Eszti

Míg más moziba, színházba, operába, könyvtárba, diszkóba stb. helyekre jár szórakozni, addig én idősek otthonába. Lilivel ugyanis meglátogattuk Zsuzsát a Montefiore-ban. (Lili a nagyanyósom, Zsuzsa az a rokon, aki idén tölti a százat, vak és korcsolyázni szeretne a szülinapján-pár hónapja írtam róla, ha jól emlékszem, de a korára akkor rosszul emlékeztem, a Montefiore meg ugye az a hely, ahol önkénteskedtem, amíg munkám nem lett) Éva is ott van még. És még mindig ugyanolyan kellemetlen, mint fél éve volt :) Alaposan meglepődtem, amikor felismert. De azt háromszor is megkérdezte, hogy van-e férjem, és hogy én tulajdonképpen miért is vagyok itt, amikor az egész családom Budapesten. Zsuzsával is szóltak ám egymáshoz. Először Zsuzsa ivott vizet, de üvegből. Erre Éva megjegyezte, hogy üvegből csak a parasztok isznak. Mire Zsuzsa azt válaszolta neki, hogy ő sokat tanult a körülötte élő parasztoktól gyerekkorában és különben sem volt soha olyan úrinő, mint az Éva. S erre mit mondott neki Éva? Nagyot röhögtem ám rajta. Nyugodj meg, most sem vagy olyan. Aztán ugye Robertéknél jön a gyerek, Lili mondta, hogy dédnagymama lesz. Éva pedig mondta neki, hogy fiatal ő még ahhoz, hogy dédnagymama legyen. Zsuzsa félrehallotta, s elkezdett vitatkozni Évával, hogy igazán kitalálhatná már, hogy akkor őt most fiatalnak vagy idősnek mondja, mert ugye csak két pillanattal ezelőtt még leöregezte. Ere Éva epésen megjegyezte, hogy nem hozzá beszélt, hanem a Lilihez.

Ja, és én vezettem, nem pedig tömegkölekedéssel mentünk. Ebből következik az, hogy az oda-vissza max. 44 kilométert kitevő út során sikerült 66-ot megtennem, mert olyan jó a tájékozódási képességem, Lili meg mindig azután szólt, hogy kanyarodni kell, miután már magunk mögött hagytuk az aktuális mellékutcát. Én egyébként helyismereti antitalentum vagyok. Még egy egyenes úton is simán el tudok tévedni és ez nem vicc. Egyszer el akartam jutni Mátyásföldről az Astoriáig kocsival, ami a Veres Péter úttol kezdve egy egyenes út, akárhogy is nézzük. Na, nekem a Népstadionnál sikerült rossz sávban maradnom, imígyen háromszor érintettem Duna-hidat, mire megérkeztem. De ha direkt akartam volna eltalálni a Lánchíd Alagútjáig, akkor tuti, hogy valahol az M1-M3 bevezető szakaszán kötöttem volna ki. Ezt akkor sikerült eljátszanom egyébként, amikor a Mom Parkba akartam eljutni. Majdnem rámentem az autópályára, de az utolsó pillanatban sikerült valahol lekanyarodnom az autópályára vezető útról. Fordult már elő velem olyan is, hogy még azt sem tudtam, hogy milyen irányba kell mennem ahhoz, hogy hazajussak, pedig az irányt azért általában tudni szoktam. Ekkor hívtam fel az apámat, hogy itt vagyok, utcanévtáblát nem látok, navigáljon haza. Leírtam neki, hogy mit látok magam körül, s neki beugrott, hogy az hol van, és haza is navigált. Hogy miért nem tudtam tőle örökölni a tájékozódási képességem? De tulajdonképpen már kétségbe sem esem, ha nem tudom, merre járok, sőt, kifejezetten csodálkozni szoktam, ha tudom, hogy hol vagyok.

