Eszti
Sok első alkalom van az ember életében :) Nekem is volt most egy első, az első szondáztatás :) 23-án este voltunk Richard karácsonyi buliján. Persze ismét arról szólt a dolog, hogy versenyt ittak a kollegái, hogy ki részegedik le előbb. Hárman voltunk összesen, akik nem ittunk, Richard, az egyik főnöke és én. Este tízkor jöttünk el, és ahogy kikanyarodtunk az útra, már le is állított a rendőr. Először megnézte a forgalmit (ezt itt a szélvédőre kell ragasztani), majd elkérte a jogosítványom, majd megkérdezte, ittam-e bármi alkoholt. Szemmel láthatóan nem hitt nekem, amikor mondtam neki, hogy nem. Aztán amikor a szonda megmutatta neki, hogy igazam van, akkor morogva megjegyezte, hogy éjfélkor lejár a forgalmi, úgyhogy éjfél után ne vezessem a kocsit. Látszott rajta, hogy bosszantja, hogy nem talált semmit, pedig nagyon akart. (amikor szondáztatni állítanak le, akkor általában nem szokták elkérni a jogosítványt)De még jól is jött, hogy leállított, mert elfelejtettem volna kicserélni a matricát.
Eszti
A világ legjobb golfjátékosa, bőrszíne miatt azonban sok pályán nem engedik játszani az USA-ban és pár hete itt volt Melbourne-ben. Ez azonban mind mellékes. Ugyanis nemrég kiderült, hogy szexfüggő és csak két dologgal csalja a feleségét: fűvel és fával. Minden nap előkerül egy újabb nő, aki állítólag a szeretője volt. Mondta is Richard, hogy ha már úgyis a Channel 9 szomszédságában dolgozom, sétáljak be és mondjam én is azt, hogy lefeküdtem Tiger Woods-al, nem fog rám megharagudni érte, főleg azért, mert ez a mondat mostanság 50.000 dollárt is megér. A Facebook-on indult egy klub “Én is lefeküdtem Tiger Woods-al” témakörben. Onnan tudom, hogy kollegám, Matt csatlakozott hozzá úgy egy héttel ezelőtt. Akkor épp valamivel több, mint 11.000 tagot számlált, gondolom azóta már számottevően nőtt a taglétszám. Minden nap hír, hogy épp melyik szponzora bontotta fel a szerződését. A Nike, a Tag Heuer stb. Ma reggel meg az volt a hír, hogy az anyja haragszik rá amiatt, amit tett, de azért nem fordít teljesen hátat neki. Azt meg csak úgy mellékesen egy félmondatban említették, hogy a nemrégiben még Indonézia partjai előtt állomásozó Oceanic Viking (ahol éhségsztrájkoltak, mert nem engedték be őket azonnal de rögtön Ausztráliába, de aztán rájöttek, hogy éhesek, így inkább felhagytak a sztrájkkal) első utasa már meg is kapta az állandó lakosi vízumot. November 10-én még a hajón volt – most december 21. van. Nem rossz, ahhoz képest, hogy a tisztességes úton ide jönni kívánóknak most az van kilátásban, hogy 2012-ig nemhogy nem bírálják el az ügyüket, de még csak ügyintézőt sem kapnak. De minek is beszélek én erről, amikor Tiger Woods sokkal fontosabb…
Eszti
Úgy látszik Ausztrália most már nem csak a gyerekeket, hanem a felnőtteket is nevelni akarja.

Aki nem ért angolul: arról van szó, hogy jövő év elején Ausztrália bevezeti a minden szolgáltató számára kötelező érvényű internet-filtert. Ezentúl majd nem lesznek elérhetőek olyan oldalak, ahol gyerekpornó, szex az állatokkal, erőszak, terrorizmus, droghasználat, családon belüli erőszak előfordul. Ezen túlmenően pedig minden olyan anyag tiltólistára kerül, ami más országokban is tiltva van, s a szolgáltatók pedig eldönthetik, hogy még mit akarnak tiltólistára helyezni.

A kezdeményezés önmagában nem rossz, de úgysem az fog megvalósulni, amit akarnak. Ettől még nem lesz kevesebb a pedofil, s nem fog jobb útra térni az, aki minden este bordatörésig veri a feleségét. Aki erőszakos, az nem az internetről tanulja meg, hogyan kell erőszakosnak lenni, jön az neki magától is, ellenben az, aki arról akar tájékozódni, hogy mik a lehetőségei, ha a férje bántalmazza, az nem fog tudni, mert a szóbajövő oldalakon szerepel az “erőszak” kifejezés.

A pedofilok lehet, hogy ezáltal majd kevesebb videót tudnak felkutatni, de a legtöbbjüknek ettől függetlenül megvannak az összeköttetéseik. Viszont nem lesz megjeleníthető az a cikk, ami arról szól, hogy Sydney mely kerületében helyezte el a rendőrség a frissen szabadult Denis Fergusont, mert szerepel benne, hogy “elítélt pedofil”.

Én az iwiwet nem fogom tudni megjeleníteni majd, hisz amikor Dubai-ban voltam, azt írta ki a rendszer, hogy a megjeleníteni kívánt honlap nem összeegyeztethető az ország politikai és vallási nézeteivel, de reklamálhatok, ha úgy gondolom, hogy ez nem így van. S mivel ugye mindent tiltani akarnak, ami más országokban is tiltott, ezért az iwiw is tiltva lesz.

Nyilván rengeteg pénzt kap ennek az ötletnek a kitalálója és nem keveset fognak kapni azok sem, akik összeülnek megtanácskozni, hogy most akkor legyen tilott a munkahelyi terror blog, mert a terror szó miatt tuti terroristákat képeznek ki ott, S tuti, hogy ők otthon mindenféle filter nélkül olyan tartalmakat nézegetnek majd, amilyeneket akarnak.

Arra azért kíváncsi vagyok, hogy az internetszolgáltatómnál dolgozó, angolul nem túl sokat beszélő emberkék mennyivel tudják jobban megítélni a helyes tartalmakat, mint én. Jelen pillanatban ugyanis úgy néz ki, hogy az internetszolgáltatóm mondja majd meg, mit nézhetek és mit nem, pedig már minden ország törvényei szerint nagykorú, döntéseimért önállóan felelősséget vállalni tudó ember vagyok. Azon túl pedig még ha fiatal- vagy kiskorú lennék is, akkor is inkább a szüleim döntsék el, mit nézhetek és mit nem, ne pedig az internetszolgáltató az aktuális hangulata alapján.

Kíváncsi vagyok, mi lesz a következő lépése az államnak. Sejtésem van, hogy milyen irányba akarja Kevin07 terelni a jónépet:

“Szóma ha mondom, segít a gondon.
Már egy köbcenti helyrebiccenti…”

De mégsem, mert a szóma az drog, az meg pfujj-pfujj. Mi lesz így Ausztráliával? Pedig ha Kevin bácsi bevezetné a szómát, s mindenki gamma negatív lenne, akkor mindenkinek megmondhatná mit gondoljon.

Aki meg nem érti, miről zagyválok, az keresse meg Aldous Huxley zseniális könyvét és olvassa el, amíg még nem teszik tiltólistára a szóma miatt :)

Mindenesetre kikérdezem majd a szüleimet a szocializmusban való létezés mikéntjéről, kérek majd praktikus tanácsokat, mert ha így haladunk tovább, akkor hamarabb szükségem lehet erre a tudásra, mint ahogy azt egy átlagausztrál gondolná.
Eszti
Ismét kitettek magukért ezek a szívemhez oly közel álló emberek.

Mi úgynevezett security building-ben lakunk, azaz a nagykaput csak kulccsal lehet nyitni, akinek nincs kulcsa, fel kell csöngetnie. Magyarországon mondjuk minden épület ilyen, de itt Sydneyben rengeteg olyan van, ahol a nagykapun csak úgy be lehet sétálni. (Az előző lakásunk ez utóbbi kategóriába tartozott. Ott a közös képviselő már évek óta harcol azért, hogy alakítsák végre security buildinggé, de sosem gyűlik össze megfelelő számú aláírás. A legutóbb azért nem, mert az egyik lakó közölte, hogy neki kényelmetlenséget okoz, ha a bevásárlás után a szatyrokat kétszer kell letennie, hogy elővegye a kulcsát [egyszer a nagykapunál, egyszer a lakása ajtajánál]. No comment…) Szóval mi nagyon boldogok voltunk, hogy új lakásunk security building-ben van, mert az előző helyen többször is pillanatragasztót nyomtak a zárba, s ebből kifolyólag a lakatos törzsvendéggé vált nálunk. Örültünk, hogy a nemkívánatos elemek kívül maradnak. Namost kb. két hónapja a kapu nem csukódik be. Megakad és csak némi “erőszak” után hajlandó becsukódni. A lakók többsége meg persze nem marad ott, hogy megbizonyosodjon, hogy becsukódott-e a kapu, s így egész sokszor nyitva marad.

Namost ezek után mi volt a STRATA legfontosabb dolga? Az, hogy szétküldjön egy levelet a ház minden lakójának arról, hogy ne teregessenek az erkélyen, mert az rontja a ház kinézetét, s még a megfelelő jogszabályt is idézte. Az meg, hogy a házba az jár be, aki akar, kit érdekel? Csak ne lógjon száradó ruha az erkélyen.
Eszti
A fantasztikus hangulat mellett a túl sok étel az, ami jellemezte a tegnapi partinkat. Be kell hogy lássam, az ausztrál rokonság jelentősen kevesebbet eszik, mint a magyar rokonság. Budapesten a kétharmada elfogyott volna annak, ami készítettem, itt viszont megmaradt a ¾-e.

Család

David fantasztikusan aranyos volt. Amikor meggyújtottuk a gyertyákat, elkezdte énekelni, hogy happy day, ami az ő variációja a happy birthdayre :) Aztán meg csak állt és elbűvölten nézte a gyertyákat. Mire elővettem a fényképezőgépet, elmúlt a pillanat, de álljon itt egy kép a meggyújtott gyertyákról.

Free Image Hosting at www.ImageShack.us



A vacsora végén David ismét elkezdett szülinaposdit énekelni, én meg mondtam, hogy ha már szülinap, akkor itt a torta :)

Free Image Hosting at www.ImageShack.us



Nagy sikert aratott, pedig szerintem leginkább egy óvodás kriszksz-krakszaihoz hasonlít. Na meg azért nem ették az egészet, de úgy a negyede elfogyott.

Este 10 körül ment el a bagázs, de a hangulat megmaradt távozásuk után is :)
Eszti
Hosszú idő óta ma reggel hallottam meg újra, egyik kedvencem volt anno. Most meg nem megy ki a fejemből :) Hallgassátok szeretettel :)

Eszti
Divatos téma manapság, hogy gyerekeket kiközösítenek, bántanak, megaláznak, lenéznek társaik. Tele van vele az internet. Nem újkeletű a dolog, a gyerekek nagyon kegyetlenek tudnak lenni egymáshoz. Én is ki voltam közösítve általánosban, leprásnak hívtak, alig akadt, aki szóbaállt volna velem, aki meg mégis, az csak azért, hogy szavakkal belém rúgjon. Csak Anna volt általánosban az, akit tényleg barátnőmnek hívhattam, s a mai napig ő a legjobb barátnőm.

Én túléltem, manapság viszont divatos megöngyilkolászniuk magukat azoknak, akiket terrorizálnak. Azt hiszem ez arra vezethető vissza, hogy a szülők nem tudnak megfelelően kommunikálni a gyerekeikkel, s nem figyelnek fel idejében (ha egyáltalán felfigyelnek) arra, hogy nagyon nagy a probléma. A szülőnek ilyenkor nagy a felelőssége. (Mondjuk annak a szüleit nem szokta érdekelni a dolog, aki terrorizál, csak azokét, akit terrorizálnak) A gyerek magától nem fogja tudni kezelni a helyzetet, segítségre van szüksége. Az én szüleim mindig ott voltak, amikor ki akartam sírni magam. És látszott, hogy segítenének, de nem tudják, hogyan. Viszont az sokat segített, hogy mindig meghallgattak. Ha egy szülő ismeri a gyerekét, nem pedig csak eléldegélnek egymás mellett, akkor az a gyerek nem fogja akarni megölni magát, mert tudja kommunikálni a helyzetet. Én csak annyiban csináltam volna másképp, mint anno a szüleim, hogy megpróbáltam volna magam átiratni egy másik iskolába, mert ugyan ott sem biztos, hogy jobb lett volna, de az esély meglett volna rá.

Ennek a 8 évnek megvan a maga hatása. Megvolt általánosban, gimnáziumban, s megvan még most is. Az ilyesfajta terrorizálás egy egész életre kihat. Általánosban nem tudtam felemelt fejjel járni. Mindig görnyedten, meredten a cipőm orrát bámulva közlekedtem, ami egyrészt a gerincemnek, másrészt a megjelenésemnek sem tett jót. Gimnáziumban rettegtem az új, akkor még ismeretlen osztálytársaimtól, ezért én voltam az első, aki az osztályból bement, hogy ne a már kialakult társaságba kelljen belecsöppennem. Aztán utánam egy szintén Eszter nevű lány érkezett, s jópofának találtuk, hogy ugyanaz a nevünk. Rögtön úgy is döntöttünk, hogy akkor mi egymás mellé ülünk. S mivel ő nagyon népszerű volt, ez segített nekem abban, hogy fejlődni kezdjek. Szépen lassan megtanultam, hogyan kell magamat kihúzva, felemelt fejjel közlekedni. Nem volt egyszerű, egy jó évembe tellt, de megtanultam. Ebben az első évben a színjátszó körbe is beiratkoztam, ami szintén jót tett az önbizalmamnak. Meg nem gyógyította, de segített az új emberekkel történő kommunikációban. Aztán szépen lassan nyíltabb lettem, s azt hittem, mára már teljesen jól tudom kezelni az olyan szituációkat, amikben az önbizalom is tényező. Mígnem eljött életemben az elmúlt két hónap.

