Eszti
Annyira tipikusan Murphy törvénykönyvbe illő napom volt tegnap :) Azután kezdődött a katasztrófasorozat, hogy leszálltam a vonatról Chatswoodban. Elbattyogtam a buszmegállóig, s ott csak vártam, csak vártam és csak vártam. S a busz csak nem volt hajlandó jönni. Fél órát vártam, s végre megjelent az a busz. Mint később kiderült, a karbantartók sztrájkoltak a Willoughby-i buszgarázsban, s csak az iskolabuszokat engedte ki a szakszervezet. Este a hírekben is szerepelt. (Más kérdés, hogy látva a buszok állapotát, sok esetben fel nem tűnne, hogy vannak karbantartói is :) ) Na de mindegy is. Természetes, hogy ha egy előre be nem jelentett sztrájk van, akkor az csaki és kizárólag szerdára eshet. De csak azért, mert akkor kell utalnom a fizetéseket. Aztán végre beértem. Az új kolleganőm, Elmina elmondta, hogy Matt (a raktáros) már aggódott, hogy ma nem fog fizetést kapni :) Szóval elkezdtem feldolgozni a ledolgozott órákat, beütögettem a munkák számát. Majd eljött sajnos a pillanat, amikor Angelo embereinek az óráit kellett beírni excelbe. Angelo az a manager, akinek soha semmilyen papírmunkája nincs rendben, viszont nagyon jó koordinátor és villanyszerelő. Nos, természetesen az emberkék oda, ahova a munka számát kellett vonla írni, azt írták “see Angelo”. Jó, oké, mennék én, kérdezném, de nincs bent. Felhívtam hát. Erre mondta, hogy “ó, hát az új munka, még nincs száma”. Jó, oké, számolok tízig, nem húzom fel magam. Végülis Angelonál az lett volna a természetellenes, ha olyan munkán dolgoznának az emberei, aminek már van száma. Megyek Patrick-hez. Az ő dolga számot adni az új munkának és a papírmunkát is elrendezni hozzá. Mondta, hogy tegyem az asztalára, majd ad neki számot, ha ráér. Eszter ekkor ismét tízig számol, majd fog egy job card-ot és beszámozza, számot felírja a time sheet-re, a kártyát meg otthagyja Patricknek. Aztán már csak egy ember volt hátra. De neki nem volt egyáltalán time sheet-je. Felhívom. Nem, nem töltötte ki. Jaaa, hogy ma van fizetésnap? Hát totál elfelejtette. Nem baj, én meg egyszer majd fizetni felejtek el. Aztán miután már az összes ember összes ledolgozott óráját munkák számával együtt beütöttem, ki akartam nyomtatni. De a nyomtató iszonyatosan lassú. A3 méretben nyomtatom. Régen a 7 oldalt kinyomtatta 1 perc alatt. Mióta a szervert áthelyezték máshová, azóta egy oldalt nyomtat másfél perc alatt. Sebaj, kihasználom az időt, amikor kinyomtat egy oldalt, akkor ráírom, hogy kinek hány napra járnak kiegészítések, leellenőrzöm, hogy egyeznek-e a túlórák, s mire ezzel végzek, pont kinyomtatja a következő oldalt. Ezek után már nem volt Murphys a napom, viszont jó alaphangulatot adott a délutánhoz :) Este pedig Richarddal átvittünk néhány dobozt az új lakásba. Élvezzük az új lakást amúgy, még így is, hogy még nem lakunk benne. Olyan tágas ahhoz képest, amiben most lakunk. És sokkal csendesebb is. Fel sem tűnt, milyen zajos helyen lakunk, amíg nem hallottam ezt a csendet. De tulajdonképpen nem meglepő, hogy a Westfield körül nagyobb a zaj, mint két félreeső kis utca sarkán :) Jövő héten csütörtökön költözünk, s akkor végre elkezdhetjük igazán otthonná varázsolni :) Már alig várom :) S ugyanakkor még mindig felfoghatatlan, hogy tényleg velem történik mindez és ez tényleg a saját lakásunk. És nem kell majd idegeneket beengedni negyendévente, hogy megnézze, mennyire romlott a lakás állaga, nem lesz egy harmadik személynek is kulcsa az ingatlanhoz, és szöget is verhetek a falba képeknek :) Lehet, hogy ezek apróságok, de nekem fontosak :)
Eszti
Márti, csak a te kérésedre :) S innentől kezdve linkelem majd mindig, amikor a családról lesz szó :)

Tehát a férjem ugye Richard, az ő rokonai következnek:

