kérdeztem Tonyt, hogy mit tud Patrickről, azt mondta, hogy nem találtak semmit, de még bent van a kórházban. Ettől még nagyobb lett a kételyem afelől, hogy az igazat mondja. Mert még ha azt is mondom a lábfájásra, hogy vérrög képződött, azt mostanra már kimutatták volna, nem pedig úgy kezelnék, hogy nincs semmi baja. De mindegy, ha rám is tartozik a dolog, akkor úgyis el fogják mondani nekem.

Eszti

Egyelőre még fejlesztés alatt áll a blog, ahogy időm engedi szépen lassan mindent helyreteszek benne. Addig is szavazzatok, milyen lett az új külcsíny :)

Eszti

Egyfolytában ekörül forognak a gondolataim. Tegnap eljött Vizin, hogy újratelepítse a Windows-t és az Office részét (örök hála érte:) ), s azóta csak a programjaimat próbálom visszavarázsolni. S fogom a fejem, mert nem találom a nyomtatóm telepítőCD-jét, a kamerám hiába telepítettem újra, még mindig lefagy a képe Skypenál, s a játék exe file-ja, amit 2 éve vettem Shockwave-ről, teljesen eltűnt, a könyvtár persze megvan hozzá az összes létező file-lal. De hát én nem tudtam, hogy hiába mondom neki, hogy D-re telepítsen, a leglényegesebb elem C-n marad. S persze az az e-mail címem nem él már, amelyiken anno rendeltem a dolgot, s persze a kikódolására alkalmas kódot sehova nem írtam fel, úgyhogy most vehetem meg újra, ha játszani akarok vele. S a legnagyobb problémát a szótárprogramom okozza nekem. Ezt 15000 forintért vettem, mielőtt kiköltöztem ide, s eddig nagyon hasznosnak bizonyult, bár kétségtelen, hogy egyre kevesebbet használom. De ettől még szükségem van rá. S az odáig oké, hogy a felhasználási feltételekben benne van, hogy csak egy gépre lehet föltelepíteni, de arról nem szól a fáma, hogy mi van akkor, ha újra kell telepíteni a gépet. S amikor próbálok belépni, akkor azt írja ki, hogy installáljam a programot. S a folyamat részeként kiírja, hogy az interneten keresztül regisztráljam 30 napon belül. S én meg is nyomom a megfelelő gombot, be is írom a megfelelő kódot, s eztán ahelyett, hogy használható lenne a dolog, a program kiírja, hogy ez a termék már regisztrálva van. Lököd ide-oda a program, de hogy a szótáramat használni tudnám, na azt nem. Fogok is írni egy szép levelet erről a szótár kibocsájtóinak.

S egy kérdést hadd tegyek fel, hátha akad, aki válaszolni tud rá: mit kell tennem ahhoz, hogy a kamerám képe ne merevedjen ki, miközben Skypeolok? A Windowst már újratelepítettem emiatt, a kamera software-jét is, és még mindig kimerevedik. Mit tudnék én még csinálni ezzel? Kifogytam az ötletekből, de teljesen. Tegnap a tehetetlenségtől még sírógörcsöt is kaptam. Pedig olyan túl gyakran nem szoktam sírógörcsöt kapni. Miért nincs itt az öcsém, amikor szükségem lenne rá?

Eszti

Azt hiszem ez lassan szokásommá válik. Ma kimaradt a szokásos vonatom, de valahogy nem tudott érdekelni. Chatswoodnál rohantam és elértem a buszomat. A vonatút alatt beszéltem anyuval, feltöltöttem a telefonom, olvastam az áprilisi Geo Magazint, alapjában véve olyan jól éreztem magam, hogy le sem akartam szállni :)