Eszti

Tartoztam egy úttal az ördögnek szombaton, mert elmentem Chatswoodba beadatni a cervical cancer elleni védőoltás harmadik adagját, de Australia Day miatt zárva voltak. Viszont így láthattam, mi is zajlik, legalábbis Chatswoodban. Volt egy hatalmas zenekar, szép zenéket játszottak. A vonat, amivel Chatswoodba mentem minden állomásnál egyre telt, mindenki igyekezett a belvárosba a kompversenyre. Mindenkin volt valami Ausztáliás. Póló, sapka, kalap, cilinder, napellenző, papucs, törölköző. A vonaton meg folyamatosan bemondták, hogy nagyon meg ffog telni a belvárosig, így kérnek mindenkit, hogy húzódjon a kocsi belsejébe amennyire csak lehet, de ha kényelmesebben akarnak utazni, akkor mögöttünk 3 percre is van egy vonat, ami sokkal üresebb, aki akar, az nyugodtan szálljon át arra. A boltok nyitva voltak, mindenhol kis zászlók lengtek. S egyáltalán nem kellett félnem kimenni az utcára. Ja, és a legjobb, hogy a hétfő is szünnap volt, mert azt vallják az itteniek, hogy ha egy ünnep hétvégégére esik, akkor hozzá kell csapni még egy napot, hogy tényleg ünnepi érzése legyen az embernek, ne csak az, hogy már megint elment egy hétvége. Legalábbis én azt hiszem, hogy ezért van így…

Meg is mondtam a férjemnek, amikor hazaértem, hogy ők ausztrálok sem tudják, hogy mi a jó :) Se rohamrendőrség, se kormányellenes tüntetések, se “vissza Erdélyt”. Senki nem mondogatta, hogy bezzeg én ausztrálabb vagyok.

Ez a nap tényleg arról szólt, hogy milyen jó, hogy ausztrálok vagyunk, jöjjön mindenki ünnepelni. Az is, aki még nem ausztrál, mert később majd az lesz, vagy ha csak turista, akkor is ünnepeljen velünk, mert szép nap, kék az ég, versenyeznek a kompok, meg tüzijáték is van. És senki nem lett le-irredentázva azért, mert ausztrál zászlót viselt magán. Szeretném, ha egyszer Magyarország is eljutna idáig.

Eszti
Free Image Hosting by FreeImageHosting.net
Eszti

No kérem szépen, tegnap megcsináltam a barcheszünket. Mit barcheszünket, barcheszeinket :) Kalandosra sikeredett a sütés, de reggel Richard arca úgy ragyogott a büszkeségtől, amilyennek még sosem láttam :) Csak úgy csillogtak a szemei, nem győzött dícsérni, ölelgetésemet nem akarta abbahagyni :) Gyorsan le is fényképezte a végeredményt s el is küldte a szüleimnek, s ők is felhívtak gratulálni, s azt is mondták, hogy el fogják vinni a zsinagógába a kinyomtatott képet, s eldicsekszenek vele :) Szóval jól indult a reggelem, na :)))))) A képet otthon majd felteszem ide.

De lássuk csak szépen sorjában.

Először is szerdán alig volt mit csinálnom, így elkezdtem böngészni a chabad.org-ot. Rengeteg receptet kinyomtattam, köztük több különféle challahét is. S el is határoztam, hogy a hagyományosat megsütöm. Richardról sejtelmesen megkérdeztem, hogy vajon tudja-e, hogy mit fogunk csinálni csütörtök este :) S mikor elmondtam, hogy challaht fogunk sütni, még örült is az ötletnek.

Csütörtök este aztán belevágtam. Nem volt egyszerű, mert ugye minden embertelen mértékegységekben volt megadva, amerikai honlapról lévén szó. De apukámmal való egyeztetés után mindent megtudtam, s ezután rájöttem, hogy a mérlegem 3 különféle mértékegységben tud mérni, köztük poundban meg ounce-ban is, ami nekem kellett :) Ugye ott van, hogy 5 pound. Az 5 az nem tűnt nekem soknak, de mivelhogy pond, hát mire kimértem majd’ elájultam, mert 2,5 kg lisztről beszélünk :) De sebaj, gondoltam, legfeljebb szép nagy challah-nk lesz :) Mert ugye a receptet nem rendesen olvastam ám át, s nem esett le, hogy ebből nem egy, hanem 6 barchesz lesz :) Az élesztőt felfuttattam, s mire sikerült mindent beleönteni a robotgépbe, addigra pont be is terítette az egész konyhát, lévén azt kellett utoljára hozzáönteni. Amíg a gép dagasztott, addig sikerült felmosnom. A recept ugye úgy írja, hogy a liszt 2/3-át kell elsőre beletenni, de az én mixerembe a fele is alig fért. Aztán amikor láttam, hogy nem fog beleférni, hívtam Richardot, hogy férítse bele ő. Na végülis két részletben sikerült megdagasztani, s két külön nagy tálba tettem kelni. Ekkor volt este 10, így hajnali egykor felkeltem kisütni. Az egyik feléből lett Egy nagyobb és egy kisebb fonott barchesz meg két kis kör alapú cipócska, a tetejüket szezámmaggal szórtam meg, nem mákkal. Errefelé nehéz mákot kapni. A másik felét pedi úgy ahogy volt, betettem a hűtőbe, még most is ott van. Nem tudom, jól tettem-e, de nem volt humorérzékem még azt is kisütni, mikor összesen négyen leszünk rá. Remélem a hideg nem öli meg a kelt tésztámat. Egymás után raktam be őket sülni, a nyújtással, fonással, sütési idővel együtt hajnali háromra kerültem ismét ágyba. Amíg sült, addig kitakarítottam a konyhát, meg felhívtam Annát, a legjobb barátnőmet Budapesten.

