Eszti
Ne csak a családi nyavajgásokról. Eszement egy időjárás van Sydneyben. Richard munkahelyén tegnap délután kettőkor 38 fok volt, de volt olyan pontja Sydneynek, ahol a hőmérséklet a 42 fokot is elérte. Egész sok időt töltöttem a Westfieldben, hogy addig se az én légkondim fogyassza az áramot. Még este is meg akartunk dögleni a hőségtől. Aztán az éjszaka közepén jött a “change”. És hirtelen lehűlt a levegő, fújni kezdett a szél, és reggel már hűsítő 18-20 fokra ébredtünk. Állítólag szerdáig így marad, aztán ismét 40 fölé megy majd a hőmérséklet. Nem tudom, mi a rosszabb. Maga a tény, hogy 40 fok van, vagy az, hogy naponta 20 fokot ingadozik a hőmérséklet. Mert félreértés ne essék, nem szeretem a fülledt meleget, de azt sem, amikor egy nap alatt esik 20 fokot a hőmérséklet és még azt is képtelenség eldönteni, hogy rövid- vagy hosszúujjút vegyek-e föl. És messze nem ez az utolsó ilyen hét. De azért tavasz is lehetne ám. Mert ha az időjárást nézem, akkor 2 napot leszámítva idén nem volt tavasz. Volt tél, volt nyár, meg egy kis ősz is, amolyan gusztustalan európai novemberi időjárásnak megfelelő, de az a szép tavasz, amikor 23-25 fok a hőmérséklet, kevés bárányfelhő úszik az égen, lágy szellő fújdogál néha-néha, a nap pedig mosolyog ránk, na ilyenből volt csak két nap idén.
Eszti
Robertnek, és feleségének, Chris-nek ismét sikerült belopniuk magukat a szívembe. Sajnos még nem tartok ott, hogy szó nélkül el tudjak menni az ilyenek mellett, de már tanulom, hogy hogyan kell, s el fogok jutni oda, hogy fel sem fog tűnni az ilyen viselkedés.

Szóval szombaton volt az évfodulója Richard nagypapájának a halálának. Ebből kifolyólag elmentünk zsinagógába, majd Lilinél, Richard nagymamájánál ebédeltünk. Chris és Keilani (Robert lánya), csak Lilihez jött. Richard próbált néhány fényképet csinálni Keilaniról, hiszen olyan sűrűn azért nem látjuk, meg a nagypapám is szereti nézegetni a fényképeit. Arra lettünk figyelmesek azonban, hogy akármikor megpróbált Ricsi fényképezni, Robert vagy Chris segítőkészen eltakarta a gyerek arcát. Mondtam is Richardnak, elég hangosan ahhoz, hogy mindenki hallhassa, hogy ne fényképezzen, mert mi nem tartozunk azon kiválasztottak közé, akik Keilaniról képet készíthetnek. Aztán nem sokkal később Chris felháborodottan nekirontott Richardnak, hogy túl sokat fényképezzük a gyerekét. Tudomásul vettük, többet nem fogjuk kilopkodni Keilani lelkét a testéből holmi fényképezés által. Bár Simon (anyósom unokatestvére) kifejezetten örülni szokott, ha fényképezzük a gyerekeit, mert szereti, ha vannak jól sikerült képek a csemetéiről.

De a java még csak ezután jött. Robert, miután megette ebédjét, kényelmesen elterpeszkedett a széken, s megkérdezte, hogy akkor mikor is tartjuk mi ezt a Hanuka izét. Mondtuk, hogy 13-án vasárnap este 7:30-kor. Erre elkezdett nyavajogni. Megkérdezte, nem lehetne-e szombaton tartani. Mondtuk, hogy eredetileg akkor akartuk, de az anyósomnak akkor van a céges Karácsonyi bulija. Aztán Robert megkérdezte, hogy akkor nem lehetne-e ebéd a vacsora helyett, mert hát ez a vasárnap este fél nyolc, hááát… Richard mondta neki, hogy Simonék nem érnek rá napközben. (Meg Hanuka mondjuk épp az estéről szól, de ez már csak részletkérdés) Erre megkérdezte, hogy akkor nem lehetne-e eltolni egy héttel. Mondtam neki, hogy egy héttel később már nincs Hanuka. Erre azt a választ kaptam, hogy : “És?”

