Eszti
Richard kertészete, a Four Seasons, tegnap rendezte a karácsonyi buliját. Zsuzsi, pont ez volt az a típusú buli, amire nem akartatok elmenni a férjeddel. Mire hét után valamivel odaértünk, azon a pár emberen kívül, akik fuvarozták a társaságot, már mindenkiben nagy mennyiségű pia volt. Ennek ellenére hangulatosan telt az este, jókat nevettünk együtt, sőt, mi még nyertünk is 15 dollárt a pókergépen Richarddal. Richard egyik kollegája literszám döntötte magába a sört, mint tette azt a tavalyi meg a tavaly előtti bulin is, egy idő után hihetetlenül csedes, majd teljesen kába lett. Ma reggel meg sms-ezte nekem Richard, hogy beteget jelentett és nem ment be dolgozni. Mondjuk ez a kollegája épp azon a fázison megy keresztül, amin Richard pár éve, gyakorlatilag megállás nélkül iszik, nagyon sokszor másnaposan dolgozik, vagy ha józanon megy be, akkor munka közben issza le magát. Ha buli van, akkor meg extra adagokat enged meg magának. Viszont Richardomra ismét nagyon büszke voltam. Nem ivott, nem dohányzott és amikor az említett kollegája mellém ült, s én kértem, hogy menjünk, akkor szó nélkül bólintott és mentünk.
Eszti
Tegnap mi négyen nők az irodából elmentünk egy klubba karácsonyozni. Ettünk kis falatkákat meg ittunk. Én mondjuk alig valamit. Két ujjnyi gin-tonikot meg egy három gyümölcsléből álló alkoholmentes koktélt. A kolleganőim többet ittak, de éppen csak annyit, hogy jobb kedvük legyen tőle. Éva találta meg a legmegfelelőbb szót arra, amit csináltunk, kár, hogy magyarul nincs ilyen frappáns szó: bitching :) Mindent és mindenkit kibeszéltünk, ami és aki csak az irodához kapcsolható. Megállapítottuk, hogy mindannyiunkkal mennyire igazságtalanul bánnak, s a leginkább Barryt szidtuk. Nem szép dolog az ilyesmi, én tudom, de annyira jól esett :) S mindemellett még arra is maradt időnk, hogy nem a munkahelyhez kapcsolódó témákon is elnevetgéljünk. Kilencig maradtunk, tíz fele értem haza, s Richardom gyertyafénnyel fogadott. Nagyon romantikus volt. Kérek még több ilyen estét az életembe :)
Eszti
Ronda leszek, és teljes nevet és céget ki fogok írni. Robin Brooker a kedvencem. Az egyik partnerünknél, a Buildcorp nevű cégnél vezeti az adminisztrációt és a könyvelést. Nyers modora, faragatlansága már-már szimpatikussá teszi őt. Tegnap fel mertem hívni, hogy megkérdezzem, hogy kiállította-e a csekket, amit Barryvel megbeszélt, s meg akartam beszélni, hogy mikor mehetünk el érte. Ámde nem volt a helyén, így hagytam a hangpostáján egy üzenetet, hogy hívjon vissza. De csak nem hívott, csak nem hívott, hát egy óra múlva visszahívtam. Felvette. Köszöntem neki: “Hi Robin, how are you” Mire ő ingerülten: Már próbáltalak visszahívni, de állandóan foglaltat jelzett a telefonotok. Elnézést kértem ezért, s folytattam. “Barry mondta, hogy megbeszéltétek…” “Nem szoktam megbeszélni soha senkivel semmit. Barryvel meg már nagyon régen nem beszéltem” “De ő azt mondta, hogy a csekket…” “Miféle csekk, nem szoktunk csekkel fizetni” “Jó, de Barry azt mondta…” “Kapcsolj át Barryhez, hadd beszéljek vele” Oké, átkapcsoltam. Aztán Barry kijött, miután befejezték a beszélgetést, mondta, hogy a bankszámlánkra fogja utalni a pénzt Robin. Megkérdeztem tőle, mikor beszélt vele utoljára. Mondta, hogy a múlt héten. Úgy látszik egy hét nagyon hosszú idő Robinunk életében. Mindenesetre Barryvel megbeszéltük, hogy Karácsonyra küldünk neki egy raklap bort és egy chippendale fiút :) A hölgyike ugyanis – ki gondolta volna – klimaxos és egyedülálló. És gondolom erőteljesen csodálkozik, hogy miért egyedülálló.
