Eszti
Avagy a szülinapi buli képekben. Igyekeztem olyanokat összeválogatni, amin Rebecca véletlenül mosolyog.

Rebecca tamtamozik



Rebecca kékben és a főtündér néni



David és Tim



Ismeretlen kistündérek





David nézelődik :)



Zenészek:)



Happy Birthday cupcake-ek



Nyami :)

Eszti

Rebecca 5 éves lett. Ő Simon lánya, Simon pedig anyósom unokatesója. Szerveztek neki tegnapra egy nagyszabású zsúrt a szülei, s együtt szervezték Ryan szüleivel, akinek szintén mostanában esedékes a szülinapja, s egy előző bejegyzésben véletlenül Teddynek hívtam. Kibéreltek a szülők egy nagyobb termet és hívtak egy kalóz bácsit meg egy tündér nénit is, hogy szórakoztassa a gyerekeket. Nomost azt szűrtem le a dologból, hogy totál felesleges kalóz bácsit és tündér nénit szervezni, mert Rebecca olyan szinten unatkozott, hogy az nem csak nekem volt feltűnő. S amint vége lett a dolognak és elkezdtek fogyni az emberek, s csak azok maradtak, akikkel nap mint nap találkozik és/vagy közel állnak hozzá, rögtön kivirult és mosolyogni kezdett. Amíg ott volt a két szórakoztató emberke, addig unottan ütött kettőt a tamtam-jára, sóhajtozott, nézett ki az ajtón, bambult a fal fele. Azt hiszem én jobban éreztem magam, mint ő. Volt lazacos bagel, meg fairy bread, ami vajas kenyér megszórva kis színes tortára való golyócskákkal, de csokireszelékkel is meg lehet szórni. A hollandoknál nagy divatja van ennek. Volt még pár cupcake, fogalmam sincs ennek mi a magyar megfelelője, de olyan papírkában van, mint a muffin, meg leginkább úgy néz ki, mint a muffin, de mégsem muffin. Volt még rengeteg rágcsálnivaló, meg üdítők és persze rengeteg gyerek. Voltak kis totyogósok is, hihetetlenül aranyosak voltak :) David (Rebecca öccse) most másfél éves, hihetetlenül tud mosolyogni, miközben totyog. S látszik az arcán, hogy roppant büszke magára :) Amikor elfárad, akkor négykézlábra ereszkedik és kúszik tovább, majd amikor kipihente magát, ismét feláll és totyog tovább. Néha elkapja valakinek a kezét, de elengedi pár másodpercen belül. Én épp Richarddal beszélgettem, amikor éreztem, hogy valaki elkapja a kezem és elindulunk előre. Először azt hittem David az, de amikor lenéztem, egy számomra teljesen ismeretlen kis totyogós volt. Ő felnézett, az arcán látható volt a kérdés “hát te meg ki vagy?” :) Elengedte a kezem és ment tovább :)

Anyuval beszélgettem erről. Kérdeztem, hogy ugye jól emlékszem, hogy se nekem, se az öcsémnek nem hívtak soha kalóz bácsit meg tündér nénit. Mondta anyu, hogy teljesen jól emlékszem. Mi kiválóan elszórakoztattuk egymást a zsúrjaimon a többi gyerekkel, néha bebújtunk a szekrénybe és hihetetlenül jól éreztük magunkat. Én még arra is emlékszem, hogy anyu sütött kastély formájú tortát és az volt a zsúr fénypontja. Téglatest volt az alapja, volt négy fagyitölcsér a négy sarkán, meg egy a közepén, az egész le volt fújva tejszínhabbal és megszórva Smarties-zal. Jobb volt, mint akármelyik cupcake, amit ezen a zsúron ettem. S hiába volt minden egyes cupcake-en más betű, s a végén összeolvasható belőle a happy birthday, túl szórakoztató nem volt a gyerekeknek, tekintve, hogy egyikük sem tud olvasni.

Képeket majd otthon teszek fel, csak még át kell tölteni őket a számítógépre a kameráról.

