Eszti
Mlgy, ezt már te is emlegetted a blogodon, de én most más szemszögből gondolkodtam el rajta. Mivel az itteni híradók kétszer is Magyarországot emelték ki, mint olyan országot, aminek annyira romlik a valutája, hogy biztosan nemzetközi segítségre lesz szüksége, elgondolkodtam, hogy ennek mi is lehet az oka. Elvonatkoztatva a politikától, szerintem a legnagyobb probléma az, hogy az iskolákban semmit nem oktatnak arról, hogy miként is működik a gazdaság, hogy ha az ember nem alkalmazottként szeretné leélni az életét, akkor milyen befektetési lehetőségei vannak, milyen hitelek vannak, mi a különbség “jó” és “rossz” adósság között, melyik befektetésnek mi a kockázata, hogyan lehet megkülönböztetni a piramisjátékokat a valós network marketingtől vagy akár arról, hogy hogyan tudunk hatásosan fellépni, kiállni megfelelően az érdekeinkért. Jó, vannak olyan felsőoktatási intézmények, ahol ezt tanítják, de addigra már túl késő, és nem is mindenki megy olyan helyre, ahol ezt tanítanák, vagy nem is biztos, hogy mindenki tovább tanul. Szép dolog az integrálszámítás, meg a kémia is nagyon fontos tudomány, az is jó, ha az ember tisztában van az irók/költők munkásságával, de a mai magyar oktatás egyáltalán nem fektet hangsúlyt arra, hogy felkészítse a nebulókat a felnőtt életre. Illetve ebben a formában ez nem biztos, hogy igaz, de az oktatás arra van kitalálva, hogy hogyan neveljen alkalmazottakat, nem pedig arra, hogy hogyan neveljen cégvezetőket. Amíg el nem olvastam 19 évesen a Cashflow négyszöget Robert T. Kiyosaki-tól, addig meg voltam róla győződve, hogy pénzt csakis úgy lehet keresni, hogy az ember alkalmazottként dolgozik, majd a keresetét beteszi a bankba és gyarapítja ezáltal. S miután elolvastam eme könyvet, hirtelen a Kiyosaki-könyvek aktív gyűjtésébe fogtam, s hirtelen rájöttem, hogy másképp is lehet, nem csak úgy, ahogy a szüleimtől láttam. Megtanultam, hogy van olyan, hogy aktív jövedelem, meg passzív jövedelem, megtanultam, hogy nem csak akkor lehet az ember gazdag, ha annak születik, vagy lop, csal és hazudik, hanem munkával is. Persze nem a hagyományos értelemben vett munkával. Csak ugye itt jön az a nagyon bölcs magyar közmondás, hogy “járt utat a járatlanért el ne hagyj”, s akiben nincs kellő kitartás és megfelelően sokszor hallotta eme borzadályt a szüleitől, az el is hiszi, hogy nem szabad kísérletezni. De ha mélyebben belegondolunk, hány embernek sikerült a járt utat járva gazdagságra szert tennie? S ez a közmondás vajon nem csak azért van-e, hogy meg tudja egy átlag magyar indokolni magának, hogy miért nem mer változtatni az életén? Aláírom, hogy Magyarországon nem adott az összes olyan lehetőség, ami Kiyosakinak az Egyesült Államokban. De ő nem receptet ír a biztos meggazdagodásra, hanem azt a gondolkodásmódot igyekszik megtanítani, amivel meg lehet gazdagodni. Napoleon Hill-től a Gondolkozz és gazdagodj is kötelező olvasmány a témában. Nem tudom, hogy a Kőszívű ember fiai helyett