Munkahelyemre érve megcsináltam, ami az asztalomon volt, s elkezdtem gondolkodni ezen a magyar nyelv dolgon. Feltett szándékom csak magyarul beszélni a gyerekeimhez. Azt mondják, hogy ha két különböző ember beszél két különböző nyelven egy kisbabához, akkor az nem zavarodik össze, míg ha ugyanaz az ember beszél két nyelven hozzá, akkor igen. Richard nehezen bár, de elfogadta, hogy mesélni is magyarul fogok majdani gyerekeinknek, ő meg majd angolul. De megkérdezte, hogy mi van akkor, ha ő akarja kis gazembereknek hívni őket? :) De még akkor is nehéz ez, ha mind a két szülő magyar. Anyósom unokatestvérének van két gyereke, mindketten már a negyvenes éveikben vannak. Ők otthon csak magyar szót hallottak, mégis érezni a kiejtésükön, hogy nem az az anyanyelvük. S míg a fia hajlandó megszólalni magyarul, sőt kifejezetten élvezi, ha beszélhet, addig a lánya nem szeret magyarul beszélni, ha valaki magyarul szól hozzá, akkor egy lesújtó pillantás kíséretében angolul válaszol neki. Mondta egyszer nekem, hogy sajnálja, hogy a szülei nem franciák vagy valami hasonlóan szép nyelvű helyről valók. Apu nagybátyja az Egyesült Államokba ment 56-ban. A lánya beszél magyarul, a fia nem. A lánya egy darabig próbálta a saját fiait magyarra tanítani, fogadott melléjük magyar nyelvű babysittert. De a gyerekek úgy 15 éves koruk körül megmakacsolták magukat és nem voltak hajlandók onnantól megszólalni magyarul. A zsinagógám hitközségi elnöke még egész kicsi korukban Kanadába küldte tanulni a lányait. Ők aztán Brooklynba kerültek, ott letelepedtek, férjhez mentek, mindkettőnek van már 3 gyereke, az egyiknél most jön a negyedik. A legidősebb unoka tud magyarul. De egy idő után azt mondta az anyjának, hogy “most ne bábiul mesélj”. (Bábinak hívja a nagymamáját). S tulajdonképpen belém nyilallt, hogy az odáig oké, hogy én meg akarom tanítani magyarul, de mi van, ha a gyerekem majd nem lesz hajlandó megszólalni magyarul? Mert olvashatok én könyvtárnyi könyvet is arról, hogyan kell a gyereket egyszerre két anyanyelvűnek nevelni, sutba dobhatom a tudásom, ha a gyerek azt mondja, hogy nem. Így elkezdtem gondolkodni, hogy talán mégiscsak megérné elküldeni gimnazistaként egy tanévre Magyarországra, hogy legyen értelme annak, hogy tud magyarul. Mert a monitor másik oldalán ülő nagyszülő sajnos nem kézzel fogható valóság a számára. Nem viszi el a nagyi állatkertbe, nem süt neki pogácsát meg azt az isteni almás pitét, amit csak anyukám tud úgy csinálni, nem öleli át. Szomorú, de szembe kell vele nézni, hogy sajnos a gyerekeinknek nagy valószínűséggel semmit nem fognak jelenteni az én szüleim :( Hacsak nem úgy szervezzük az életünket, hogy mi fél évet ott töltünk, ők meg felet itt. Hm. Nehéz. Talán még nem vagyunk felkészülve ilyen jellegű kérdésekre és ezért is várunk a gyerekkel, nem csak az anyagiak miatt.

Eszti

Ma ismét gondolataimba mélyedve töltöm a munkanapot. Túl sok mindent nem kell ma csinálnom. Viszont az unokatesóm szeptembertől az Államokban tölt egy tanévet, s ez ötletet adott, hogy egy kicsit olvasgassak az ún. testvériségekről. Jó sok van belőlük, szinte lehetetlenség egy teljes listát összevadászni róluk. Viszont jó ötletnek tartom ezeket, kár, hogy Magyarországon nincs ilyesmi. Olvasgatva ezeket a honlapokat elképzelem, hogy én is tagja vagyok egy ilyennek. Csak azt nem tudom, ha az ember lánya a megfelelő helyre születik ehhez, akkor mi alapján dönti el, hogy melyikhez akar csatlakozni. Langenloisban együtt táboroztam anno egy amerikai lánnyal, aki a Phi Mu nevűhöz csatlakozott. Kérdezgettem tőle, hogy milyen is az élet egy testvériségben, meg mi alapján döntötte el, hogy ehhez csatlakozik, de nem válaszolt nekem. Nem a titkos belső életükről kérdeztem, de hát így jártam. Eltekintve az ezeket körüllengő titokzatosságtól, lehámozva róla az összes titkos kézfogást meg beavatási szertartást, ahogy észrevettem ezeknek az a lényege, hogy segítse az embereket, amíg egyetemisták, s aki rászorul, azt támogassák. S emellett nagy valószínűéggel tartós barátságok is létrejöhetnek. S e köré az alapmotívum köré van építve az összes külsőség – görög betűk, kitűzők, címer, szimbólumok stb. Soknak még saját ékszerük is van.