Eszti
Eszti
Ez de régen volt :) Jót nosztalgiáztam :) Voltam kb. 15 éves, amikor mindenki törpis kazettát akart :)



Eszti

No, végülis kiderült, hogy mi történt Patrick-kal. Volt egy kisebb stroke-ja. Picit utánaolvastam, azt szűrtem le, hogy megelőzhető a dolog, ha az ember odafigyel magára. Leginkább az érszűlület vezet ide, de ha az ember nem eszik túl zsírosan, akkor ennek minimális a valószínűsége. Patrick tulajdonképpen nem egy pillekönnyű ember, nem is mozog sosem és eddig csak olyan ételeket láttam őt enni, ami simán okozhat érszűkületet. Sajnálom őt, nem lehet jó ilyen helyzetbe kerülni. Szerencséje van, hogy csak egy egész kicsi stroke volt, így felfoghatja figyelmeztetésnek a szervezete felől. Nem tudom, mikor fog legközelebb dolgozni, de remélem innentől kezdve odafigyel az életmódjára. És még csak 54 éves. Mondjuk azt sem tartom teljesen normálisnak, amit Barry, a könyvelőnk csinál. Ő ugyanis nem eszik semmi sót, semmi cukrot és semmit, amiben telített zsírok vannak. A cappuccino-t elhagyta a reggelijéből, kólát sem iszik, csak teát és vizet. De az az igazság, hogy nem lehet minden potenciálisan mérgező faktort kiiktatni az életünkből. A levegő szennyezett, így a tündőnk tőlünk függetlenül is szennyeződik. Minden egyes elfogyasztott falat, amit nem használunk fel, zsír formájában elraktározódik a szervezetünkben. Azon kívül áttételesen azt is megesszük, amivel az állatot etették, kivéve persze a vegetariánusokat. Ott viszont a vegyszereket eszi meg jó eséllyel az ember, amivel a növényeket kezelték. Persze lehet biogyümölcsöt és zöldséget is venni, de hacsak nem kőgazdag az ember, nem tudja mindenből a minőségit venni. Free range tojást és húst, biozöldséget és gyümölcsöt, friss tengeri herkentyűt, olyan tejtermékeket, amiknek alapját nem “tejgyárban” készítették, olyan majonézt, amihez free range tojást használtak… lehetne folytatni a felsorolást napestig. Épp tegnap láttam Jamie Oliver másfél órás filmjét a baromfitenyésztésről és a tojásokról, kétségtelenül sokkoló az, amilyen körülmények között tartják szerencsétlen csirkéket, de míg ezeket a tojásokat meg lehet kapni két és fél dollárért tucatját, addig a free range 5 dollárnál kezdődik. Húsoknál meg még tetemesebb az árkülönbség. Hm. Lehet törekedni az egészséges életvitelre, de igencsak behatároltak a lehetőségeink szerintem.

Eszti

Örülök, hogy összességében jobbnak találjátok a megvilágosodott külsőt :) A négyes átlag már általánosban is jót jelentett :) Igyekszem majd több képet feltenni, de nem fényképezek túl sokat. Még a múlt szombati kamélia show-n sem fényképeztem, de Richard készített párat a telefonjával. Nagyon érdekes volt egyébként maga a show. Úgy 160 kategóriában több, mint 500 kamélia indult. Mindenki a saját kertjéből hozta el a legszebbeket. Akik megtehették, azok aznap reggel vágták le a virágokat. Nekünk már nem lett volna időnk visszamenni aznap reggel Turramurrára, így péntek este a sötétben vágott le néhány virágot az én életem párja. Szombaton aztán minden úgy pörgött, hogy ihaj. Odamentünk reggel kilencre, én olvastam a GEO-t amíg Richard segített a virágok kipakolásánál. Ja, és elhoztuk az egyik barátját is, aki abban a szerencsés helyzetben volt, hogy aznap reggel vághatta le a kaméliáit. Aztán amikor minden virág kint volt, Richard hívott engem is segíteni. Először ki kellett önteni minden olyan kis kupakból a vizet, amibe nem került virág. Persze jellemző, hogy Richard vödrének a füle úgy döntött, hogy leszakad, mikor a vödör már tele volt vízzel. Aztán az összegyűlt vizet ráöntöttük az udvaron lévő virágokra. Volt jópár fordulóm. Hárman csináltul eleinte, de aztán a két zsűri megindult (zsűrinként 4 fő), s Richard volt az egyik host, aki írta a helyezetteket meg pakolta a szalagokat. Mindegyik kategóriából választottak egy első és egy második helyezettet, harmadikat nem. Az elsők kék szalagot kaptak, a másodikak pirosat. Minden kupak előtt ott volt egy kis karton, amin az adott virág neve volt olvasható, a hátán meg annak a neve, akié a virág. No, miután kiürítettük és összepakoltuk a fölösleges kupakokat, a zsűri már majdnem végzett, s egy másik csoport ember elkezdte írni az okleveleket. Ezeket meg a szalagokra pakoltam rá. Persze összehasonlítottam a kartonon lévő nevet az oklevélen lévővel, s persze volt olyan, amit újra kellett írni. Nem tudom, hogy a másik nő, aki szintén pakolta az okleveleket, összehasonlította-e a neveket. Aztán az extragyönyörűszép kaméliákat kitették egy központi asztalra, s abból még választottak ilyen-olyan bajnokot. S mellette két másik asztalon mindenféle trófeák és szalagok virítottak. No, miután mindez lezajlott, megnyílt a dolog a nagyközönség számára is, és 2 napig lehetett megnézni a virágokat egy dollár befizetése után. Az egyik hozzánk viszonylag közel lévő iskolában volt a dolog.

