Eszti
Ébreszt az óra. Kinyomom. Morgolódok, átfordulok a másik oldalamra. Hagyjon engem békén az az óra, én még aludni akarok. Öt perccel később Richard próbál kedvesen ébresztgetni, nagyon gyengéden. Értelmes hang nem jön ki a torkomon, csak morgok továbbra is. Feladja. Visszasüppedek egy kellemes, álom és ébrenlét közötti állapotba. A paplan jó meleg, mosolygok, s élvezem, hogy még ágyban lehetek. De az óra kegyetlenül megszólal ismét. Kikapcsolom teljesen. Még van öt percem hétig, kihasználom. Nyitogatom a szemem, próbálok felébredni. Hét óra. Hm. Muszáj felkelni. Hét óra négy. Oké, sikerült. Felkeltem. Richard elmegy dolgozni, én elkezdek készülődni. Miután a mosogatással is végeztem, leülök a tévé elé reggelizni. Hallgatom a híreket, miközben megiszom a shake-emet. Az időjárás után kikapcsolom a tévét, kiöblítem a shaker-t, felveszem a kabátom, s elmegyek dolgozni. Kint melegebb van, mint tegnap volt, tán nem ezt a kabátot kellett volna felvennem, de most már mindegy. Hm. Richard sajnos dolgozik mostanában csütörtökönként, úgyhogy az útbaeső piacon megállok paradicsomot venni. Hmmmmmmmmmmmmm, hogy ez mennyivel finomabb, mint a bolti. Már alig várom, hogy este megehessem egy vajas-párizsis-paprikás zsömlével. S lehet, hogy még újhagymát is eszem majd mellé. De most sietni kell, mert még lekésem a vonatot. Hm. Ahol fel szoktam szállni, most tömegnyomor van, én meg ülni akarok, hát átvándorlok egy másik ajtóhoz. S véletlen időben érkezik a vonat. Felszállok, leülök, elkezdem olvasni a GEO-t, amit a szüleim küldtek postán. Szeretem ezt a magazint, s mivel az öcsém diákigazolványával jelentős kedvezménnyel kapjuk, ezért a postaköltséggel együtt pont annyiba kerül, mintha teljes áron venném. Kár, hogy egyszer le fog diplomázni :) Na jó, nem. Már alig várom, hogy repkedhessek a diplomaosztójára :) Elmélyedek az újságban. Megtudom, hogy az elefánt lába ruganyos, hogy vannak tudósok, akik azt hiszik, hogy a poszméhek táplálékkeresési szokásaiból le tudják vezetni a bűnözők rejtőzködési szokásait, s hogy a Vénuszon is vannak hegyek. Aztán szépen lassan megérkezünk Chatswoodba. Leszállok. Átballagok a buszmegállóhoz. Már több tucat Willoughby Girl áll ott, nagyon észnél kell lenni, ha úgy akarok felszállni, hogy ne sodorjanak el. Sikerül leülnöm. Mellém épp az egyik WG-ben tanító tanár ül. Az előttem lévő négyes ülésre (2-2 egymással szemben) befészkelődik 5 lány. Persze zajosak, nyüzsögnek. A másik négyes ülés egyikén ül a Harris Farms-ban dolgozó nőci, aki rosszallóan csóválja a fejét. Nem szereti az iskolásokat, nem érti, miért nem tudnak felszállni a nekik szánt iskolabuszra. Mindig megdicséri azokat a sofőröket, akik nem engedik felszállni a diákokat. Az előttem ülő lányok hangos nevetgélés közepette mutogatják egymásnak csengőhangjaikat. A mellettem ülő tanár rájuk szól: “Lányok, ez nem az iskolabusz. A csengőhangjaitokat az iskolában is meg tudjátok mutatni egymásnak, itt zavarjátok vele a többi utazót.” A lányok csengőhang nélkül tovább nevetgélnek. Először a Harris Farm-os nőci száll le. Majd eljön a Willoughby Girls megállója is. Míg leszállnak, az én telefonom szólal meg, a szüleim azok. Alaposan meglepődök, hisz nekik ilyenkor már rég aludni kéne. Elteszem a GEO-mat, majd hazafele tovább olvasom a Darwinról szóló cikket. Beszélek a szüleimmel. Még három megálló van hátra. Az eső elkezd szakadni. Halleluja, mondom. Pont ez hiányzott nekem. Hogy miért nem tudott még 5 percet várni ez az eső… De mindegy, van kapucnim. Leszállok a buszról, felteszem a fejemre a kapucnit, s besétálok a munkahelyemre.