Meg voltam győződve róla, hogy ki akarnak rúgni, bár nem volt semmi írásos bizonyítéka. A munkám jól végeztem, nem volt panasz rám, nem kaptam figyelmeztető e-maileket, csak annyi volt, hogy pár kollegám sugdolódzott. S én természetesen azt hittem, hogy rólam, mert hát mi másról is sugdolódzhatnának. Fokozatosan meggyőztem magam róla, hogy velem nincsenek megelégedve, hogy a helyemre már találtak valaki mást, aki alig várja, hogy átvegye a munkakörömet. Ahogy a sugdolódzás folytatódott, úgy kezdtem el kutakodni. Megnéztem minden számlát, feltúrtam a szóbanforgó emberek számítógépeit, amikor nem látták, néztem az interneten az álláshirdetéseket, hátha hirdetik a pozíciómat. S amikor nem találtam semmit, akkor nem az egyetlen helyes következtetést vontam le, miszerint nem akarnak megválni tőlem, mert jól végzem a dolgom, hanem azt, hogy azért nincs írásos nyoma, mert a könyvelőnk egyik ismerőséről van szó, és nekem már csak akkor szólnak majd, amikor az illető 100%-ban beleegyezik és nekem marad majd két hetem, hogy új állást találjak. Két hónapon keresztül minden este úgy mentem haza, hogy “Richard, engem ki akarnak rúgni”. Richard pedig nem győzte mondogatni, hogy ez biztosan nincs így. Gyomorgörccsel feküdtem és keltem, alig tudtam elaludni, annyira zakatolt az agyam, hogy miért akarnak engem kirúgni, amikor pedig a lehető legjobb formámat hozom.

Aztán két napja Barry, a könyvelőnk és Steve, a főnököm zárt ajtó mögött beszélgettek jó sokáig, s amikor Barry kijött, megkérdezte, van-e felmondási kézikönyvünk. Ekkor igazolva láttam azt, ahogy az elmúlt 2 hónapban éreztem. Megkérdeztem Barryt, hogy kit akar kirúgni. Erre ő elkezdett nevetni és mondta, hogy senkit, csak a biztosításhoz kell, mert ha van, akkor olcsóbb. Persze nem hittem neki. Steve közben elment, én meg gyomorgörcs mellett már szívszorítást is éreztem. Írtam sms-t Richardnak, s mondtam neki, hogy később érek majd haza, mert megvárom, amíg Steve visszajön. Fél hatig ültem a számítógépemnél, mire visszaért. Megkérdeztem tőle, hogy elégedett-e a munkámmal, mert attól tartok, hogy ki akar rúgni. Erre Steve összeráncolta a homlokát, s kiült az arcára a “what the fuck is she talking about?” kifejezés. Megkérdezte, hogy mégis miért gondolom, hogy ki akar rúgni, amikor épp ma dicsért meg engem Barrynek, hogy milyen jól végzem a munkám, s a helyi önkormányzattal is milyen jól leleveleztem a tűzbiztonsággal kapcsolatos papírokat. Mondtam neki, hogy azért kérdem, mert Barry elkérte a felmondási kézikönyvet. Steve megnyugtatott, hogy senki nem akar tőlem megszabadulni. Ekkor átmentem Barry irodájába, őt is megkérdeztem, hogy elégedett-e velem. Mondta, hogy persze, és hogy már megmondta, hogy a biztosításhoz kellett a kézikönyv. S elvitt aztán Chatswoodig, a kocsiban pedig politizáltunk.

Másnap reggel Steve és Barry egyszerre érkeztek. Megálltak az asztalom előtt, Steve pedig fuldokolva a röhögéstől oldalba bökte Barryt és megkérdezte tőle: “Na mit mondasz, megtartjuk még egy hétig?”. S elsütötte ugyanezt a poént mégegyszer a nap folyamán. Barry pedig megmutatta nekem a vonatkozó kérdést a biztosítási űrlapon, s miután befejeztem a fizetéseket, beszélgettünk egy jó hosszút arról, hogy miért is merült fel bennem, hogy ki akarnak rúgni, amikor pedig semmi okom sincs rá. És azt is megkérdezte, hogy miért vártam két hónapot ahelyett, hogy az elején tisztába tettem volna a dolgokat. Mert ő bizony nem látta rajtam, hogy valami nincs rendben. Persze a sugdolódzásokat nem említettem, csak a kézikönyvet meg a zárt ajtót.

A tanulság? Előszöris, ha van kellő önbizalmam, akkor tudom, hogy jól végzem a munkámat és fel sem merül bennem, hogy hanyag munka miatt ki akarnak rúgni. Másodsorban: hiába alakult ki bennem az a reflex, hogy ha sutyorognak, akkor azt csakis rólam tehetik, attól az még egyáltalán nem így van. S ha mindezt tudom, akkor elkerülhettem volna, hogy komplett hülyét csináljak magamból a főnököm előtt. Viszont egy másik régi reflexem is működésbe lépett: “Senki ne lásson rajtam semmit” Ezért gondolom még értetlenebben álltak a kérdésem előtt.

Az ő szemszögükből nézve valami olyasmi lehetett a történet, hogy :”Milyen jól megy most a cég Barry. S látod, Eszter is milyen gördülékenyen intézte a tűzvédelemmel kapcsolatos papírmunkát. Ja, amúgy itt van ez a biztosítás és kell hozzá a felmondási kézikönyv. Eszter csinálja a fizetéseket, neki biztosan van egy példánya, kérd el tőle.” S ennek a napnak a délutánján odaállok Steve elé, és azt kérdezem tőle; “Figyelj, ki akarsz rúgni engem? Mert máskülönben miért kérte volna el tőlem a felmondási kézikönyvet Barry?”

Nem tudom mi a megoldás a terrorizálásra. De azt tudom, hogy kihatással van az ember egész életére, hiába érzi úgy, hogy már túl van rajta. A régi önbizalomhiány a legváratlanabb helyzetekben bukkan elő és kemény munka leküzdeni. Most épp ezt a csatát vívom. Ugyanis nem vagyok annyira megkönnyebbülve, mint lennem kellene. Az eszem tudja, hogy nem akarnak megszabadulni tőlem. S most már nyugodtabbak az éjszakáim. Viszont a régi reflexekből adódóan először azt hittem, csak azért nyugtatgatnak, hogy aztán majd ha megfordulok, jól belém tudják vágni a nagykést.

Piszkosul nehéz küzdelem ez. S míg a másik oldalról nevetségesnek tűnik, innen nézve egyáltalán nem az. Mindenesetre mint mindenből, ebből is tanulok, és igyekszem úgy felhasználni ezt a tapasztalatot, hogy pozitív irányba befolyásolja az életem.
Eszti
Rámjött, hogy lekvárt akarok főzni. Megkérdeztem azt, aki az ismerettségi körömben a legjobb ebben a témakörben, azaz Anna barátnőm anyukáját. Ő olyan hihetetlenül istenifinom lekvárokat tud csinálni, hogy ritkán jut el a lábostól a befőttesüvegig :) Úgyhogy meg is kérdeztem, hogy kell baracklekvárt csinálni. Hétvégén meg megfőztem, és tényleg nagyon finom lett. S most, hogy tudom, hogy a lekvárba csak gyümölcs, cukor és citromsav kell, teljesen átértékeltem a bolti lekvárról alkotott képemet. A maga 48000 hozzávalójával. Anyagilag mondjuk nem éri meg otthon lekvárt főzni, de ízre és állagra, na és nem utolsó sorban egészségre nézve sokkal jobb.
Eszti
Ne csak a családi nyavajgásokról. Eszement egy időjárás van Sydneyben. Richard munkahelyén tegnap délután kettőkor 38 fok volt, de volt olyan pontja Sydneynek, ahol a hőmérséklet a 42 fokot is elérte. Egész sok időt töltöttem a Westfieldben, hogy addig se az én légkondim fogyassza az áramot. Még este is meg akartunk dögleni a hőségtől. Aztán az éjszaka közepén jött a “change”. És hirtelen lehűlt a levegő, fújni kezdett a szél, és reggel már hűsítő 18-20 fokra ébredtünk. Állítólag szerdáig így marad, aztán ismét 40 fölé megy majd a hőmérséklet. Nem tudom, mi a rosszabb. Maga a tény, hogy 40 fok van, vagy az, hogy naponta 20 fokot ingadozik a hőmérséklet. Mert félreértés ne essék, nem szeretem a fülledt meleget, de azt sem, amikor egy nap alatt esik 20 fokot a hőmérséklet és még azt is képtelenség eldönteni, hogy rövid- vagy hosszúujjút vegyek-e föl. És messze nem ez az utolsó ilyen hét. De azért tavasz is lehetne ám. Mert ha az időjárást nézem, akkor 2 napot leszámítva idén nem volt tavasz. Volt tél, volt nyár, meg egy kis ősz is, amolyan gusztustalan európai novemberi időjárásnak megfelelő, de az a szép tavasz, amikor 23-25 fok a hőmérséklet, kevés bárányfelhő úszik az égen, lágy szellő fújdogál néha-néha, a nap pedig mosolyog ránk, na ilyenből volt csak két nap idén.
Eszti
Robertnek, és feleségének, Chris-nek ismét sikerült belopniuk magukat a szívembe. Sajnos még nem tartok ott, hogy szó nélkül el tudjak menni az ilyenek mellett, de már tanulom, hogy hogyan kell, s el fogok jutni oda, hogy fel sem fog tűnni az ilyen viselkedés.

Szóval szombaton volt az évfodulója Richard nagypapájának a halálának. Ebből kifolyólag elmentünk zsinagógába, majd Lilinél, Richard nagymamájánál ebédeltünk. Chris és Keilani (Robert lánya), csak Lilihez jött. Richard próbált néhány fényképet csinálni Keilaniról, hiszen olyan sűrűn azért nem látjuk, meg a nagypapám is szereti nézegetni a fényképeit. Arra lettünk figyelmesek azonban, hogy akármikor megpróbált Ricsi fényképezni, Robert vagy Chris segítőkészen eltakarta a gyerek arcát. Mondtam is Richardnak, elég hangosan ahhoz, hogy mindenki hallhassa, hogy ne fényképezzen, mert mi nem tartozunk azon kiválasztottak közé, akik Keilaniról képet készíthetnek. Aztán nem sokkal később Chris felháborodottan nekirontott Richardnak, hogy túl sokat fényképezzük a gyerekét. Tudomásul vettük, többet nem fogjuk kilopkodni Keilani lelkét a testéből holmi fényképezés által. Bár Simon (anyósom unokatestvére) kifejezetten örülni szokott, ha fényképezzük a gyerekeit, mert szereti, ha vannak jól sikerült képek a csemetéiről.

De a java még csak ezután jött. Robert, miután megette ebédjét, kényelmesen elterpeszkedett a széken, s megkérdezte, hogy akkor mikor is tartjuk mi ezt a Hanuka izét. Mondtuk, hogy 13-án vasárnap este 7:30-kor. Erre elkezdett nyavajogni. Megkérdezte, nem lehetne-e szombaton tartani. Mondtuk, hogy eredetileg akkor akartuk, de az anyósomnak akkor van a céges Karácsonyi bulija. Aztán Robert megkérdezte, hogy akkor nem lehetne-e ebéd a vacsora helyett, mert hát ez a vasárnap este fél nyolc, hááát… Richard mondta neki, hogy Simonék nem érnek rá napközben. (Meg Hanuka mondjuk épp az estéről szól, de ez már csak részletkérdés) Erre megkérdezte, hogy akkor nem lehetne-e eltolni egy héttel. Mondtam neki, hogy egy héttel később már nincs Hanuka. Erre azt a választ kaptam, hogy : “És?”

Namost én belátom, hogy attól, hogy nekem az év legfontosabb ünnepe a Hanuka, még nem várhatom el, hogy másnak is az legyen. De azért azt tiszteletben tarthatnák, hogy fontos nekem, mert itt inkább a Hanukán van a hangsúly, nem a vacsorán. Kíváncsi vagyok, hányszor kérték meg Chris anyját, hogy ugyan tolja már arrébb Karácsony napját, mert nekik nem megfelelő az időpont, amikorra hívta őket.

Az meg még külön érdekessége a dolognak, hogy amikor én hívtam az anyósomat ezügyben, akkor mondta, hogy ha egy mód van rá, legyen inkább vasárnap, mert szombaton a céges buli van. Amikor Robertnek nem volt megfelelő a vasárnap, akkor rögtön elkezdte mondani, hogy ő akkor inkább kihagyja a céges bulit.

Tegnap pedig úgy volt, hogy anyósom átjön hozzánk az este. De aztán telefonált, hogy a nagy meleg miatt mégsem jön. S úgy mellékesen megkérdezte, hogy akkor most maradt-e a Hanuka vasárnapi vacsora. Mondtam, hogy igen. Erre belekezdett valami értelmetlen hablatyba, hogy hát igen, Robertéknek azért nem túl jó az esti időpont, mert hát ugye nemrég költöztek (1 hónapja) és Keilani még nem szokta meg az új házat, és napközben jól elvan, de éjjel még idegen neki a szoba és igyekszik olyan későn elaludni, amilyen későn csak lehet. Én csak annyit mondtam neki, hogy engem nem érdekelnek az okok, el tudják dönteni, hogy el akarnak-e jönni. Ha igen, akkor itt lesznek, ha nem, akkor meg nem, de legkésőbb a 13-át megelőző szerdáig tudni szeretném, hogy mi a válasz. Erre anyósom lemondóan sóhajtott egyet, s mondta nekem, hogy akkor megpróbálja rábeszélni őket. Én azt válaszoltam, hogy nem kell őket rábeszélni, mert saját maguk is tökéletesen el tudják dönteni, hogy itt akarnak-e lenni. S ennyiben maradtunk.