Ági – anyósom
Gyuri – apósom
Toula – az apósom élettársa
Con és Terry – Toula fiai
Tim – a fiatalabbik sógorom
Robert – az idősebbik sógorom
Chris – Robert felesége
Keilani – Robert lánya, az unokahúgom
Carissa Lorna - Robert lánya, az unokahúgom
Lili – Richard anyai nagyanyja
Ibi – Richard apai nagyanyja
Laci – Richard apai nagyapja
Zoli – Richard anyai nagyapja (már nem él sajnos)
Simon – Lili öccsének a fia
Vanessa – Simon felesége
Rebecca – Simon lánya
David – Simon fia
Bözsi – Zoli húga
Éva – Bözsi lánya
Imre – Éva férje
Tommy – Éva fia
Laura – Tommy élettársa
Jackie – Éva lánya
Eli – Jackie élettársa
Sivan – Jackie fia
Amiela – Jackie lánya

Ha születik majd még rokon, akkor bővítem :)
Eszti
Boldog vagyok :) Ma kapjuk meg az új otthonunk kulcsait, este meg már viszünk is át néhány dobozt. Még mindig nehéz felfognom, hogy ez tényleg a sajátunk és nem albérlet. Örülök ennek, na :)

Viszont van ám, ami beárnyékolja az örömömet. Úgy látszik az öröm és a bosszúság általában párban járnak… Szombaton Richard egy jó órát beszélt Roberttel, a középső sógorommal. Tényleg jól elbeszélgettek. Richard megkérdezte, ráér-e szombaton megnézni a lakást, Robert meg mondta neki, hogy hát még nem tudja, mi a hétvégi programja, de vissza fog szólni. Aztán vasárnap Lili hívott fel engem. Jól elbeszélgettünk, majd egyszercsak a következőt mondta: “Ja, és amíg Roberték tegnap itt voltak, Robert kapott egy hívást az apjától, hogy Laci valószínűleg nem fog tudni elmenni Keilani szülinapi bulijára 13-án, mert kórházban van.” Na, erre köpni-nyelni nem tudtam. Sem azt nem tudtam, hogy szerveznek szülinapi bulit az unokahúgomnak, sem azt, hogy Richard nagyapja kórházba került. S a kedves sógoromnak egyik információt sem volt érkezése elmondani szombat este, amikor beszéltek Richarddal. Felhívtam Richardot a munkahelyén, mondtam, mi a helyzet, ő sem tudta egyiket sem, de eljött egy órával előbb, hogy be tudjunk menni a kórházba. Tulajdonképpen nem vészes, csak egy idegbecsípődés, de azért az ember reflexből nagyon aggódik egy 86 évesért. Ami meg a szülinapi bulit illeti. Richard szerint Robert nem direkt nem szólt, hanem csak kiment a fejéből. Én meg mondtam neki, hogy igen, roppant mód életszerű, hogy szól mindegyik naszülőjének, az apjának (akit a válás óta annyira azért nem szível), az anyjának, Timothynak (a kisebbik sógorom), csak pont minket felejtett ki. Richard kérdezte, hogy még mindig úgy gondolom-e, hogy dobot akarok venni neki ajándékba, csak azért, mert nekünk még nincsenek gyerekeink és még visszakaphatjuk tőlük. (Volt ám nekem három ötletem a szülinapra: dob, trombita meg xilofon). De azt mondtam neki, hogy jobbat tudok: nem megyünk el. Hiszen nagy fokú udvariatlanságra vall elmenni egy olyan bulira, ahová nem hívták meg az embert. De végülis június 13-áig még van két hét, ne legyek rosszindulatú, talán rááldoz a sógorom egy percet az életéből arra, hogy felhívja a bátyját és meghívjon minket.

Richard amúgy próbál engem csitítgatni, amikor ilyesmi kirohanásaim vannak a sógorom ellen. De csak annyit ér el vele, hogy neki nem mondom, de magamban duzzogok. Tudom, nem kéne. Meg az is lehet, hogy haragtartó vagyok. Ugyanis még azt sem felejtettem el neki, amikor tavaly nem jött el Richard szülinapi bulijára. Pedig akkor egy hónappal előbb megkérdeztem tőle, hogy jó-e neki az időpont, azt mondta, igen, aztán az utolsó pillanatban úgy döntöttek, hogy inkább elmennek arra a hétvégére kettesben valahova. Mikor ezt is megemlítettem Richardnak vasárnap, azt mondta, nem érti, hogy ezzel mi a bajom. Én meg mondtam neki, hogy biztos nekem abnormális az értékrendem, de a saját testvérem szülinapi bulijára elmegyek, főleg akkor, ha tudom egy hónapra előre, hogy mikor lesz. De ha meg van arra a napra programom, akkor átszervezem, hogy ott tudjak lenni, mert a testvérem és a születésnapjáról van szó.