miért nem lehetett ilyesmit adni kötelező olvasmánynak a suliban. Biztosan van, akiknek tetszik a Kőszívű ember fiai, de én egy életre megutáltam tőle Jókait. Az Aranyembernél sem érdekelt, hogy csörgedezik a Duna 100 oldalon keresztül, inkább megnéztem videón. Tudom, tudom, ilyeneket is kell olvasni, hogy legyen megfelelő szókincse az embernek, de nem lehetne valahogy egyensúlyba hozni a szókincsgyarapító és a hasznos tudással ellátó könyveket? De most komolyan, akárhonnan nézem, a magyar oktatással csak gondok vannak. A torna úgy van kitalálva, hogy aki nem eleve tehetséges, annak egy életre elvegye a kedvét a sporttól. Az irodalom meg úgy, hogy aki alapjáraton nem szeret olvasni, mert olyanok az otthonról hozott alapjai, az egy életre megutálja az olvasást. Nekem mondjuk e téren szerencsém volt, nagyon jó magyartanáraim voltak, de nagyon sokan ezt nem mondhatják el. A matekot úgy tanítják, hogy ha valaki nem érti, akkor még le is hordják érte, nem pedig elmagyarázzák. Így aztán miért is érdeklődne valaki a közgazdaság iránt? De az alapprobléma ott kezdődik, hogy csak az megy tanárnak, aki vagy nagyon elhivatott, vagy pedig annyira hülye, hogy máshova nem veszik fel. Sajnos nem az előbbiek vannak túlsúlyban. Hasonlít a bölcsészvicchez: Mit mond egy frissen végzett, munkával rendelkező bölcsész egy frissen végzett munkanélküli bölcsésznek? Kis vagy közepes krumplit kérsz hozzá? Amikor az ember bölcsészként végzett töritanára megkérdi, hogy minek érzem magam inkább, magyarnak vagy zsidónak, akkor nem feltétlen az olthatatlan vágy alakul ki bennem, hogy megismerjem a múltat, hogy átlássam a történelemben lezajott folyamatokat, s okulni tudjak belőle a jövőm miatt. Ellenben ami tényleg fontos lenne, az idegen nyelvek, főleg az angol, arra nem fektetnek kellő hangsúlyt. De ha magyarul is értetlenek a gyerekek, akkor egy idegen nyelven még inkább azok lesznek. A legtöbben úgy kezelik az idegen nyelveket, mint a matekot vagy a kémiát, tehát hogy ötöst kell kapni belőle, különben leszidnak otthon. Nem érti meg, hogy azért kell tudni a nyelvet, hogy kommunikálni tudjon majd rajta a későbbiekben. S a tanárok ezt nem is tudatosítják a gyerekekben. Nem. Egy átlag középiskolás szerint nyelvet azért kell tanulni, hogy le tudja tenni a nyelvvizsgát és felvegyék az egyetemre. Nem érti meg, hogy a nyelvet azért tanulja, hogy bővebb információkhoz jusson, hogy olyan emberekkel is el tudjon beszélgetni, akik nem tudnak magyarul, hogy a munkahelyen nem a papír kell, hanem a használható nyelvtudás, hogy a nem magyar kollégákkal, ügyfelekkel is szót tudjon érteni. Ha én nem tudtam volna angolul, akkor el sem jutottam volna abba a nemzetközi Vöröskeresztes táborba, ami életem legjobb táboraként van számon tartva. Ha nem beszéltem volna angolul, akkor el se mertem volna indulni, hogy 3 hónapot egyedül utazzak 16000 kilométerre az otthonomtól. S akkor még csodálkoznak, hogy senki nem ért a gazdasághoz…
Eszti
A jó