Érdekes, hogy Simonnak két gyereke van és nem okoz problémát neki a vasárnap este fél nyolc. Robertnek meg egy gyereke van és ilyen műsort kell csinálnia. S csinálja ezt a műsort annak ellenére, hogy mindannyian tudjuk, hogy esze ágában nincs eljönni. Ill. az anyósomból még kinézem, hogy van olyan naív, hogy elhiszi, hogy Robert tényleg azért nyavajog ennyit, mert nagyon bele akarja passzítani a programjába ezt a Hanukai vacsorát.

Csak nem tudom, mire ez a nagy ellenszenv Richard iránt. Mert addig, amig ivott, Robertnek semmi baja nem volt vele, kifejezetten segítette mindenben, amiben csak tudta. Csak azóta ilyen vele, amióta komolyan abbahagyta az ivászatot. Én meg teljesen illogikusnak találom ezt a viselkedésformát, szerintem pont fordítva lenne a logikus. Mint ahogy Timothy nevű sógorom viselkedik. Amíg Richarrd ivott, ki tudta volna kaparni a szemét. Amióta józan, azóta nagyon jó a kapcsolatuk, sűrűn hívják egymást minden apropó nélkül, csak megkérdezni, hogy “hogy vagy, milyen volt a napod?”.

Robert ilyetén hozzáállását a Hanukai vacsoránkhoz már Richard sem hagyta szó nélkül, pedig mindig ő az, aki közli velem, mikor Robert viselkedése irritál, hogy hagyjam az egészet a csudába, attól, hogy Roberték így viselkednek, nekünk még nem kell. Emellett azonban ő sem tudott elmenni szó nélkül.

Nem tudom, mi a tanulság, mit kellene levonnom ebből. Hacsak azt nem, hogy legközelebb valód alapot adok arra, hogy megsértődjenek, azzal, hogy nem hívom meg őket. Bár ahogy Richardhoz viszonyulnak, még meg sem sértődnének, csak elégtételt éreznének. Tőlem meg kicsinyes lenne ez a magatartás. Nem tudom, mit kellene tennem, hogy a jövőben javuljon ez a kapcsolat. Nem vagyok abban sem biztos, hogy érdemes-e energiát ölni abba, hogy javuljon, amikor szemmel láthatóan nem akarják, hogy közük legyen hozzánk. Nem szeretek olyan szekér után futni, ami nem vesz fel, ők pedig örömmel néznék a vergődésünket.

Szeretek jóban lenni a családom tagjaival, de lábtörlő nem leszek a családi béke kedvéért.
Eszti
Rendhagyó módon receptes bejegyzés következik, ugyanis tele van a fejem ötletekkel és muszáj rendbe szednem a gondolataimat.

Szóval a leves egyszerű. Csirkehúsleves lesz maceszgombóccal. Csak most fogok sót is tenni bele, az valahogy kimaradt, amikor augusztusban a családomnak főztem :)

Tehát ami a leveshez kell 9 főre számolva (szerintem):

1,5 kg csirkealkatrész
5-6 szál sárgarépa
1-2 szál fehérrépa
néhány marék petrezselyem
kevés gomba
fűszerek

Aztán ez elfővögethet egész éjszaka.

Ami a maceszgombóchoz kell:

Kettőnkre 3 tojással szoktam számolni, úgyhogy 9 főre kell 12-15 tojás (inkább 12 és csinálok kisebb gombócokat), 4 evőkanál libazsír, só, bors, gyömbér és annyi maceszliszt, amennyit felvesz. Szerintem kelleni fog legalább egy kiló ennyi tojáshoz.

Tehát ami a leves bevásárlólistáját illeti:

1,5 kg csirke
6 sárgarépa
2 fehérrépa
1 csomag petrezselyem
20 dkg gomba
12 tojás
3 zacskó coarse maceszliszt

Pogácsát is akarok sütni. Ehhez kell nekem:

1 kg krumpli
fél liter tejföl
liszt
2-3 tojás

reszelt sajt
+1 tojás a megkenéséhez

Fánkot hagyományos enni ilyenkor, ezt a receptet találtam rá:

hozzávalók 21 darabhoz:
500 g liszt
2 dl tej
40 g élesztő
50 g porcukor
60 g olvasztott vaj
5 tojássárgája
a sütéshez:
olaj
a tálaláshoz:
porcukor
lekvár
olvasztott csokoládé
A cukrozott langyos tejben felfuttattam az élesztőt (kb. 15 perc).
A lisztet egy tálba szitáltam, hozzáadtam az élesztős tejet, az olvasztott vajat és a tojások sárgáját. Fakanállal összekevertem, majd addig gyúrtam a tésztát, amíg sima nem lett (legalább 10 perc).
Letakarva meleg helyen a duplájára kelesztettem (30 perc).
Lisztezett deszkán ujjnyi vastagságúra nyújtottam, és egy kb. 6 cm átmérőjű pohárral kiszaggattam. A fánkokat 10 percig pihentettem.
A fánkok közepét ujjaimmal elvékonyítottam, és forró olajban először az egyik oldalukat (kb. 3 perc), majd a másikat (1-2 perc) megsütöttem. (Az olaj ne legyen nagyon forró, mert kívül megég, belül meg nyers marad a fánk.)
A fánkokat papírtörlővel fedett tányérra szedtem. Porcukorral megszórtam, és lekvárral tálaltam. (Én olvasztott csokival ettem. Tudom, ez nem annyira szokványos, de így szeretem. :)

Aki tud egyszerűbbet, szóljon :)

Ezen kívül pedig még egy Menóra alakú tortát is akarok sütni, aminek az alapjául egy könnyű csokitortát szeretnék, és azt szeretném egy édes krémmel kiszínezni.

Ezt a receptet gondoltam:

7 tojás fehérjét kemény habbá verünk, hozzá adunk 7 e.k. kristálycukrot és tovább verjük vele ,majd a 7 tojás sárgáját adjuk hozzá ezzel is tovább verjük.6 e.k.lisztet 1 e.k. kakaóport fél cs.sütőport hozzá sitálunk
fakanállal bele emelgetjük.(kevergetni nem szabad) Zsírozott,lisztezett formába öntjük,megsütjök.

De most, hogy így írom, már látom, hogy ez rengeteg. A fánk és a torta marad, a pogácsát ki fogom hagyni. De rendhagyó alakú fánkot fogok sütni.
Eszti
Ha már említettem az előző bejegyzésben…

Szóval Richard úgy gondolta, hogy ideje lenne összeröffenteni a családot. Ő Karácsony napjára gondolta, de mondtam, hogy akkor inkább csináljunk Hanukát, mert az a kedvenc ünnepem és nemsokára itt lesz. Belegyezett, úgyhogy körbe is telefonáltuk a családot. Én az anyósomat és Lilit hívtam fel, akik kitörő lelkesedéssel fogadták a meghívást. Aztán Richard felhívta Robertet, Timothyt és Simont, ebben a sorrendben. Robert kimérten csak annyit mondott, hogy majd meglátja, eljönnek-e. Timothy az anyjához hasonló lelkesedéssel mondta, hogy természetesen nem csinál programot arra a vasárnapra és feltétlen itt lesz. Simonék hasonlóképp.

Mondjuk nem számolok azzal, hogy Roberték eljönnek, úgyhogy elég lesz 9 főre készülnöm – ami nálam azt jelenti, hogy 18-ra fogok :) Richard szerint mindig az orosz hadseregre számolok, amikor vendégségre készülődöm :)

Először csak falatkákat, süteményeket gondoltam, de Richard azt mondta, hogy ő vacsorára hívott mindenkit. Abban maradtunk a végén, hogy én csinálom a levest és az édességeket/sósságokat, ő pedig a főételt.
Eszti
Végre megoldódott a problémám, bár az aláírt papírokat még mindig nem kaptam vissza. Viszont egy dicséretet kaptam a szóban forgó tanonctól :) Miután látta a fizetési papírján, hogy megkapta a július óta felhalmozódott differenciát, felhívott, hogy megköszönje, s mondta, hogy jó érzés, hogy én törődök ezzel, nem úgy, mint az elődöm, Eva. Ez azért jólesett :) Annál is inkább, hogy megint kezdek paranoiás lenni. Hm. Vagy engem tényleg üldöznek? Egyre inkább azt érzem a munkahelyemen, hogy ki akarnak fúrni a helyemről, de semmilyen írásos nyoma nincs, pedig kutakodom rendesen. De végülis amikor Evától szabadultak meg, akkor is azt éreztem, hogy tőlem akarnak, s én még nem kaptam fegyelmi e-mailt sem, míg Eva kapott dögivel. De túl sokat sutyorognak túl sokan és ez egyre kevésbé tesz jót nekem. De már csak két hétvége, és a harmadikon itt a Hanuka-partink, s az ilyenekre való készülődés mindig jót szokott tenni.
Eszti
Sikerült egy jó bonyolult ügy kellős közepén találnom magam. A munkahelyemen én foglalkozom a villanyszerelőtanoncok papírmunkájával. A képzésük úgy épül fel, hogy 3 éven át heti egyszer el kell járniuk elméleti képzésre a TAFE-re és a negyedik év az csak gyakorlati év, a végén egy hatalmas vizsgával. Amikor meg nem TAFE-en vannak, akkor dolgozniuk kell egy engedéllyel rendelkező villanyszerelő mellett és persze az ő felelősségük, hogy találjanak munkahelyet és meglegyen a 4 év gyakorlat mire végeznek. Máskülönben nem kaphatnak engedélyt.

Namost, hogy egyszerű legyen az életem, adva van egy tanonc, aki 3 hónapot dolgozott valahol, mielőtt hozzánk került, de az alatt a 3 hónap alatt nem járt TAFE-re. Azonban mikor kezdett nálunk 2006-ban, akkor nem volt érkezése említeni ezt a három hónapot. 2007 nyarán szólt róla először, amikor nem kapta meg a másodéves bérét augusztus elején, amikor kellett volna. Ekkor írt az elődöm, Eva, az illetékeseknek, s az Oktatási Minisztérium módosította a kartonját, viszont erről vagy nem írt levelet, vagy Eva elhányta. Akárhogy is, nincs erről dokumentum a gyerek nálunk vezetett anyagában. Ma a fél napot a telefonon töltöttem. Először felhívtam az Apprenticeship Centre-t. Ez a mindenféle tanoncok papírmunkájára létrehozott szervezet. Létrehozzák és megszüntetik a tanonc-jogviszonyt, küldenek kitöltendő nyomtatványokat ösztöndíjakhoz, béremelésekhez, állami támogatásokhoz stb. Az itteni emberem azonban természetesen házon kívül volt, mint mindig, a legutóbbi e-mailem ezt feszegető részére meg elegánsan nem válaszolt. Ezt követően felhívtam az Oktatási Minisztériumot, akik megerősítették, hogy Nem október végén kell végeznie, hanem július végén. Ígérték, hogy a levelet is kiküldik. Eztán felhívtam a TAFE-t, hogy megkérdezzem, mikor lett negyedikes. Namost a TAFE-n körbe-körbe járok. Csak hogy egyszerűbb legyen a dolog, a gyerek januárban TAFE-t váltott, ám mindezidáig nem sikerült az ehhez szükséges papírmunkát elintéznie, emiatt az új helyen nem látják az anyagát a rendszerben. Az a hölgy, aki elkezdte ezt az egész párbeszédet átirányított a tanszékvezető tanárhoz, aki persze nem tudta megmondani, hogy hanyadéves a srác. Viszont az egyik ügyintézője visszahívott, ami csak arra volt jó, hogy megtudjam, ő pont annyira nem tudja, hogy mi a helyzet, mint én, de megadott egy számot, ahol megkérdezhetem, hogy hanyadéves bért kell utalnom neki. S ez a szám annál a hölgynél csöngött, aki a tanszékvezetőhöz irányított.

Visítani tudnék. Ahogy látom, amíg a srác nem adja vissza az aláírt papírokat, nem fog az ügye előrehaladni. Pontosan egy hónapja adtam oda neki. Mindent kitöltöttem előre, neki csak dátumot és aláírást kellene produkálnia és máris előre mozdulna az ügye. De egy hónapja nem képes aláírni 2 db A/4-es lapot. Panaszkodni viszont nagyon tud, hogy nem jó a fizetése.
Eszti
Vargak naplóbejegyzése megihletett. Én is jóideje rágódom a kérdésen. Én, egy hosszúnak nem mondható, bár nekem hosszúnak tűnő, drágának sem mondható, de azért nem is olcsó, rengeteg papírmunkával járó vízumprocedúra után kerültem ide, s az esküvő után 6 hónappal döntöttek, hogy akkor két évre kapok ideiglenes vízumot, aztán majd meglátjuk, hogy komolyan gondoltam-e a házasságomat. Mások meg fizetnek annyit az embercsempészeknek, hogy abból már kijön egy rendes vízum díja, idejönnek, s mert messziről jött ember azt mond, amit akar, Kevin Rudd jól megsajnálja őket, s kígyót-békát kiabál arra, aki fel meri vetni, hogy esetleg nem mindenki az, akinek látszik. S röpke 6-12 hónap leforgása alatt “szerencsétlen” menekültek állandó lakosi vízumot kapnak. Míg ugye annak, aki a szakmájára alapozza a bevándorlását, sokszor ügyintézőt sem jelölnek ki ennyi idő alatt. Pedig ez utóbbinak szándékában áll a gazdaságba betenni is, nem csak kivenni onnan. Namost félreértés ne essék, akire tényleg halálbüntetés vár Afganisztánban, mert mondjuk szerencsétlen nőnek született, aztán megerőszakolták, s emiatt halálra köveznék, mert hát azon a vidéken ez a nő hibája, az jöjjön nyugodtan. Vagy politikai üldözött mondjuk. Az kapjon ideiglenes vízumot, mondjuk 2 évre, s nézzük meg, hogy tud-e, akar-e beilleszkedni ebbe a társadalomba. De azokról megvan a véleményem, akik még be sem tették ide a lábukat, de már alapjaiban változtatnák meg Ausztráliát, morgolódnak, hogy nincs minden szobában tévé a büntetőintézetben, mennének az emberijogi főbiztoshoz, hogy nincsen légkondicionálójuk stb. stb. Ja és természetesen mobiltelefonon tartják a kapcsolatot a határőrséggel, mert hát az így dukál.