Namost én belátom, hogy attól, hogy nekem az év legfontosabb ünnepe a Hanuka, még nem várhatom el, hogy másnak is az legyen. De azért azt tiszteletben tarthatnák, hogy fontos nekem, mert itt inkább a Hanukán van a hangsúly, nem a vacsorán. Kíváncsi vagyok, hányszor kérték meg Chris anyját, hogy ugyan tolja már arrébb Karácsony napját, mert nekik nem megfelelő az időpont, amikorra hívta őket.

Az meg még külön érdekessége a dolognak, hogy amikor én hívtam az anyósomat ezügyben, akkor mondta, hogy ha egy mód van rá, legyen inkább vasárnap, mert szombaton a céges buli van. Amikor Robertnek nem volt megfelelő a vasárnap, akkor rögtön elkezdte mondani, hogy ő akkor inkább kihagyja a céges bulit.

Tegnap pedig úgy volt, hogy anyósom átjön hozzánk az este. De aztán telefonált, hogy a nagy meleg miatt mégsem jön. S úgy mellékesen megkérdezte, hogy akkor most maradt-e a Hanuka vasárnapi vacsora. Mondtam, hogy igen. Erre belekezdett valami értelmetlen hablatyba, hogy hát igen, Robertéknek azért nem túl jó az esti időpont, mert hát ugye nemrég költöztek (1 hónapja) és Keilani még nem szokta meg az új házat, és napközben jól elvan, de éjjel még idegen neki a szoba és igyekszik olyan későn elaludni, amilyen későn csak lehet. Én csak annyit mondtam neki, hogy engem nem érdekelnek az okok, el tudják dönteni, hogy el akarnak-e jönni. Ha igen, akkor itt lesznek, ha nem, akkor meg nem, de legkésőbb a 13-át megelőző szerdáig tudni szeretném, hogy mi a válasz. Erre anyósom lemondóan sóhajtott egyet, s mondta nekem, hogy akkor megpróbálja rábeszélni őket. Én azt válaszoltam, hogy nem kell őket rábeszélni, mert saját maguk is tökéletesen el tudják dönteni, hogy itt akarnak-e lenni. S ennyiben maradtunk.

Érdekes, hogy Simonnak két gyereke van és nem okoz problémát neki a vasárnap este fél nyolc. Robertnek meg egy gyereke van és ilyen műsort kell csinálnia. S csinálja ezt a műsort annak ellenére, hogy mindannyian tudjuk, hogy esze ágában nincs eljönni. Ill. az anyósomból még kinézem, hogy van olyan naív, hogy elhiszi, hogy Robert tényleg azért nyavajog ennyit, mert nagyon bele akarja passzítani a programjába ezt a Hanukai vacsorát.

Csak nem tudom, mire ez a nagy ellenszenv Richard iránt. Mert addig, amig ivott, Robertnek semmi baja nem volt vele, kifejezetten segítette mindenben, amiben csak tudta. Csak azóta ilyen vele, amióta komolyan abbahagyta az ivászatot. Én meg teljesen illogikusnak találom ezt a viselkedésformát, szerintem pont fordítva lenne a logikus. Mint ahogy Timothy nevű sógorom viselkedik. Amíg Richarrd ivott, ki tudta volna kaparni a szemét. Amióta józan, azóta nagyon jó a kapcsolatuk, sűrűn hívják egymást minden apropó nélkül, csak megkérdezni, hogy “hogy vagy, milyen volt a napod?”.

Robert ilyetén hozzáállását a Hanukai vacsoránkhoz már Richard sem hagyta szó nélkül, pedig mindig ő az, aki közli velem, mikor Robert viselkedése irritál, hogy hagyjam az egészet a csudába, attól, hogy Roberték így viselkednek, nekünk még nem kell. Emellett azonban ő sem tudott elmenni szó nélkül.

Nem tudom, mi a tanulság, mit kellene levonnom ebből. Hacsak azt nem, hogy legközelebb valód alapot adok arra, hogy megsértődjenek, azzal, hogy nem hívom meg őket. Bár ahogy Richardhoz viszonyulnak, még meg sem sértődnének, csak elégtételt éreznének. Tőlem meg kicsinyes lenne ez a magatartás. Nem tudom, mit kellene tennem, hogy a jövőben javuljon ez a kapcsolat. Nem vagyok abban sem biztos, hogy érdemes-e energiát ölni abba, hogy javuljon, amikor szemmel láthatóan nem akarják, hogy közük legyen hozzánk. Nem szeretek olyan szekér után futni, ami nem vesz fel, ők pedig örömmel néznék a vergődésünket.

Szeretek jóban lenni a családom tagjaival, de lábtörlő nem leszek a családi béke kedvéért.
Eszti
Rendhagyó módon receptes bejegyzés következik, ugyanis tele van a fejem ötletekkel és muszáj rendbe szednem a gondolataimat.

Szóval a leves egyszerű. Csirkehúsleves lesz maceszgombóccal. Csak most fogok sót is tenni bele, az valahogy kimaradt, amikor augusztusban a családomnak főztem :)

Tehát ami a leveshez kell 9 főre számolva (szerintem):

1,5 kg csirkealkatrész
5-6 szál sárgarépa
1-2 szál fehérrépa
néhány marék petrezselyem
kevés gomba
fűszerek

Aztán ez elfővögethet egész éjszaka.

Ami a maceszgombóchoz kell:

Kettőnkre 3 tojással szoktam számolni, úgyhogy 9 főre kell 12-15 tojás (inkább 12 és csinálok kisebb gombócokat), 4 evőkanál libazsír, só, bors, gyömbér és annyi maceszliszt, amennyit felvesz. Szerintem kelleni fog legalább egy kiló ennyi tojáshoz.

Tehát ami a leves bevásárlólistáját illeti:

1,5 kg csirke
6 sárgarépa
2 fehérrépa
1 csomag petrezselyem
20 dkg gomba
12 tojás
3 zacskó coarse maceszliszt

Pogácsát is akarok sütni. Ehhez kell nekem:

1 kg krumpli
fél liter tejföl
liszt
2-3 tojás

reszelt sajt
+1 tojás a megkenéséhez

Fánkot hagyományos enni ilyenkor, ezt a receptet találtam rá:

hozzávalók 21 darabhoz:
500 g liszt
2 dl tej
40 g élesztő
50 g porcukor
60 g olvasztott vaj
5 tojássárgája
a sütéshez:
olaj
a tálaláshoz:
porcukor
lekvár
olvasztott csokoládé
A cukrozott langyos tejben felfuttattam az élesztőt (kb. 15 perc).
A lisztet egy tálba szitáltam, hozzáadtam az élesztős tejet, az olvasztott vajat és a tojások sárgáját. Fakanállal összekevertem, majd addig gyúrtam a tésztát, amíg sima nem lett (legalább 10 perc).
Letakarva meleg helyen a duplájára kelesztettem (30 perc).
Lisztezett deszkán ujjnyi vastagságúra nyújtottam, és egy kb. 6 cm átmérőjű pohárral kiszaggattam. A fánkokat 10 percig pihentettem.
A fánkok közepét ujjaimmal elvékonyítottam, és forró olajban először az egyik oldalukat (kb. 3 perc), majd a másikat (1-2 perc) megsütöttem. (Az olaj ne legyen nagyon forró, mert kívül megég, belül meg nyers marad a fánk.)
A fánkokat papírtörlővel fedett tányérra szedtem. Porcukorral megszórtam, és lekvárral tálaltam. (Én olvasztott csokival ettem. Tudom, ez nem annyira szokványos, de így szeretem. :)

Aki tud egyszerűbbet, szóljon :)

Ezen kívül pedig még egy Menóra alakú tortát is akarok sütni, aminek az alapjául egy könnyű csokitortát szeretnék, és azt szeretném egy édes krémmel kiszínezni.

Ezt a receptet gondoltam:

7 tojás fehérjét kemény habbá verünk, hozzá adunk 7 e.k. kristálycukrot és tovább verjük vele ,majd a 7 tojás sárgáját adjuk hozzá ezzel is tovább verjük.6 e.k.lisztet 1 e.k. kakaóport fél cs.sütőport hozzá sitálunk
fakanállal bele emelgetjük.(kevergetni nem szabad) Zsírozott,lisztezett formába öntjük,megsütjök.