Vagy inkább meglepő, de jó érzéssel eltöltő. Tegnap felvettem a telefont a Rotricnál. Bemutatkoztam, ahogy mindig szoktam. Az illető, Milán, Angelot kereste, az egyik managerünket. Szépen angolul megbeszéltük, hogy nincs itt, majd megadtam neki a mobilszámát. S ekkor jött a meglepő fodulat, Milán ákes magyarsággal azt mondta nekem: köszönöm szépen. Én nagyon meglepődve, de fáziskésés nélkül mondtam: nagyon szívesen. Ő pedig úgy köszönt el, hogy viszont látásra, s én is ugyanígy. Szerintem a bemutatkozásomból találhatta ki, hogy magyar vagyok, mert nem angolosan mondom sosem az Esztert, de az is lehet, hogy velem ellentétben ő felismeri a magyar akcentust. Én csak az ír akcentust tudom felismerni, mert az annyira jellegzetes. Azt is meg tudom mondani, ha valakinek az egyik szláv nyelv az anyanyelve, vagy az orosz, mert az is jellegzetes, de hogy kinek melyik szláv nyelv az anyanyelve, azt már nem tudnám belőni.

A rossz

Ma reggel Steve beszélt Evával. Hallottam, mert nem zárkóztak be Steve szobájába. Steve elmondta neki, hogy költségkímélésként egy külsős cégnek fogja adni a bérszámfejtést, s Eva kezdjen állást keresni, mert nagyon jelentős mértékben fog változni a munkaköre, lehet, hogy meg sem marad. S hogy az anyja (aki azelőtt itt volt könyvelő) biztosan tud segíteni neki ebben. Persze sokkal finomabban mondta ennél, de ez volt a lényege. Nyomott lett ettől a hangulatom, nem is kicsit. Nagyon sajnálom Evát, de azt kell mondjam, hogy magának kereste a bajt. Szerintem komolyan azt hitte, hogy következmények nélkül vehet ki kéthetente 1-2 betegnapot hosszú hónapokon keresztül, s hogy mindenki el fogja hinni, hogy tényleg beteg azokon a szép, igazán strandolásra való napokon. Barry meg is jegyezte az egyiken, hogy bizony, ha nem az irodában kellene lennie, akkor a tengerparton lenne. S amikor a fiát operálták a térdével, és tényleg szüksége lett volna pár napra, hogy mellette lehessen, akkor már senki nem vette komolyan, nem hitték el, hogy tényleg ezért nincs bent. Amíg Steve szabadságon volt, addig nagyon látványosan nem dolgozott. Késve jött be, 1 helyett 2 óra ebédidőt tartott, korábban ment el. Majd amikor Barry ezt szóvá tette, még neki állt feljebb, hogy egyszer igazán tehetne kivételt. De mindezek ellenére sajnálom őt. Mert szerintem bár a lelke mélyén számított valami ilyesmire, mégis derült égből villámcsapásként érhette. Most dolgozik, mint a kisangyal persze. S most meg én kezdtem parázni, hogy most, hogy Barry sikeresen kirúgatta Evát, én leszek a következő célpontja. Pedig már olyan szépen összeszedtem a bátorságomat, hogy fizetésemelést kérjek. No, Richarddal majd beszélek erről este, s megkérdezem, hogy ilyen esetben miként hozná fel a témát a főnökével, amikor költségkímélésre hivatkozva rúg ki valaki mást. Eva még pár hétig maradni fog azért. De nem biztos, hogy a Karácsonyt már megéri itt. Az meg az én alap-önbizalomhiányomból fakad, hogy rögtön azon kezdtem gondolkodni, hogy felfrissítem az önéletrajzomat, mert tuti én leszek a következő, s nem engedhetem meg magamnak, hogy még egyszer állás nélkül maradjak. Pedig még nem hallottam panaszt magamra, de nem tudhatom, hogy a hátam mögött ki mit mond rólam. Azt hallottam, hogy Eváról hogyan beszélnek a többiek, amikor nincs jelen, a szemébe meg jópofiznak. Bár gondolom érezném, ha panasz lenne rám, de tényleg nem tudhatom, ki mit mond rólam, amikor nem vagyok jelen. S a gyomorideg leginkább akkor fog el, amikor Steve és Barry bezárkóznak Steve szobájába beszélgetni. Ilyenkor mindig azt hiszem, hogy Eváról vagy rólam van szó.
Eszti
Egészen el is csodálkoztam, hogy a költözködés eddig balhémentesen zajlott. Szimplán csak dobozokat gyűjtöttünk, az anyósom és Lili csomagoltak, péntekente pedig elbeszélgettünk az életünkről, szóval minden jó volt. Aztán most pénteken beütött a mennykő. Anyósom már eléggé zaklatott állapotban volt, amikor odaértünk. Aztán mondta Richardnak, hogy ugyan minden barátnője felajánlotta, hogy segít majd azon a csütörtökön, amin költözni fog, de ő szeretné őt megkérni, mert a barátnőitől mégsem várhatja el, hogy emiatt kivegyenek egy szabadnapot. Erre Richard félig viccesen megjegyezte, hogy “szóval azt akarod, hogy egész nap azt nézzem, hogy emberek hogy pakolnak dobozokat” No, erre az anyósom robbant. Belevágta a mosogatóba a kezében lévő villát, úgy, hogy az majd’ visszapattant. Aztán elkezdett üvöltözni, hogy “jól van, ha nem