Ez a hét meg már nagyon mozgalmas, pedig még csak szerda van. Hétfőn nekem kellett kivetetnem egy szálkát a combomból, mert olyan mélyen belefúródott, hogy csak orvos tudta kivágni onnan. Tegnap pedig egy kollegámat vitte el a mentő. Megkérdeztem azt, aki lekísérte őt, hogy mégis mi történt. Azt mondta, hogy csak fájt Patrick lába, s a következő dolog már a mentő kihívása volt. Namost lábfájás miatt nem visz el senkit a mentő szerintem. Ma kérdeztem Tonyt, hogy mit tud Patrickről, azt mondta, hogy nem találtak semmit, de még bent van a kórházban. Ettől még nagyobb lett a kételyem afelől, hogy az igazat mondja. Mert még ha azt is mondom a lábfájásra, hogy vérrög képződött, azt mostanra már kimutatták volna, nem pedig úgy kezelnék, hogy nincs semmi baja. De mindegy, ha rám is tartozik a dolog, akkor úgyis el fogják mondani nekem.

Eszti

Egyelőre még fejlesztés alatt áll a blog, ahogy időm engedi szépen lassan mindent helyreteszek benne. Addig is szavazzatok, milyen lett az új külcsíny :)

Eszti

Egyfolytában ekörül forognak a gondolataim. Tegnap eljött Vizin, hogy újratelepítse a Windows-t és az Office részét (örök hála érte:) ), s azóta csak a programjaimat próbálom visszavarázsolni. S fogom a fejem, mert nem találom a nyomtatóm telepítőCD-jét, a kamerám hiába telepítettem újra, még mindig lefagy a képe Skypenál, s a játék exe file-ja, amit 2 éve vettem Shockwave-ről, teljesen eltűnt, a könyvtár persze megvan hozzá az összes létező file-lal. De hát én nem tudtam, hogy hiába mondom neki, hogy D-re telepítsen, a leglényegesebb elem C-n marad. S persze az az e-mail címem nem él már, amelyiken anno rendeltem a dolgot, s persze a kikódolására alkalmas kódot sehova nem írtam fel, úgyhogy most vehetem meg újra, ha játszani akarok vele. S a legnagyobb problémát a szótárprogramom okozza nekem. Ezt 15000 forintért vettem, mielőtt kiköltöztem ide, s eddig nagyon hasznosnak bizonyult, bár kétségtelen, hogy egyre kevesebbet használom. De ettől még szükségem van rá. S az odáig oké, hogy a felhasználási feltételekben benne van, hogy csak egy gépre lehet föltelepíteni, de arról nem szól a fáma, hogy mi van akkor, ha újra kell telepíteni a gépet. S amikor próbálok belépni, akkor azt írja ki, hogy installáljam a programot. S a folyamat részeként kiírja, hogy az interneten keresztül regisztráljam 30 napon belül. S én meg is nyomom a megfelelő gombot, be is írom a megfelelő kódot, s eztán ahelyett, hogy használható lenne a dolog, a program kiírja, hogy ez a termék már regisztrálva van. Lököd ide-oda a program, de hogy a szótáramat használni tudnám, na azt nem. Fogok is írni egy szép levelet erről a szótár kibocsájtóinak.

