Eszti

Ezt a történetet most kaptam a chabad.orgról. Úgy gondolom, érdemes megosztanom veletek.

Love in a Heartbeat
By Dr. Blair P. Grubb
---------------------

Many years ago, after graduating from medical school, I worked for several months in a clinic in El Valle, a little town in the central highlands of the Dominican Republic. The staff at the clinic consisted of me, another physician fresh out of school, and a nurse--all under the supervision of a doctor who'd just completed his residency. Together, the four of us lived and worked in a cinder block building with two examination rooms, a small surgical area, a waiting room, and some tiny sleeping quarters.

Since the nearest hospital was more than an hour and a half's drive away, we offered the only medical care for the entire region. Despite our meager stores of drugs and equipment, we saw nearly seventy patients each day and treated nearly every conceivable disorder. People would literally walk barefoot for a day to come to our clinic, and often were hopelessly ill. I felt as if I'd somehow been transported back in time to a different reality, far from the one I had known.

Although I spoke workable Spanish, communication was often difficult because many of our patients were French-speaking migrant workers from Haiti who spoke Spanish haltingly. Once, a young Haitian woman was brought to us in a state of shock after her arm was mangled by a threshing machine. We rushed her to our makeshift operating room and poured IV fluids into her as we struggled to control the bleeding. Her hematocrit was so low it barely registered on our equipment. She needed blood badly and it was clear that we were going to lose her without it.

The sole method we had for giving blood was a direct transfusion from one person to another. With our rudimentary blood-typing kit, the only potential donor we could find was her younger brother. His Spanish was poor, but he seemed to understand when we explained that we needed to take some of his blood to save his sister. He turned a little pale, sat silent for a moment, and asked if there was any other way. "No," I replied, and he slowly nodded his head in agreement.

We placed an IV in him and began transfusing his sister. Almost immediately, she started regaining her color. Her brother smiled as he saw this, then turned his head to me, and in his soft, broken Spanish asked, "Cuando voy a morir?"--"When will I die?" I stood dumbfounded, and then realized he'd misunderstood our explanations and thought we needed all his blood to save his sister.

The situation seemed humorous until a stunning fact hit me. This child, this precious child, with hardly a moment's hesitation, had been willing to sacrifice his life to save the sister he loved. At that moment, I stood in awe of this boy. As I looked down at him, his face glowed with a kind of radiance, and despite his fear, he seemed at peace.


- By Dr. Blair P. Grubb

The content in this page is produced by Chabad.org, and is copyrighted by the author and/or Chabad.org. If you enjoyed this article, we encourage you to distribute it further, provided that you do not revise any part of it, and you include this note, credit the author, and link to www.chabad.org. If you wish to republish this article in a periodical, book, or website, please email permissions@chabad.org.
Eszti

Nos, nem a vizes út miatt vesztettem el a kontrollt a kocsi fölött. Tegnap elvittem dolgozni Richardot, s mindketten éreztük, hogy 80-nál elkezd kacsázni, úgyhogy visszafele 75-tel jöttem végig a 90-es zónában, és hihetetlenül tudtam örülni, amikor a 60-as zónába értem.

Biztosra veszem, hogy van olyan az olvasóim közül, aki ért az autókhoz, ezért elmondom a tüneteit, s hátha valakinek lesz ötlete, hogy mitől van.

Úgy egy hónapja felforrt a hűtővíz benne és dőlt a füst az utastérbe. Akkor elvittük szerelőhöz, aki legolcsóbb megoldásként elvezette a hűtő/fűtő berendezés csövét másmerre, így most nem lehet se hűteni, se fűteni a kocsit, de legalább nem forr fel a hűtővíz. Amióta a szerelő ezt megcselekedte, azóta a kormány úgy viselkedik, mintha szervókormány lenne, pedig nem az. Örülök én, hogy könnyebben jár a kormány, de biztosra veszem, hogy jót nem jelenthet. Lötyögni nem lötyög, csak olyan könnyen fordul, mint egy szervókormány. Pedig azelőtt hihetetlenül jó karizomgyakorlatnak bizonyult a kormány tekerni. Lehet, hogy nincs összefüggés a szerelő ténykedése és a kormány szervóvá alakulása között, de gyanúsan egybeesik a két esemény. Szintén a szerelőnél járás óta nagyobb sebességnél úgy ráz a kocsi, mint egy centrifuga. Péntek óta pedig 80-nál kacsázni kezd a kocsi, majd irányíthatatlanná válik. A radiátor meg hihetetlenül rozsdás, azt hiszem ő cserére van ítélve.