Ezek után több tanulságot tudok levonni a sztoriból.

Először is, jól meg kell néznem, hogy miből mennyit ír a recept, mielőtt kisütök annyi barcheszt, ami elég akár egy 50 fős társaság jóllakatásához :)

Másodszor is figyelembe kell vennem, hogy a chabad.org a legvallásosabbaknak készült, így a receptekben megadott mennyiségek is ennek megfelelőek. Ugye egy átlagos lubavicsi zsidó családban nem ritka a 7-8-10 gyerek, így egy péntek estén, ha a nagyobb család összejön (szülők, nagyszülők, testvérek, nagybácsik, nagynénik….), akkor simán még kevésnek is bizonyulhat ez a mennyiség.

Harmadszor meg, ha én nem tudok osztani, akkor meg kell kérnem akár az apámat, akár a férjemet, hogy ossza el úgy a mennyiségeket, hogy emberi mennyiségű tészta legyen belőle.

Csak azt nem tudom, hogy ott kint hogy dagasztják meg kelesztik egyszerre ezt a hatalmas mennyiségű tésztát. Lehet, hogy árulnak ennek megfelelő nagyságú robotgépeket? Keleszteni meg teknőben kelesztik?

Mindenesetre már értem, hogy miért olyan kövér a legtöbb amerikai :)

Az anyósomnak meg ma reggel írtam egy sms-t, hogy ne vegyen challah-t, mert van nekünk két különleges challah-nk, amit vinni szeretnénk. Még nem mondtuk el neki, hogy ez azért különleges, mert én sütöttem, majd este elmondjuk :) Ugyanis az én szüleimen kívül nem mondtuk el a családban senkinek, hogy erre vállalkozom, mert ha esetleg nem sikerült volna, akkor nem akartam szégyenkezni.

Reggel pedig a két kis cipóból az egyiket felvágtuk, hogy megkóstoljuk. S önhittség nélkül állíthatom, hogy nem csak jól néz ki, de nagyon finom is :)

Eszti

Ezt tervezem megsütni holnap, hogy pénteken saját készítésű challa-ra mondhassuk az áldást :

http://www.chabad.org/theJewishWoman/article_cdo/aid/362663/jewish/Traditional-Challah.htm

Magyarul azt hiszem barchesz-nek mondják. De a lényeg: aki megértette, hogy a hatos fonatot hogyan kell készíteni, az legyen oly kedves, és írja le ide nekem a kommentbe, mert én elvesztettem a fonalat.

Előre is nagyon köszi mindenkinek :)

Eszti
Ma voltunk az én életem párjával korizni a Macquarie Centre-ben. Namármost Richardról tudni kell, hogy 9 évig hokizott. S bár 10 éve nem volt a lábán korcsolya, s a korijának az éle is tompa volt, úgy haladt a jégen, mintha soha abba se hagyta volna a hokizást. Csak úgy néztem. Ha én csak a legegyszerűbbeket próbálnám megcsinálni abból, amit ő tud, már akkor is seggre esnék. De megígérte, hogy megpróbál megtanítani. Én eddig azt hittem, tudok korcsolyázni, de most, hogy láttam a férjem a jégen, már tudom, hogy amit én csinálok, az csak szánalmas próbálkozás. Ami meg még jobban kétségbe ejt, az az, hogy én akartam menni, de alig voltam a jégen, annyira fájt a bokám, Richard meg, aki csak rábólintott, hogy oké, ha nagyon akarsz, menjünk, fájó bokával is úgy siklott a jégen, hogy öröm volt nézni. S annak ellenére, hogy fájt neki, nem ült le, hogy pihentesse kicsit. Nagyon büszke vagyok ám rá :) S szeretnék én is így korizni egyszer, de reálisan nézve vajmi kevés esélyem van rá :) Mindenestere ő azt mondta, hogy igen, tulajdonképpen korcsolyáztál, ha úgy vesszük, s ez már bíztató, nem? :))
Eszti