S egy kérdést hadd tegyek fel, hátha akad, aki válaszolni tud rá: mit kell tennem ahhoz, hogy a kamerám képe ne merevedjen ki, miközben Skypeolok? A Windowst már újratelepítettem emiatt, a kamera software-jét is, és még mindig kimerevedik. Mit tudnék én még csinálni ezzel? Kifogytam az ötletekből, de teljesen. Tegnap a tehetetlenségtől még sírógörcsöt is kaptam. Pedig olyan túl gyakran nem szoktam sírógörcsöt kapni. Miért nincs itt az öcsém, amikor szükségem lenne rá?

Eszti

Azt hiszem ez lassan szokásommá válik. Ma kimaradt a szokásos vonatom, de valahogy nem tudott érdekelni. Chatswoodnál rohantam és elértem a buszomat. A vonatút alatt beszéltem anyuval, feltöltöttem a telefonom, olvastam az áprilisi Geo Magazint, alapjában véve olyan jól éreztem magam, hogy le sem akartam szállni :)

Munkahelyemre érve megcsináltam, ami az asztalomon volt, s elkezdtem gondolkodni ezen a magyar nyelv dolgon. Feltett szándékom csak magyarul beszélni a gyerekeimhez. Azt mondják, hogy ha két különböző ember beszél két különböző nyelven egy kisbabához, akkor az nem zavarodik össze, míg ha ugyanaz az ember beszél két nyelven hozzá, akkor igen. Richard nehezen bár, de elfogadta, hogy mesélni is magyarul fogok majdani gyerekeinknek, ő meg majd angolul. De megkérdezte, hogy mi van akkor, ha ő akarja kis gazembereknek hívni őket? :) De még akkor is nehéz ez, ha mind a két szülő magyar. Anyósom unokatestvérének van két gyereke, mindketten már a negyvenes éveikben vannak. Ők otthon csak magyar szót hallottak, mégis érezni a kiejtésükön, hogy nem az az anyanyelvük. S míg a fia hajlandó megszólalni magyarul, sőt kifejezetten élvezi, ha beszélhet, addig a lánya nem szeret magyarul beszélni, ha valaki magyarul szól hozzá, akkor egy lesújtó pillantás kíséretében angolul válaszol neki. Mondta egyszer nekem, hogy sajnálja, hogy a szülei nem franciák vagy valami hasonlóan szép nyelvű helyről valók. Apu nagybátyja az Egyesült Államokba ment 56-ban. A lánya beszél magyarul, a fia nem. A lánya egy darabig próbálta a saját fiait magyarra tanítani, fogadott melléjük magyar nyelvű babysittert. De a gyerekek úgy 15 éves koruk körül megmakacsolták magukat és nem voltak hajlandók onnantól megszólalni magyarul. A zsinagógám hitközségi elnöke még egész kicsi korukban Kanadába küldte tanulni a lányait. Ők aztán Brooklynba kerültek, ott letelepedtek, férjhez mentek, mindkettőnek van már 3 gyereke, az egyiknél most jön a negyedik. A legidősebb unoka tud magyarul. De egy idő után azt mondta az anyjának, hogy “most ne bábiul mesélj”. (Bábinak hívja a nagymamáját). S tulajdonképpen belém nyilallt, hogy az odáig oké, hogy én meg akarom tanítani magyarul, de mi van, ha a gyerekem majd nem lesz hajlandó megszólalni magyarul? Mert olvashatok én könyvtárnyi könyvet is arról, hogyan kell a gyereket egyszerre két anyanyelvűnek nevelni, sutba dobhatom a tudásom, ha a gyerek azt mondja, hogy nem. Így elkezdtem gondolkodni, hogy talán mégiscsak megérné elküldeni gimnazistaként egy tanévre Magyarországra, hogy legyen értelme annak, hogy tud magyarul. Mert a monitor másik oldalán ülő nagyszülő sajnos nem kézzel fogható valóság a számára. Nem viszi el a nagyi állatkertbe, nem süt neki pogácsát meg azt az isteni almás pitét, amit csak anyukám tud úgy csinálni, nem öleli át. Szomorú, de szembe kell vele nézni, hogy sajnos a gyerekeinknek nagy valószínűséggel semmit nem fognak jelenteni az én szüleim :( Hacsak nem úgy szervezzük az életünket, hogy mi fél évet ott töltünk, ők meg felet itt. Hm. Nehéz. Talán még nem vagyunk felkészülve ilyen jellegű kérdésekre és ezért is várunk a gyerekkel, nem csak az anyagiak miatt.