S a külföldön tanulásról még tovább gondolkodtam. Richard ugyanis felvetette, hogy ha már lesznek gyerekeink, akkor küldjük őket gimnazista korukban egy évre Magyarországra tanulni. Jó szándék vezérli, én tudom, csak nem értek ezzel egyet. Először is, ha a gyerek gimnazista korában kerül oda, akkor először is attól fog szenvedni, hogy nincs tisztában a tananyaggal. Hiszen ha 14 éves koráig Ausztráliában tanult, akkor honnan is kellene tudnia József Attiláról, Balassi Bálintról, a magyar történelemről olyan részletességgel, ahogy azt ott elvárják? Mert hogy én egyedül édeskevés vagyok ezek besulykolására, az is biztos. Aztán meg azért fog szenvedni, mert nem beszéli a nyelvet olyan szinten, ahogy azt kellene. Mert ismét, ha csak én egyedül beszélek hozzá magyarul, az kevés. Meg aztán kiszakítani a megszokott baráti köréből, hogy egy teljesen idegen környezetben olyat tanuljon, amire később úgysem lesz szüksége… Nem tudom. Ráadásul az iskolában a tanárok éltfelfogása is teljesen más. Itt nem feszítik keresztre az embert, ha nem tud komplett lexikonokat kívülről. Magyarországon meg igen. Az más kérdés, hogy nekem mázlim volt a magyartanárommal gimiben. Neki az volt az életfelogása, hogy már elég olyan ember van, aki vissza tudja böfögni, amit olvasott, Magyarországnak inkább gondolkodni képes emberekre van szüksége. Aki meg arra kíváncsi, hogy Petőfi milyen színű gatyában harcolt a segesvári csatában, az előveheti a Mohácsi-féle tankönyvet és megnézheti. Leginkább verset elemeztünk, ő meg megtanította az ehhez szükséges hátteret – filozófiai irányzatokat, kortárs költőket-írókat, történelmi hátteret, szimbólumrendszereket stb. Persze azoktól, akik magyarból felvételiztek, keményen számonkérte az életrajzokat is. No, de vissza a jelenbe ill. jövőbe, nem valószínű, hogy ha esetleg el is küldenénk leendő gyermekünket egy középiskolai tanévre, akkor egy ilyen tanárt fogna ki. Értelmesebbnek tartom, hogy egy egyetemi tanévet töltsön ott. Egyetemen már senki nem kéri számon olyan részletességgel az általános tananyagot. Mondjuk a középiskolai tanév mellett szól az, hogy a nagyszüleivel tölthetne egy teljes évet, hogy hihetetlenül felfejlődne a magyartudása, hogy érdekes környezetben olyan kihívásokkal küzdhetne meg, amik erősebbé tennék egy életre. Csak ettől még a mérleg serpenyője nem billen nálam arra az oldalra, amelyben azok a dolgok vannak, hogy küldeni akarnám.
Eszti

A fénymásolónk nem a sajátunk, béreljük. Múlt pénteken elkezdett meghülyülni, ki is hívtuk hozzá a szervízt. Délután ki is jött valaki, megjavította, ez idáig rendben is van. Nade ma ugyanők kiküldtek még egy embert, hogy ugyanazt a hibát megszerelje. Jó lehet a kommunikáció vállalaton belül.