Eszti
Szombaton nagyon jó napom volt. Mivel Richard Karácsonyig heti hat napot dolgozik, a lelkiismeretfurdalás felébresztett reggel nyolckor. Szépen kitakarítottam, elmosogattam, még a tükröt is lemostam, hogy úgy tűnjön, hogy én is dolgozom :) Majd lementem vásárolni, s amikor hazaértem készítettem szusit a férjemnek, meg sütöttem két kenyeret. A szusi állaga nem lett a legszebb, de nagyon ízlett Richardnak. Avokádót és füstölt lazacot tettem bele :) A rozskenyerem pedig igaz, hogy nem lett rossz, de még mindig nem az az íz, amit keresek. Richard szerint hanyagolnom kellene a recepteket, s magamnak kikísérletezni, hogy melyik lisztből mennyit kell beletennem ahhoz, hogy megkapjam azt az ízt, amire vágyom.

Este pedig végre sikerült beszélnem Annával, ami extrán feldobta a napomat :) S Richard is egész jó hangulatban volt, amikor hazajött, nem győzött kedveskedni és imádta a szusimat :))))
Eszti
Elvileg. De természetesen szakad az eső, szürke az ég, fújdogál a szél és nekem kabátot kell vennem. Tudom én, hogy vékonyka a kabát, amit felveszek, de akkor is. Ma reggel Matt mondta Peter-nek, az angol kollegánknak, hogy most igazán nem érezhet honvágyat, mert az angol nyarak is ilyenek. S erre ő azt válaszolta: “Hm, igen. Végülis csak 18000 kilométert tettem meg azért, hogy elkerüljem az ilyen nyarakat” :))))

Viszont Évával, a kolleganőmmel nagyon zajlik az élet. Meghirdették az állását, de hivatalosan még mindig nem szóltak neki. Úgy tudta meg, hogy mivel tisztában van a helyzetével, elkezdett ő is állást keresni, s az első, amit meglátott a Heraldban, az a Rotric hirdetése volt. Odament Barryhez, a könyvelőnkhöz, s rákérdezett a dologra, de ő persze kitérő választ adott. Azóta sűrűn jár be 1-1,5 órával később. Szerintem ekkor jár az interjúkra. Végülis van egy 13 éves fia, akit egyedül nevel, nem maradhat állás nélkül. Főleg Karácsony előtt. Sajnálom, hogy ilyen helyzetbe került, még akkor is, ha magának köszönheti, mert tényleg szimpatikus nő. De ugye nem azért kapja a fizetését, hogy szimpatikus legyen. Az a gond, hogy nem látja magát kívülről, s fogalma sincs, hogy amit ő kemény munkának gondol, az valójában nem az. Sokszor én is nagyon szeretném magam a kívülálló szemével látni. Azért, hogy tudjam, hogy tényleg úgy viselkedek-e, ahogy gondolom, hogy viselkedek. Mondjuk pár napja, amikor megtudtam, hogy gyakorlatilag Marián, Éván és rajtam kívül mindenki kap jutalmat, akkor direkt viselkedtem úgy, hogy feltűnjön, hogy valami nincs rendben, s a főnököm rá is kérdezett, hogy mi a baj, de mivel a folyosón állva, rohanás közben, elmenőben, a válla fölött visszakérdezve hangzott el a dolog, nem tudtam leülni vele megbeszélni. Nagyon sajnálom, hogy nem volt alkalmas a pillanat. Mert tulajdonképpen nem az zavar, hogy Patrick kapott jutalmat és én meg nem. Hanem az, hogy Patrick ugyanannyit, de sokszor sokkal kevesebbet dolgozik, mint én, s ennek ellenére találta úgy a főnököm, hogy ő érdemel jutalmat, én meg nem. Az zavar ebben az egészben, ahogy megítélnek, s nem tudom, hogy mit kellene csinálnom, hogy változzon a megítélésem a munkahelyemen. A lelkemet is kidolgozhatom, akkor sem kapok nem hogy jutalmat, de még egy dicsérő szót sem. Lehet, hogy én vagyok a túlérzékeny, de nagyon jólesne, ha néha kapnék pozitív visszajelzést. Vagy negatívat, vagy bármilyet, csak tudnám, hogy mi az, amiben változtatnom kellene, ha el akarom kerülni, hogy úgy járjak, mint Éva. S ezek a gondolatok kavarognak bennem szüntelen. S persze szegény Richardon töltöm ki a dühömet, pedig ő aztán igazán semmiről nem tehet, s ő az egyetlen, akire támaszkodni tudok. De szerencsére nagyon jól tudja kezelni a duzzogásomat. Tavaly ilyenkor, amikor még Jana volt a könyvelőnk és nem Barry, akkor volt róla szó, hogy az irodában dolgozó nőknek rendeznek egy külön karácsonyi built, amire Steve is hivatalos lett volna. Amit még tudni