Nos, van valakinek ötlete, hogy mi okozhatja a fenti tünetegyüttest?

Eszti
Ma reggel elvittem Richardot dolgozni. Hazafele pedig a 90-es zónában 85-tel mentem. A két hetes folyamatos esőzéstől ugye csúszós volt az út, a kocsi meg az út közepén irányíthatatlanná vált. Elkezdett jobbra-balra kacsázni, hiába kormányoztam bármerre, s közben úgy rázott, mint egy kilövésre készülő rakéta. S nem sokkal később szembefordultam a forgalommal, de a leállósávba sikerült legalább megérkeznem. Isteni csoda, hogy senki nem sérült meg és senkivel nem ütköztem. Egy pasi azért megállt megnézni, jól vagyok-e. Aztán megvártam, amíg üres lett az út és szépen visszafordultam. Szépen lassan vezettem haza, kb 10-zel a megengedett sebesség alatt. Még jó, hogy nem volt forgalmas az út.
Eszti
Kezdek izgulni. Még mindig olyan hihetetlennek tűnik, hogy hazamegyek három hétre. Olyan távolinak tűnik a jövő hét péntek, de attól félek, hogy a három otthon töltött hét gyorsabban fog elrepülni, mint az indulásomig hátralévő egy hét. Vegyes érzések keringenek bennem. Egyrészt már alig várom, hogy végre találkozhassak a szüleimmel, hogy a barátnőimmel élőben dumálhassak, ne csak telefonon, hogy az öcsémet ne csak havonta egyszer 2 másodperc bevillanás erejéig lássam Skypeon, hogy a nagypapámat megölelhessem. Másfelől viszont Richard nélkül leszek egy hétig. Mit fogok én nélküle kezdeni egy hétig? S ő nélkülem? Pakolnom is kellene. De egyelőre még a bőrönd sincs kifertőtlenítve, amit anno 50 dollárért szereztem be. Richardnak találtunk egy nagyon jó bőröndöt. Samsonite, 73 centi magas és 160 dollárba került a David Jones-nál. Eszünkbe nem jutott volna a David Jones-ban bőröndöt keresni, de ki volt pakolva elé és még a leértékelt árból is lejött 30%. Így kaptuk meg 340 dollár helyett 160-ért. Olcsóbban, mintha az Overstock Outletből rendeltem volna egy no name bőröndöt. Nagypapámnak is kellene már ajándékot találni. Nem a duty free shopban szeretnék vásárolni, pedig az lesz a vége, ha így folytatom. Szombaton 5 órát töltöttem a Westfiedben, Hornsbyban, de nem találtam semmi értelmeset. 4 órát ebből Richard is velem töltött, de aztán megunta és hazament. Mit lehet találni egy olyan 85 évesnek, aki egyfolytában azt mondogatja "élek, de minek?" , megvan mindene és nem érdekli semmi. Ráadásul megtiltotta, hogy bármit vegyek, ami többe kerül 10 dollárnál. De mondjuk nem gond azt mondani, hogy végkiárusításon vettem. Csak mire mondjam azt?????? Nincs ötletem és egy hét múlva már a levegőben leszek.
Eszti

