Eszti
Hattyú gyümölcsből







Eszti








Eszti
Akit érdekelt a páva, annak itt a folytatás.





Eszti
Ha követjük az instrukciókat, akkor egész egyszerűen, bár szerintem a faroktollak elkészítése lényegesen egyszerűbb, mint a dinnye formára vágása :)













Eszti
Biztos bennem van a hiba, hogy mindig ilyen gyalogosokat sodor elém az élet. Tegnap elhoztuk a szerelőtől a kocsit, s mielőtt még hazamentünk volna, tettünk néhány próbakört. Az egyik útszakaszon épp egy kínai család próbált átkelni, persze zebra vagy egyéb átkelésre használható alkalmatosság nem volt a közelben. Bármennyire szabálytalanok is, még mindig engem vesz körül több tonna vas, nem kuglizom hát, hanem szépen lelassítok. A család három tagja gyorsan át is rohant, a negyedik azonban szépen, lassan, kómótosan sétált, majd megállt előttem az úttesten, s elkezdett bámulni rám, s egy idő után gyökketővel továbbvánszorgott, nem siette el. Nem tenyereltem rá a dudára, csak egyszer röviden megnyomtam, hogy térjen már magához és menjen fel a járdára. Amikor kikerültem, még láttam az értetlenkedéssel vegyes felháborodást az arcán, s mikor belenéztem a visszapillantó tükörbe, még mindig ott állt az út közepén és csóválta a fejét.
Eszti
Bár már nem friss, de ezen a videón a japánok szerint a kis ausztrál csónak éppen megtámadja a nagy japán bálnavadász hajót. Jelentkezzen, aki másképp látja.

VIDEO: Ady Gil gets rammed
Eszti
Először is boldog újévet mindenkinek :) Semmi különösebb említésre méltó nem történt az elmúlt időszakban, így most kis szemelvényeket írok apróságokról.

Kezdeném a kocsimmal. Tegnap reggel elvittem Richardot dolgozni. Már odafele sem stimmelt valami, de amikor visszaindultam, s meg kellett állnom piros lámpánál, a kocsi rögtön lefulladt. Akárhányszor meg kellett állnom, mindig lefulladt. Egy élmény volt így hazamenni. 20 perces az út kocsival. Aztán egy emelkedőn is kaptam ám piros lámpát, csak épp újraindítani nem tudtam a kocsit, ami D-ben elkezdett hátrafele gurulni. Pánikszerűen húztam be a kéziféket, mert nem akartam belegurulni a mögöttem álló BMW-be. Egy teljes zöld alatt azért sikerült ismét beindítani a motort, mindenki türelmes volt, senki nem dudált. Apukám szerint az alapjárati szelep van elzáródva. Richard majd kér időpontot az autószerelőtől.

S ha már az utaknál tartunk. A hajam égnek áll egyes gyalogosoktól. Pár hete szintén vittem Richardot dolgozni. Aztán az út egy szakaszán egy 8-10 fős csoport kocogott. A legtöbbje a járdán, de ketten úgy döntöttek, hogy az úttest tágasabb, így az én sávomban futottak velem szemben. S még mosolyogtak is rám. Namost én jófej voltam, és kikerültem őket, nem dudáltam rájuk, viszont egy hihetetlen hosszút káromkodtam, s belőle Richardom azt is megértette, bár sosem hallotta előtte, hogy mi az a járda. Amúgy senki más sem dudált rájuk. De ettől még a kurva anyjukat. Ha meg elütöttem volna őket, akkor tuti úgy ment volna le a híradóban, hogy békés kocogókat ütött el a 26 éves Toyota 27 éves sofőrje. Hozzunk intézkedéseket, hogy ilyen korú autók ne közlekedhessenek és szigorítsuk a külföldiek ausztrál jogosítványhoz való jutását.

Mert ugye az ünnepek alatt is néhány kamion személyautóval ütközött az autópályán, s mi volt rá a reakció? Tiltsuk ki a kamionokat a karácsonyi ünnepek alatt az autópályákról és mindenféle anyagot inkább vonattal mozgassunk. Namost nekem ne mondja senki, hogy az autósok mind ártatlan báránykák voltak ezekben a balesetekben. Miután meghallottam ezt az agyament ötletet, elkezdtem Richardnak hangosan számolni a kamionokat, amikor épp kocsiban ültünk, valahogy így: “Nézd, itt egy kamion, amibe nem mentem bele. Látod, itt a második kamion, ezzel sem csattantam.”