Eszti

Ma ismét gondolataimba mélyedve töltöm a munkanapot. Túl sok mindent nem kell ma csinálnom. Viszont az unokatesóm szeptembertől az Államokban tölt egy tanévet, s ez ötletet adott, hogy egy kicsit olvasgassak az ún. testvériségekről. Jó sok van belőlük, szinte lehetetlenség egy teljes listát összevadászni róluk. Viszont jó ötletnek tartom ezeket, kár, hogy Magyarországon nincs ilyesmi. Olvasgatva ezeket a honlapokat elképzelem, hogy én is tagja vagyok egy ilyennek. Csak azt nem tudom, ha az ember lánya a megfelelő helyre születik ehhez, akkor mi alapján dönti el, hogy melyikhez akar csatlakozni. Langenloisban együtt táboroztam anno egy amerikai lánnyal, aki a Phi Mu nevűhöz csatlakozott. Kérdezgettem tőle, hogy milyen is az élet egy testvériségben, meg mi alapján döntötte el, hogy ehhez csatlakozik, de nem válaszolt nekem. Nem a titkos belső életükről kérdeztem, de hát így jártam. Eltekintve az ezeket körüllengő titokzatosságtól, lehámozva róla az összes titkos kézfogást meg beavatási szertartást, ahogy észrevettem ezeknek az a lényege, hogy segítse az embereket, amíg egyetemisták, s aki rászorul, azt támogassák. S emellett nagy valószínűéggel tartós barátságok is létrejöhetnek. S e köré az alapmotívum köré van építve az összes külsőség – görög betűk, kitűzők, címer, szimbólumok stb. Soknak még saját ékszerük is van.

S a külföldön tanulásról még tovább gondolkodtam. Richard ugyanis felvetette, hogy ha már lesznek gyerekeink, akkor küldjük őket gimnazista korukban egy évre Magyarországra tanulni. Jó szándék vezérli, én tudom, csak nem értek ezzel egyet. Először is, ha a gyerek gimnazista korában kerül oda, akkor először is attól fog szenvedni, hogy nincs tisztában a tananyaggal. Hiszen ha 14 éves koráig Ausztráliában tanult, akkor honnan is kellene tudnia József Attiláról, Balassi Bálintról, a magyar történelemről olyan részletességgel, ahogy azt ott elvárják? Mert hogy én egyedül édeskevés vagyok ezek besulykolására, az is biztos. Aztán meg azért fog szenvedni, mert nem beszéli a nyelvet olyan szinten, ahogy azt kellene. Mert ismét, ha csak én egyedül beszélek hozzá magyarul, az kevés. Meg aztán kiszakítani a megszokott baráti köréből, hogy egy teljesen idegen környezetben olyat tanuljon, amire később úgysem lesz szüksége… Nem tudom. Ráadásul az iskolában a tanárok éltfelfogása is teljesen más. Itt nem feszítik keresztre az embert, ha nem tud komplett lexikonokat kívülről. Magyarországon meg igen. Az más kérdés, hogy nekem mázlim volt a magyartanárommal gimiben. Neki az volt az életfelogása, hogy már elég olyan ember van, aki vissza tudja böfögni, amit olvasott, Magyarországnak inkább gondolkodni képes emberekre van szüksége. Aki meg arra kíváncsi, hogy Petőfi milyen színű gatyában harcolt a segesvári csatában, az előveheti a Mohácsi-féle tankönyvet és megnézheti. Leginkább verset elemeztünk, ő meg megtanította az ehhez szükséges hátteret – filozófiai irányzatokat, kortárs költőket-írókat, történelmi hátteret, szimbólumrendszereket stb. Persze azoktól, akik magyarból felvételiztek, keményen számonkérte az életrajzokat is. No, de vissza a jelenbe ill. jövőbe, nem valószínű, hogy ha esetleg el is küldenénk leendő gyermekünket egy középiskolai tanévre, akkor egy ilyen tanárt fogna ki. Értelmesebbnek tartom, hogy egy egyetemi tanévet töltsön ott. Egyetemen már senki nem kéri számon olyan részletességgel az általános tananyagot. Mondjuk a középiskolai tanév mellett szól az, hogy a nagyszüleivel tölthetne egy teljes évet, hogy hihetetlenül felfejlődne a magyartudása, hogy érdekes környezetben olyan kihívásokkal küzdhetne meg, amik erősebbé tennék egy életre. Csak ettől még a mérleg serpenyője nem billen nálam arra az oldalra, amelyben azok a dolgok vannak, hogy küldeni akarnám.
Eszti

A fénymásolónk nem a sajátunk, béreljük. Múlt pénteken elkezdett meghülyülni, ki is hívtuk hozzá a szervízt. Délután ki is jött valaki, megjavította, ez idáig rendben is van. Nade ma ugyanők kiküldtek még egy embert, hogy ugyanazt a hibát megszerelje. Jó lehet a kommunikáció vállalaton belül.

Eszti

és mégis szükség volt arra a rengeteg emberre, hogy mutogassák az irányt. Alapozom ezt arra, amit ma reggel láttam Chatswoodban. Jó sokan özönlöttünk a kiengedő kapuk fele, s persze mindenki engedelmesen teszegette be a jegyeit a normál kapukba. A szélesebb kapu azonban nyitva volt, jegy nélkül is ki lehetett menni rajta. S bár az előkészített jegyem a kezemben volt, nem volt ingerenciám kivárni az előttem lévő ezer embert, így a szélesebb kapu felé vettem az irányt, mint rajtam kívül még pár élelmes ember. Haladtunk is jó gyorsan, majd egyszercsak az előttem lévő nő megpróbálta bedugni a jegyét az erre hivatott nyílásba. Persze mivel a dolog már nyitva volt, a gép nem vette be. Ekkor megpróbálta ismét. Másodszorra se vette be. Míly meglepő. Eztán zavartan hátranézett, elnézést kért tőlem és átbattyogott egy normál szélességű kapuhoz és beállt a sorba ezeregyediknek. Lehet, hogy túl sok ilyen emberrel akadt már dolga a CityRail-nek, és ezért kellett pár napon keresztül az irányt mutogatni. Mert aki a nyitott kapun nem megy ki, annak nem elég a sok tábla és nyilazás, az biztos.

Eszti

Először is eheti vonatélményem. Kedden szépen szorgalmasan vártam az egyes vágányon a 7:53-as vonatot, ami úgy megy Chatswoodig, hogy közben csak kétszer áll meg. Egy vicces kedvű úriember azonban bemondta a hangosbemondóban, hogy a következő North Shore Line vonat a 7:57-es lesz a kettes vágányról. Ez meg ugye mind a kilenc közbeeső megállónál megáll, a tizedik Chatswood. Jellemző, hogy általában sosem szoktam érteni, amit bemondanak, annyira halk a dolog, de most kristálytisztán érthető, megfelelő hangerejű volt a közlemény. Én naívka azt hittem, hogy ha bemondják, akkor az úgy is van, lépcsőn fel, lépcsőn le és várom a vonatot a kettes vágánynál. Sokan tettek még így rajtam kívül. Aztán amikor épp leültem eme vonaton, s kinéztem az ablakon, akkor láttam, hogy a szokott időben a szokott vonatom a szokott vágányon éppen bezárja az ajtajait és elmegy. S míg Hornsbynál még csak 4 perc különbségről beszélünk, addig Chatswoodnál már 15-ről, s mire a munkahelyemre értem 25 lett belőle, mert sikeresen az összes normál időben induló buszt lekéstem a vicces kedvű úriember miatt. Általában 8:40kor szoktam megérkezni a munkahelyemre, na ezen a kedden sikerül 9:05-re. Meg is kérdezte viccesen a könyvelőnk, hogy mi történt, mert nem szoktam én ilyen későn érkezni. Mondjuk semmi számonkérés nem volt a hangjában. Legutóbb akkor késtem, de akkor másfél órát, amikor egy busz ráborult a vonatsínekre és én ahelyett, hogy megvártam volna amíg újraindítják a vonalamat, kerülőúton mentem. Persze akkor Richard megvárta, s mondanom sem kell, ő a szokott időben ért a munkahelyére, míg én persze nem.