De most, hogy így írom, már látom, hogy ez rengeteg. A fánk és a torta marad, a pogácsát ki fogom hagyni. De rendhagyó alakú fánkot fogok sütni.
Eszti
Ha már említettem az előző bejegyzésben…

Szóval Richard úgy gondolta, hogy ideje lenne összeröffenteni a családot. Ő Karácsony napjára gondolta, de mondtam, hogy akkor inkább csináljunk Hanukát, mert az a kedvenc ünnepem és nemsokára itt lesz. Belegyezett, úgyhogy körbe is telefonáltuk a családot. Én az anyósomat és Lilit hívtam fel, akik kitörő lelkesedéssel fogadták a meghívást. Aztán Richard felhívta Robertet, Timothyt és Simont, ebben a sorrendben. Robert kimérten csak annyit mondott, hogy majd meglátja, eljönnek-e. Timothy az anyjához hasonló lelkesedéssel mondta, hogy természetesen nem csinál programot arra a vasárnapra és feltétlen itt lesz. Simonék hasonlóképp.

Mondjuk nem számolok azzal, hogy Roberték eljönnek, úgyhogy elég lesz 9 főre készülnöm – ami nálam azt jelenti, hogy 18-ra fogok :) Richard szerint mindig az orosz hadseregre számolok, amikor vendégségre készülődöm :)

Először csak falatkákat, süteményeket gondoltam, de Richard azt mondta, hogy ő vacsorára hívott mindenkit. Abban maradtunk a végén, hogy én csinálom a levest és az édességeket/sósságokat, ő pedig a főételt.
Eszti
Végre megoldódott a problémám, bár az aláírt papírokat még mindig nem kaptam vissza. Viszont egy dicséretet kaptam a szóban forgó tanonctól :) Miután látta a fizetési papírján, hogy megkapta a július óta felhalmozódott differenciát, felhívott, hogy megköszönje, s mondta, hogy jó érzés, hogy én törődök ezzel, nem úgy, mint az elődöm, Eva. Ez azért jólesett :) Annál is inkább, hogy megint kezdek paranoiás lenni. Hm. Vagy engem tényleg üldöznek? Egyre inkább azt érzem a munkahelyemen, hogy ki akarnak fúrni a helyemről, de semmilyen írásos nyoma nincs, pedig kutakodom rendesen. De végülis amikor Evától szabadultak meg, akkor is azt éreztem, hogy tőlem akarnak, s én még nem kaptam fegyelmi e-mailt sem, míg Eva kapott dögivel. De túl sokat sutyorognak túl sokan és ez egyre kevésbé tesz jót nekem. De már csak két hétvége, és a harmadikon itt a Hanuka-partink, s az ilyenekre való készülődés mindig jót szokott tenni.
Eszti
Sikerült egy jó bonyolult ügy kellős közepén találnom magam. A munkahelyemen én foglalkozom a villanyszerelőtanoncok papírmunkájával. A képzésük úgy épül fel, hogy 3 éven át heti egyszer el kell járniuk elméleti képzésre a TAFE-re és a negyedik év az csak gyakorlati év, a végén egy hatalmas vizsgával. Amikor meg nem TAFE-en vannak, akkor dolgozniuk kell egy engedéllyel rendelkező villanyszerelő mellett és persze az ő felelősségük, hogy találjanak munkahelyet és meglegyen a 4 év gyakorlat mire végeznek. Máskülönben nem kaphatnak engedélyt.

