Eszti
Sok első alkalom van az ember életében :) Nekem is volt most egy első, az első szondáztatás :) 23-án este voltunk Richard karácsonyi buliján. Persze ismét arról szólt a dolog, hogy versenyt ittak a kollegái, hogy ki részegedik le előbb. Hárman voltunk összesen, akik nem ittunk, Richard, az egyik főnöke és én. Este tízkor jöttünk el, és ahogy kikanyarodtunk az útra, már le is állított a rendőr. Először megnézte a forgalmit (ezt itt a szélvédőre kell ragasztani), majd elkérte a jogosítványom, majd megkérdezte, ittam-e bármi alkoholt. Szemmel láthatóan nem hitt nekem, amikor mondtam neki, hogy nem. Aztán amikor a szonda megmutatta neki, hogy igazam van, akkor morogva megjegyezte, hogy éjfélkor lejár a forgalmi, úgyhogy éjfél után ne vezessem a kocsit. Látszott rajta, hogy bosszantja, hogy nem talált semmit, pedig nagyon akart. (amikor szondáztatni állítanak le, akkor általában nem szokták elkérni a jogosítványt)De még jól is jött, hogy leállított, mert elfelejtettem volna kicserélni a matricát.
Eszti
A világ legjobb golfjátékosa, bőrszíne miatt azonban sok pályán nem engedik játszani az USA-ban és pár hete itt volt Melbourne-ben. Ez azonban mind mellékes. Ugyanis nemrég kiderült, hogy szexfüggő és csak két dologgal csalja a feleségét: fűvel és fával. Minden nap előkerül egy újabb nő, aki állítólag a szeretője volt. Mondta is Richard, hogy ha már úgyis a Channel 9 szomszédságában dolgozom, sétáljak be és mondjam én is azt, hogy lefeküdtem Tiger Woods-al, nem fog rám megharagudni érte, főleg azért, mert ez a mondat mostanság 50.000 dollárt is megér. A Facebook-on indult egy klub “Én is lefeküdtem Tiger Woods-al” témakörben. Onnan tudom, hogy kollegám, Matt csatlakozott hozzá úgy egy héttel ezelőtt. Akkor épp valamivel több, mint 11.000 tagot számlált, gondolom azóta már számottevően nőtt a taglétszám. Minden nap hír, hogy épp melyik szponzora bontotta fel a szerződését. A Nike, a Tag Heuer stb. Ma reggel meg az volt a hír, hogy az anyja haragszik rá amiatt, amit tett, de azért nem fordít teljesen hátat neki. Azt meg csak úgy mellékesen egy félmondatban említették, hogy a nemrégiben még Indonézia partjai előtt állomásozó Oceanic Viking (ahol éhségsztrájkoltak, mert nem engedték be őket azonnal de rögtön Ausztráliába, de aztán rájöttek, hogy éhesek, így inkább felhagytak a sztrájkkal) első utasa már meg is kapta az állandó lakosi vízumot. November 10-én még a hajón volt – most december 21. van. Nem rossz, ahhoz képest, hogy a tisztességes úton ide jönni kívánóknak most az van kilátásban, hogy 2012-ig nemhogy nem bírálják el az ügyüket, de még csak ügyintézőt sem kapnak. De minek is beszélek én erről, amikor Tiger Woods sokkal fontosabb…
Eszti
Úgy látszik Ausztrália most már nem csak a gyerekeket, hanem a felnőtteket is nevelni akarja.

Aki nem ért angolul: arról van szó, hogy jövő év elején Ausztrália bevezeti a minden szolgáltató számára kötelező érvényű internet-filtert. Ezentúl majd nem lesznek elérhetőek olyan oldalak, ahol gyerekpornó, szex az állatokkal, erőszak, terrorizmus, droghasználat, családon belüli erőszak előfordul. Ezen túlmenően pedig minden olyan anyag tiltólistára kerül, ami más országokban is tiltva van, s a szolgáltatók pedig eldönthetik, hogy még mit akarnak tiltólistára helyezni.

A kezdeményezés önmagában nem rossz, de úgysem az fog megvalósulni, amit akarnak. Ettől még nem lesz kevesebb a pedofil, s nem fog jobb útra térni az, aki minden este bordatörésig veri a feleségét. Aki erőszakos, az nem az internetről tanulja meg, hogyan kell erőszakosnak lenni, jön az neki magától is, ellenben az, aki arról akar tájékozódni, hogy mik a lehetőségei, ha a férje bántalmazza, az nem fog tudni, mert a szóbajövő oldalakon szerepel az “erőszak” kifejezés.