Itt vagyok a munkahelyemen. Lassan négy óra és még hátra van egy, s akkor végre mehetek haza. Nem unatkozom ám, áááááááá, dehogy. Tulajdonképpen egész délután mást sem csináltam, mint Hohohooo István blogját olvastam. Tudom, hogy már nem írja, de nagyon jók a régi bejegyzései is. Régebben is olvasgattam, de most az egészet egyben akarom. Meg aztán hasznos tippek is lehetnek benne számomra, mert én is Hornsbyban élek, s ő is ott él, ha ugyan el nem költözött a blog befejezése óta. Kár, hogy már nem írja, jó lenne hallani felőlük. Lehet, hogy majd írok neki egy e-mailt, hátha az e-mail címe még megvan.

Apropó, írogatás. Két napja megkerestem Csernus Imre e-mail címét a neten és írtam neki. Mert meg akartam osztani vele a véleményem A nő című könyvéről. Meg hogy mennyire az anyósomra ismertem benne. S most jön a meglepetés: válaszolt is. Aki nem ismerné, annak elmondom, hogy ő Magyarország leghírhedtebb pszichiátere. Főleg szenvedélybetegekkel foglalkozik, ő maga is drogos volt egy időben. Volt régebben egy sorozata “Bevállalja?” címmel. Oda mehettek azok a szenvedélybetegek, akik bevállaltak egy nyilvános mélypszichológiai beszélgetést Dr. Csernussal, s ő pedig nem igazán bát kesztyűs kézzel velük. Leginkább az üvöltözés a megfelelő szó arra, amit ott művelt. Láttam belőle egy adást, s nem volt szimpatikus nekem. Aztán elolvastam a Titok, Elhallgatás, Őszinteség című könyvet a Mesterjurzus sorozatból, amit két másik pszichológussal írt együtt, s ekkor megváltozott a véleményem. Rájöttem, hogy nem arra kell figyelni, hogy hogyan mondja, hanem arra, amit mond. Mert ha őszinték vagyunk, a könyv elég alpári stílusban íródott, nem kevés a baszd meg és a geci benne, de a tartalmára érdemes odafigyelni, mert nagy igazságokat mond ki, sokmindent helyez olyan megvilágításba, ahonnan nekem nem jutott volna eszembe nézni. Magamra tényleg nem ismertem A nőben, de az anyósomra annál inkább. S persze amikor írtam Dr. Csernusnak, akkor is sok időm volt, hosszú lett a levél, meg is kérdezte, hogy van-e olyan ember, akinek a lelkivilágomat elmesélhetem, mert hát igencsak hosszúra sikeredett a level :) De ugye ha épp nincs mit csinálnom, meg az anyósomról mesélek :) De nem kell izgulni, nem traktáltam mindenféle hülyeséggel, csak összehasonlítottam az anyósom viselkedését a könyvben leírt viselkedési formákkal. Rákerestem wiwen az adatlapjára is, ott megtaláltam a blogját, ha átolvastam és tetszik, akkor ki fogom tenni oldalra a linkek közé.

Popper Péter a másik kedvenc pszichológusom. Neki a stílusa is nagyon jó, nem csak a mondanivalója, de sajnos elment a vallásfilozófia irányába, s nekem az már nem igazán tetszik. Neki több előadásán is voltam, amíg otthon voltam. Imádom hallgatni, na :) Neki is akartam írni anno, de sajnos semmilyen elérhetőségét nem találtam meg a neten.