akarsz segíteni, akkor nem kell, de nem hiszem, hogy olyan nagy dolgot kértem volna…” Blablabla. S ugyanezt ismételgette különféle megfogalmazásokban, miközben csapkodott össze-vissza, aztán felvonult a szobájába és mind a két ajtót bevágta maga mögött, s elvonult duzzogni. Aztán Richard felment, s megkérdezte, lejön-e enni. Mire ő felháborodottan közölte, hogy nem éhes. Aztán Richard visszajött a konyhába, megáldotta a kalácsot és a szőlőlét, majd mind a kettőből vitt fel az anyjának. Aztán ezután nem sokkal azt hallottuk, hogy a bejárati ajtó iszonyatos erővel bevágódik. Richard meg én tudtuk, hogy épp az anyja viharzott el, de Lili felment körülnézni, hogy hol is van a lánya. Aztán mikor nem találta, visszajött a konyhába, iszonyatosan jó hangulatban megvacsoráztunk, majd Lili megkért, hogy nézzem meg, hogy itt van-e még Ági autója. Az persze itt volt, úgyhogy gyalog ment. Vacsora után felvonultunk a nappaliba, s ott ültünk le beszélgetni. Aztán egyszercsak nyílt az ajtó és anyósom őnagysága beviharzott rajta. Richard megkérdezte, hogy jót sétált-e. Erre ingerülten közölte, hogy nagyon és hogy nyomatékot adjon a szavainak, hozzávágta a kőburkolathoz a kulcsát, s bevonult a szobájába, Lili pedig utána. Mi pedig úgy gondoltuk, hogy akkor itt az ideje menni, s jó hangosan bekiabáltunk, hogy sziasztok, s elmentünk. A kocsiban még beszélgettünk egy kicsit arról, hogy Ági miért is viselkedik úgy, mint egy ötéves, amikor mindjárt 60, s hogy mikor ért el ilyen viselkedéssel utoljára bármit is. Aztán hazaértünk, lezuhanyoztunk, lefeküdünk aludni és reggel már nem is gondoltunk az anyósom hisztijére. Teljesen feledésbe merült a dolog, amikoris szombat délután, úgy 5 fele Lili zokogva hívott fel, hogy akkor ő most hív egy taxit és átjön. Mondtam, hogy ez marhaság, majd én áthozom. Mondtam Richardnak, hogy mi van, erre ő a kezembe nyomott valami gyökérkezelő szert, hogy ha már úgyis ott járok, akkor ezt hagyjam ott. No, mint elmondta, Ági egész éjjel csapkodott és sikítozott, meg még egyszer elment sétálni, úgyhogy ő ruhástól aludt el, mert attól félt, hogy majd a rendőrök hívják az éjszaka közepén, hogy mehet azonosítani a lánya holttestét. Ja, ebbe az éjszakába még az is belefért, hogy anyósom közölje Lilivel, hogy ő a világ legrosszabb anyja, s arról is ő tehet, hogy senki nem áll ki mellette soha. És az unokáját sem látta már három hete, és még jó, hogy vannak barátnői, mert a családjára nem számíthat. Aztán szombat reggel ott volt Robert, akkor persze nem rendezett jelenetet, de amint elment berontott Lili szobájába egy lezárt borítékkal, hogy ezt a levelet Richardnak írta, s hogy ezt neki át kell adnia, s még ma választ vár. No, elolvastuk a levelet. Igazán szívhez szóló levél volt, mintha anyósom legalábbis komolyan gondolná, hogy meg akrja oldani a problémát. Leírta, hogy milyen boldog volt pár hete, amikor mondtam neki, hogy Richard nem dohányzik, s hogy mennyire szereti őt, és ha problémánk van, akkor azt nem söpörhetjük a szőnyeg alá, mert akkor megoldatlan marad, s hogy ő nem tudja, miben hibázott, hogy ezt érdemelte érte, de mondja meg a Richard, s akkor bocsánatot fog kérni. Tehát mintha nem is ő csinált volna a bolhából elefántot. Lili és én kb. 10 percig könyörögtünk, hogy hívja fel az anyját és beszéljen vele. Nem azért, hogy az anyjának legyen jobb ettől, hanem hogy Lilinek legyen egy nyugodtabb éjszakája. Aztán felhívta és pontosan azokat mondta neki, amiket én is mondtam volna, csak nem mondhatok, mert nem az anyám. Közölte vele, hogy igazán észrevehetné, hogy attól, hogy nagyjelenetet rendez, még nem ér el semmit, s hogy ettől csak a Lili borul ki, de más nem, s hogy a forgatókönyv mindig ugyanaz, hogy ő bepipul, aztán Richard meg hívja, hogy mentegetőzzön valami olyasmiért, amit nem is csinált. S csak beszélt, beszélt, s egyszercsak azt hallottam, hogy “igen, az anyám vagy és szeretlek” de valami nagyon unott hangsúllyal. Majd azt hallottam, hogy “dehát miért, azt mondtad, hogy mondjam”. De az Ági csak hajtogatta a magáét, hogy neki nem olyan jó az élete, mint a Richard hiszi, és hogy igazán nem hiszi, hogy ezt édemelte tőle stb. Mikor a férjem már kb negyvenedszerre hallotta ugyanazt, akkor közölte, hogy akkor most hagyja abba, különben leteszi. Nem hagyta abba, letette. Lilit hazavittem, miután kicsit megnyugtattuk, adtam neki egy magyar nyelvű krimit, hogy olvassa el, s azóta nem hallottam róluk.