A pedofilok lehet, hogy ezáltal majd kevesebb videót tudnak felkutatni, de a legtöbbjüknek ettől függetlenül megvannak az összeköttetéseik. Viszont nem lesz megjeleníthető az a cikk, ami arról szól, hogy Sydney mely kerületében helyezte el a rendőrség a frissen szabadult Denis Fergusont, mert szerepel benne, hogy “elítélt pedofil”.

Én az iwiwet nem fogom tudni megjeleníteni majd, hisz amikor Dubai-ban voltam, azt írta ki a rendszer, hogy a megjeleníteni kívánt honlap nem összeegyeztethető az ország politikai és vallási nézeteivel, de reklamálhatok, ha úgy gondolom, hogy ez nem így van. S mivel ugye mindent tiltani akarnak, ami más országokban is tiltott, ezért az iwiw is tiltva lesz.

Nyilván rengeteg pénzt kap ennek az ötletnek a kitalálója és nem keveset fognak kapni azok sem, akik összeülnek megtanácskozni, hogy most akkor legyen tilott a munkahelyi terror blog, mert a terror szó miatt tuti terroristákat képeznek ki ott, S tuti, hogy ők otthon mindenféle filter nélkül olyan tartalmakat nézegetnek majd, amilyeneket akarnak.

Arra azért kíváncsi vagyok, hogy az internetszolgáltatómnál dolgozó, angolul nem túl sokat beszélő emberkék mennyivel tudják jobban megítélni a helyes tartalmakat, mint én. Jelen pillanatban ugyanis úgy néz ki, hogy az internetszolgáltatóm mondja majd meg, mit nézhetek és mit nem, pedig már minden ország törvényei szerint nagykorú, döntéseimért önállóan felelősséget vállalni tudó ember vagyok. Azon túl pedig még ha fiatal- vagy kiskorú lennék is, akkor is inkább a szüleim döntsék el, mit nézhetek és mit nem, ne pedig az internetszolgáltató az aktuális hangulata alapján.

Kíváncsi vagyok, mi lesz a következő lépése az államnak. Sejtésem van, hogy milyen irányba akarja Kevin07 terelni a jónépet:

“Szóma ha mondom, segít a gondon.
Már egy köbcenti helyrebiccenti…”

De mégsem, mert a szóma az drog, az meg pfujj-pfujj. Mi lesz így Ausztráliával? Pedig ha Kevin bácsi bevezetné a szómát, s mindenki gamma negatív lenne, akkor mindenkinek megmondhatná mit gondoljon.

Aki meg nem érti, miről zagyválok, az keresse meg Aldous Huxley zseniális könyvét és olvassa el, amíg még nem teszik tiltólistára a szóma miatt :)

Mindenesetre kikérdezem majd a szüleimet a szocializmusban való létezés mikéntjéről, kérek majd praktikus tanácsokat, mert ha így haladunk tovább, akkor hamarabb szükségem lehet erre a tudásra, mint ahogy azt egy átlagausztrál gondolná.
Eszti
Ismét kitettek magukért ezek a szívemhez oly közel álló emberek.

Mi úgynevezett security building-ben lakunk, azaz a nagykaput csak kulccsal lehet nyitni, akinek nincs kulcsa, fel kell csöngetnie. Magyarországon mondjuk minden épület ilyen, de itt Sydneyben rengeteg olyan van, ahol a nagykapun csak úgy be lehet sétálni. (Az előző lakásunk ez utóbbi kategóriába tartozott. Ott a közös képviselő már évek óta harcol azért, hogy alakítsák végre security buildinggé, de sosem gyűlik össze megfelelő számú aláírás. A legutóbb azért nem, mert az egyik lakó közölte, hogy neki kényelmetlenséget okoz, ha a bevásárlás után a szatyrokat kétszer kell letennie, hogy elővegye a kulcsát [egyszer a nagykapunál, egyszer a lakása ajtajánál]. No comment…) Szóval mi nagyon boldogok voltunk, hogy új lakásunk security building-ben van, mert az előző helyen többször is pillanatragasztót nyomtak a zárba, s ebből kifolyólag a lakatos törzsvendéggé vált nálunk. Örültünk, hogy a nemkívánatos elemek kívül maradnak. Namost kb. két hónapja a kapu nem csukódik be. Megakad és csak némi “erőszak” után hajlandó becsukódni. A lakók többsége meg persze nem marad ott, hogy megbizonyosodjon, hogy becsukódott-e a kapu, s így egész sokszor nyitva marad.

Namost ezek után mi volt a STRATA legfontosabb dolga? Az, hogy szétküldjön egy levelet a ház minden lakójának arról, hogy ne teregessenek az erkélyen, mert az rontja a ház kinézetét, s még a megfelelő jogszabályt is idézte. Az meg, hogy a házba az jár be, aki akar, kit érdekel? Csak ne lógjon száradó ruha az erkélyen.
Eszti
A fantasztikus hangulat mellett a túl sok étel az, ami jellemezte a tegnapi partinkat. Be kell hogy lássam, az ausztrál rokonság jelentősen kevesebbet eszik, mint a magyar rokonság. Budapesten a kétharmada elfogyott volna annak, ami készítettem, itt viszont megmaradt a ¾-e.

Család

David fantasztikusan aranyos volt. Amikor meggyújtottuk a gyertyákat, elkezdte énekelni, hogy happy day, ami az ő variációja a happy birthdayre :) Aztán meg csak állt és elbűvölten nézte a gyertyákat. Mire elővettem a fényképezőgépet, elmúlt a pillanat, de álljon itt egy kép a meggyújtott gyertyákról.

Free Image Hosting at www.ImageShack.us



A vacsora végén David ismét elkezdett szülinaposdit énekelni, én meg mondtam, hogy ha már szülinap, akkor itt a torta :)

Free Image Hosting at www.ImageShack.us



Nagy sikert aratott, pedig szerintem leginkább egy óvodás kriszksz-krakszaihoz hasonlít. Na meg azért nem ették az egészet, de úgy a negyede elfogyott.

Este 10 körül ment el a bagázs, de a hangulat megmaradt távozásuk után is :)
Eszti
Hosszú idő óta ma reggel hallottam meg újra, egyik kedvencem volt anno. Most meg nem megy ki a fejemből :) Hallgassátok szeretettel :)

Eszti
Divatos téma manapság, hogy gyerekeket kiközösítenek, bántanak, megaláznak, lenéznek társaik. Tele van vele az internet. Nem újkeletű a dolog, a gyerekek nagyon kegyetlenek tudnak lenni egymáshoz. Én is ki voltam közösítve általánosban, leprásnak hívtak, alig akadt, aki szóbaállt volna velem, aki meg mégis, az csak azért, hogy szavakkal belém rúgjon. Csak Anna volt általánosban az, akit tényleg barátnőmnek hívhattam, s a mai napig ő a legjobb barátnőm.

Én túléltem, manapság viszont divatos megöngyilkolászniuk magukat azoknak, akiket terrorizálnak. Azt hiszem ez arra vezethető vissza, hogy a szülők nem tudnak megfelelően kommunikálni a gyerekeikkel, s nem figyelnek fel idejében (ha egyáltalán felfigyelnek) arra, hogy nagyon nagy a probléma. A szülőnek ilyenkor nagy a felelőssége. (Mondjuk annak a szüleit nem szokta érdekelni a dolog, aki terrorizál, csak azokét, akit terrorizálnak) A gyerek magától nem fogja tudni kezelni a helyzetet, segítségre van szüksége. Az én szüleim mindig ott voltak, amikor ki akartam sírni magam. És látszott, hogy segítenének, de nem tudják, hogyan. Viszont az sokat segített, hogy mindig meghallgattak. Ha egy szülő ismeri a gyerekét, nem pedig csak eléldegélnek egymás mellett, akkor az a gyerek nem fogja akarni megölni magát, mert tudja kommunikálni a helyzetet. Én csak annyiban csináltam volna másképp, mint anno a szüleim, hogy megpróbáltam volna magam átiratni egy másik iskolába, mert ugyan ott sem biztos, hogy jobb lett volna, de az esély meglett volna rá.

Ennek a 8 évnek megvan a maga hatása. Megvolt általánosban, gimnáziumban, s megvan még most is. Az ilyesfajta terrorizálás egy egész életre kihat. Általánosban nem tudtam felemelt fejjel járni. Mindig görnyedten, meredten a cipőm orrát bámulva közlekedtem, ami egyrészt a gerincemnek, másrészt a megjelenésemnek sem tett jót. Gimnáziumban rettegtem az új, akkor még ismeretlen osztálytársaimtól, ezért én voltam az első, aki az osztályból bement, hogy ne a már kialakult társaságba kelljen belecsöppennem. Aztán utánam egy szintén Eszter nevű lány érkezett, s jópofának találtuk, hogy ugyanaz a nevünk. Rögtön úgy is döntöttünk, hogy akkor mi egymás mellé ülünk. S mivel ő nagyon népszerű volt, ez segített nekem abban, hogy fejlődni kezdjek. Szépen lassan megtanultam, hogyan kell magamat kihúzva, felemelt fejjel közlekedni. Nem volt egyszerű, egy jó évembe tellt, de megtanultam. Ebben az első évben a színjátszó körbe is beiratkoztam, ami szintén jót tett az önbizalmamnak. Meg nem gyógyította, de segített az új emberekkel történő kommunikációban. Aztán szépen lassan nyíltabb lettem, s azt hittem, mára már teljesen jól tudom kezelni az olyan szituációkat, amikben az önbizalom is tényező. Mígnem eljött életemben az elmúlt két hónap.

Meg voltam győződve róla, hogy ki akarnak rúgni, bár nem volt semmi írásos bizonyítéka. A munkám jól végeztem, nem volt panasz rám, nem kaptam figyelmeztető e-maileket, csak annyi volt, hogy pár kollegám sugdolódzott. S én természetesen azt hittem, hogy rólam, mert hát mi másról is sugdolódzhatnának. Fokozatosan meggyőztem magam róla, hogy velem nincsenek megelégedve, hogy a helyemre már találtak valaki mást, aki alig várja, hogy átvegye a munkakörömet. Ahogy a sugdolódzás folytatódott, úgy kezdtem el kutakodni. Megnéztem minden számlát, feltúrtam a szóbanforgó emberek számítógépeit, amikor nem látták, néztem az interneten az álláshirdetéseket, hátha hirdetik a pozíciómat. S amikor nem találtam semmit, akkor nem az egyetlen helyes következtetést vontam le, miszerint nem akarnak megválni tőlem, mert jól végzem a dolgom, hanem azt, hogy azért nincs írásos nyoma, mert a könyvelőnk egyik ismerőséről van szó, és nekem már csak akkor szólnak majd, amikor az illető 100%-ban beleegyezik és nekem marad majd két hetem, hogy új állást találjak. Két hónapon keresztül minden este úgy mentem haza, hogy “Richard, engem ki akarnak rúgni”. Richard pedig nem győzte mondogatni, hogy ez biztosan nincs így. Gyomorgörccsel feküdtem és keltem, alig tudtam elaludni, annyira zakatolt az agyam, hogy miért akarnak engem kirúgni, amikor pedig a lehető legjobb formámat hozom.

Aztán két napja Barry, a könyvelőnk és Steve, a főnököm zárt ajtó mögött beszélgettek jó sokáig, s amikor Barry kijött, megkérdezte, van-e felmondási kézikönyvünk. Ekkor igazolva láttam azt, ahogy az elmúlt 2 hónapban éreztem. Megkérdeztem Barryt, hogy kit akar kirúgni. Erre ő elkezdett nevetni és mondta, hogy senkit, csak a biztosításhoz kell, mert ha van, akkor olcsóbb. Persze nem hittem neki. Steve közben elment, én meg gyomorgörcs mellett már szívszorítást is éreztem. Írtam sms-t Richardnak, s mondtam neki, hogy később érek majd haza, mert megvárom, amíg Steve visszajön. Fél hatig ültem a számítógépemnél, mire visszaért. Megkérdeztem tőle, hogy elégedett-e a munkámmal, mert attól tartok, hogy ki akar rúgni. Erre Steve összeráncolta a homlokát, s kiült az arcára a “what the fuck is she talking about?” kifejezés. Megkérdezte, hogy mégis miért gondolom, hogy ki akar rúgni, amikor épp ma dicsért meg engem Barrynek, hogy milyen jól végzem a munkám, s a helyi önkormányzattal is milyen jól leleveleztem a tűzbiztonsággal kapcsolatos papírokat. Mondtam neki, hogy azért kérdem, mert Barry elkérte a felmondási kézikönyvet. Steve megnyugtatott, hogy senki nem akar tőlem megszabadulni. Ekkor átmentem Barry irodájába, őt is megkérdeztem, hogy elégedett-e velem. Mondta, hogy persze, és hogy már megmondta, hogy a biztosításhoz kellett a kézikönyv. S elvitt aztán Chatswoodig, a kocsiban pedig politizáltunk.