Eszti

…megosztani veletek, hogy végre megvan a jogosítványom :) Megszenvedtem vele, de végre sikerült. Az ötödik bukott vizsga után abbahagytam a számolást, úgyhogy nem tudom, hogy hanyadszori nekifutásra is sikeredett igazából. No, nem azért, mert olyan béna sofőr lennék. Az oktatóm szerint jobban vezetek, mint ő. Egyébként jó barátságba is kerültem vele. Mindig valami kis apróságon húztak meg. A százalékom mindig 90 fölött volt, de mindig volt valami bukást jelentő hibám. Pl. amikor járdaszegély mellé előre kellett parkolnom, akkor ugye le kell állítani a motort, majd újraindítani. Mivel automata váltós a kocsi, csak egyenesen kell tolni a váltót ugye. Namost én toltam is, azt hittem, hogy P-ben van, mint parkoló pozíció, de amikor újra akartam indítani, akkor nem indult a motor. Azt hittem, hogy a kocsi hibásodott meg, pedig nem, csak a váltó volt R-ben P helyett, s naná, hogy nem indult. Erre a tényre a vizsgabiztos hívta fel a figyelmem, s ő ezt úgy értékelte, mint beleavatkozást a vezetésembe, márpedig ha bele kell avatkozni, akkor az bukta. Én meg magamban elküldtem az anyjába a kis túlbuzgó nőt (kb. velem volt egyidős), mert felhívni a figyelmem, hogy rossz pozícióban van a váltó, szerintem nem beavatkozás. Beavatkozás az, ha el kell rántania a kormányt, mert le akarom húzni a parkoló autók oldalát, vagy ha bele kell taposnia a fékbe, mert el akarok ütni egy gyalogost. Arról nem is beszélve, hogy ha kiszáltunk volna sem mozdult volna el a kocsi, mert be volt húzva a kézifék. Mindegy, ezen is túl vagyok :) Egy másik alkalommal 38 fokos lázzal mentem vizsgázni, meg gyógyszer is volt bennem. Ennek ellenére 90% felett teljesítettem, de mivel ugye nem voltam jól, a manővereknél nem igazán tudtam koncentrálni, Y fordulásnál hátramenetben fel is tolattam hát a járdaszegélyre, ami szintén bukást jelent. Életemben soha nem tolattam még fel járdaszegélyre hátramenetben, hát mikor máskor kezdjem el, mint vizsgán? Volt olyan is, amikor még el sem indultam, már megbuktam, mert bevásárlóközpontnál van a Frenchs Forest-i RTA, s amikor hátranézve meggyőződtem róla, hogy elment az összes autó, előrenéztem, indultam, mentem vagy 2 mm-t, amikor is lelépett elém a gyalogos, le is fékeztem, de a vizsgáztató nőci úgy értékelte, hogy nem adtam elsőbbséget a gyalogosnak. Valamelyik vizsgám után már én mondtam el a vizsgáztató helyett a kiértékeléskor, hogy miért húzott meg. Múlt pénteken viszont minden egyben volt, a maximális 75 pontból 73-at értem el és nem volt bukást jelentő hibám. Az autóban beszélgetett velem a vizsgabiztos, megkérdezte, hogy honnan vagyok, mióta vagyok itt, hogy kerültem ide, beszélgettünk az európai hidegről, meg hogy a fia Svájcban van. Y fordulást nem is kellett csinálnom, gondoltam azért, mert már úgyis megbuktatott, akkor meg minek. Csak azt nem tudtam, hogy mi lehetett volna a bukás oka, mert annyira azért már volt rutinom, hogy tudjam, semmilyen bukást jelentő hibát nem követtem el :) S láss csodát, végre van egy full ausztrál jogsim :)

Eszti

Az idő amúgy is borús, jól illik a hangulatomhoz.