Tuti én vagyok a hülye, hogy nem érzem át Ági kirohanásának jogosságát. De arra a megállapításra jutottam, hogy neki mindössze az a baja, hogy itt van 60 évesen, s az élete romokban hever. Nincs férje, nincs élettársa, nincs udvarlója, nincs saját lakása, a két macskáján kívül semmije nincs, amit a magáénak mondhat. Nem ért el semmit az életben, a fiai nem szólnak hozzá, csak ha nagyon muszáj, s neki fel sem tűnik, hogy erről nem mindenki más tehet, hanem ő saját maga.
Eszti
Nem ma láttam először, de most érett meg bennem, hogy ide is kitegyem. Mindenki nézze végig és gondolkodjon el rajta. Nem az a tanulság, hogy ne üljük kőpadkára a kedvesünkkel… Talán sokkoló, de nem biztos, hogy eléggé. 6 perc, de megéri végignézni, én eddig sem voltam óvatlan sofőr, de mióta ezt láttam, triplán odafigyelek.

Eszti
Richard két hete nem gyújtott rá. Büszke vagyok rá. Én nem izélgettem, hogy szokjon le a cigiről, magától íratta fel az orvossal a vonatkozó gyógyszert, magától váltotta ki, magától kezdte el szedni. Még van egy hónap a gyógyszeréből, de már most sem cigizik. S elgondolkodtam, mennyi minden is változott, mióta hozzámentem.