Csak tudnám, miért vannak még olyanok, akik nem a csónakot választják, ha le akarnak ide telepedni…
Eszti
Ismét érdekes témára bukkantam yahoon. A lényege az, hogy megtiltanák a tévézést a 2 év alatti gyerekeknek és napi egy órát engedélyeznének a 2-5 éves korosztálynak. Az irányelvek az óvodákra/bölcsödékre vonatkoznának elsősorban, de a szülőknek is melegen ajánlják, hogy ne engedjék az említett korosztályú gyerekeket tévét nézni. Ezt a gondolatmenetet tovább folytatva már csak egy lépés, hogy otthon is kötelező érvényűvé tegyék. Olyan óvodát viszont még nem láttam itt, ahol tévéztették volna a gyerekeket. Az okos kutatók viszont bölcsen megállapították, hogy koncentrációzavarhoz, elhízáshoz és látási problémákhoz vezet az, ha a kicsik tévét néznek, azonkívül beszédkészségüket is rontja.

Szerintem több problémára osztható a kérdéskör. Előszöris túl sokat akar előírni az állam a polgárainak. Lehet, hogy rossz döntést hoz a szülő, amikor leülteti az egyéves gyerekét a tévé elé mesefilmet nézni, de hadd legyen már döntési szabadsága. Nincs egyetemes útmutató arra, hogyan lehet jól gyereket nevelni, nehogy már törvényt szabjanak erre is.

A másik probléma pedig maga a tévénézés. Van olyan szülő, aki máshogy nem bír a gyerekével, mert nem elég erélyes, hát leülteti tévét nézni. Az én egyik másodunokatestvérem meg nem tart tévét otthon. És három gyereke nőtt fel így. Ill. a harmadik felnövekedése még csak folyamatban van :)

Mint mindenben, ebben is meg kell találni az egészséges egyensúlyt. Arra kell figyelni szerintem, hogy milyen tematikájú műsorokat mennyi ideig néz a gyerek, ha van otthon tévé. Mindenesetre nagy igazság van abban, hogy minél kevesebbet tévézik a gyerek, annál jobban fejlődik a fantáziája. Csak nehéz az olvasást megszerettetni a gyerekekkel. Az egészen kicsik persze nem tudnak még olvasni, de az esti meséket szeretik, meg képeskönyveket is imádnak lapozgatni. Ha látnak némi táncikálós gyerekprogramot, az szerintem nem válhat kárukra, de persze ezt sem kell túlzásba vinni. De lássuk be, hogy egy csecsemő egész sokáig nem a műsorral van elfoglalva, hanem azzal, hogy egyen meg aludjon, megtanuljon járni, beszélni stb. Ha a képernyő előtt ragadnak ahelyett, hogy kimennének játszani, az elsősorban a szülő hibája. Egészen kicsi korban még arra lehet nevelni a csöppséget, amire csak akarjuk. Ha a szülő tévénézővé akarja nevelni a gyereket, akkor nyilvánvalóan sokat fogja tévéztetni. Ha meg inkább fantáziadússá, akkor több könyvet fog a kezébe adni, mint DVDt.

Azt is mondja az okos felmérés, hogy erőszakosak lesznek a gyerekek a sok erőszakos rajzfilmtől. Akárhányszor hallom ezt a kijelentést, mindig nevethetnékem támad. A Tom és Jerrynél igazán nem kell erőszakosabb rajzfilm, ütik-vágják szegény Tomot, mindig a szerencsétlen macsek húzza a rövidebbet, mégis tegye fel a kezét, aki tömeggyilkos lett attól, hogy nevetett, amikor emeltnyi magas púpok lettek szegény Tom fején. Vagy vegyük például a Hófehérkét. A gonosz mostoha megmérgezi a hercegnőt. Ez is színtiszta erőszak. S ha nagyon akarom, akkor a királyfi nekrofil, mert halott nőt csókolgat :) Vagy az Óz, a nagy varázsló? Érdekes módon a gonosz boszorkányok ellen sosem ágálnak az ilyen “kutatók”, mindig csak a Dragonball-féle rajzfilmsorozatokat vetik alá kritikának.

Van érv a tévé mellett is és ellen is bőven. Mellette szól, hogy a szülő kicsit nyugton ülhet, míg a gyerek a képernyőt bámulja, vagy tud végezni egy kis házimunkát, a gyerek élvezi a zenés-táncos-ugrálós műsorokat. Ellene szól, hogy nem mi neveljük a gyereket, hanem a tévé, ha túl sokat nézi. S az is vitathatatlan, hogy jobb, ha a szabadban játszik, mint az, ha bent üldögél a szobában. A fantáziája és a szókincse is sokkal nagyobb lesz, ha a tévé nem képzeltet el vele mindent. Emlékszem, nagynéném mesélte, hogy amikor ő gyerek volt, akkor a barátnőjével olvasták a Nemo Kapitányt. A végén megpróbáltak egy hajót építeni a kerben, úgy, ahogy ők képzelték el. Leveleket, gallyakat, minden egyéb kerben fellelhető anyagot használtak. Aztán az egyik nagybácsi megjelent, s megkérdezte, mit csinálnak. Mondták, hajót építenek. S másnap a nagybácsi beállított egy hajómodellel. Ő jót akart, de a nagynéném és a barátnője is csalódott volt, mert ők nem ilyennek képzelték a hajót.

Másodunokatesóméknál, ahol nincsen tévé, hihetetlenül fantáziadúsak a gyerekek. A középső lánya, akinek a blogja sunhorse néven kint is van a bloglistámon, annyira jól tud írni, hogy 15 évesen második helyezést ért el a helyi novellaíró versenyen.

Nálunk, ahol volt tévé is, de inkább az olvasást bátorították, mind a ketten szeretünk olvasni az öcsémmel.

Tehát ami az én véleményemet illeti, tévéztetni csak módjával, jobbat tesz a gyereknek, ha inkább olvas vagy velünk játszik. Ha tévéztetjük, akkor ne sokat, inkább valami jó mesefilmet vagy Wiggles-szerű táncikálósat, ha meg már nagyobb, akkor a szintjének megfelelő ismeretterjesztőeket. Ha meg könyvet adunk a kezébe, akkor olyat, amit élvez is, de a szókincsét is bővíti. S aztán ha már van szókincse, akkor jobban lehet fókuszálni arra, amit élvez.
Eszti
Aláíráshitelesítés miatt szükségem van rájuk. Írtam e-mailt nekik, nem válaszoltak. Hívtam többször, nem vették fel. Ma végre sikerült beszélnem velük. Bár hogy minek ülnek ott, azt nem tudom. Miután a két vezetékes szám ismét nem vette fel, felhívtam az ügyeleti számot, ahol egy szimpatikus férfihang a lehető legkedvesebb modorban közölte, hogy nem tudja a választ a kérdéseimre, és megadta az általam már ezerszer hívott számokat, hogy hívjam azt, ott biztos tudnak segíteni. Na, most valami csoda folytán felvette egy sokkal kellemetlenebb női hang. Mikor megszólaltam magyarul jól letorkolt angol, hogy beszéljek angolul. Végülis én vagyok a hülye, miért feltételeztem, hogy a Magyar Konzulátuson beszélhetek magyarul. Akkor nosza nekifutottam újra, immáron angolul. Feltettem a kérdéseimet, és mindegyikre azt a választ kaptam, hogy nézzem meg az interneten. És gondosan hozzátette minden egyes válasz után, hogy ugyan a honlap magyarul jelentkezik be, de a bal felső sarokban átválthatok angolra. S a vicces a dologban az, hogy az engem érdeklő információkat csak úgy lehetett megtalálni, ha átváltottam angolra. Bár lehet, hogy csak én voltam a béna. De még így sem találtam meg minden kérdésemre a választ, úgyhogy jövő héten újra próbálkozom. Vagy feladok egy ajánlott levelet a konzulnak. S igyekszem majd angolul írni, nehogy szegénynek az anyanyelvén kelljen megszólalnia.
Eszti
Úgyhogy megosztom veletek :)

Eszti
Így nézett ki Sydney ma reggel:



További képek itt.
Eszti
Lehet, hogy lassan elkezdem nézni az ablakból, hogy mikor jön értem a fekete autó, amiben azok ülnek, akik majd kérni fognak tőlem valamit. Nem, nem vagyok paranoiás. A fürdőszoba ablakunkra fel akartunk szereltetni egy ventillátort, ami kifújja a zuhanyzás során felgyülemlett gőzt. Megkérdeztük az azóta az épületből már elköltözött közös képviselőt, hogy mi ennek a módja, milyen engedélyek kellenek. Azt mondta, hogy ó, hát semmi, mert a házban már két másik embernek is van ilyenje, így nem problémás a dolog, csak kerek legyen az a része, ami az udvarra néz. Így is cselekedtünk. Kivágattunk egy lukat az ablakunkon, beszereltük a ventillátort és nagyon örültünk a végeredménynek. Ez volt két hete. Tegnap kaptunk egy levelet a Strata-tól, miszerint minden olyan változtatás engedélyköteles, ami a ház egységes kinézetét megmásítja, s mint értesítve lettek, mi felszereltünk egy ventillátort, ami kívülről is látszik, úgyhogy legyünk szívesek leszerelni, míg a papírmunka el nem intéződik. Én első felindulásomban egy anyázós e-mailt akartam írni a megadott címre, de Richard azt mondta, és igaza volt, hogy azzal nem megyünk semmire. Ő leült, és indulatmentesen írt egy nagyon udvarias levelet, hogy természetesen szeretnénk minden előírásnak eleget tenni és elnézést kérünk, hogy ezt engedély nélkül beszereltük, de úgy tudtuk, hogy ez nem engedélyköteles, és örülnénk, ha találnának egy olyan módot a papírmunka elintézésére, hogy annak időtartamára ne kelljen kiszerelni a ventillátort, hiszen nem kevés pénzt öltünk bele és nem szeretnénk, ha a luk ott tátongana az ablaküvegen. A választ még várjuk.

Viszont olyan késztetésem van lemenni ahhoz a két emberhez, akiknek van ilyenjük, és megkérni őket, hogy ugyan mutassák már meg az erre kapott engedélyüket. Továbbá arra is erős késztetésem van, hogy írjak egy névtelen levelet a Strata-nak, hogy x, y és z szomszéd az erkélyen szárítja a mosott ruhát, ami köztudottan tilos. És ugyanabban a névtelen levélben kérném, hogy lépjenek fel erőteljesebben a tizes számú lakással szemben, akik a májusi utolsó felszólítás óta nem cserélték vissza az ezüst színű kilincsüket arany színűre. Továbbá szívem szerint kérvényezném azt is, hogy a mellettünk levő lakás szerelje le az ajtajáról a szúnyoghálóját, mert senki másnak nincs és így megbontja a ház egységes kinézetét.

Mindezt persze nem fogom megcselekedni. De nagyon erős késztetésem van rá. Mindenesetre aljas dolognak tartom, hogy nem átjön a szomszéd, akinek baja van a ventillátorunkkal, hanem egyből megy feljelentgetni és még csak azt sem tudom, kitől jön az áldás.
Eszti
Nagyon elvadult a fórum és értékes emberek sorra hagyják ott. Hayim már az első ilyen kör után úgy döntött, hogy nem kér ebből a légkörből. Most pedig Andris&Ildi meg Gio is otthagyták. Hori is úgy döntött, hogy inkább törölteti az összes hozzászólását, pedig amikor nem a politikáról nyilatkozott, akkor a legsegítőkészebb emberek egyike volt.

Kár érte, nagyon kár. És ehhez elég volt egyetlen olyan ember, aki minden kérdést magadfajta-magunkfajta tézisre vezet le. Még azt is elegánsan lezsidózta, aki pedig tizet teszek egy ellen, hogy nem az, csak másképp merészelt gondolkodni, mint ő.

Korábban ugyan megfogadtam, hogy nem írok a blogomba erről a témáról és nem barmolom szét vele a saját naplómat, de most muszáj kiírnom ami bennem van. Legfeljebb majd gyorsan írok még annyi hozzászólást, hogy elkerüljön ez a tetejéről.

17 éves korom óta vágytam Ausztráliába. Volt másfél évig egy ausztrál levelezőtársam. A kapcsolatunk ugyan megszakadt, de Ausztráliától nem bírtam elszakadni. Egyfolytában azt hajtogattam, hogy márpedig menni fogok, ausztrál térképekkel és fotókkal tapétáztam ki a szobám, a munkahelyem falát, a képernyővédőm is döntően Sydney-i képekből állt. Minden vonatkozó cikket elolvastam, kutakodtam az interneten lehetőségek után. Amikor 20 évesen Kaposváron jártam főiskolára, sokat jártam a könyvtárba. A kezembe akadt egy magazin, amiben volt egy utalás a primlistásra. Megnéztem az interneten, mi is ez, és ekkor találtam rá az Ausztrália témájú levelezőlistára. Gyorsan fel is iratkoztam és a kezdők naívságával milliónyi hülye kérdést tettem fel, amit mind türelmesen megválaszoltak. Aztán kezdtünk túl sokan lenni egy levelezőlistához. Pezsgett rajta az élet, ekkor Tib és Zoli a levelezőlistát fórummá változtatta, ami már tudta követni az eszmecserét. Csupa segítőkész, nyílt ember iratkozott fel. Rengeteg találkozót is szervezett a csapat, ami mindig fantasztikus hangulatban telt. Emlékszem, egyszer még egy hajón is voltunk. S még arra is figyeltünk, hogy a találkozóról készült képeket jelszóval védve töltsük fel, mert sokan voltak, akik nem szerették volna, ha a családjuk/munkahelyük tudomást szerzett volna a kivándorlási terveikről. S ha valaki nem volt a találkozón, csak látni szerette volna a képeket, akkor csak akkor kapta meg a jelszót, ha amúgy rendszeres hozzászóló volt és tudtuk, hogy kicsoda.