Másnap reggel Steve és Barry egyszerre érkeztek. Megálltak az asztalom előtt, Steve pedig fuldokolva a röhögéstől oldalba bökte Barryt és megkérdezte tőle: “Na mit mondasz, megtartjuk még egy hétig?”. S elsütötte ugyanezt a poént mégegyszer a nap folyamán. Barry pedig megmutatta nekem a vonatkozó kérdést a biztosítási űrlapon, s miután befejeztem a fizetéseket, beszélgettünk egy jó hosszút arról, hogy miért is merült fel bennem, hogy ki akarnak rúgni, amikor pedig semmi okom sincs rá. És azt is megkérdezte, hogy miért vártam két hónapot ahelyett, hogy az elején tisztába tettem volna a dolgokat. Mert ő bizony nem látta rajtam, hogy valami nincs rendben. Persze a sugdolódzásokat nem említettem, csak a kézikönyvet meg a zárt ajtót.

A tanulság? Előszöris, ha van kellő önbizalmam, akkor tudom, hogy jól végzem a munkámat és fel sem merül bennem, hogy hanyag munka miatt ki akarnak rúgni. Másodsorban: hiába alakult ki bennem az a reflex, hogy ha sutyorognak, akkor azt csakis rólam tehetik, attól az még egyáltalán nem így van. S ha mindezt tudom, akkor elkerülhettem volna, hogy komplett hülyét csináljak magamból a főnököm előtt. Viszont egy másik régi reflexem is működésbe lépett: “Senki ne lásson rajtam semmit” Ezért gondolom még értetlenebben álltak a kérdésem előtt.

Az ő szemszögükből nézve valami olyasmi lehetett a történet, hogy :”Milyen jól megy most a cég Barry. S látod, Eszter is milyen gördülékenyen intézte a tűzvédelemmel kapcsolatos papírmunkát. Ja, amúgy itt van ez a biztosítás és kell hozzá a felmondási kézikönyv. Eszter csinálja a fizetéseket, neki biztosan van egy példánya, kérd el tőle.” S ennek a napnak a délutánján odaállok Steve elé, és azt kérdezem tőle; “Figyelj, ki akarsz rúgni engem? Mert máskülönben miért kérte volna el tőlem a felmondási kézikönyvet Barry?”

Nem tudom mi a megoldás a terrorizálásra. De azt tudom, hogy kihatással van az ember egész életére, hiába érzi úgy, hogy már túl van rajta. A régi önbizalomhiány a legváratlanabb helyzetekben bukkan elő és kemény munka leküzdeni. Most épp ezt a csatát vívom. Ugyanis nem vagyok annyira megkönnyebbülve, mint lennem kellene. Az eszem tudja, hogy nem akarnak megszabadulni tőlem. S most már nyugodtabbak az éjszakáim. Viszont a régi reflexekből adódóan először azt hittem, csak azért nyugtatgatnak, hogy aztán majd ha megfordulok, jól belém tudják vágni a nagykést.

Piszkosul nehéz küzdelem ez. S míg a másik oldalról nevetségesnek tűnik, innen nézve egyáltalán nem az. Mindenesetre mint mindenből, ebből is tanulok, és igyekszem úgy felhasználni ezt a tapasztalatot, hogy pozitív irányba befolyásolja az életem.
Eszti
Rámjött, hogy lekvárt akarok főzni. Megkérdeztem azt, aki az ismerettségi körömben a legjobb ebben a témakörben, azaz Anna barátnőm anyukáját. Ő olyan hihetetlenül istenifinom lekvárokat tud csinálni, hogy ritkán jut el a lábostól a befőttesüvegig :) Úgyhogy meg is kérdeztem, hogy kell baracklekvárt csinálni. Hétvégén meg megfőztem, és tényleg nagyon finom lett. S most, hogy tudom, hogy a lekvárba csak gyümölcs, cukor és citromsav kell, teljesen átértékeltem a bolti lekvárról alkotott képemet. A maga 48000 hozzávalójával. Anyagilag mondjuk nem éri meg otthon lekvárt főzni, de ízre és állagra, na és nem utolsó sorban egészségre nézve sokkal jobb.