Az esküvőnk után pár hónappal még válni akartam, magam alatt voltam, ki akartam rohanni a világból, mert annyira ivott. Aztán végre a körülmények sikeres együttállásából kifolyólag elhatározta, hogy profi segítséget keres. Az Üdvhadsereghez ment és sikeresen le is szokott az alkoholról. 10 hónapos volt a program, 8 hónapot csinált végig belőle. Azóta nem iszik. Anyu mondta, hogy a múltkorában nem is értette az Üdvhadsereges pasas, hogy miért kapp egy ezrest :) S én mintha egy 10 évvel fiatalabb férjet kaptam volna vissza a program után. Az esküvőn még egy negyvenes évei közepén járó férfinek nézett ki, most meg még fiatalabbnak is a saját koránál. A főnöke visszavette a kertészethez dolgozni, s azóta mintaalkalmazott. Míg régebben vagy már részegen ment dolgozni, vagy ott részegedett le, vagy annyira részeg volt, hogy el sem jutott a munkahelyéig, addig most rendszeresen bejár, végigdolgozza a napot, s most, hogy tavasz van, minden második szombaton is bejár és hat napot dolgozik a héten, hogy többet tudjunk depozitra félretenni. Régebben nem gondolkodott előre, nem spórolt, minden pénzét piára költötte, ha nem volt elég pénze, akkor hitelre vett. Most meg alig költ valamit, s én kifejezetten pazarlónak tűnök mellette, pedig én sem költök sokat. Házban, kertben, gyerekben gondolkodik és nem akar visszakerülni abba a korábbi állapotba. S mert megnyerte az alkohollal folytatott küzdelmét, nem is izélgettem a cigi miatt. S meglepetésként ért, amikor hazaállított a leszoktató tablettákkal. S kifejezetten büszke vagyok rá. Nagyon hosszú utat tettünk meg idáig, de szép az életünk végre.

A családom legtöbb tagja azt mondta, hogy ők a helyemben feladták volna. Én viszont úgy éreztem, hogy jár még nekünk az az utolsó utáni esély, amit a rehabilitáció jelentett. Mert olyan volt, mintha két férjem lett volna. A részeg, akit gyűlölök, s a józan, akit imádok. S nagyon nagy mázlim volt, hogy nekem jutott a tízezerből az az egy, aki képes legyőzni az alkoholt és le is akarta győzni azt.

A szüleim kérdezték, hogy mégis mit gondoltam, mikor hozzámentem és nekik miért csak azután szóltam erről, hogy visszamentek Magyarországra. Én meg mondtam, hogy ha hazaállítok, hogy megtaláltam életem szerelmét, de masszív alkoholista, akkor nem biztos, hogy az lett volna a reakciójuk, hogy oké, akkor adjuk hozzá. S én kis naivként persze azt hittem, mint minden nő az én helyzetemben, hogy majd értem megváltozik. Nekem szerencsém volt, nagyon sok más nőnek nincs.

Most én érzem úgy, hogy lusta vagyok, mert csak 5 napot dolgozom minden héten, míg ő ugye kéthetente hatot is. Most meg éppen 11 napot egyhuzamban, mert sok kollegája szabadságon van. Tudom, más is dolgozik ennyit, de ő fizikai munkát végez.

Jó érzés, hogy eseménytelen hétköznapokat élünk. Még mindig tudom értékelni, hogy nincsenek üvegek szanaszét, hogy nem kell félnem attól, hogy mire megyek haza, hogy nem üvöltözik az anyósom minden tíz percben. Jó az életünk na :) Úgy élünk, mint egy átlag házaspár. Megosztjuk a házimunkát, ő főz, én sütök, este megbeszéljük, hogy mi történt aznap, reggelente csókkal válunk el. Csupa apróság, ami másnak tök természetes, én mégis minden nap külön örülök ezeknek. Még mindig. Pedig decemberben már két éve lesz, hogy nem ivott egy csöpp alkoholt sem.

Most bezzeg tágabb családom, akik azelőtt feladták volna a helyemben, irigyel, hogy milyen szépen élünk és folyvást azt mondogatja, hogy milyen jó nekem. S ilyenkor mindig elmondom nekik, hogy akkor irigyeljék hozzá az első évünket is, mert az életem csak így teljes sajnos.