Eszti

és mégis szükség volt arra a rengeteg emberre, hogy mutogassák az irányt. Alapozom ezt arra, amit ma reggel láttam Chatswoodban. Jó sokan özönlöttünk a kiengedő kapuk fele, s persze mindenki engedelmesen teszegette be a jegyeit a normál kapukba. A szélesebb kapu azonban nyitva volt, jegy nélkül is ki lehetett menni rajta. S bár az előkészített jegyem a kezemben volt, nem volt ingerenciám kivárni az előttem lévő ezer embert, így a szélesebb kapu felé vettem az irányt, mint rajtam kívül még pár élelmes ember. Haladtunk is jó gyorsan, majd egyszercsak az előttem lévő nő megpróbálta bedugni a jegyét az erre hivatott nyílásba. Persze mivel a dolog már nyitva volt, a gép nem vette be. Ekkor megpróbálta ismét. Másodszorra se vette be. Míly meglepő. Eztán zavartan hátranézett, elnézést kért tőlem és átbattyogott egy normál szélességű kapuhoz és beállt a sorba ezeregyediknek. Lehet, hogy túl sok ilyen emberrel akadt már dolga a CityRail-nek, és ezért kellett pár napon keresztül az irányt mutogatni. Mert aki a nyitott kapun nem megy ki, annak nem elég a sok tábla és nyilazás, az biztos.

Eszti

Először is eheti vonatélményem. Kedden szépen szorgalmasan vártam az egyes vágányon a 7:53-as vonatot, ami úgy megy Chatswoodig, hogy közben csak kétszer áll meg. Egy vicces kedvű úriember azonban bemondta a hangosbemondóban, hogy a következő North Shore Line vonat a 7:57-es lesz a kettes vágányról. Ez meg ugye mind a kilenc közbeeső megállónál megáll, a tizedik Chatswood. Jellemző, hogy általában sosem szoktam érteni, amit bemondanak, annyira halk a dolog, de most kristálytisztán érthető, megfelelő hangerejű volt a közlemény. Én naívka azt hittem, hogy ha bemondják, akkor az úgy is van, lépcsőn fel, lépcsőn le és várom a vonatot a kettes vágánynál. Sokan tettek még így rajtam kívül. Aztán amikor épp leültem eme vonaton, s kinéztem az ablakon, akkor láttam, hogy a szokott időben a szokott vonatom a szokott vágányon éppen bezárja az ajtajait és elmegy. S míg Hornsbynál még csak 4 perc különbségről beszélünk, addig Chatswoodnál már 15-ről, s mire a munkahelyemre értem 25 lett belőle, mert sikeresen az összes normál időben induló buszt lekéstem a vicces kedvű úriember miatt. Általában 8:40kor szoktam megérkezni a munkahelyemre, na ezen a kedden sikerül 9:05-re. Meg is kérdezte viccesen a könyvelőnk, hogy mi történt, mert nem szoktam én ilyen későn érkezni. Mondjuk semmi számonkérés nem volt a hangjában. Legutóbb akkor késtem, de akkor másfél órát, amikor egy busz ráborult a vonatsínekre és én ahelyett, hogy megvártam volna amíg újraindítják a vonalamat, kerülőúton mentem. Persze akkor Richard megvárta, s mondanom sem kell, ő a szokott időben ért a munkahelyére, míg én persze nem.

S hogy még mindig maradjunk a vonatnál, a Chatswoodi állomást folyamatosan építik, mert arra fog elhaladni az új vonal úgy egy év múlva. Most egy újabb szakaszt adtak át, máshol kellett kimenni, mint eddig, mert ahol eddig lehetett, azt befalazták. Teljesen logikus volt, hogy merre kell haladni, a sok nyílnak és falnak köszönhetően akkor sem tudott volna senki rossz irányba menni, ha akar, azon kívül meg aki arra jár minden reggel, az ezek nélkül is ki tudta logikázni. No, a CityRail nem gondolta úgy, hogy a falak, táblák, nyilak és az arra közlekedők ősi ösztöne elegendő. Kb. 20 rikító citromsárga mellényes CityRail alkalmazott (igazolvány mellényre kitűzve) állt szép sorban a folyosón és egész nap mást sem csinált, mint a megfelelő kezével a megfelelő irányba mutogatott, hogy arra kell menni, a másik kezével meg mint egy ventillátor körözött, hogy arra-arra. Onnan gondolom, hogy egész nap, mert nem csak reggel láttam őket, hanem munkából hazafele is. S két napon keresztül ennyi emberke mutogatott, s még ma is voltak páran, igaz sokkal kevesebben. És ezért embereket fizetnek.