Májusban megyek ugye haza. Nem csak a családommal, de a barátaimmal is akartam volna találkozni. Túl sok nincs belőlük. De ugye nem csak az én életem zajlik, hanem az övék is, így ha minden jól alakul az életükben, akkor Csilla már Coventryben lesz, Anna pedig Belgiumban. Anna babysitterkedni akar kint, nyelvet tanulni vele és pénzt keresni. Elsősorban a francia nyelvtudását szeretné erősíteni, s Belgiumot célozta meg. Csilla pedig kiköltözik Coventrybe egy élhetőbb élet reményében. Eredetileg augusztusban ment volna, de rohamosan változnak a dolgok az ő életében is, s most úgy néz ki, hogy már márciusban ki tud menni. Ez ilyen egyik szemem sír, a másik meg nevet állapot. Nagyon örülök, hogy úgy sikerül alakítaniuk az életüket, ahogyan ők akarják s nem az élet alakítja őket. Másfelől viszont nagyon szomorú vagyok, hogy nem fogunk tudni találkozni. Zsófival azért fogok majd tudni, de ő hozzám képest a világ végén él :) Én ugyanis mátyásföldi vagyok, ő pedig Gazdagréten él. Eredetileg ő is mátyásföldi volt, de 5 éves korában elköltöztek. Zsófi anyukája volt az, akinek a hatására a Vöröskereszt felé sodródtam. Sokáig Zsófi volt a legjobb barátnőm, aztán a távolság miatt egyre rendszertelenebb lett a kapcsolattartás, pedig eleinte még aludtam is náluk sokszor. Még a Szomszédokban is szerepeltünk egyszer :) Ugyanis a lakásukkal szemközti játszótéren forgattak egy jelenetet, ahol gyerekek homokoztak, mi meg úgy döntöttünk, hogy beállunk közéjük homokozni :) Voltunk vagy 10 évesek :) De a későbbiekben egyre ritkábban leveleztünk, majd a levelezés is elhalt, s ha nincs 17 éves korunkban az a vízimentő tábor, akkor már egyáltalán nem vagyunk barátok. De szerencsére volt :) Ő az egyetlen, akit másfél éves korom óta ismerek :) S ő lesz az egyetlen, akivel májusban fogok tudni találkozni.

Eszti

No, elmúlt a szabadságom. Ugyan nem örültem neki, hogy most kellett kivennem 8 napot abból, amit májusra szántam, de annak még kevésbé örülök, hogy már vége :)

December 20-án volt egy kisebb karácsonyi barbecue lent a raktárban, ahová a külső helyszíneken dolgozókat is meghívták, tehát alig ismertem valakit a népes társaságból. Az étel/ital jó volt, nem panaszkodhatok, de amennyire én idegen társaságban, ami főleg férfiakból áll, oldódni tudok, én voltam az első, aki eljött.

Úton hazafele vettem egy 1000 darabos puzzle-t, ami egy hím oroszlánt, egy leopárdot és egy tigrist ábrázol, amint egymás mellett haladnak előre. Nagyon szép, alig várom, hogy elkezdhessem, ugyanis most még a Tower Bridge-t ábrázolóval szenvedek. Ezen egymás alatt van egy fekete-fehér és egy színes kép a hídról, s 100 év van a két kép között. A színes felét hamar kiraktam, de a fekete-fehér az nagyon szenvedős.

Karácsony napján, azaz 25-én apósomékhoz voltunk hivatalosak. Mi ugyan nem ünnepeljük, de az élettársa, Toula, görög katolikus, úgyhogy ő igen. Mi vettünk nekik 6 pezsgőspoharat, amihez a múlt héten vettünk még hatot, s majd odaadjuk nekik, amikor legközelebb találkozunk. Mi is hasonló “fogalmam sincs, mit kellene venni nekik” ajándékot kaptunk. Richard egy üveg sakkészletet. Nem csak a bábuk, hanem a tábla is üvegből van. Richard 10 éves korában sakkozott utoljára, most 31. Én pedig egy hatrészes smink-készletet kaptam. Minden tubusban más-más színű csillogó-kenhető valami van, ami egyaránt jó szájra, szemhéjra és dekoltázsra. Én pedig kb. ötször ki is sminkelem magam évente, úgyhogy kifejezetten hasznos a dolog :) De nem panaszkodom, a hangulat ott is jó volt. Az idősebb Fischerékkel mentünk, s ott volt még Toula rokonságának egy része. Csak az anyját ismertem közülük. Laci az odautat leírta magának megfelelően, hogy melyik utcán merre kell kanyarodni ahhoz, hogy Chatswoodból Bankstownba érjünk, de elmulasztotta ugyanezt megtenni a visszafele úttal is, így el is tévedtünk, de aztán Richard felhívta az apósomat, aki elnavigált minekt addig, amíg Lainak már ismerős volt az út. Én meg jól elaludtam a kocsiban, s arra ébredtem, hogy Lacit megállították egy szondázásra. Ő nagyon fújkálta, a rendőrnő meg mondta, hogy már nem fújni kell, hanem elszámolni tízig. Laci meg bólintott, hogy oké, és tovább fújta. Én magyarul, a rendőrnő angolul mondta el legalább tizenötször, hogy mit kell tennie, mire végre felfogta, s miután végeztünk, elkezdett röhögni, hogy ezt a nem is tudom hogy hívják haverja hogyan oldotta volna meg, hiszen ő nem tud angolul. Ez aranyos megjegyzés volt a történtek után :)