Nos, az első Széder este szombatra esett. Anyósom Dover Heights-ban lakó unokatestvéréhez voltunk hivatalosak. Namármost az egész inkább egy elfuserált viccre hasonlított, mintsem Széder estére. Voltunk kb. tizen, az első imádságokon 5 perc alatt túl voltunk, jött a vacsora, majd mindenki elkezdett fényképeket nézegetni Sivanról, aki ugye anyósom unokatesójának az unokája, s aztán mentünk haza. A második felét nem is tartottuk meg. Erre otthon azt mondtam az én férjemnek, hogy akkor inkább ne is tartottunk volna Szédert egyáltalán, mert ez így méltatlan. A második Széder estét anyósom szervezte, s egy nem zsidó barátnőjét is meghívta az élettársával együtt. No, itt azért több volt 5 percnél az első adag imádság, de érezhetően csak a barátnő miatt. S a második felét megint nem tartottuk meg. Viszont a vacsora elkészítésében segítettem az anyósomnak. Az este végén azért kaptam egy köszönöm-félét, ami jólesett. Azt mondta, hogy nélkülem nem tudott volna elkészülni. Kétféle sütit sütöttem, egy piskótatortát meg brownies-t, mindegyiket szigorúan maca cake mixből és nem lisztből. Annyira jól sikerült a brownies, hogy Richard közölte, hogy minden nap Szédert tartunk ezért :) Viszont megígértettem vele, hogy ha nekünk lesznek gyerekeink, akkor teljes Szédert tartunk, nem csak felet. (Bár támadt egy korszakalkotó ötletem, miszerint ha csak fél esteket tartunk, akkor első nap tartsuk meg az első felét és a vacsorát, második nap meg kezdjünk vacsorával és folytassuk a második felével.)

Az egésszel az a problémám, hogy ha valaki úgy dönt, hogy csinálni akarja, akkor csinálja rendesen, vagy pedig ne csinálja. Én sem akarok mondjuk kósert tartani otthon, úgyhogy nem is tartom külön a tejeset és a húsosat és szoktam enni kolbászt. De úgy meg nem lehetnék kóser, hogy mondjuk külön tartanám a tejeset meg a húsosat, de továbbra is ennék disznóhúst. Csak arra akarok kilukadni, hogy ha a család úgy dönt, hogy akar Szédert tartani, akkor tartsa meg elejétől végéig. De az úgy nem járja, hogy csak a felét tartom, és azt mondom, hogy a Jóisten úgyis a szándékot értékeli. Mérges vagyok az anyósomra emiatt. Nem túl sok fontos dolog van számomra a zsidó vallásban, de a Széder este az az. S már azon is összevesztünk, hogy kell-e a Széder tálra hagyma. Az én Hagadám is azt írja, hogy kell, a chabad.org is azt írja, hogy kell, még a tányéromon is volt hely neki (mert ő a sajátját már úgy elpakolta, hogy nem találja, s az enyémet használtuk), s ő meg csak kötötte az ebet a karóhoz, hogy de márpedig nem kell rá, mert ő azt eddig soha nem csinálta. Brilliáns logika, nem? Aztán meg nagy durcásan adott nekem egy hagymát, mert észlelte, hogy üresen marad egy luk, ha nem teszünk rá hagymát. (De mondjuk retek is jó, vagy krumpli, a lényeg, hogy ne keserű zöldség legyen, de a gyökere a zöldségnek)

Az meg a másik, hogy a sógoraim és a férjem jártak zsidó iskolába, s mégis én tudom a többet a vallásról. Mert Robert is és Timothy is úgy csodálkozott rá a hagymára, hogy azt kell mondjam, hogy szerintem sosem hallottak erről azelőtt. Richard csak azért nem, mert neki elmagyaráztam még az est megkezdése előtt.