Nem azzal van bajom, hogy nem találkozom majd Keilanival a születésnapján. Végülis születése óta összesen hatszor láttam, ebből kétszer a kórházban. A bajom azzal van, hogy Robert szemmel láthatóan nem vesz minket családnak. Tulajdonképpen az esküvője óta csak akkor hívta fel Richardot, amikor Chris terhes lett Keilanival. Richard pedig azért jóval többször hívta fel őt, csak azért, mert az öccse és beszélgetni akart vele úgy testvérileg. S mikor néha emiatt is morgok, akkor azt mondja nekem, hogy azért, mert Robert ilyen, neki még nem kell ilyennek lennie.

De tulajdonképpen nem kellene morgolódnom. Végülis Timothynak is lehet még gyereke, s azt a gyereket még előfordulhat, hogy sűrűbben látom, mint évi hatszor, s az is előfordulhat, hogy annak a majdani gyereknek az első születésnapjára meghív minket Timothy. Végülis ő azért egész sűrűn hívja Richardot csak úgy beszélgetni. S addig is, amíg Tim nem talál megfelelő pát, aki gyermekei anyja lehet majdan, még mindig ott van családnak Simon, Vanessa, Rebecca és David.

Úgy két hete Vanessa kétségbeesetten hívott szombat este, hogy vigyáznék-e a gyerekekre, mert az anyósom lemondta az utolsó pillanatban, s nekik meg programjuk van. Én meg persze átmentem. David már aludt, Rebecca meg roppant aranyos volt végig :) Mondta neki Vanessa, hogy lányom, amikor az óramutató ideér, el kell menned fogat mosni, aztán lefekvés, mese alvás. Ja, meg persze fogadj szót Eszternek :) Rebecca meg pontosan akkor, amikor az óramutató a megfelelő helyre ért, magától elment fogat mosni. Mosta is vagy 10 másodpercig. Megkérdeztem, biztos elég lesz-e ennyi, azt mondta, hogy hajjaj, bőven :) Aztán megmutatta, hogy Shrek van a fogkeféjén, fogmosás után meg meséltem neki, meg kicsit beszélgettünk, adtam neki jóéjt puszit, ő meg mosolygott, azt mondta “szeretlek”, s azon mód el is aludt :)

Végülis minek kapálódzok, hogy vegyen valaki családszámba, akinek esze ágában sincs, amikor van olyan része a családnak, amelyik számít rám és még szeret is, nemde? :)
Eszti
Érdemes figyelni a Yahoo címlapját, megdöbbentő hírekre lehet lelni. Tegnap épp azt olvastam, hogy Angliában egy 66 éves nő mesterségesen megtermékenyíttette magát, s most tart terhessége nyolcadik hónapjában. S azt nyilatkozta, hogy a terhessége csak rá és a babájára tartozik, senki másra, s nem érzi úgy, hogy magyarázkodnia kellene.

Nos az odáig oké, hogy az anyaság szép dolog és hogy az orvosok most már néha csodákra is képesek. De mint eddig már oly sokszor felmerült bennem a kérdés a gyerekvállalás kapcsán, most még hangsúlyozottabban üti fel a fejét: “Nem gondolt abba bele, hogy fel is kell nevelni azt a gyereket?”. Tegyük fel, hogy jó hosszú életet ad neki a Jóisten, s akár 95-100 éves koráig is elél. Amikor a gyereke 20 éves lesz, akkor ő már 86. Az én nagyapám 86, s én 26 vagyok. Csak úgy összehasonlításképpen… Ja, és ő az egyetlen élő nagyszülőm. S vajon ennek a nőnek lesz energiája a gyerek első 5 évéhez? Mert az a gyerek nem fog neki egyfolytában csak alukálni a kiságyban. Az a gyerek előbb-utóbb járni kezd, s neki rohangálnia kell majd utána. Odafigyelni minden egyes mozzanatára, nehogy bármit magára rántson, nehogy belenyúljon a konnektorba, nehogy belefulladjon egy medencébe stb. stb. S aztán az a gyerek majd kamasz is lesz. A legdurvább kamaszkorában az anyja már 80 felett lesz. 80 felett nekem ne mondja senki, hogy van idege egy kamaszhoz. Ismét összehasonlításképp, amikor én voltam 15, akkor volt a nagyapám 74. Oké, hogy imádott, de néha kifejezetten a megkönnyebbülést láttam az arcán, amikor hazamentem. És soha nem mondta, de sokszor láttam, hogy azt gondolja “ezek a mai fiatalok”.