Richardom meg egész jópofan dolgozott az elmúlt két hétben. Hétfőn igen, kedden nem, szerdán igen, csütörtökön nem, pénteken igen, szombaton nem, vasárnap igen, s ugyanígy a következő héten is. Minden nap után egy teljes napja volt, hogy kipihenje a munkahelye okozta fáradalmakat :)

Szilveszterezni Dover Heights-ba mentünk. A tüzijáték szép volt, azt élveztem, de a körítést hozzá már kevésbé. Először is, bár ez az én hibám volt, majd megfagytam. Mert volt annyi eszem, hogy rövidujjúban menjek és ne vigyek pulóvert. Kínomban már ausztrál zászlóra vadásztam, hogy azt teríthessem magamra, de nem volt. Richard azt mondta, hogy ha a környék jellemzőit vesszük figyelembe, akkor előbb találok magyar zászlót, mint ausztrált :) Én meg mondtam neki, hogy engem már az se zavarna, ha irredentának néznének, csak ne fagynék meg.

A másik bajom az a hülye kurva volt, aki szó nélkül leült a pokrócunkra, amikor mi felálltunk, hogy fényképezni tudjuk a tüzijátékot. S amikor a végén össze akartuk hajtogatni a pokrócunkat, akkor még neki állt feljebb, hogy mit izélgetjük, amikor látjuk, hogy ott a gyereke az ölében. Richardom meg még elnézést is kért tőle, hogy hát igen, nem látta…

A hazautunk viszonylag simán ment, csak nagyon sokáig tartott. Mire visszaértünk Bondi Junctionba Dover Heights-ból, addigra két totál részeg társaság is megfordult a buszunkon. A vonaton már nem volt ilyen probléma, az út felét végig is aludtam, a másik felében meg morogtam, hogy nem tudok sms-t küldeni a rendszer túlterheltsége miatt. A férjem meg hazaérve közölte velem, hogy rosszabb voltam, mint egy hároméves gyerek :) A Hornsby-i szökőkútba pedig valamilyen poénos ember vagy társaság mosogatószert öntött, úgy habzott, hogy ihaj, s a férjem elküldte az apukámnak a képet, hogy ilyen az ausztrál hó :) Apu pedig először tényleg azt hitte, hogy az hó :D

A negyedik dolog, ami bosszantott szilveszterkor, az a vonatjegyünk megvásárlása volt. Kora délután mentem, hogy elkerüljem a sorbaállást. Az automatához mentem, mert nem szeretek a pénztárnál vásárolni. Ugyebár kettő jegyet akartam venni. Az egyiket sikerült is megvennem. Aztán amikor megnyomtam újból a NYE jegy gombját, akkor mire felnéztem, azt írta ki az automata, hogy sale cancelled. Nem értettem, megnyomtam mégegyszer, megint ugyanaz. De most már egy morcos kínai fej is a pofámba bámult, s megkérdezte, hogy befejeztem-e már. Tehát nem véletlen lett a sale cancelled, hanem ő nyomta ki. Én leüvöltöttem a fejét, hogy még nem fejeztem be, s ugyanezzel a lendülettel átvonultam a pénztárhoz megvenni a másik jegyet. Nem tudom jól kezelni az ilyen helyzeteket. Ott kellett volna maradnom az automatánál és ott megvenni a másikat is. Egyszer, még Kaposváron a főiskola alatt volt egy hasonló esetem, amikor fel akartam venni pénzt az automatából, de egy pasas végig ott állt mellettem, kb. 2 centire tőlem, s meredten nézte, ahogy nyomkodtam a gombokat. Azt a pasast sem tudtam elzavarni.

De a szabadságom fénypontja mindenképpen az volt, amikor megláttam a Gyűrűk Ura trilógiát a Coles-ban, darabját 15 dollárért :) Gyorsan meg is vettem mind a hármat, nehogy még valaki elhappolja az orrom elől :)