Tegnap kisütöttem egy újabb adag barcheszt. Isteni illata volt, belengte az egész lakást. Gyorsan el is küldte a fényképet Richardom az apukámnak és Csilla barátnőmnek. Azt hittük, hogy Csilla emiatt hívta fel Richardot a mobilján nem sokkal később, s mondanom sem kell, mind a ketten meglepődtünk, mert Csillával mindig skypeolunk, sosem mobilteleefonálunk. Ma reggel pedig majdd megfulladtam a röhögéstől, amikor elolvastam Csilla e-mailjét a dologról. A telefonja megkergült. Csatlakoztatta a fülhallgatót a telefonjához, bekapcsolta a rádiót, majd bedugta a fülébe a dolgot és igencsak meglepődött, amikor a rádió helyett a férjem szólalt meg belőle :) S mialatt vele beszélt, a telefon mellesleg elküldött 6 üres sms-t egy másik barátnőjének :) Mondta, hogy mázli, hogy csak 600 forint volt a telefonon, mert idegbajt kapott volna, hogy ha több megy el feleslegesen.

Kedden kolleganőm, Eva nem volt bent. Betegnapot vett ki, de szerintem állásinterjún volt. A könyvelőnk nagyon fúrja, nincs megelégedve a munkájával és azt akarja, hogy én csináljam a bérszámfejtést. El is küldött pár hete egy egynapos tanfolyamra ezügyben. Én bizisten megpróbáltam követni a tanfolyamot, de túl nagy anyag volt ez ahhoz, hogy egy nap alatt meg lehessen tanulni. Többre mentem volna 5x2 órával mint ezzel az egy nap alatt 8 órát csak ezt nyomatjuk dologgal. Mindenesetre kaptam egy könyvet, amiben minden lépésről lépésre le van írva, ha az velem van, akkor nem lehetetlen a feladat. Mondanom sem kell, nem örültem, hogy Eva nem volt kedden, mert szerdán van fizetésnap, és nem tudtam, hogy megcsinálja-e azt, hogy nem jön be, hogy így mutassa meg, mire megy nélküle a cég. De bejött. Pedig szabályos rémálmaim voltak előtte való este, a bérszámfejtésről, meg Evaról, amint épp ördögként forog egy piros spirál a szemeiben és jót kacag a szerencsétlenkedésemen. Pedig rendes csajszi. Semmi ördögi tulajdonsága nincs, kifejezetten kedves, jókat szoktunk dumálni és néha elvisz Chatswoodig, amikor ráér.

Krisz, elkezdtem olvasni az útibeszámolóitokat a blogotokon. Épp Ausztráliát olvasom, Amszterdamot elolvastam 10 perc alatt :) Nos ezeket olvasgatva egész fellelkesültem, és el fogunk menni Gosfordba valamikor. Richard mondjuk még nem tud eme tervemről, de idejében szólok majd neki :)

Eszti

Múlt hét hétfőn tésztát dagasztottam, hogy tudjunk pénteken saját készítésű barcheszt enni. Kézzel dagasztok mostanában, nem géppel, mert rájöttem, hogy sokkal jobb lesz az állaga, ha kézzel csinálom. Viszont az elején a tészta ugye nyúlós-nyálas-ragacsos, s amikor már ezzel volt tele a konyha, akkor megjegyeztem magamnak, hogy ha még egyszer ilyen jó ötletem támad, akkor megkérek valakit, hogy lőjön főbe. De aztán az elkészült tésztára nagyon büszke voltam ám :) S imádom az élesztő illatát. Aztán ugye egyet megfontam és kisütöttem, a maradék 6 cipót pedig betettem a mélyhűtőbe. Nagyon finom lett. Így pénteken gond nélkül mertem feltálalni. Jó sokan voltunk. Anyósom barátnője, miután megtudta, hogy én csináltam, megkérdezte, hogy van-e kenyérsütő gépem. Mondtam, hogy nincs. Egész nagy tiszteletet sikerült kivívnom, amikor megtudta, hogy sajátkezűleg fontam és dagasztottam :)