Komolyan kérdezem, hogy 66 évesen mi indíthat valakit arra, hogy gyereket vállaljon? Mert nem csak idős, hanem egyedülálló is. Józan ésszel nem hiszem, hogy ilyenbe egy nő belevág. S 66 évesen feltételezem, hogy mérlegelt minden szempontot, mielőtt belevágott. Vagy ne feltételezzem, mert nem biztos, hogy attól, hogy 66 éves, még esze is van? Kövezzenek bár meg, de természetellenesnek és kifejezetten elmebajnak tartom, ha valaki 66 évesen úgy dönt, hogy ő márpedig minden áron gyereket szül.
Eszti
Egyre-másra derülnek ki olyan dolgok, amiket még Évának kellett volna megcsinálnia, de nem intézte el. Nem is olyan rég pl. egy gyakornok felhívott, hogy most kapott egy levelet a TAFE-től, hogy harmadéves lett, s megkérdezte, mit jelent ez anyagilag. Én meg hirtelen azt hittem, hogy félrehallottam, mert az Évától örökölt nyilvántartásom szerint ő még csak másodéves volt és még jó darab idő hátra volt a harmadévig. Na, mint kiderült, ő akkor kezdett nálunk, amikor háromnegyed évet az első évéből már “legyakornokoskodott” máshol. S ugyan együtt kezdett másik három sráccal a Rotricnál, de Éva azt nem vette figyelembe, hogy a négyből csak háromnak volt ez az első munkahelye. S ebből kifolyólag a srác nem egészen két évig kapott elsőéves órabért, s másodévest pár hónapig. S hogy a különbözet kiszámolását egyszerűbbé tegyék nekem az okosok, háromszor változtatták az órabéreket az elmúlt évben. De megküzdöttem a feladattal :) Kiszámoltam a ledolgozott órákat, hogy mennyit kellett volna erre kapnia és hogy ténylegesen mennyit kapott. S most nagyon büszke vagyok magamra :) A levonandó adót meg a könyvelőnk számolta ki, úgyhogy egész jól járt most a srác. A másik fele viszont az a dolognak, hogy ahogy engem fel tudott hívni a pénze miatt, úgy Évát is felhívhatta volna egy évvel ezelőtt, nem kellett volna szó nélkül hagyni hogy másodévesként elsőéves bért fizessenek neki.

A másik pedig a Tools For Your Trade. Az Ausztrál Állam támogatja a szerszámok megvételét a gyakornokok esetében, s a megvett szerszámok az első év első 9 hónapjában a cég tulajdonát képezik, majd a tulajdonjog átszáll a tanoncra. Ha céget vált, nem lesz az övé a szerszám. Nos pont a főnököm fiáról van szó, akinek az esetében még 2007. februárjában vissza kellett volna küldeni az államnak a megfelelő űrlapot, hogy igen, a tulajdonjogátruházás megtörtént. Éva természetesen nem küldte vissza. És most kaptuk az emlékeztetőt, hogy küldjük meg ezt a papírt. Nem is tudom, ki a kevésbé hatékony. Éva, akinek 2 év alatt nem volt érkezése kitölteni és postára adni egy űrlapot, vagy a hivatalban dolgozók, akiknek ugyanennyi idő alatt most sikerült az első emlékeztetőt kiküldeniük.
Eszti
Ma reggel érdekes élményem volt a buszon. Békésen olvasgattam, mikor egyszercsak leült mellém egy fazon. Nagy, lapaj ember volt, ovális fejjel, SZTK-szemüvegben. Valami ócska farmer és egy kinyúlt türkizzöld pulóver volt rajta. Amint leült, elkezte két kézzel valami hihetetlen sebességgel vakarni a fejét. Mintha tetves lenne. Amennyire csak lehetett, az ablak felé húzódtam. Jó fél percig vakarózott, tartott egy perc szünetet, majd újrakezdte. Ekkor rosszallóan néztem rá. Erre abbahagyta, majd amikor felszállt még néhány Willoughby girl, akkor elkezdte rosszallóan csóválni a fejét és csattogtatta a nyelvét hozzá. S abba sem hagyta két megállón keresztül. Én még beljebb húzódtam. Nem sokkal később a két tenyerét rátette a két fülére, oly módon, hogy a könyöke kifele állt, s elkezdte jobbra-balra dönteni a fejét, majd törzskörzéseket végezni így ülve. Ha lehet, még inkább a busz falához húzódtam. Nem is tudtam, hogy ennyire fel tudok tapadni a falra, ha muszáj. Felállni meg nem tudtam, mert az emberek olyan szinten szúfolódtak a buszon, hogy a Tetris játék semmi ahhoz képest. Aztán végre elérkezett az én megállóm. Jeleztem, mire ő azonmód felpattant, hogy kiengedjen. Szabályszerűen lemenekültem a buszról és miután leszálltam vettem néhány mély levegőt, csak aztán sétáltam be a munkahelyemre. Visszanéztem még a buszra, s láttam, hogy az ürge beült a kettős ülés közepére, s folytatta a törzskörzést. Valami borzalmas volt, remélem többször nem futok össze vele.
Eszti
No, nem a sajátom, ott még azért nem tartunk :) Csak ma beszélgettünk a kollegákkal a gyerekvállalásról, s a gondolataimat osztanám meg veletek :)