Örülnék, ha azt az évet ki tudnám törölni az életünkből, de anélkül lehet, hogy nem váltunk volna azokká, akik most vagyunk, s nem tudnánk ennyire értékelni a másikat. Örülök, hogy nem adtam fel és büszke vagyok, hogy nem csak az alkoholról, de a cigiről is leszokott.
Eszti
A boltban kapható free range tojás és baromfi mintájára úgy döntöttünk Richarddal, hogy ha egyszer majd eljutunk a gyerekvállalásig, akkor a mi gyerekünk free range gyerek lesz. Elborzadva látom ugyanis, hogy az anyák közel 60%-a pórázon vezeti 2-3-4 éves gyerekeiket. Úgy kell elképzelni, mint egy hátizsákot, s kinyúlik belőle egy nem túl hosszú póráz. Van, ami plüssállatkás hátizsák, maci, kacsa vagy bármi más, s a vállpántjából nyúlik ki a póráz, de van, ami csak nature póráz. Namármost a mi gyerekünkre akkor sem fogok pórázat tenni, ha visongva üvöltve rohangál körbe egy boltban.

Az sem tetszik, ami szintén nagyon elterjedőben van sajnos, hogy még a 4-5 éves gyerekeket is babakocsiban tolják, s már olyan reklámot is láttam, hogy 6 éveseknek pelenka éjszakára, mert hát balesetek előfordulnak. És ilyenkor elgondolkodom, hogy merre is tart a világ. A hatéveseket még pelenkázzuk, de a 10-12 évesek már miniszoknyát hordanak, festik magukat és simán kinéznek 10 évvel idősebbeknek. Borzalmas. Nem tudom, hogy mi a szobatisztaság átlagéletkora, úgy 3-4 évesre saccolom. De a 6 az egyértelműen túlzás. Annál a gyereknél, aki még 6 évesen is rendszeresen bepisil éjszakánként, pszichológiai probléma van, nem pedig egyszerűen arról van szó, hogy még nem szobatiszta. És attól, hogy nem akarjuk észrevenni, hogy a gyerekünk elkezd felnőni, még fel fog nőni. S ha anyuka azt hiszi, hogy attól marad a gyereke az ő kis babája, hogy még 6 évesen is pelenkázza, hát, arról az anyukáról is megvan a véleményem. Ehhez kapcsolódik az a hír is, amit pár hónapja hallottam. Egy brit anyuka még szoptatja 5 ill. 8 éves gyerekeit. S addig akarja szoptatni őket, amíg ki nem nő az összes maradandó foguk. Szerintem ez is természetellenes. Mondjuk ők épp ezt szokták meg, de ne mondja nekem senki, hogy normális dolog, ha egy 8 éves iskolás még anyatejet szopik.

Ezekhez képest egész elenyészőnek tűnik az a problémám, hogy a sógoromék a mai napig odapólyálják Keilani kezét a teste mellé, hogy még véletlenül se tudja használni. Az a kislány már lassan 4 hónapos lesz, és még mindig. Az én gyerekem keze szabadon lesz a kezdetek kezdetétől. Nem értem a logikáját a kézbekötözésnek, pedig biztos van neki, mert Sivan kezét is bekötötték. Ő anyósom unokatestvérének az unokája, ha jól számolom, most lesz 2 éves. Úgy tudom, már nem kötözik le, de azt hiszem egy éves koráig ezt csinálták.
Eszti
Igen, így csupa nagy betűvel :) Zsuzsi, csak a te kérésedre :)