Hét év telt el azóta, hogy ráakadtam erre a listára. 2007-ben megjelent egy új arc. S nem egészen két év alatt sikerült elérnie, hogy a lista Ausztrália helyett valami teljesen másról szóljon, s hogy azok is inkább megszüntessék a regisztrációjukat, akik azelőtt éveken át hasznos tanácsokkal látták el a kérdezőket.

Sajnálom, hogy ilyenné vált ez a fórum. Már nem élvezet olvasni. Régen pedig imádtam, és sok értékes emberről maradtam volna le, ha nem csatlakozom hozzá. És néha segíteni is tudtam annak, aki kérdezett. Most meg ha felmerül egy-egy bátortalan kérdés Ausztráliáról, azt inkább észre se veszik a fórumozók, hanem szimplán átugorják és folytatják a zsidózást ott, ahol abbahagyták előző nap.

Ez a lista már soha nem lesz olyan, mint régen volt. Zoli most moderáltatni akarja azzal a kitétellel, hogy aki a moderátort bírálja, az letiltásra kerül. Így viszont nem lehet működőképes egy olyan fórum, ahol a hozzászólók többsége képpel is vállalja saját magát. Eddig épp a családias légkör miatt tudott jól működni, és mert mindenki tudta moderálni magát.

Hozzászólni nem hiszem, hogy fogok még valaha is, de olvasni azt fogom, s ha valakit érdekes és értékes embernek tartok, azzal fel fogom venni a kapcsolatot e-mailben, feltéve hogy meg van adva az elérhetősége.
Eszti
Tegnap jó korán lefeküdtem, fél tízkor már aludtam. Reggel időben keltem, volt időm kényelmesen elkészülni, nem kellett kapkodnom. Aztán indultam a vonathoz. Mikor a benzinkúthoz értem a sarkon, akkor már láttam, hogy valami nagyon nem stimmel az állomáson. A parkolóban embertömeg volt, a környékén pedig citomsárga és narancssárga mellényes emberek beszélgettek egymással. Közelebb sétálva láttam, hogy ki van nyilazva, hogy a vonatpótló busz honnan indul és kígyózó sorok álltak ott. De ami még érthetetlenebbé tette a dolgot, az az volt, hogy a vonatok jártak. A kijelzőkön semmi szokatlan nem volt, azok a vonatok voltak kiírva, amik ilyenkor szoktak menni. A kapuk azonban nyitva voltak és persze sehol nem lehetett látni CityRail alkalmazottat, hogy meg lehetett volna tudni, mi is történik. A hangosbemondón se mondtak semmit, csak a szokásos információkat: “Az egyes vágányra érkező vonat kocsiszínbe megy, utasokat nem szállít” “Az iskolásokat figyelmeztetjük, hogy táskáikkal ne barikádozzák el a vonat ajtaját” “Nagyobb csomagokkal közlekedő utasainknak ajánljuk, hogy a szélesebb kaput vegyék igénybe” stb. stb. Ettől nem lettem okosabb. Viszont a kijelző szerint a 7:53-as vonatom időben indult a szokott vágányról, hát odasétáltam a szokott vágányhoz. Ekkor volt 7:47. Ilyenkor már az a vonat szokott ott állni, ami kocsiszínbe megy, 7:50 körül szokott kigördülni. Na, most üres volt a vágány. A szemben lévő vágányon ilyenkor már az a vonat szokott állni, ami minden állomáson megáll a city-ig. Na, most az is üres volt, majd beállt oda egy üres intercity vonat, álldigált pár percet, majd továbbment. Eljött 7:52 és ekkor tűnt csak fel az a vonat, ami kocsiszínbe szokott menni ilyenkor. Gondoltam, ebből már biztos nem lesz 7:53-as indulás. Viszont megláttam, amint a hármas vágány felé tart a késésben lévő intercity, ami a CBD előtt csak Eppingnél és Strathfieldben áll meg. Na, gondoltam ez pont jó lesz nekem, igaz, hogy az Epping-Chatswood járattal menni hosszabb időt vesz igénybe, mert még Eppingig is el kell jutni, de az legalább jár. Gondoltam megpróbálok átrohanni. Ha elérem jó, ha nem, így jártam. Felrohantam a lépcsőn, átrohantam a másik lépcsőhöz, lerohantam és pont akkorra értem oda, amikorra megállt a vonat. 20 perccel később értem Chatswoodba, mint szoktam. A kilenc órás munkakezdéshez képest csak 2 percet késtem, de ahhoz képest, hogy általában 8:35-8:40 körül szoktam itt lenni, egész sokat.
Eszti
Épp ezért képet sem teszek fel róla.

Nem szeretem a sütőmet, mert túl erős. Ha a recept 180 fokot ír és én 150-re állítom, még az is túl erős. Ennél alacsonyabb hőfokon viszont nem lehet kenyeret sütni. Legtöbbször szénné égeti a tetejét, a közepe meg nem sül át rendesen. Próbáltam már úgy, hogy forró levegősre teszem, alacsonyabb hőfokon. Úgy is, hogy alsó-felsőre szintén alacsonyabb hőfokon. Próbáltam már variálni, hogy a sütőn belül alulra, középre meg felülre teszem. Tettem már alá vizet, hogy gőz is legyen benn. S eddig csak egyetlen fehér kenyér lett olyan, amilyennek megálmodtam, a barcheszeim soha. Akinek van tapasztalata ebben, tudna nekem tanácsot adni, hogy hogyan lehet mérsékelni az erősségét a sütőnek? Mert egyfolytában csalódást okoz minden, amit kisütök. Még a brownies is, ami pedig a régi sütőmben mindig tökéletes lett, és amiről azt hittem, nem lehet elszúrni. Az a problémám, hogy most már túl vagyok azon a szinten, hogy “mindegy hogy néz ki, csak finom legyen”.

De felteszem ide a tavalyi barcheszt, az legalább szemet gyönyörködtető :)

Free Image Hosting at www.ImageShack.us

Eszti
Jimmy Kimmel népszerű talkshow-t vezet az Egyesült Államokban, csak valahogy Matt Damon-ra sosem jut idő:



Hosszú ideig Sarah Silverman humorista volt a barátnője. Úgy 5 évig, ha jól tudom. Egyszer ezzel lepte meg őt születésnapjára:



És ezt válaszolta rá Jimmy:



Egyszerűen megunhatatlan ez a két klip. És még mindig annyira röhögök rajta, mint amikor először hallottam :)
Eszti
Mindenkinek, akit érint, kívánom, hogy a jók könyvébe kerüljön és édes legyen a következő éve. Holnap lesz Rosh Hasana első napja, Tisri hónap elseje, azaz a zsidó újév.

Idén másfajta barcheszt sütök rá, mint tavaly. Felkutattam az internetet édes barchesz receptek után. Nagyon sok nagyon finomat találtam. Vasárnap dagasztottam három adagot. Csak kettőt akartam, de elnéztem az adagolást és sokkal kevesebb élesztőt tettem az egyikbe, mint kellett volna. Nos ezt az egyet kisütöttem. Nagyjából átsült, csak a közepén egy közepes gombócnyi nagyságú tészta maradt nyersen. Ma este fogom kisütni azt a kettőt, amiben már nem szúrtam el az élesztő adagolását. Ha szép lesz a végeredmény, felteszek róla képet ide, ha nem, akkor tudni fogjátok, hogy elszúrtam a fonást :)

Rosh Hasana kétnapos, elvileg az összes étkezés előtt kellene mézbe mártott barcheszt enni, s minden étkezésre két teljes barcheszt biztosítani, de nekem fölösleges ennyit sütni, mert csak az első nap vacsorára gyűlik össze a család.

Két nagyon fontos eleme van étkezésileg Rosh Hasanának, a méz és az alma. Étkezés előtt mézbe mártott almát és mézbe mártott barcheszt kell enni. S mindent, de mindent, ami édes, mert édes évet szeretnénk.

Nemrég a családom itt járt két hétre, elmentünk Gold Coastra is. Megnéztük ott a Currumbin Wildlife Sanctuary-t, s mellette volt egy bolt, ahol csak mézet árultak. A közepén hatalmas bödönökben ki volt rakva az összesfajta méz, amit árultak, a tetejükön volt egy pumpa, mellettük pedig rengeteg műanyagkanál. Végig lehetett kóstolni az összeset, mielőtt kiválasztottuk, melyiket akarjuk megvenni. Valami istenifinomat sikerült találnunk, vettünk is rögtön egy kilót belőle. Sokkal finomabb az íze, mint bármelyik méznek nevezett utánzmánynak a két nagy áruházláncban. Mondanom sem kell, ebből a mézből tettem a kalácsba, s nagyon jó íze lett a próbadarabnak, amit kisütöttem. Mármint az a része, ami nem maradt nyersen :)

Egyébként mostanság teljesen rákaptam a kenyérsütésre. Múlt szombaton sütöttem egy fél kiló fehérkenyeret. Nem igazán volt ideje kihűlni neki, nagyon hamar elfogyott :) Richie szereti a friss, ropogós fehérkenyeret, s a sajátomban legalább tudom, hogy nem az adalékanyag, hanem a liszt a fő hozzávaló.

Amúgy imádok dagasztani, de tényleg. Valahogy élvezem, amint a kezem alatt abból a ragacsos masszából szép rugalmas kenyértészta formálódik. S hozzá még az élesztő illata… Hmmm… Valami mennyei :) És most már rendesen megtanultam, hogyan kell bánni a ragacsos masszával, nincs már tele vele a konyha, mint volt akkor, amikor csak ismerkedtem a kenyérsütés rejtelmeivel. A következő az lesz, hogy megtanulom, hogyan kell a kovásszal bánni. Azt hallottam, abból sokkal finomabb, lágyabb kenyér lesz, mint az élesztőből. – Ez akár újévi fogadalomnak is minősülhet, nem? :)

S most mindenki boldog körülöttem :) Csilla barátném átment a vizsgáin, s a munkamódszer-átadás után már egyedül fog villamost vezetni. Judit barátném férjhez ment két hete, a másodunokatesóm meg október végén nősül. Tehát most csupa szép és jó minden :) Én meg szeretek élni :) És a születésnapom is mindjárt itt lesz :) Persze előtte azért még lemegy az összes főünnep :)
Eszti
Kezdem jobban megismerni saját magam kollegám, Patrick által.

Pár hónapja Elmina nevű kolleganőm talált 250 dollárt egy arhiválódobozban, amikor az iratokat selejteztük. Most találta elkérkezettnek az időt a könyvelőnk, Barry, hogy elköltsük ezt az összeget és Elminával közösen rendeltek egy Thai étteremből ebédet a kollektívának múlt péntekre. Nekem kellett körbejárnom és mindenkit meghívnom. Szépen sorban oda is mentem mindenkihez, ahogy az irodák jönnek egymás után. De Patrick valahogy kimaradt. Ez pénteken derült ki, amikor nem volt ott az ebédnél. Hívtuk hát akkor, amikor észrevettük, hogy hiányzik. Ő viszont közölte, hogy őt nem hívta senki, s hozta magával az elemózsiáját, s nem vett részt az ebéden. S egész pénteken duzzogott, hogy őt direkt nem hívta meg senki, ennek biztos valami hátsó üzenete van stb. Nem mondtam neki, mert fölösleges lett volna, hogy én abban a tudatban éltem, hogy szóltam neki is. Nos azóta nem köszön nekem reggelente, nem köszön el tőlem, amikor lejár a munkaideje, de akkor rögtön engem hívott, amikor valamit nem tudott megoldani MYOB-ben. Aztán amikor megoldottam neki, akkor azon puffogott, hogy ezt miért nem mondta neki azelőtt soha senki, mármint hogy a problémáját íly módon kell megoldani.

Most mindenesetre látom kívülről azt, hogy én hogy szoktam néha viselkedni, s meg kell hogy mondjam, sokkoló. Igyekszem tanulni belőle, őt meg hagyom, hadd puffogja ki magát, egy idő után úgyis megjön az esze.
Eszti
Ezúttal egy pár perces szösszenet arról, hogy miért is nem kéne a telefonunkat babrálni vezetés közben.



És a viedóválasz rá:



Szerintem sms-t írni színiszta hülyeség vezetés közben. Aki vezet, az tartsa a szemét az úton, ennyi azért minimum elvárható. A telefonálásról vezetés közben meg az a véleményem, hogy akinek van kihangosítója, annak az azon folytatott beszélgetés sem vonja el jobban a figyelmét, mint a rádió vagy az, hogy az utasával beszélget. Kézben én nem tartanám azért.