Namost, hogy egyszerű legyen az életem, adva van egy tanonc, aki 3 hónapot dolgozott valahol, mielőtt hozzánk került, de az alatt a 3 hónap alatt nem járt TAFE-re. Azonban mikor kezdett nálunk 2006-ban, akkor nem volt érkezése említeni ezt a három hónapot. 2007 nyarán szólt róla először, amikor nem kapta meg a másodéves bérét augusztus elején, amikor kellett volna. Ekkor írt az elődöm, Eva, az illetékeseknek, s az Oktatási Minisztérium módosította a kartonját, viszont erről vagy nem írt levelet, vagy Eva elhányta. Akárhogy is, nincs erről dokumentum a gyerek nálunk vezetett anyagában. Ma a fél napot a telefonon töltöttem. Először felhívtam az Apprenticeship Centre-t. Ez a mindenféle tanoncok papírmunkájára létrehozott szervezet. Létrehozzák és megszüntetik a tanonc-jogviszonyt, küldenek kitöltendő nyomtatványokat ösztöndíjakhoz, béremelésekhez, állami támogatásokhoz stb. Az itteni emberem azonban természetesen házon kívül volt, mint mindig, a legutóbbi e-mailem ezt feszegető részére meg elegánsan nem válaszolt. Ezt követően felhívtam az Oktatási Minisztériumot, akik megerősítették, hogy Nem október végén kell végeznie, hanem július végén. Ígérték, hogy a levelet is kiküldik. Eztán felhívtam a TAFE-t, hogy megkérdezzem, mikor lett negyedikes. Namost a TAFE-n körbe-körbe járok. Csak hogy egyszerűbb legyen a dolog, a gyerek januárban TAFE-t váltott, ám mindezidáig nem sikerült az ehhez szükséges papírmunkát elintéznie, emiatt az új helyen nem látják az anyagát a rendszerben. Az a hölgy, aki elkezdte ezt az egész párbeszédet átirányított a tanszékvezető tanárhoz, aki persze nem tudta megmondani, hogy hanyadéves a srác. Viszont az egyik ügyintézője visszahívott, ami csak arra volt jó, hogy megtudjam, ő pont annyira nem tudja, hogy mi a helyzet, mint én, de megadott egy számot, ahol megkérdezhetem, hogy hanyadéves bért kell utalnom neki. S ez a szám annál a hölgynél csöngött, aki a tanszékvezetőhöz irányított.

Visítani tudnék. Ahogy látom, amíg a srác nem adja vissza az aláírt papírokat, nem fog az ügye előrehaladni. Pontosan egy hónapja adtam oda neki. Mindent kitöltöttem előre, neki csak dátumot és aláírást kellene produkálnia és máris előre mozdulna az ügye. De egy hónapja nem képes aláírni 2 db A/4-es lapot. Panaszkodni viszont nagyon tud, hogy nem jó a fizetése.
Eszti
Vargak naplóbejegyzése megihletett. Én is jóideje rágódom a kérdésen. Én, egy hosszúnak nem mondható, bár nekem hosszúnak tűnő, drágának sem mondható, de azért nem is olcsó, rengeteg papírmunkával járó vízumprocedúra után kerültem ide, s az esküvő után 6 hónappal döntöttek, hogy akkor két évre kapok ideiglenes vízumot, aztán majd meglátjuk, hogy komolyan gondoltam-e a házasságomat. Mások meg fizetnek annyit az embercsempészeknek, hogy abból már kijön egy rendes vízum díja, idejönnek, s mert messziről jött ember azt mond, amit akar, Kevin Rudd jól megsajnálja őket, s kígyót-békát kiabál arra, aki fel meri vetni, hogy esetleg nem mindenki az, akinek látszik. S röpke 6-12 hónap leforgása alatt “szerencsétlen” menekültek állandó lakosi vízumot kapnak. Míg ugye annak, aki a szakmájára alapozza a bevándorlását, sokszor ügyintézőt sem jelölnek ki ennyi idő alatt. Pedig ez utóbbinak szándékában áll a gazdaságba betenni is, nem csak kivenni onnan. Namost félreértés ne essék, akire tényleg halálbüntetés vár Afganisztánban, mert mondjuk szerencsétlen nőnek született, aztán megerőszakolták, s emiatt halálra köveznék, mert hát azon a vidéken ez a nő hibája, az jöjjön nyugodtan. Vagy politikai üldözött mondjuk. Az kapjon ideiglenes vízumot, mondjuk 2 évre, s nézzük meg, hogy tud-e, akar-e beilleszkedni ebbe a társadalomba. De azokról megvan a véleményem, akik még be sem tették ide a lábukat, de már alapjaiban változtatnák meg Ausztráliát, morgolódnak, hogy nincs minden szobában tévé a büntetőintézetben, mennének az emberijogi főbiztoshoz, hogy nincsen légkondicionálójuk stb. stb. Ja és természetesen mobiltelefonon tartják a kapcsolatot a határőrséggel, mert hát az így dukál.

Csak tudnám, miért vannak még olyanok, akik nem a csónakot választják, ha le akarnak ide telepedni…