Nem nagyképűségből mondom, magyar viszonylatokban nagyon jónak számított az angolom, amikor kijöttem. Középfok C-m volt, ennél viszont sokkal jobban tudtam beszélni. Turistaként is egész jól elboldogultam vele 2005-ben. Aztán amikor végleg ideköltöztem, akkor rájöttem, hogy hát hisz az én magyar középfokom egy erős alapfoknak felel meg itteni viszonylatokban. Amikor normál sebességgel beszéltek hozzám az emberek, mert már nem volt rám írva, hogy turista, akkor belém nyilallt, hogy hoppá, ez így nekem nem lesz jó. Richardnak megmondtam, hogy szépen, lassan, artikulálva beszéljen hozzám, mintha elmebeteg lennék, és akkor talán a felét meg fogom érteni annak, amit mond. Sokszor kellett szavakat 10szer is elismételnie, s ha még így sem értettem, akkor elmagyarázta, aztán a magyarázatban is volt 2-3 számomra ismeretlen szó. Szóval isteni volt. Aztán bekerültem a nagyon mély vízbe, amikor az anyósom kihívta a férjemre a rendőrséget. Olyan szakszavakat használtak, amiket még akkor sem találtam volna meg a szótárban, ha van rendesen időm utánanézni. Aztán Richard bekerült rehabilitációra, az ottani szakzsargont is nagyon hamar el kellett sajátítanom. Ha az embernek nincs más választása, akkor nagyon gyorsan tanul :) Aztán a távoltartásról szóló tárgyaláson Richard ügyvédje engem is hívott tanúnak, de ezt persze előre nem mondta, csak kb. 5 perccel azelőtt, hogy fel kellett mennem az emelvényre. No, akkor nem kicsit anyáztam, persze csak magamban, mert ha előre szól, akkor felkészülök, de ki tudtam fejezni magam, minden kérdést érettem és mindenre azt tudtam válaszolni, amit akartam, nem kellett a szavakat keresgélnem. Ekkor már jó fél éve voltam Ausztráliában. S szépen fokozatosan felfejlődött a nyelvtudásom, anélkül, hogy észrevettem volna. S amikor végre kettesben tudtunk élni Richarddal, akkor még egy hatalmas löketet kapott a nyelvtudásom, tekintve, hogy otthon csak angolul tudtam megértetni magam. Most már nagyjából a 95-98%-át megértem mindennek, legyen az könyv, újság, rádió vagy TV műsor vagy a pénztáros a boltban. Egyedül az ázsiaiak angolját értem meg nehezen. Most vagyok itt 2 éve. Szerintem az a titka az egésznek, hogy többet kell angolul beszélni, mint magyarul, s ez alatt nem a 49-51 százalékos megoszlást értem. S lehetőleg olyanokkal, akiknek angol az anyanyelvük, különben a hibás kifejezés, igeidő, kiejtés ragad meg.
Eszti
Patrick fontoskodik, de a munkaidő felét a telefonon, negyedét az interneten tölti. Nem mentség a telefonra, hogy neki kell alapállás szerint felvennie azt, mert eddig 10 esetből kilencszer amikor mellette álltam, épp a feleségével, a gyerekeivel vagy valamely egyéb családtagjával beszélt. Amikor meg bejön egy hívás szuszogva és morogva veszi fel. 7000 dollárral keres többet évente, mint én.

Eva az egy óra helyett másfél-két órát ebédel, mobiltelefonál átlag napi 1 órát, emellett az interneten lóg átlag napi 2-3 órát. Csodálkozom, hogy mindemellett még van ideje némely munkaköri kötelességét is ellátni. Átlag 2-3 hetente egy napot “beteg”, ami véletlen mindig pont akkorra esik, amikor szépen süt a nap. Matt kollegám meg is jegyezte, hogy fura, hogy Evanak több betegnapja van, mint neki éves szabadsága. Nem tudom, mennyivel keres többet nálam, de úgy 45-50 körülre saccolom az éves fizetését.

Az előttem ugyanebben a munkakörben itt dolgozók mind 10.000 dollárral többet kerestek évente, mint én. Holott egyetlen együket kivéve sokkal kevesebb volt az ellátandó feladatuk, mint nekem.

Szeretem, amit csinálok, tényleg szeretem. S nem mondom azt, hogy én sosem szoktam internetezni munkaidőben. Csakhogy akkor is igazságtalannak tartom, hogy míg csütörtökön és pénteken Maria feladatait is én látom el, péntekente pluszban még Bernadette kolleganőm is én vagyok, s látványosan többet dolgozom, mint Eva vagy Patrick, addig én keresem a legkevesebbet. Már lassan másfél éve dolgozom itt, de nem változott a fizetésem. Pedig reggel 840től egészen 5-ig, néha tovább is itt vagyok. És biztos én vagyok a nyámnyila, meg önbizalomhiányos, de nem merek fizetésemelést kérni. A csodára meg várhatok… S a kis mini gazdasági világválság sem tesz jót az ügyemnek…