kell, hogy Maria egy héttel az után kezdett a Rotricnál, mint én. S akkor hallottam, ahogy Jana és Steve beszélgetnek róla. Jana felsorolta, hogy akkor a listán rajta van Bernadette, Éva és ő, s megkérdezte, hogy Mariát is hívja-e. S erre azt mondta a főnököm, hogy ne, Maria még nem dolgozik elég régóta a cégnél. S ebben csak az volt a zavaró, hogy az fel sem merült, hogy engem is hívjanak. Pedig összesen ugye egy hét eltéréssel kezdtünk Mariával, de őt legalább számításba vették, engem meg nem, s nem értettem, miért. Most sem értem. Pedig nagyon szeretném tudni, hogy mit csinálok rosszul. Volt már hasonló esetem korábban is, amikor még a Vöröskeresztnél dolgoztam. Szerveztünk egy elsősegélyversenyt, s én is a szervezők között voltam. Mivel nemzetközi csapatokat is hívtunk, én tolmácsoltam. Ketten tolmácsoltunk, az egyik kollégám horvátra fordított a horvátoknak, s a többieknek én angolra. S aztán a Trófeában rendezendő fogadásra, ahova az összes szervezőt meghívták a nemzetközi csapatokat kísérő felnőttekkel együtt, én nem voltam hivatalos. Csak egyedül én nem az összes szervező közül. Hanem nekem a gyerekekkel kellett volna lennem a kollégiumukban. Egész végig duzzogtam, még a cirkuszban sem nevettem egy kicsit sem, ahova elmentünk a külföldiekkel. De rendíthetetlenül fordítottam. Aztán egy darabig a kollégiumban voltam a gyerekekkel (annyira azért már nem voltak gyerekek, 16-18 évesek voltak, én meg 20 körül), s velem volt az egyik sofőr is, aki szintén hivatalos volt a Trófeába, de rám való tekintettel nem ment el. Majd gondolt egyet, s közölte, hogy márpedig én is ott leszek a Trófeában, mert nem versenyzőként, hanem szervezőként vettem részt a rendezvényen, s otthagytuk a kollégiumot, s elmentünk a Trófeába. Ahol a főnökömnek nagyon elkerekedtek a szemei, amikor meglátott. De nem érdekelt túlzottan, leginkább a külföldiekkel beszélgettem, aztán amikor jól laktunk a sofőr sráccal, akkor leléptünk. Még egy hétbe tellett, mire lecsengett a dolog. S persze úgy kezeltek végig, mint egy hisztis nőt, akinek semmi alapja nem volt felháborodni.

No, de a lényeg az, hogy nem értem, de veszettül szeretném, hogy miért van az, hogy engem mindig mindenből kihagynak. S erre csak akkor kapnék választ, ha látnám magam kívülről, amit értelemszerűen sosem fogok.
Eszti
Most veszem észre, hogy jó rég nem írtam már. Nos most szombaton voltunk egy karácsonyi bulin. Eredetileg Richard főnöke lett volna rá hivatalos, de ő nem ért rá elmenni, és felajánlotta nekünk a meghívóját. Nos nem igazán nekünk való társaság volt. Ez inkább a tulajdonosoknak szóló parti volt, nem az alkalmazottaknak. Nem ismertünk senkit, mások meg nem győztek köszönni minden egyes ismerősnek. Richard mondta, hogy ezeknek az embereknek az összes sofőrjét meg rakodómunkását ismeri, de azokat, akik itt vannak, csak hangról. Viccesen is nézett ki a mi kis 25 éves Toyotánk, ami azóta nem volt lemosatva, hogy megvettük, a sok új Merci meg terepjáró között. A barbecue nagyobb volt, mint a mi erkélyünk, a gyerekeknek pedig volt ugrálóvár. De azért volt egy nagyon aranyos jelenet is. Egy olyan kétéves forma gyerek mikulássapkát viselt. Egy másik hasonló korú gyerek odatotyogott hozzá, s a szemébe húzta a sapkát. Aztán még egyszer visszanyúlt, s lehúzta egészen a gyerek szájáig, majd mint aki jól végezte dolgát eltotyogott. A mikulássapkás gyerek pedig nem kezdett el méltatlankodni, hanem tudomásul vette, hogy a fejébe van húzva a sapka, s tapogatózva indult tovább :)

Az általános embertípus ezen a bulin az újgazdag, agyontetovált, agyonpiercingezett volt. Kicsivel több értelemmel megáldva, mint a Gálvölgyi Show “Gyúrúnk vazze?” című örökbecsűjében az emberkék. Egy órát maradtunk, aztán eljöttünk. Leginkább csak egymással beszélgettünk, s ez alatt az óra alatt összesen két ember jött oda hozzánk, hogy mégis melyik kertészet képviseletében jöttünk.