Rebecca ugye anyósom unokatestvérének a lánya. (Az unokatesónál voltunk amúgy.) Egész jól le tudtam kötni. Vacsora után engem kért meg, hogy meséljek neki és a mese végén kaptam egy puszit cserébe :) Aztán megegyeztünk, hogy elmegyek a szülinapjára, amit a Teddyvel együtt tart, aki az ő szerelme :) Aztán mikor megkértem, hogy meséljen valamit a nagypapájáról, azzal kezdte, hogy nagy a hasa :) Rebeccával egyébként egész jól elboldogulok. Kíváncsi vagyok, hogy ha lesz egy sajátom, akkor vele is ugyanilyen jól fog-e majd menni minden.

Keilanit viszont nem láttam azóta, hogy hazamentek a kórházból. Mondjuk engem az nem érdekel, hogy én hányszor fogom látni a gyermeket. Az sem, hogy Richard mennyiszer. Engem csak az borít ki, hogy Richard tényleg szép, bátorító sms-eket ír Robertnek, hosszúakat, s átlag minden tizedikre érkezik egy háromszavas válasz. S ha Richard nem hívja őt, akkor neki nem jut eszébe felemelni a telefont. Nekem ne mondja, hogy azért, mert nagyon elfoglalt a gyerek miatt. Az anyjával, a Timothyval, sőt még a Lilivel is tudja tartani a kapcsolatot. Lilláék még blogot is írnak az ikrek mellett. (Link hozzájuk baloldalt a blogok között).

Szombatra meg sütöttem egy adag brownies-t az anyósomnak, mert valamelyik klub, ahová jár, bozóttáncot szervezett és kellettek rá sütik, amik viszont téglalap alakúak kellettek hogy legyenek. Nagyon finomra sikeredett az is, de én nem mentem el rá, mert helyette az apósom szülinapját ünnepeltük valamelyik klubban, ahova Richard nagyszülei szoktak néha járni. Pedig szívesen röhögtem volna az anyósomon, ahogy bozóttáncol. Nagyjából jól sikerült az este, csak a kiszolgálás és az étel volt borzalmas, amúgy jót beszélgettünk.

Hát így telnek a napjaim mostanság.

Eszti

Erre a következtetésre jutottam, miután kiüldtek nekük egy számlát 1 azaz egy centről. Vegyük sorra ennek a költségeit.

Postaköltség: 50 cent

Papír: 1 cent

Festék: ezt nem tudom, de ennek is van ára az biztos

Boríték: 22 cent

Telefonköltség: 50 cent (Hogy a kolleganőm megbeszélje velük, hogy ugyan már hadd ne kelljen ezt átutalni, mert az utalási költség jóval több lenne, mint 1 cent)

S a credit note elküldése, melyben nullázták az egy centet, s hozzá megírták, hogy ahogy kértük, törölték az egy centről szóló számlát. Ennek költségei:

Postaköltség: 50 cent

Papír: 2 cent (mert egy a credit note egy meg a magyarázkodó levél)

Festék: ezt ismét nem tudom, de tuti ennek is van ára

Boríték: 22 cent

Összesítve: ráment a mi ügyintézőnknek kb. 10 perce (adatfeldolgozás, telefon –várunk, hogy végre kapcsoljon, közben zene-, édemi megbeszélés), az ő ügyintézőjüknek legalább fél órája, s elment ezzel $1,97. Jó, tudom, ez nem nagy összeg, de azért sok kicsi sokra megy, s minek elpazarolni akár 2 dollárt is, ha nem kell. Ad2: én az ügyintéző helyében hozzácsaptam volna azt a +1 centet valamely más termékhez és meg lett volna oldva. De a kolleganőm azt mondja, ugyanők küldtek már ki nekünk számlát 2 centről ill. 5 centről, nem is egyszer.