És egy francia klip, ami életet menthet:

Eszti
Free Image Hosting at www.ImageShack.us



Tegnap este hazafele vezettem. Richard mellettem, kellemesen beszélgetünk. A rajzon E vagyok én M pedig a másik sofőr. Ahonnét kikanyarodok, van lámpa. Nekem piros, így hát várok 2x1 sávos útról kanyarodok 2x2 sávos útra. Jobbra nagy ívben, mert itt ugye másik oldalon zajlik a közlekedés és jobbra kell nagy ívben, balra pedig kis ívben kanyarodni. Zöld a lámpa. Kikanyarodok az Edgeworth David-re a bal szélső sávba, mert az a kanyarodó sáv és a Sherbrook Road-ra kell majd rákanyarodnom balra kis ívben. A jobboldali sáv megy tovább egyenesen. Az Orara Street-ről jön emberünk. Neki nincs nincs lámpája, de elsőbbséget kell(ene) adnia az Edgeworth David-en közlekedőknek. Mint a vakegér kanyarodik jobbra nagy ívben, keresztül a sávokon, körül nem néz, kanyarodna egyenesen elém. Mikor két centire az orrától satufékkel megálltam, akkor vette észre, hogy én is ott vagyok. Mondjuk nem mentem nagy sebességgel, a két utca között tán 100 méter ha van, de attól még körülnézhetett volna az ürge, mielőtt kanyarodott. Miután észlelt engem, szépen besorolt a jobb oldali sávba. Én melléértem és átnéztem a kocsiba, úgyis piros volt a lámpa. Egy ázsiai férfi vezette a kocsit és egy fehér utasa volt. Mereven nézte az utat maga előtt, nem mert rám nézni. Illedelmesen kitette az indexet, hogy át szeretne jönni az én sávomba. Amikor megindult a kocsisor, hagytam helyet magam előtt, hogy beférjen. Úgy okoskodtam, hogy ha már egyszer nem lát a szemétől, akkor inkább én legyek őmögötte mint fordítva. Ő viszont nem mert besorolni elém. Rávillantottam hát, s akkor megindult. A Sherbrook Road és a Burdett Street kereszteződésében van még egy lámpa. Ott a jobb sáv megy egyenesen a bal pedig megintcsak kanyarodik. A lámpa piros volt mindkét sávnak. Nekem egyenesen kellett továbbmennem, ő pedig kanyarodott. Én megálltam a pirosnál, ő pedig simán áthajtott a piros lámpán. Richard csak annyit kérdezett “What the fuck is he doing?” Én pedig csak visszakérdeztem, hogy mégis mit várt azok után, amit a pasas az Edgeworth David-en produkált.
Eszti
Ötleteket szeretnék. Családfakutatás közben megtaláltam az egyik Los Angeles-i másodunokatesóm Facebook-on. Már egy hónapja egymás ismerősei között szereplünk, de még mindig nem írtam neki, mert nem tudom, hogyan kezdjem el a levelet. Tudom, hülye a problémám, de akkor is :) Úgy mégsem kezdhetem, hogy szia, hogy vagy. A rég nem hallottam már rólad sem jön szóba :) Mégis hogyan kell elkezdeni egy levelet, ha egy olyan rokonnak írom, akivel még sosem találkoztam és a nevén és azon kívül, hogy 20 éves semmi mást nem tudok róla? Mert tényleg jó volna megismerni.
Eszti
Itt látható az eredmény:

Free Image Hosting at www.ImageShack.us



Ha nem olvasható rendesen, akkor a következő eredmény jött ki:

18-an válaszoltak arra a kérdésre, hogy egy diplomásnak ismernie kellene-e legalább egyet az angol, német, francia, olasz, spanyol és orosz közül. 17-en válaszolták azt, hogy igen, 1 valaki mondta azt, hogy nem. Ez 94% az igen javára.

Jobban megoszlik a vélemény atekintetben, hogy hányan próbálnának idegen nyelvet tanulni, ha nem lenne nyelvvizsgakötelezettség. 12 válaszadó mondta azt, hogy szerintük a felsőoktatásban résztvevők 30-40%-a tanulná, ami a szavazatok 50%-a. 1 fő mondta, hogy 0-10%, 1 fő szerint 10-20%, megint másvalaki szerint 20-30%, 1 fő szerint 40-50%, másvalaki szerint 50-60%, s a legoptimistább szavazó szerint 90-100%. Ezek a válaszok egyenként a leadott szavazatok 8%-át adják.

Az egynyelvű nyelvvizsga kérdésében 12 szavazat érkezett. 8-an mondták, hogy jobb lenne az egynyelvű nyelvvizsga, 4 ember szerint nem. Ez 2/3-1/3 megoszlást jelent az igen javára.

11 szavazóból 9 szerint nem kellene eltörölni a nyelvvizsgáért járó pluszpontokat a felvételin, 2 szerint viszont el kellene. Ez 81% a nem javára.

Abban a témakörben, hogy el kellene-e törölni a nyelvvizsgakötelezettséget a diplomához, 10 szavazat érkezett. 9-en mondták azt, hogy nem, 1 fő, hogy igen. Ez 90% a nem javára.

Több kommentárt nem fűzök hozzá, épp eleget hablatyoltam már a témáról :)
Eszti
Repül az olaj. Szerencsére nem a fejemre esett, hanem elzúgott mellettem. A történet úgy kezdődött, hogy szombat este rakott krumplit csináltam, ami persze több napra elegendő addag lett. Vasárnap túl sokat ettem belőle, hihetetlenül megfájdult tőle a gyomrom. Gondoltam eszem egy adag joghurtot, hogy segítsen az emésztésben.

Az olajakat a hűtő tetején tartjuk. A legutóbbi használat után az extraszűz olívaolajat sikerült úgy visszatenni, hogy félig a hűtő ajtaján legyen. S amikor kinyitottam, hogy kivegyem a joghurtomat, egyszercsak lepotyogott. Uszkve 7,5 dl olaj és milliónyi cserépdarab lepte el a konyhát hirtelen.

Joghurtot hát nem ettem, ehelyett Richarddal feltakarítottuk a konyhát :) A gyomrom viszont reggelig nem lett jobb.
Eszti
És még mindig nem tudok elszakadni a nyelvvizsgakérdéstől. De abba fogom hagyni, ígérem :) Mindenesetre egy darab kérdést még szerkesztettem, itt található: Click Here to take survey Kifejtős, a válaszadás természetesen anoním, a választ nem használom fel semmire, továbbra is pusztán csak engem érdekel és természetesen nem kötelező senkinek sem válaszolnia, de nagyon örülnék, ha mégis válaszolna valaki :)
Eszti
Szavazást indítok :) Oldalt lehet látni a kérdéseket :) Örülnék, ha minél többen válaszolnátok a kérdésekre. A válaszadás teljesen anoním, az eredményeket nem használom fel semmire, a válaszok pusztán engem érdekelnek, mint reprezentatív felmérés az olvasóim között. Mert az is simán előfordulhat, hogy én látom rosszul az egész nyelvvizsga-kérdést :)
Eszti
Folytatás nyelvvizsga témában.

Még mindig nem hagy nyugodni a dolog. A probléma az, hogy mindenki kifogásokat keres, hogy miért NEM tud nyelvet tanulni. A kedvenceim csokorba szedve:

- Nincs nyelvérzékem
- Sokba kerül
- A Rigó utca csak a pénzért vizsgáztat, a nyelvvizsga nem is a nyelvtudásról szól
- Nincs időm nyelvet tanulni, mert gyereket nevelek
- Nem jó az oktatás színvonala
- Az egyetemeken nem tanítanak nyelvet, milyen alapon várják hát el a nyelvtudást?
- Az Európai Uniónak a magyar is hivatalos nyelve. Miért kellene nekem más nyelvet megtanulnom?

Menjünk szépen sorba a pontokon.

Nincs nyelvérzékem

Nekem meg nincs matek és kémiaérzékem. Mégis megtanultam a kémiát közepes szinten, a matekot meg jóra, igaz több erőfeszítésembe tellett, mint annak, aki úgy született, hogy érti. Anna barátnőm öccse, akiről az előbbi bejegyzésben már írtam, kifejezetten rossz nyelvérzékkel rendelkezik. Vért izzadt, annyit tanulta az angolt, de megtanulta és levizsgázott belőle. Soha eszébe se jutott, hogy ne tanulja meg a nyelvérzék hiányára hivatkozva, inkább több időt töltött vele, hogy sikerüljön végre a fejébe vernie a nyelvet.

Sokba kerül

Már általánosban is oktatnak nyelveket, sőt, manapság egyre több óvoda is nyújt nyelvoktatási lehetőséget. Ha az alapok jók és a gyerekbe az van nevelve, hogy tanulni jó, akkor még különtanár sem kell, úgyhogy a szükéges és elengedhetetlen kiadás az egy jó szótár és a tankönyvek. S tankönyvet ugye nem csak a nyelvórára kell venni. Erre a költségre még rájöhet néhány idegen nyelvű regény és film beszerzése, meg az internet. De ez is megoldható egy könyvtári tagsággal. Csak elkezdeni nem lehet egy nyelvet egyedül, ha az alapok megvannak, onnantól kezdve aki akar, az tud magától tanulni, nincs szükség tanárra.

A Rigó utca pénzéhes

Ezzel véletlenül egyetértek, épp emiatt kell olyan szinten megtanulni a nyelvet, hogy ne fél ponton múljon, hogy megvan-e, hanem bőven a ponthatár felett teljesítsen az illető. Akinek fél-egy pontokon múlik a nyelvvizsgája, az inkább bukjon is meg, mert nem biztos a tudása. Nem lehetetlen megszerezni egy Rigó utcai nyelvvizsgát. Nekem a szóbeli nyelvvizsgám elsőre meglett, hiába voltak pénzéhesek. Igaz mindenért levontak pontot, amiért csak lehetett, egy szemernyi jóindulat nem volt bennük, de egész egyszerűen nem tudták annyira lehúzni, hogy bukjak, pedig nagyon akarták. Az írásbelim csak harmadszorra sikerült, amivel egyet is értek, mert a teszt sosem volt az erősségem.

Nincs időm nyelvet tanulni, mert gyereket nevelek

Akkor biztos a diploma megszerzéséhez szükséges egyéb tantárgyak megtanulására sem jut idő. Érdekes azonban, hogy a főiskolán volt két évfolyamtársam, akik házaspár voltak, két gyerekkel. A fősuli alatt született meg a harmadik. És mind a ketten elvégezték három év alatt nyelvvizsgástól a fősulit.

Nem jó az oktatás színvonala

Tanárja válogatja, de annyi bizonyos, hogy nem azok vannak döntő többségben, akik tudnak tanítani. Ennek tudatában kell az egyénnek saját magát fejlesztenie addig, amíg nem javul az oktatás színvonala. Nem a nyelvvizsga követelményét kell eltörölni, hanem jobb nyelvtanárokat kell képzeni, akik nem csak tanítani tudnak piszok jól, hanem bele is tudják plántálni a gyerekbe, hogy nem azért tanulunk nyelvet, hogy összepuskázzuk az ötöst belőle, hanem azért, hogy kommunikálni tudjunk külföldiekkel.

Az egyetemen nem tanítanak nyelvet

Levelezőn lehet, hogy nem, de nappali szakon biztos, hogy igen. Akárhogyan is, a diplomához csak azt követelik meg, amit érettségiig is simán meg lehetett szerezni. A felvételin már plusz pontok járnak a nyelvvizsgáért. Nehogy már az egyetem tanítson középiskolás anyagot. De ettől függetlenül van lehetőség egyetemen is nyelvet tanulni annak, aki akar. Az okos szövetség pedig okosan el akarja töröltetni a nyelvvizsgáért járó plusz pontokat, mert nehogy már az kerüljön be egyetemre, aki többet tanult és ebből kifolyólag okosabb, hanem ESÉLYEGYENLŐSÉG keretében a félanalfabétáknak is legyen diplomájuk. A legegyszerűbb, ha a születési anyakönyvi kivonat mellé rögtön egy diplomát is nyomtatunk, amikor megszületik a csöppség, csak a helyet hagyjuk ki, ahova a megfelelő szakot beírhatja magának.

Az Uniónak a magyar is hivatalos nyelve

Meg a litván, az észt és a máltai is. De ha szembe jön velünk egy ugyanilyen felfogású litván ember, akkor hogyan lesz abból kommunikáció? Ha meggebedünk se lesz a magyar világnyelv. S akárhogyan is nézzük, az Uniónak az elsődleges nyelve az angol, másodlagos pedig holtversenyben a francia és a német, talán a francia jobb helyen áll, de aztán ennyi. Hiába van 23 hivatalos nyelve az uniónak, nemzetközi kommunikáció csak akkor lehetséges, ha valaki tud ezen három nyelv valamelyikén, vagy pedig van tolmácsa, aki megtanulta helyette ezen három nyelv valamelyikét.


Szóval ha én nyelvtanár lennék, akkor először a nyelvtani alapokat sajátíttatnám el a diákokkal és az alapkifejezéseket/szavakat. Aztán témakörönként megbeszélnénk a különböző szavak jelentését, s amikor már megfelelő a szókincsük, akkor idegen nyelvű regényeket olvastatnék velük és fejezetenként megbeszélnénk az ismeretlen szavakat és elbeszélgetnénk a tartalmáról. Aztán az adott nyelven nézetnék sorozatokat, amik beleférnek a 45 perces órákba. Először idegen nyelven, idegen nyelvű felirattal, aztán a következő órán ugyanazt idegen nyelven, felirat nélkül. Persze akinek kérdése lenne szavak vagy nyelvtan tekintetében, azt megválaszolnám. Mindeközben pedig szereznék az adott nyelvterületről egy testvériskolát, ahonnan minden diáknak lenne egy levelezőtársa, s mondjuk a legjobb 10 diák ösztöndíjszerűen kimehetne a levelezőtársához egy hónapra, hogy jobban megismerkedhessenek és előszóban is tudjanak beszélgetni. Cserébe a levelezőtárs is eljöhetne ugyanígy Magyarországra, a magyar diák körbemutogathatná a várost/falut, ahol él, elmehetnének a Balatonra együtt, persze szintén ösztöndíj pénzből finanszírozva stb. Ha valaki meg nem alakít ki szoros barátságot azzal, akivel levelezik, akkor még mindig elkezdhetne mással is levelezni. Beszereztetnék az iskolával idegennyelvű tinimagazinokat és annak a cikkeit fordíttatnám. A testvériskolákkal összeegyeztetném, hogy náluk akkor legyen osztályfőnöki óra, amikor nálunk a nyelv, s egy speciális hálózaton keresztül tudnának egymással chatelni azok, akik leveleznek egymással. Jó, legyünk modernek, e-maileznek.

Tudom, most feltaláltam a spanyolviaszt, mert ezek már mind léteznek, de csak elszórtan, így együtt, csomagban még egyik iskolánál sem láttam. S nincs más elképzelésem arra, hogyan lehetne megértetni egy gyerekkel, hogy nem azért tanul nyelvet, hogy összepuskázza az ötöst magának belőle, hanem azért, hogy kommunikáljon.
Eszti
Hallottam apukámtól, hogy Magyarországon egy szervezet tiltakozik azellen, hogy a diplomának követelménye legyen a nyelvvizsga és követeli, hogy a nyelvvizsgáért ne járjon plusz pont a felvételin. Indoklásuk szerint nem teremt esélyegyenlőséget a nyelvvizsga, mert a szegényebb szülők nem tudják megengedni maguknak, hogy gyermekeik megfelelő nyelvi képzésben részesüljenek, s a vidéki középiskolákban nem olyan jó a nyelvi képzés, mint Budapesten.

Először köpni-nyelni nem tudtam. Hihetetlen, hogy van olyan szervezet, ami ilyen hülyeséget törvénymódosító javaslatként benyújt. Ilyen alapon akkor töröljük el az egyetemi felvételit, mert a különböző iskolákban különböző a tanítás színvonala és az, aki a Kőhányáspusztai Gimnáziumban érettségizett, kevesebb eséllyel indul az ELTE Jogi Karán, mint az, aki a Fazekasban. Ilyen alapon akkor ne legyen irodalomból felvételi a magyar szakon, mert minden iskolában más a kötelező olvasmányok listája. Ilyen alapon matek szakon ne követeljék meg a felvételit matematikából, mert van olyan iskola, ahol tanítanak deriválni meg integrálni, és van olyan, ahol nem.

Könyörgöm. Az odáig rendben, hogy ne a pénzéhes Rigó utcai társaság döntse el, hogy ki tud egy adott idegen nyelvet és ki nem, de a hülyeséget ne konzerváljuk már. Különböző gyerekeknek különböző képességeik vannak, és ezen egyetlen “okos” szervezet sem tud változtatni, ha beledöglik sem. Én annak ellenére sem fogok soha érteni a számokhoz, hogy hétről hétre több, mint 40 ember fizetését bérszámfejtem. Komolyan meg lennék lőve, ha a program nem számolna helyettem. Éppen ezért soha nem jutott eszembe, hogy matematika professzor legyek. Amerre viszont most halad az oktatás, az kifejezetten nem tetszik. Diplomája annak legyen, aki eleget tanul érte. Ne legyen már belőle állampolgári jog. Manapság egy diploma annyit sem ér, mint 50 éve egy érettségi. Mégis hova lehet még butítani az oktatást?

Mert most azért kapálódzik mindenki, hogy legyen mindenkinek diplomája, mert az jó. De egész egyszerűen nem mindenki elég okos ahhoz, hogy diplomája legyen. Nem a színvonalat kellene lejjebb vinni, hogy az is bekerülhessen, aki funkcionális analfabéta, s nem kellene erőszakkal átrugdosni ezeket az embereket a fejkvóta miatt. Nem kellene még metrókerékpumpáló szakot is indítani, csakhogy az egész társadalomnak legyen diplomája.

Úgy kellene tanítani a diákságot, hogy szorgalmas AKARJON lenni mindenki, s a tőle telhető legjobbat akarja nyújtani. Mert a legtöbb diák összepuskázza a dolgozatait, s örül, hogy jaj, de jó jegyet kapott, aztán a felvételin meg fel van háborodva, hogy tudást kérnek rajta számon. Mert diplomát mindenki akar, tanulni érte viszont csak nagyon kevesek, s ezeknek a nagyon keveseknek a diplomája is leértékelődik épp amiatt, hogy manapság már utcaseprő szakon is indítanak képzést.

A nyelvoktatás tekintetében pedig úgy kellene tanítani a diákságot, hogy tudatosuljon még a leganalfabétább gyerekben is, hogy nem azért tanulja azt a nyelvet, hogy aztán ötöst kapjon és jajj de jó, hanem azért, hogy beszélgessen a nyelven más emberekkel, akikkel amúgy nem tudna, azért, hogy tudjon olyan regényeket és szakirodalmat olvasni, ami magyar nyelven nem elérhető és megértsen olyan híreket, amikhez magyarul hozzá sem férne. De ehhez meg a tanároknak kellene tájékozottabbaknak lenniük. Csak az a baj, hogy a legtöbb tanár gondolkodása nagyon beszűkült és nem lát tovább az egyetemi felvételinél. Egész megdöbbentem tavaly májusban, amikor találkoztam a volt gimnáziumi osztályfőnökömmel. Kedves, aranyos, jóindulatú, szeretnivaló nő, kicsit anyáskodó, a jóisten is osztályfőnöknek teremtette. Csak épp megkérdezte tőlem, hogy ha egyszer ilyen jól beszélek angolul, akkor miért nem teszem le a felsőfokú nyelvvizsgát belőle. És nem sikerült megértetnem vele, hogy azért, mert Ausztráliában élek, ahol egyrészt a magyar papírok semmit sem érnek, másrészt angolul tudni nem előny, hanem alapvető követelmény, ugyanúgy, mint Magyarországon magyarul. Egyfolytában csak azt hajtogatta, hogy dehát ha egyszer olyan jól beszélsz. Úgyhogy a végén csak annyit mondtam neki, hogy rendben, ha úgy hozza az élet, hogy ismét Magyarországon fogok élni, akkor leteszem, s ekkor megnyugodott. Namost ha egy tanár nem lát át ilyen alapvető összefüggéseket, akkor hogyan is tudna megfelelő rálátást biztosítani a bonyolultabb dolgokra, mint osztályfőnök?

Aki meg azért nem kapja csak kézbe a diplomáját, mert nincs nyelvvizsgája, az ne nyavajogjon, hogy milyen igazságtalan a rendszer, hanem igenis üljön le és szánja rá azt a napi 1,5-2 órát, ami ahhoz kell, hogy elsajátítsa a nyelvet. Nagyon téved a kedves okos szervezet, ha azt hiszi, hogy pusztán az órán el lehet sajátítani a nyelvet. Merthogy azt akarják, hogy mindenféle CD meg könyv nélkül is elérhető legyen a magasszintű nyelvtudás. De olyan csak a Mézga Család egyik epizódjában volt, hogy Aladár egy tudás feíratú bödönből kiszívta egy szívószállal az aznapi anyagot és akkor már tudott is mindent. És nekem senki ne jöjjön a nyelvérzékkel, mert ha a legjobb barátnőm öccse le tudta tenni az angol nyelvvizsgát, akinek pedig sokáig még a legalapvetőbb nyelvtani szerkezetek is problémát okoztak, akkor másnak is sikerülhet. Az egyetlen különbség a szorgalomban van. Divat mostanában a rendszert szidni, ha mi vagyunk a hülyék.

Más kérdés viszont, hogy a tanulók tényleg nem értik, miért is kell annyira a nyelv és még egyetemen sem vezetik rá őket. Ha el sem lehetne jutni a diplomáig idegennyelvű szaklapok olvasása nélkül, akkor rögtön megértenék. Ha mondjuk egy adott témából csak akkor lehetne letenni a vizsgát, ha olyan tudásanyagot is elsajátítottunk, ami csak idegennyelvű cikkekben lelhető fel. A gyakorlati kivitelezésén meg el lehetne rágódni egy kicsit, mert nem mindenki csak angolul tanul, s persze ez megbonyolítja a dolgot, de nem kivitelezhetetlen. Csak akarni kellene. Ahelyett, hogy tök fölösleges tárgyakat tanítanak. Anna barátnőm megkérdezte az operációkutatás tanárától az egyetemen, hogy mégis milyen gyakorlati haszna van ennek a tárgynak, hogyan fogja tudni alkalmazni későbbi karrierje során. A tanár azt mondta, hogy tulajdonképpen ez a tárgy csak akkor hasznos, ha valaki operációkutatás tanár szeretne lenni. De azért vizsgázni kellett belőle, mert ezzel is lehet szórni a népet és fizetnek az egyetemisták az utóvizsgáért, ha nem sikerül átmenniük elsőre.

Anna barátnőmnek amúgy két nyelvvizsga is kell a diplomájához, nem csak egy, más pedig már az egy miatt is nyavajog. Anna nem a kifogásokat kereste, hogy miért nem tudja megtanulni a nyelveket, hanem miután rájött, hogy másképp nem igazán fog menni, kiment Franciaországba babysitterkedni, hogy meg tudjon tanulni annyira franciául, hogy le tudja tenni a nyelvvizsgát és kézhez kaphassa a diplomáját. Angolból már egyetem alatt letette. S épp annak köszönhetően, hogy közgazdász végzettséggel nem volt neki rangon aluli elmenni babysitterkedni, megismerkedett élete párjával. Akivel egy büdös szót sem tudott volna váltani, ha nem tud angolul vagy franciául. Íme még egy nagyon jó példa arra, hogy miért is jó, ha nyelvet tanulunk.

Azon lehet vitatkozni, hogy milyen nyelvvizsga kelljen hozzá. Nekem az lenne a legszimpatikusabb, ha egynyelvű nyelvvizsga lenne, mert az tényleg azt méri, hogy valaki mennyire bírja az adott idegen nyelevet. A fordítást én csak akkor követelném meg, ha valaki tolmácsnak vagy fordítónak készül, mert a fordításhoz magyarul éppen olyan jól, ha nem jobban kell tudni, mint idegen nyelvül, s így ha ez része a nyelvvizsgának, akkor már nem csakis és kizárólag azt méri, hogy milyen szinten beszéli a delikvens az adott idegen nyelvet.

Sajnos manapság az oktatás, mint olyan, a pénzről szól és nem a tudás átadásáról. S amíg ez így marad, addig a különböző szintű végzettségek, megszerzett vizsgák nem fogják tükrözni az illető valós tudását. S persze, hogy a diákok többsége az egyetemen csak azt látja, hogy na, a nyelvvizsga is csak azért kell, hogy még több pénzt kihúzzanak a zsebemből és még egy fölösleges akadályt gördítsenek a diplomám megszerzése elé.
Eszti
Szerencsére már egyre ritkábban, de azért még mindig futnak be olyan hívások, melyek úgy kezdődnek “Beszélhetnék a cég tulajdonosával kérem?” Persze erős ázsiai akcentussal. Ezek tuti telemarketing hívások, vagy pedig fölösleges kérdőívek megválaszolásával akarnak rátukmálni egy találkozót szegény cégtulajdonosra, ahol majd aztán jól eladják neki a fölösleges terméküket. Eddig az ilyen hívásoknál mindig azt mondtam, hogy sajnos épp házon kívül van. De udvariasan megkérdeztem, hogy akar-e üzenetet hagyni. Ekkor a nagy többség köszönés nélkül le szokta tenni a telefont. Vannak a kitartóak, akik ezek után megkérdezik, hogy hogy hívják a tulajt, mert akkor később visszaszólnak. Namost kitaláltam egy sokkal hatásosabb módszert. Eddig kétszer próbáltam és örömmel töltött el a hatás. Legújabban azt mondom: A cég tulajdonosa nem fogad telemarketing-hívásokat, de köszönjük, hogy érdeklődött. Viszonthallásra. S miközben tettem le a kagylót még hallottam, mind a kétszer, hogy “but this is not a telemarrrrrrr….” Lehet, hogy egyszer, ha olyan kedvem lesz, megkérdezem, hogy akkor mi :)
Eszti
Ismét érdekes hírt találtam a yahoon:

Meghalt az alkoholista, akinek visszautasították a májtranszplantáció kérelmét

Persze felületes a történet, közel sem tudunk minden részletet, de elgondolkodtató. Főleg, hogy érintett vagyok a témában. Na nem a szervátültetésben, hanem az alkoholizmusban ugye. Szerencsére Richard nem itta szét annyira a máját, hogy szervátültetésre szorult volna. Biztos a Jóisten fogta a kezét, mert az én férjem jóval többet ivott jóval hosszabb ideig, mint a cikkben szereplő fiú. Aki nem érintett a témában, az könnyen mondja, hogy jogos volt, hogy az orvosok nem ültettek új májat ebbe a fiúba, hiszen ne azoktól vegyük el az amúgy is kevés májat, akik saját magukon kívül álló okok miatt szorulnak rá. Csak épp amikor a saját szerettünkről van szó, akkor a racionalitás háttérbe szorul. Nem mondom azt, hogy nem volt jogos, hogy az orvosok így döntöttek. Nagyon kevés olyan alkoholista van, aki tényleg le akarja és tudja tenni a piát. S mindegyikük azt mondja, hogy ilyesmi csak mással fordulhat elő. Nem állást foglalni akarok a témában, csak ijesztő, hogy adott esetben milyen kemény döntéseket kell hoznia egy orvosnak. Mert az emberélet az emberélet, és egy alkoholista élete sem ér kevesebbet egy nem alkoholistáénál. A Philadelphia című filmet tudnám analógiaként hozni, ahol ugye mindenki úgy gondolta, hogy a Tom Hanks által alakított karakter megértemelte az AIDS-et, mert homoszexuális volt. Nagyon nehéz a téma. Egy biztos, nem szívesen kerülnék ilyen döntéshelyzetbe. Egyáltalán nem irigylem az orvost, akinek meg kellett hoznia ezt a döntést.
Eszti
A múlt hétvégém (nem azon, ami most volt, hanem előtte) picit sűrű volt. Szombaton ugyanis Richarddal részt vettünk a Kamélia Show szervezésében. Hatkor keltünk és segítettünk kipakolni, a kiállítókat elirányítani stb. A show arról szól, hogy rengeteg ember kiállítja a saját kaméliáit, a bírók minden kategóriában választanak egy nyertest, a nyertesek közül a legszebbek kikerülnek egy központi asztalra, s azok közül egy lesz a bajnokok bajnoka. Aztán pedig megnyílik a show a nagyközönségnek. Én az adminisztrációban segítettem, Richard a bíróknak. Nagyon nehéz volt ám az adminisztráció :) Gyakorlatilag a díjak 95%-át Chapman-ék nyerték. Mrs Chapman pedig nagyon álszent. Minden évben ennyit nyernek, de azért volt képe ájtatosan azt mondani nekem, hogy jajj, milyen idegőrlő a várakozás arra, hogy megtudják, nyernek-e a kaméliáik. Viszont a show-t Don Burke nyitotta meg. Az a Don Burke, akinek már vagy 20 éve fut a kertészeti magazinműsora a tévében. Gyorsan le is fényképezkedtünk vele :) Richard amúgy hétfőn is találkozott vele, mert egy magazin nyereményjátékának az volt a fődíja, hogy Burke elmegy a nyertessel a kedvenc kertészetébe kiválasztani a növényeket, s mit ad Isten, az pont a Four Seasons volt, ahol Richard dolgozik :) Na szóval Burke egyáltalán nem olyan, mint amilyennek a hírességeket elképzeltem. Nem jár testőrrel, nem hordja fenn az orrát, kifejezetten közvetlen és barátságos, szeret beszélgetni az emberekkel :) A megnyitó után 5 dolláros belépő megfizetésével meg lehetett nézni a kiállítást, lehetett venni is kaméliákat, árultak befőtteket is némelyek és nagyon jó volt a hangulat. Mi háromkor jöttünk el. Aznap este még elmentünk Simon 40. szülinapjára szervezett meglepetésbulira. Jó volt látni az őszinte meglepődést az arcán. Tényleg semmit nem tudott róla és voltunk vagy negyvenen :) Fél egyre értünk haza, úgyhogy tényleg jó hosszúra sikeredett a nap. De nagyon jól éreztük magunkat :) Másnap pedig fél nyolckor keltem, hogy vihessem Richardot dolgozni :)

Free Image Hosting at www.ImageShack.us



Free Image Hosting at www.ImageShack.us



Free Image Hosting at www.ImageShack.us



Free Image Hosting at www.ImageShack.us

Eszti







Láttam a Current Affair beharangozóját tegnap. A tej után ma este a narancslé lesz a soros. Sokat sejtető “Pulp Fiction”-ént reklámozzák a “hírt”. Ha időben hazaérek meg is nézem, hogyan döbben rá hirtelen a sok ausztrál, hogy amiről azt hiszi, hogy narancslé, az valójában tömény adalékanyag. S fogadjunk az is meglepetést fog okozni neki, hogy még amire az van írva, hogy 100%-os narancslé (nem teng túl a választék jegyzem meg), még az is sűrítményből készül. Pedig olyan egyszerű az egész. Első körben vegyen az a megdöbbent ausztrál 2 kg narancsot, facsarja ki és hasonlítsa össze azzal, amit a boltban lehet kapni. Második körben pedig számoljon egy kicsit. Ha jóindulatú vagyok, 2 kg narancsból lesz fél liter narancslé, de akkor nagyon jóindulatú vagyok. A legszarabb, két éve a Woollies fagyasztójában tárolt narancs kilója $2.75 így télen, amikor nincs szezonban. Akkor tehát $5.50-ből lesz neki fél liter narancsleve. Nem jó, nem finom, mert az elérhető legolcsóbb narancsból készül, de narancslé. A legolcsóbb 1 literes narancslé ugyanitt 4 dollár, s akkor még rá sincs írva, hogy 100%-os lenne. Fél literes kiszerelés nincs is gyümölcsléből, csak a sűrítmény. Na egy fél literes “narancsital-koncentrátum” $1.05-be kerül, ha a legolcsóbbat veszem, de ugye azt higítani kell, úgyhogy ez nem igazán játszik. Szóval ha átlagausztrálunk összehasonlítja, hogy jé, ha magam készítem otthon (tehát tuti semmi más nincs benne, csak narancs), akkor 1 liter narancslét legkevesebb 11 dollárból tudok kihozni, a bolti legolcsóbb 1 literes szar pedig 4 dollár, akkor miért nem gondolkodik el, hogy ugyan mitől ilyen olcsó? Lehet kapni valóban 100%-os narancslét is, de annak 3 decinként 4 dollár az ára. Azt meg ugye drágállja a kedves delikvens, hisz ez nem fér össze a “mindent minél olcsóbban” jelenleg oly népszerű mottóval. A férjem szerint pedig – én pedig egyetértek vele – “Most of the times you get what you pay for” És akkor még arra ki sem tértem, hogy mit gondol a kedves delikvens, mitől áll el olyan jó sokáig a narancsleve?

Eszti
Megoldottam a tévézést, ma reggel az egyetlen csatornán, ami nem Michael Jackson temetését közvetítette, az SBS-en, a Tour de France-ot néztem, mialatt készülődtem :) (Na jó, a 10-en egy rajzfilm ment, de reklámként azért belefért egy kis Michael Jackson, így ez nem számít kivételnek) Egyik versenyző nem sokkal a start után (értsd kb. 2 másodperccel :) ) leesett a biciklijéről, mert ráfutott egy huppanóra. Szegény sportoló. Ha még sokáig Michael Jackson lesz a műsor, akkor nagyon esélyes, hogy az egész versenyt látni fogom és még a versenyzők nevét is megtanulom.
Eszti
Hogy is írjam, hogy ne gázoljak bele senkibe? Szóval elegem van a Michael Jackson halálát követő hercehurcából. Jó, rendben, nem volt rossz hangja, de a pop királyának nevezni azért túlzás. És most már lassan Elvis Presley-i magasságokba emelkedik. Tegnap valaki már a szellemét vélte látni a Neverland-i kamera képén. a Daily Telegraph (országos napilap, nem bulvár!!!) címlapján a minap öles betűkkel volt szedve, hogy “Jacko még él” s alatta kisebb, hangyányi betűkkel, hogy “Legalábbis számomra”. Reggel, mikor bekapcsoltam a TV-t, Debbie Rowe üvöltött, hogy “Don’t fuckin’ touch me!”. Szintén a Daily Telegraph egy sokoldalas Jacko-mellékletet is megjelentetett, meg posztert is. (Ismét megjegyezném, ez nem egy bulvármagazin, hanem egy országos napilap!!!!) Nincs olyan tévéműsor, ami előtt, alatt vagy után legalább egy mondat ne szólna erről az emberről. Az meg már magában paradoxon, hogy “csendes 20.000 fős megemlékezés”. Röhelyesnek tartom azt is, hogy ingyenjegyet osztogatnak a megemlékezésre, s utána jól megmondják a kamerának, hogy nagyon ronda dolog visszaélni ezzel és e-bayen árusítani.

Komolyan mondom, életében nem volt ekkora felhajtás körülötte. A fentieket (mármint Debbie Rowe nevét, meg azt, hogy Neverland-nek hívták az otthonát) az elmúlt napokban tanultam meg. Amit az utóbbi években hallottam róla, az csak annyi volt, hogy tönkrement, el kell adnia a kastélyocskáját, meg az, hogy “gyerekmolásztálási ügybe keveredett”, de hála pénzének és befolyásának tisztán jött ki belőle. Most meg egyenesen szentté avatják.

Szóval, ha egy ember meghal, az sajnálatos esemény. S akit szerettünk, annak kijár, hogy illően meggyászoljuk. De ami most zajlik, az minden, csak nem illő meggyászolás, s a családtagok arcán látszik a mohó kapzsiság. Mert nem szomorúságot látok a tévéből és újságokból ömlő arcokon, hanem azt, hogy milyen jó is lesz majd örökölni. Ma reggel pl. közvetlen Debbie Rowe üvöltözése után az volt a hírekben, hogy máris támadják azt a két embert, akikre Michael Jackson érvényes és hatályos végrendeletben hagyta Neverland-et, mert hogy az hét éve kelt, és hát nehogy má’. Az meg, hogy a gazdasággal mi történik, kit érdekel. A másik borzasztóan fontos hír az volt, hogy az egyik focista részegen egy szálloda folyosóján szart egyet és teljesen meztelen is volt ráadásul és mielőtt összeszarta volna a folyosót, még megpróbált bejutni egy szobába, ami nem az övé volt, hogy ott végezhesse el a dolgát. S ezért hat meccsre eltiltást kapott. Értelmes hír nem is volt a ma reggeli hírpercekben, hacsak az időjárásjelentést nem vesszük annak. Az legalább olyan információt közöl, amire szükségem van.
Tej
Eszti





Tegnap a helyi Fókuszban szenzációs témát boncolgattak. (Ironikus vigyort tessék ideképzelni). A boltban kapható tejnek semmi köze ahhoz, ami kijön a tehénből :)))) S a csúnya tejvállalatok higítják a tejet az extra profitért :) Hát pfujj :) S a riportból még azt is megtudhattuk, hogy a Woolies saját márkájú teje a legfinomabb.

Saját véleményem a dologról, hogy egy átlagausztrálról tényleg el tudom képzelni, hogy azt hiszi, hogy a tej dobozban terem a boltban. De tekintve, hogy ugyanez az átlagausztrál gondosan zsír- és laktózmentes tejet vásárol extra omega 3-mmal és kálciummal, nem hiszem, hogy jót tenne neki, ha azt a tejet inná meg, ami tényleg frissen a tehénből jön ki. Ez az alacsony zsírtartalmú társadalom egy pohár igazi tej után két napig rohangálna hasmenéssel a WC-re. Visszásnak tartom, hogy míg mindenki arról papol, hogy lehetőleg egyáltalán ne fogyasszunk zsírt, de ha mégis muszáj, akkor csak nagyon keveset, addig sérelmezik, hogy a boltban kapható tej higított.

Még jó, hogy én máfél hónapos korom óta nem iszom tejet :) De ha valaki tudja, hogy Hornsby-tól autóval viszonylag könnyen megközelíthető helyen hol van olyan farm, ahol valódi tehénből jött valódi tejet árulnak, az ossza meg velem ezt az információt legyen kedves, mert kacérkodom a gondolattal, hogy vajat készítek otthon, s erre a célra a bolti tej nem alkalmas.

Mondtam is Richardnak, hogy nagy álmom az, hogy saját sütésű kenyeremre saját magam által készített vajat kenhessünk :) Ő meg erre azt felelte, hogy ha megnyerjük a lottót, akkor veszünk egy farmot, ahol tehenet is tartunk majd, meg búzát is termesztünk :)
Eszti
Nos, azt kell, hogy mondjam, hogy igaza volt annak a négyfős társaságnak a vonaton. Egy mondattal összefoglalva a következő a véleményem: Sikerült egy alapvetően izgalmas, fordulatos, letehetetlen könyvet egy középszar akciófilmmé silányítani. Bővebben megfogalmazva: kulcsszereplőket kihagytak, nem létező szereplőket beletettek és átírták a történetet. Gyakorlatilag csak a cím egyezett, semmi más. Nagyon ajánlom, hogy aki csak a filmet látta, olvassa el a könyvet, mert nagyon kellemes meglepetésben lesz része. Aki meg csak olvasta, annak eszébe ne jusson elkövetni azt a hibát, hogy megnézi. Ha én csak a filmet látom, bizisten lemaradok egy jó könyvről, mert eszembe nem jutott volna kézbevenni a látottak után. Ezen felbuzdulva lehet, hogy a Da Vinci kódot is elolvasom, mert simán előfordulhat, hogy a könyv teljesen másról szól, mint a film.
Eszti
Ma reggel egy harmadéves gyakornok papírmunkáját kellett elintéznem a gyakornokközpontba való regisztrációhoz. Egy nagyon jófej srác jött ki a központtól, valahol a harmincas évei elején járhatott. A gyakornok 20 éves, én meg 26, jól végiökörködtük az egészet :) S még a papírmunkára is jutott idő :) Aztán az új kolleganőmmel, Elminával dumáltunk egy tök jót, s végre a könyves pasas is megérkezett a könyvemmel :) (Merthogy minden hónapban hoz egy vállalat könyveket, mi pedig rendelhetünk belőle, a bolti árnál jóval kedvezményesebb áron [-80-90%], s amikor a következő adag könyvvel megjelenik, teljesíti a rendelést és elviszi a régi adagot) Ebédidőben beszélgettem az én férjecskémmel, aztán pedig az egyik kollegámmal, aki most már bármelyik pillanatban apa lehet :) Ja, és mindemellett még munkára is jutott időm :) Az előbb meg megoldottam egy olyan dolgot Word-ben, amit a férfi kollegáimnak több órás tanácskozás után sem sikerült :) S Peter nevű kollegám megjegyezte, hogy “látjátok, ha nem tudtok valamit megoldani, forduljatok egy nőhöz, mert ő képes rá” Mondtam, hogy órákat akarok venni a feleségétől, mert nagyon jól idomította :) Úgyhogy most nagyon fülig ér a szám :) S este pedig elmegyünk megnézni az Angyalok és Démonokat. Olvastam a könyvet, úgyhogy izgatottan várom, mit sikerült kihozni belőle a filmvásznon. Valamelyik nap hallottam a vonaton egy négyfős társaságot, akik épp erről beszéltek. Ők azt mondták, nem sok köze van a filmnek a könyvhöz. Hát majd meglátjuk. Mindenesetre olyan jó a hangulatom, hogy még az se tudja tönkre vágni, ha kritikán aluli a film :)