Arra a következtetésre jutottunk, hogy egy gyerek pénz- és időigényes, mégis szeretjük őket :) Nekem ugyan még nincs sajátom, de a kis David-et, anyósom unokatesójának fiát hihetetlenül imádom, s ő is engem. Most vasárnap például, amikor anyósom hatvandik szülinapját ünnepeltük, majdnem végig az én ölemben akart ülni. Amikor meg felállt, hogy körberohangáljon egy kicsit, akkor is figyelt a szeme sarkából. S amior én álltam fel, egyből odarohant hozzám :) Ja, csak azt felejtettem el mondani, hogy két éves és 5 hónapos :) Egyelőre nem tudom elképzelni, hogy saját gyerekemet jobban tudnám imádni, mint most Davidet, de biztos változni fog a véleményem, amint lesz saját.


Free Image Hosting at www.ImageShack.us



Nade visszatérve általánosan a gyerekvállalásra, én 3-4 gyereket el tudnék képzelni, de több szerintem már sok ahhoz, hogy mindegyik gyerek megkapja azt a figyelmet és törődést, amit igényel és amit adni szeretnénk. Legjobb barátnőm pedig, emlékszem, mindig panaszkodott általánosban, hogy bezzeg a tesójára sokkal több időt szánnak a szüleik. Davidke nagynénje meg most várja a nyolcadik gyerekét. Melbourne-ben élnek, s múlt hónapban iderepültek Sydneybe. El tudom képzelni, milyen könnyen mehetett a repülés hét gyerekkel, s egy nyolcadikkal a pociban… S azt is, hogy mennyi figyelmet tud fordítani egy-egy gyerekére a szoptatás, pelenkázás, terhességi vizsgálatok, háziasszonyi teendők mellett… De biztos szép lehet ilyen nagy családban felnőni.

Mondjuk az amerikai nyolcasikrek anyját sem értem. Egyedülálló és volt már hat gyereke, amikor úgy döntött, hogy 8 embriót ültettet magába. Én elhiszem, hogy szép dolog az anyaság, de akkor is felelőtlennek tartom azt, aki egyedülállóként arra vállalkozik, hogy felnevel 14 gyereket. Főleg, ha azt is figyelembe vesszük, hogy munkanélküli. Sokan azt hiszik, hogy elég a gyereket megszülni, pedig szerintem épphogy a nevelés a legnehezebb. S tele vannak a boltok olyan könyvekkel, hogy hogy készüljünk fel a terhességre, mit csináljunk terhesség alatt, milyen mikiegerek legyenek a gyerek szobájának a falán, meg hogyan viseljük gondját egy újszülöttnek/totyogósnak, de ha csak a könyvek alapján ítélnénk, azt hihetnénk, hogy nincs is igény arra, hogy három éves kor felett is foglalkozzunk a gyerekkel. Pedig a neheze szerintem akkor kezdődik. Mert meglátásom szerint az nem probléma, ha az a kisbaba három fokkal hidegebb vízben fürdik, mint ahogy az a nagy könyvben meg van írva, de az hihetetlen erőfeszítést igényel, hogy ne legyen a gyerekből tömeggyilkos. Apukám szokott nevetni a kezdő-szülő kollégáin néha, ha panaszkodnak a pelenkázásra, hogy he-he, ők még azt hiszik, hogy ez a legnehezebb része a gyereknevelésnek :) De mint ahogy azt a közhely is tartja: “Kis gyerek kis gond, nagy gyerek nagy gond” :) Bár szerintem inkább felelősség, de végülis gondterhelt szülőt is láttam már.

Hejj, de szépen filozofálok itt a gyereknevelésről így, gyerek nélkül. A szülőknek meg pont a nevelés miatt nincs idejük filozofálni :) Na de mindegy, ki is filozofáltam magam mára :)