Eszti
Nem tehetek róla, egyfolytában ez az Örkény-regény jár az eszemben. Dobozolunk, dobozolunk és még mindig dobozolunk. Azt se tudom, milyen szisztéma szerint kéne csinálnom, csak pakolom, ami a kezem ügyébe kerül. Szeretném, ha valaki feltalálna egy varázspálcát, amit elég lenne csak meglegyinteni, elmondani, hogy csiribú-csiribá, s a holmik egy csapásra átkerülnének dobozolás nélkül az új lakásba. Mondjuk azért előnye is van a pakolásnak. Meg lehet találni egy rakat elveszettnek hitt dokumentumot és ki lehet selejtezni azt, ami már nem kell. Viszont rengeteg dobozra van szükségünk, mert csak az, amit én hoztam magammal Budapestről, megvan 560 kiló, s akkor még nem beszéltünk Richard magával hozott holmijairól vagy arról, amit mi vettünk már azután, hogy ide beköltöztünk. Egyébként apukám szerint művész vagyok, hogy úgy sikerült ezt az 560 kilót kivarázsolnom a szobámból, hogy semmi látszatja nincs annak, hogy bármi is kijött volna onnét :) Mondjuk az nem segít a dolgon, hogy mióta eljöttem, lomtárként használják a szobámat :) A szomszédunk viszont rendes, gyűjtöget dobozokat nekünk, meg ha talál a saját holmijai között olyat, ami neki már nem kell, de szerinte számunkra hasznos lehet, akkor megkérdezi, hogy szükségünk van-e rá.

Amúgy az épületünkben nagy a jövés-menés. Az utóbbi hónapokban 3 lakás cserélt gazdát, további kettőt most akarnak kiadni, egy hatodik pedig most van a piacon, de irreálisan magas árat kérnek érte. 360-at egy pirinyó földszinti lukért. A piacra jellemző viszont, hogy volt, aki 345-öt ajánlott érte. Meglátásom szerint az egész nem ér többet 315-320-nál.

Amúgy őrület, ami most megy a lakáspiacon. A megduplázott első-lakásvásárlói támogatás elérte, hogy a lakások értékükön felül cseréljenek gazdát. Bár mondjuk minden annyit ér, amennyit adnak érte… De a döntő többsége azoknak, akik most vásárolnak, eleve 14000 dollárral többet ajánlanak a kért vételárnál, mert azt mondják, hogy “á, hát ez úgysem az én pénzem, nem kell visszafizetnem”. Ahelyett, hogy azt mondanák, hogy “hurrá, 350-et kérnek ezért, lealkudom 340-re, abból meg levonom a támogatást, s ha semmi önerőm nincs, akkor is csak 326-ot kell visszafizenem”. Ez a másik érdekes dolog egyébként az itteni átlagausztrálban. Képes önerő nélkül hitelt felvenni bármire, mert nehogymár ne legyen neki ultramodern laposképernyős tévéje, meg városi terepjárója, meg nyolcszobás villája 10 garázzsal, meg olyan hűtője, aminek az ajtajába televízió van építve. S amikor el kell kezdeni törleszteni a hitelt, s nem tudják, akkor néznek nagy szemekkel, hogy “dehát hé, erről nem volt szó”, akkor aztán saját magukon kívül mindenkit hibáztatnak. Anyósom unokatestvérének a lánya 42 éves. Egész életében nem dolgozott teljes állásban, most várja a második gyerekét, s mindig mások pénzéből élt. S él még most is. S amikor a szemére hányják, hogy semmit nem tesz azért, hogy meg tudjon állni a saját lábán, akkor azt válaszolja, hogy ez azok hibája, akik segítenek neki, mert ha nem adnának pénzt, akkor rá lenne kényszerülve. Hm. Ez is egy hozzáállás… Én meg úgy vagyok vele, hogy nekem jó a 10+ éves tévé is, ha még működik, jó nekem a 25+ éves, szivatós kocsi is, ha nem hagy ott az út közepén, jó nekem az olyan hűtőszekrény is, ami egyszerűen csak hűtésre jó és nincs jégkocka-funkciója meg tévé az ajtajában. S amikor lakást veszek, akkor azt tartom szem előtt, hogy most mi az, ami belefér a költségvetésembe, s akárhány reklámot nyomnak a képembe, nem hiszem el, hogy ha most nincs x dollárom kifizetni, akkor három év múlva majd lesz 2x. Ha ügyesen csináljuk, akkor 10 év alatt vissza tudjuk fizetni a mostanit, s mire visszafizettük, tudunk venni egy házat.
Eszti
Ha már Pészach, csináltam maceszgombócos levest. Namost a gombóc jól is sikerült, de vasárnap eszméltem rá, hogy a leveshez gyakorlatilag semmi nincs itthon. S minden zárva. Na, leveskockát meg másfél répát találtam itthon. Tettem még a vízbe fagyasztott kukoricát, meg találtam némi spagettit is, azt kettétörtem, hogy jó lesz az cérnametéltnek :) Na ilyen ízetlen levest semm ettem még :) Gombóc maradt még jó sok, úgyhogy tegnap kiöntöttem a levest, elmentem bevásárolni s csináltam egy újabb adag levest. Ennek jó lett az íze, de a leve teljesen elfőtt a főzés során :) Úgyhogy megígértem a férjemnek, hogy az új lakásban majd csinálok ám olyan levest, aminek íze is és leve is lesz :)
Eszti
Úgy kezdődött, hogy fel kellett kelnem, így már alapjáraton nem lehetett jó. Néha vannak ilyen napok… Kedden jól előkészültem, hogy a fizetésekkel időben tudjak végezni, mert az első Széder Este tegnap este volt, és időben akartam odaérni az anyósomhoz. Persze hiába készültem elő, csak nem akartak a time sheet-ek időben beérni. De mindegy, végeztem a feladattal jó korán, bár tény, hogy ha időben bent lett volna minden, akkor egy órát meg tudtam volna spórolni. Aztán szépen befejeztem minden mást, s már épp kezdtem volna összeszedni a poharakat, beindítani a mosogatógépet és hazamenni, amikor az egyik társigazgató a kezembe nyomott 250 oldalt, hogy ezt nekem most le kell fénymásolnom, az eredetit az ő asztalán hagynom, a másolatot meg a másik társigazgató asztalán. Ekkor volt fél 5, s én pontban ötkor terveztem elindulni. A társigazgató elegánsan hazament, én meg úgy egy óra alatt végeztem is a 250 oldallal, s közben magamban morogtam, de folyamatosan. Nem értem, hogy miért nem tudta ezt a 250 oldalt az igazgató személyi asszisztense előző nap lefénymásolni, mikor három órát nem csinált semmit, csak egy telefonhívásra várt. De aztán meggyőztem magam, hogy amiatt, amit mi Széder estének nevezünk, nem érdemes rohanni. Mind a két sógorom gyalogtávolságra lakik a munkahelyemtől, de persze egyik sem volt otthon, hogy el tudott volna vinni Chatswoodig. S amikor odaértem az állomásra, akkor épp bemondták, hogy a vonatom legalább 5 percet késik. Ismét nagyon boldog lettem. Aztán otthon kicsit hozzábújtam Richardhoz, majd elindultunk. Jó lezárása lehetett volna a napnak egy rendes Széder este, de ez nem dívik a férjem családjában. Három részből áll az este, az elsőben a kivonulás történetét meséljük el, aztán jön egy vacsora, majd énekek, hálaimák. Namost ha rendesen csinálják, akkor az első rész legalább két- két és fél órát eltart. Ehhez képest mi 10 perc alatt eljutottunk a vacsoráig, s persze a második felét nem tartottuk meg. Elijahu poharát azért kikészítette az anyósom az asztalra. Nem vette jó néven, amikor megkérdeztem tőle, hogy minek, amikor arra csak a második rész végénél van szükség. Mondtam is a férjemnek, hogy fölösleges volt fényképezőgépet vinnünk, hiszen mire elő tudtam volna venni a tokból, a Széder részével már végeztünk is. Azt viszont megmondtam neki, hogy ha nekünk gyerekünk lesz, akkor rendesen fogjuk csinálni. Ma este meg már nem is jövünk össze második Széder este címén sehol, pedig tavaly még csináltuk. Végülis két Széder este van Pészach alatt. Nem is értem, minek erőltetjük ezt, amikor úgysem fontos senkinek. Hívjuk akkor családi vacsorának és ne csúfoljuk meg az ünnepet azzal, hogy amit művelünk, azt Szédernek hívjuk.