Volt még tavaly olyan baleset, hogy autópályán egy biciklistát halálra gázolt egy kamion, mert elsodorta a menetszél. Erre sem az volt a közvélemény reakciója, hogy akkor a biciklistákat tiltsuk ki az autópályákról, mert ahol többtonnás járművek 110-zel közlekednek, ott egy védősisak édeskevés ahhoz, hogy baj esetén megvédje a biciklistát, nem. Az volt a reakció, hogy a biciklista is ember és figyeljünk jobban oda rájuk, mert ők is haza akarnak jutni.

Két napja Melbourne-ben is volt egy baleset. Hat 21 év alatti ült egy bivalyerős Fordban. 5 fiú, egy lány. A “vagány”, “menő csávó” 19 éves sofőr 160-nal ment a nyolcvanas zónában lakott területen. Persze elvesztette uralmát a jármű felett, a kocsi felcsavarodott egy fára, de úgy, hogy a becsapódástól a kocsi azon nyomban ketté szakadt, a fa pedig rádőlt a kocsira. Az 5 fiú meghalt, a lányt pedig súlyos (bár szerintem inkább életveszélyes) sérülésekkel szállították kórházba. A sofőrnek még próbajogosítványa volt, már volt büntetve gyorshajtásért, és egy utasnál nem szállíthatott volna többet. Az a probléma, hogy hiába ad le minden ilyen esetet a TV, hiába a rengeteg figyelmeztetés, a “vagány csávók” mind azt mondják, hogy “ó, hát velem ilyesmi úgysem történhet”, és ugyanígy karamboloznak buli után ittasan. S nem mindenki éli túl, mint ahogy azt a mellékelt példa is mutatja. Azt nem mondom, hogy én sosem hajtok gyorsan, de felelőtlenül sosem vezetek. Már azt sem értették a kollegáim a karácsonyi bulin, hogy miért nem iszom meg két sört, amikor annyit még lehet, ha vezetni akarok.

Nade, hogy másról is legyen szó, ne csak az utakról. Lili (Richard nagymamája) úgy döntött, hogy szeretne egy macskát. Anyósom egyik barátnőjének az ismerősének volt épp egy vemhes macskája, négy kandúrt ellett. Az egyiket megkapta Lili. Tominak nevezte el. Nagyon aranyos kis cirmos cica, de nagyon karmolós is. De engem csak az első pár percben karmolt, aztán amikor megbarátkozott velem, akkor már visszahúzta a karmait és úgy játszottunk. Vettünk a macskusznak némi játékot is. Az egyiket fel lehet függeszteni az ajtó fölé (fonendoszkóp-szerűen felcsiptetni az ajtófélfára), s lelóg róla egy fekete patkány. Hihetetlenül aranyosan vadászott rá. Rugalmas dróton van a patkány, s pont annyira lóg le, hogy a farkát még feléri a cica. Aztán ahogy nő, úgy lehet egyre feljebb tekerni a drótot. Amúgy kedvencem lesz ez a cica, már látom, mert amikor Robert nevű sógorom egy nappal később Lilinél járt, úgy összekarmolta, hogy hihetetlen :) Amúgy szilvalekvárt is főztem nemrég, vittünk abból is Lilinek. Másnap felhívott, hogy elmondja, hogy egy nagy problémája van vele, nem tudja kinyitni. Mondjuk ez a mi hibánk, gondolhattunk volna arra, hogy kinyissuk neki, mielőtt eljöttünk tőle.