Eszti

Tegnap nagyot alakítottam. De a ház azért nem égett le :) Csak végig azon izgultam, hogy a tűzoltóság ki ne jöjjön, de szerencsére nem jött. Nem véletlen, hogy Richard az, aki főzni szokott nálunk és nem én. Szóval tegnap este rántott húst akartunk vacsorázni salátával. Be is paníroztam a húst, ezzel még nem volt probléma. De mivel fritőzünk nincs, ezért feltettem az olajat hevülni egy serpenyőben, s gondoltam ott hagyom egy kicsit, amíg megfelelő hőmérsékletű nem lesz. Aztán amikor visszamentem, már füstben állt az egész konyha. Áthúztam a serpenyőt egy még hideg főzőlapra, s beletettem egy szelet húst. Na erre elkezdett lobogni a tűz a serpenyőben, az egész lakás megtelt füsttel, a tűzjelző bejelzett s olyan élesen visított, hogy szerintem még Melbourne-ben is lehetett hallani. Elkiabáltam magam, hogy Richard, aki rögtön bejött a konyhába, s amikor meglátta a tüzet, letette a telefont, s mondta a haverjának, hogy majd visszahívja. Aztán csinált egy fényképet a dologról, s utána közös megegyezéssel arra jutottunk, hogy olajtüzet vízzel nem oltunk. Végül rátettük a serpenyő fedelét a tűzre, mert poroltónk ugye nincs otthon, s mindketten úgy gondoltuk, hogy ennek hiányában az oxigén elzárása a legjobb megoldás. S ezek után minden létező ablakot kinyitottunk, s egy órán keresztül szellőztettük a lakást, s ezalatt leginkább az erkélyen tartózkodtunk, mert bent nem lehetett megmaradni a füsttől. Amikor a lakás kitisztult, Richard rendelt kínait, hogy vacsora azért legyen, meg meggyújtott egy szagsemlegesítő gyertyát. Érdekes mód nem vette jónéven az ötletemet, hogy akkor én most mégis kisütném a húst, hisz nem ég már a konyhában semmi és a füst is kiszellőzött :)

Eszti

Nos, úgy döntöttem, hogy amíg nem történik semmi érdekesebb az életemben, bemutatok egy-két szokást a zsidó vallásból. Sok olyasmire akadtam rá a www.chabad.org -on, amiről még én sem tudtam, hogy létezik. Kezdjük mindjárt a zsidó születésnappal. A héber holdnaptár szerint kell kiszámolni az ember születésének napját, a nagyon vallásosak Gergely-naptár szerint nem is ünneplik a születésnapjukat. Én 1982. október 5-én születtem, azaz héber naptár szerint 5743. Tisri hónap 18-án láttam meg a napvilágot, ami legközelebb 2008. október 17-én esedékes Gergely-naptár szerint. Azt mondják, akik hisznek benne, hogy ilyenkor egy magasabb rendű tudatállapotba kerülünk, közelebb Istenhez, s ilyenkor kell kérdéseinkre választ keresni vagy nagyobb dolgot kérni Tőle, mert spirituálisan ez a nap a legalkalmasabb ilyenekre. Az előző bejegyzésemben a Purimot összefoglaló barátnőm mondta, hogy a Gergely-naptárat csak akkor használja, ha pontos történelmi dátumra van szüksége, minden egyébre a héber holdnaptárat. Aki ki szeretné számolni, mikor van héber naptár szerint a születésnapja, annak itt a link:

http://www.chabad.org/calendar/birthday_cdo/aid/6228/jewish/Jewish-Birthday.htm

A másik érdekes, amit mostanában felfedeztem, az a kisfiúk első hajvágása, azaz az upsherin. Ez az első mérföldkő egy zsidó kisfiú életében, kisbabakora végét és formális zsidó “képzésének” kezdetét jelenti. A tóra egyik verse az embert a fához hasonlítja, melyet elültetünk, az kikel, nevelgetjük, s a végén gyümölcsöt hoz. S mint ahogy a tóra egy fa esetében előírja, hogy 3 évig tilos betakarítani termését, mintegy áldozatképp a Jóistennek, úgy írja elő, hogy egy kisfiú haját a harmadik születésnapjáig levágni nem szabad. S az első hajtincs levágást a rabbi végzi. Onnan vágja le az első tincset, ahol a kisfiú majd a tfillinjét fogja viselni. (A tfillin az két kis bőrdobozka (belül bibliai idézetekkel) bőrszalagokkal, az egyik dobozkát a fejre, a másikat a karra kell erősíteni minden hétköznap reggel az imádsághoz, arra is megvan a pontos szabály, hogy hányszor és hogyan kell tekerni a bőrszalagokat) Mivel ugye a tanulás kezdetét is jelenti a hajvágás, a kisfiú egyik mutatóujját mézbe kell mártani, s azt héber betűkre helyezni, hogy a tanulás édes legyen a kisfiú számára. S persze ez az egész ceremónia vidám társaságban, rokonokkal, barátokkal körülvéve, rengeteg édesség és vidám dalok kíséretében zajlik.