S hogy még mindig maradjunk a vonatnál, a Chatswoodi állomást folyamatosan építik, mert arra fog elhaladni az új vonal úgy egy év múlva. Most egy újabb szakaszt adtak át, máshol kellett kimenni, mint eddig, mert ahol eddig lehetett, azt befalazták. Teljesen logikus volt, hogy merre kell haladni, a sok nyílnak és falnak köszönhetően akkor sem tudott volna senki rossz irányba menni, ha akar, azon kívül meg aki arra jár minden reggel, az ezek nélkül is ki tudta logikázni. No, a CityRail nem gondolta úgy, hogy a falak, táblák, nyilak és az arra közlekedők ősi ösztöne elegendő. Kb. 20 rikító citromsárga mellényes CityRail alkalmazott (igazolvány mellényre kitűzve) állt szép sorban a folyosón és egész nap mást sem csinált, mint a megfelelő kezével a megfelelő irányba mutogatott, hogy arra kell menni, a másik kezével meg mint egy ventillátor körözött, hogy arra-arra. Onnan gondolom, hogy egész nap, mert nem csak reggel láttam őket, hanem munkából hazafele is. S két napon keresztül ennyi emberke mutogatott, s még ma is voltak páran, igaz sokkal kevesebben. És ezért embereket fizetnek.

Tegnap kisütöttem egy újabb adag barcheszt. Isteni illata volt, belengte az egész lakást. Gyorsan el is küldte a fényképet Richardom az apukámnak és Csilla barátnőmnek. Azt hittük, hogy Csilla emiatt hívta fel Richardot a mobilján nem sokkal később, s mondanom sem kell, mind a ketten meglepődtünk, mert Csillával mindig skypeolunk, sosem mobilteleefonálunk. Ma reggel pedig majdd megfulladtam a röhögéstől, amikor elolvastam Csilla e-mailjét a dologról. A telefonja megkergült. Csatlakoztatta a fülhallgatót a telefonjához, bekapcsolta a rádiót, majd bedugta a fülébe a dolgot és igencsak meglepődött, amikor a rádió helyett a férjem szólalt meg belőle :) S mialatt vele beszélt, a telefon mellesleg elküldött 6 üres sms-t egy másik barátnőjének :) Mondta, hogy mázli, hogy csak 600 forint volt a telefonon, mert idegbajt kapott volna, hogy ha több megy el feleslegesen.

Kedden kolleganőm, Eva nem volt bent. Betegnapot vett ki, de szerintem állásinterjún volt. A könyvelőnk nagyon fúrja, nincs megelégedve a munkájával és azt akarja, hogy én csináljam a bérszámfejtést. El is küldött pár hete egy egynapos tanfolyamra ezügyben. Én bizisten megpróbáltam követni a tanfolyamot, de túl nagy anyag volt ez ahhoz, hogy egy nap alatt meg lehessen tanulni. Többre mentem volna 5x2 órával mint ezzel az egy nap alatt 8 órát csak ezt nyomatjuk dologgal. Mindenesetre kaptam egy könyvet, amiben minden lépésről lépésre le van írva, ha az velem van, akkor nem lehetetlen a feladat. Mondanom sem kell, nem örültem, hogy Eva nem volt kedden, mert szerdán van fizetésnap, és nem tudtam, hogy megcsinálja-e azt, hogy nem jön be, hogy így mutassa meg, mire megy nélküle a cég. De bejött. Pedig szabályos rémálmaim voltak előtte való este, a bérszámfejtésről, meg Evaról, amint épp ördögként forog egy piros spirál a szemeiben és jót kacag a szerencsétlenkedésemen. Pedig rendes csajszi. Semmi ördögi tulajdonsága nincs, kifejezetten kedves, jókat szoktunk dumálni és néha elvisz Chatswoodig, amikor ráér.

Krisz, elkezdtem olvasni az útibeszámolóitokat a blogotokon. Épp Ausztráliát olvasom, Amszterdamot elolvastam 10 perc alatt :) Nos ezeket olvasgatva egész fellelkesültem, és el fogunk menni Gosfordba valamikor. Richard mondjuk még nem tud eme tervemről, de idejében szólok majd neki :)