Kollegám, Matt is szereti a szilvalekváromat. Mikor mondtam neki, hogy csináltam, megkérdezte, hogy hol van az ő adagja :) Elvittem neki egy kisebb üvegnyit. Később mondta nekem, hogy nagyon finom, de nem elég sűrű az ő ízlésének. Én meg pont úgy szeretem a lekvár, ha még kicsit folyik, és nem áll össze túl sűrű ragaccsá. Amúgy a lekvár a flódni-hadművelet első lépéseként készült :) Ugyanis feltett szándékom valamikor ősszel (Magyarországi tavaszkor) flódnit készíteni, aminek kulcseleme a jó szilvalekvár. A darált dió és a darált mák beszerzése már bajosabb lesz, de a delink tulaja eddig minden ilyen jellegű problémámat meg tudta oldani, tán ebben is fog majd tudni segíteni :) Végülis aki tudott nekem libazsírt szerezni, az bármi másra is képes :)

A szabadságunk alatt néhány képet is felszereltünk a falra. Richard ugyanis közölte, hogy mivel téglafalról van szó, az egyszerű szög ki van zárva, fúrni kell. Én viszont nem merek fúrni, úgyhogy ez rá maradt. 5 kép fel is került, de aztán a férjem közölte, hogy melege van, s azóta sem folytattuk :)

Ja, és volt még Karácsony előtt buszsofőr sztrájk. De csak a Sydneybuses sztrájkolt, a magánbuszok nem, s a Sydneybuses is csak egy napot. Úgyhogy azon az egy napon vonattal elmentem Chatswoodig, s onnan elvitt Gary nevű kollegám a munkahelyemre, délután pedig Barry vitt vissza Chatswoodba. Végülis sokkal gyorsabb volt, mint a busz :) Mióta Kevin07 regnál, azóta valahogy nagyon megszaporodtak a sztrájkok errefelé. De mondjuk én nem panaszkodhatok, mert ahogy Anna barátnőm meséli, Franciaországban gyakorlatilag minden csütörtök sztrájknap. Valakik mindig sztrájkolnak valamiért. Viszont a mi miniszterelnökünk alig tartózkodik az országban, mindig csak azt látom, hogy “Julia Gillard acting prime minister”, és sosem tudom, hogy Kevin Rudd merre mászkál, hogy mindent Juliának kell csinálnia. Azt mondjuk véletlenül tudom, hogy legutóbb épp a klímakonferencián igyekezett megismertetni magát a világgal.

Viszont a KFC-nek sikerül magát jól belopnia az amerikaiak szívébe. Ill. általuk Ausztráliának. 2 hónapig ment az alábbi reklám, mielőtt jött volna az amerikai felzúdulás él le kellett venni a műsorról. De végülis a KFC elérte, amit akart, mindenki róluk beszél :) Még én is hirtelen megkívántam a kajájukat, aztán amikor ott álltam a pult előtt, hogy akkor most rendelnék, mégis meggondoltam magam, nem akartam szemetet enni :) Tegye fel a kezét, aki meg tudja mondani, hogy az alábbi reklámban mi a rasszista:



Aki nem tudta kitalálni, annak álljon itt a megfejtés: az amerikaiak szerint a fehér ausztrál épp négereket szelidít sült csirkével. Azzal a sült csirkével, amit a feketéknek enniük kellett a rabszolgaság alatt, mert mást nem adtak nekik a gazdáik. S ráadásul a Karib-szigetekiek és úgy általában a feketék még most is sok sült csirkét esznek, és ez a reklám kifigurázza eme szokásukat.

Ausztrál szemszögből nézve a reklám így néz ki: szegény ausztrál krikett-szurkoló véletlen bekerült a karibi szurkolótábor közepébe. A karibiak nyilván nem az ausztrál csapatnak szurkolnak, tehát kvázi ellenségek. S a legjobb módszer arra, hogy barátokat varázsoljon az ellenfél szurkolótáborából, az, hogy megkínálja őket a sült csirkével, s így csapatpreferenciától függetlenül együtt élvezik a mérkőzést. S aki látott már karibi szurkolókat krikett meccsen, az pontosan tudja, hogy ők úgy szurkolnak, ahogy az a reklámban látható.

Hát, mindenki döntse el maga, de szerintem az amerikaiaknak túl sok idejük van. S persze az is mellékes, hogy a KFC a főszponzora a karibi krikettcsapatnak.

Azt hiszem ez minden, ami mostanság említésreméltó. Ha ismét lesz valami, amiről érdemes írni, akkor újra jelentkezem :)
Eszti
A minap kerestem valami néznivalót itthon, és ezt tettem be a lejátszóba. Íme néhány kedvencem belőle: