Eszti
Nem hittem, hogy lehet még fokozni, de lehet.

Tegnap nem írtam, de a hírben szereplő lány 12 évesen dexamphetamint kapott hiperaktivitása és koncentrációs zavara kezelésére, ami bevett gyakorlat. A másik ilyenkor használatos szer a Ritalin. Na, szóval ez mind azért lényeges, mert most azt mondja a Munkáspárt egyik képviselője, Martin Whitley, hogy a lány az egészségügyi rendszer szerencsétlen áldozata, mert ha nem írják fel neki a dexamphetamint (aminek nevében nem véletlen az amphetamin…), akkor nem szokik rá a drogokra. Namost azt odáig értem, hogy nem biztos hogy az amphetamin a megoldás a koncentrációzavarra. De ki mondta ennek a lánynak, hogy éljen vissza azzal, hogy törvényesen jut amphetaminhoz, és adagolja rendszeresen túl? Richard is szedi, de eszébe sem jut túladagolni. Tudom, ő nem biztos, hogy jó ellenpélda, mert van más szenvedélybetegsége, de ki van zárva, hogy ő legyen az egyetlen, aki nem szed belőle többet a felírtnál.

Ezek után a történet úgy folytatódik, hogy a lány 55 éves apja arra az elhatározásra jutott, hogy kioperáltatja a mája egy részét, ha alkalmas a mája erre, és így ő lesz a májdonor. Ennél az eljárásnál azonban magas a donorok halálozási aránya. Jó eséllyel nem fogja túlélni a műtétet. Ausztráliában nem végeznek élő-máj-átültetést, Új-Zélandra kell repülniük érte, az utazás költségeit az itteni egészségügy fedezi. Az édesapa elmondta, hogy már 55 éves, jó és teljes életet élt, és nem kellett kétszer átgondolnia a döntését, hiszen az egyik gyerekéről van szó. Valóban, az ő gyereke, ő tudja. Viszont továbbra is kérdés marad, hogy azok után is jónak látja-e feláldozni az életét, hogy látta, hogy a lánya egyszer már elherdált egy donor májat. Persze, hogy a gyerekének segíteni akar az ember. De azért 55 évesen még ez az apuka sem élete alkonyán jár. S mivel gyerekeiről beszél, mi lesz a többi gyerekkel, akiknek esetleg még 10 év múlva is jólesne beszélgetni az apjukkal? Hogyan fog reagálni az anyja, ha ezt a májat is szétdrogozza a kedves lánya? Vagy vajon ha látja a nőci, hogy az apja tényleg az életét adta érte, akkor jobban meg fogja becsülni az új máját? Szívből kívánom, hogy túlélje az apa a műtétet. Viszont erős kételyeim vannak afelől, hogy meg fogja-e becsülni az apjától kapott májat a leányzó. Eddig két májat már sikeresen tönkretett.

Az említett miniszter szerint azzal, hogy fizetik az új-zélandi utat, nem második, hanem első esélyt adnak neki “mert szerencsétlen gyereket a gonosz egészségügyi rendszer megfosztotta az első esélyétől azáltal, hogy drogfüggővé tette” Klasszikus WTF?!?!?!?! Merthogy a miniszter szerint nem a lány választása volt az, hogy drogfüggő legyen, hanem a rendszer tette azzá, amikor felírta neki a dexamphetamint. S ugyanezen ember szerint egy “olyan civilizált társadalomnak, mint Western Australia, minden meg kellene tennie, hogy megmentse Ms Murray-t. Ha meghal ez, a csupán 25 éves anya, akinek 2 gyereke van (5 és 4 évesek) s nem kapott meg minden esélyt arra, hogy egy sikeres, szeretetteljes életet élhessen a családjával, az tragikus lesz mind a tagállamra, mind a nemzetre nézve.”

Azért álljon már meg a menet. Attól, hogy lelkiismeretfurdalást próbál kelteni, még nem lesz igaza. Viszont életösztöne jó, és hatásosan tud cselekedni, az kétségtelen. De azért ne csináljunk úgy, mintha ártatlan bárányka lenne. Az anyuka még azt is hozzátette, hogy most már 8 hete tiszta a lánya. Igen, ez a minimum, ami elvárható azok után, hogy 12 évet drogozott és először a saját, majd egy másik ember máját tette tönkre ezzel. Ez a lány nem egy esélyt kapott. Járt detoxikálóban, rehabilitáción, kapott új májat, azt is elhasználta, s most fapofával képes azt mondani, hogy “ha kapok még egy májat, becsszó jó kislány leszek”. Ha az apa úgy dönt, hogy feláldozza a lányáért az életét, az az ő döntése. Viszont szívesen megkérdezném a családot, akinek elhunytja volt a lány májdonorja, hogy mit szólnak ahhoz, hogy elhunyt szerettük máját eldrogozta az, aki megkapta.

Vajon meg fogja-e becsülni az apja máját, vagy ha az apa túléli a műtétet, akkor folytatja a drogozást, mondván, hogy “á, hát apa úgyis túlélte az első műtétet, majd ő lesz a májszolgáltatóm, amig csak drogozni akarok”? Vagy ha, horribile dictu, belehal az apja, akkor majd az anyjától is elvárja, hogy májat adjon majd neki, ha arra kerül a sor? Vagy ha valami csoda folytán az apa túléli a műtétet és ő nem nyúl droghoz többet, viszont a szervezete kilöki az apja máját is, akkor kitől várja majd az újabb csodát? Köztudott, hogy a szervezet szereti kilökni az idegen szervet. S minél többször volt átültetés, annál kevésbé valószínű, hogy megmarad a donorszerv, mert egyre több antitest fejlődik. Ha az apja máját is kilöki a szervezete, akkor is az egészségügy lesz a hibás, meg a rosszindulatú emberek, akik inkább olyanoknak adnának új májat, akik még nem drogoztak szét donor májat?

Kevés a donor szerv Ausztráliában. Nem hibáztatom azokat, akik ezt a keveset olyanoknak adnák, akik még egyáltalán nem kaptak új májat, vagy önhibájukon kívül lökte ki a szervezetük az első új szervet.
Eszti
Bár inkább az elgondolkodtató a jó szó rá. Már az is nehéz kérdés, hogy egy alkoholista vagy drogos kapjon-e egyáltalán első esélyt egy új máj formájában, nemhogy még egy másodikat.

A lány 24 éves, 2 gyermek édesanyja. 12 éven át tartó droghasználat miatt szorult új májra, meg is kapta. De nem tudta értékelni ezt a májat, s folytatta a droghasználatot. Az új szerv természetesen nem bírta és most ismét új májra lenne szüksége ahhoz, hogy ne haljon meg fél év múlva. A szülők szerint nem a droghasználat miatt nem bírta az új máj, hanem elrontották az operációt és nem rehabilitálták lányukat megfelelően. Most azért kampányolnak, hogy lányuk kaphasson még egy májat. Ugyanis az orvosok visszautasították a kérelmét, hogy ismét a listára kerülhessen. Kellőképpen meghatóan tudják előadni, hogy mindenkinek jár még egy esély, meg hogy a két gyerek árván fog maradni, ha nem kapja meg az új májat és legalább a picikre legyenek tekintettel, mert nem jó nekik, ha anya nélkül maradnak. Új májra várakozás közben pedig hárman is meghaltak, egyikük sem volt szenvedélybeteg.

Nehéz mások élete felett ítélkezni. Viszont én ebben az esetben úgy látom, hogy ez a lány már kapott egy esélyt, de nem élt a lehetőséggel. Túlságosan könnyedén kezelte a helyzetet. Nem fogta fel, hogy egy másik embernek először meg kellett halnia ahhoz, hogy ő új májat kaphasson. S ahelyett, hogy megbecsülte volna az új élet ajándékát, azt hozta ki a helyzetből, hogy ha gikszer van, akkor majd úgyis kap egy új májat. Most pedig csodálkozik, hogy ez mégsincs így. Az meg, hogy a gyerekek anya nélkül maradnak, lehetne jogos érv, ha az anyuka nem lenne drogos. Biztosan vannak kivételek, de nekem szent meggyőződésem, hogy aki drogos, az nem lehet jó anya, épp a drog miatt. Nem egyszer-egyszer elszívott füves cigiről beszélek, hanem arról, amikor az illető nem tud meglenni egy napig sem speed, ICE, amfetamin, heroin, kokain vagy más hasonló drogok nélkül. Ez a lány már kapott esélyt, igen sajnálatos, hogy nem élt vele. Más lenne a véleményem, ha megbecsülte volna magát és annak ellenére lökődött volna ki az új máj, hogy ő mindent megtett annak érdekében, hogy ne így legyen. De sajnos sokan vannak azon a várólistán, és sok anyuka nem kap még első esélyt sem.
Eszti
Végre nézhettem síugrást :) Fel nem keltem érte, de beállítottam a videót és felvettem. Így az összes reklámot át tudtam tekerni, meg azokat a részeket is, amikor azt mutatták, hogy Torah Bright hogyan nyert aranyérmet. Mert félreértés ne essék, én nagyon örülök, hogy egy ausztrál snowboard-os lány aranyat nyert a téli Olimpián, még szimpatikus is a csajszi, de mióta megnyerte az érmét, azóta minden adandó alkalommal az ő győzelmét mutatják. Azt lehetne hinni, hogy legalább 10-15 aranyat nyertünk eddig :)

Viszont az én szívem csücske mégiscsak a síugrás. Nem tudtam eldönteni, hogy kinek szurkoljak, a finn Hautamaki-nek, vagy a lengyel Malysz-nak. Úgyhogy mindkettőnek drukkoltam :) Malysz ezüstérmes lett, Hautamaki viszont úgy elszúrta a második ugrását, hogy rossz volt nézni. Az első kör után még úgy nézett ki, hogy bronzérmes lesz. Viszont a második körben 104 métert ugrott. A K-pont 120 méter volt. Még a legrosszabbak is megugrottak 124 métert, Hautamakinek pedig azért komoly múltja van már ebben a sportban. De azért a csapatversenyen még nyerhetnek a finnek, bár inkább az osztrákokat tartom esélyesnek. A lengyeleknek Malysz az egyetlen említésre méltó versenyzőjük, csapatban nem hiszem, hogy dobogón tudnak majd végezni. A problémám viszont az, hogy még felvenni sem tudom a csapatversenyt, mert az Sydney-i idő szerint kedden hajnali 5-kor kezdődik, a közvetítés azonban csak 9-kor, így tehát már bőven vége lesz, mire egyáltalán elkezdenek közvetíteni. Úgyhogy nagyon szépen szeretném megkérni azt, akinek van Foxtelje és megrendelte az olimpiai kiegészítő csomagot hozzá, és felvenni is tud, az vegye fel nekem, kifizetem a DVD/videokazetta árát is meg a postaköltséget is, de nagyon szeretném látni. Az e-mail címem eszti1 kukac freemail pont hu, ha esetleg valaki megszánna :) Előre is köszönöm :)
Eszti
A síugrás azon nagyon kevés sportok egyike, amit imádok nézni. Még akkor szoktam rá, amikor Sven Hannawald volt a legjobb. Ő is hol van már… Na mindegy, szóval érthető okokból itt Ausztráliában nem közvetítik földi halandóknak minden évben az összes versenyt. Még abban sem vagyok biztos, hogy akinek van Foxtel előfizetése, az nézheti a sportcsatornákon. Viszont alig vártam a téli Olimpiát, hogy végre láthassak egy versenyt egészben. Azért ha már téli Olimpia, akkor a síugrás kihagyhatatlan. Jól felkészültem, beleéltem magam, erre a síugrás közvetítése a következő volt: Simon Amman 108 méteres ugrásának a felétől mutatták a képet, egy izgatott férfihang pedig mondta, hogy “igen, és még mindig repül, még mindig repül, ezzel az ugrásával megdöntötte a világrekordot, s most akkor visszakapcsolunk a stúdióba”. Pafff. Persze a dögunalmas szánkózást orrvérzésig mutogatják, minden egyes versenyzőt, meg még ismétlést is. Meg azt is, aminek fogalmam sincs mi a neve, de a síelők szlalomozva jönnek le a hegyről és a közepén szaltóznak egyet. Úgyhogy ha valakinek van Foxtelje meg felvevő alkalmatossága, az szóljon, esküszöm kifizetem a DVD-t/videokazettát meg a postaköltséget, de látnom kell legalább egy teljes versenyt legalább a téli Olimpia idején.
Eszti
Szóval hol is kezdjem? Nemrég el kellett vinni szerelőhöz a kocsit, mert mindig lefulladt, amikor lassítottam vagy fékeztem. Amit lehetett kitisztított a szerelő, de azt is megállapította, hogy a sebességváltó nem működik, nem vált fel hármasba. Ebből kifolyólag pedig 60-nál többel nem lehetett menni vele. 1000 dollárba került volna megjavíttatni. Ekkor azonban elgondolkodtunk Richarddal. Ez egy 26 éves, rozsdásodó kocsi. Ha ezt most meg is javíttatjuk, akkor is ki tudja, mi lesz a következő, ami elromlik rajta. A hűtés/fűtés már amúgy sem működött benne. Szóval úgy döntöttünk, inkább veszünk egy új kocsit. Körbejártuk a szalonokat, s végül egy Mitsubishi Lancer mellett döntöttünk. Nagyon jó ajánlatot kaptunk rá, s szombaton el is hoztuk.

Egyelőre furcsa. Az a legfurcsább, hogy nem kell visszavinni a kölcsönzőbe, hanem tényleg a miénk. Aztán még reflexből akarnám visszatolni a szivatót, s mindig konstatálom, hogy már nem kell. Meg az is fura, hogy rögtön beindul a kocsi, amikor elfordítom a kulcsot. Nem akar lefulladni, nem hangos, nem makacskodik, csak egyszerűen beindul. Parkolni egyelőre nem tudok vele egyenesen, de majdcsak belejövök. Szóval élvezem az új kocsinkat :) S addig akarjuk használni, amíg szét nem rohad.

S az új autó örömére a blog külseje is megújult, nekem sokkal jobban tetszik, mint a régi :)

Eszti
S most kivételesen nem a vonattal volt baj :) Ugyanis ma pont elértem az időben induló vonatomat, pont egy századmásodperccel azután csukódott be az ajtó, hogy felszálltam :) Tapsoljuk meg a CityRail-t, ma reggel pontosan indították a vonatot és még ülőhelyem is volt :)

A problémák a buszon voltak. Azzal kezdődött, hogy az iskolabusz helyett a Willoughby Girl-ök ismét a rendes buszt választották, s emiatt a felnőttek morgolódtak. Engem túlzottan nem izgat a dolog, de a legtöbbeket (a sofőrt is beleértve) idegesítik ezek a gimnazisták, főleg, hogy miattuk nem férnek rendesen fel a buszra, ráadásul hangosak is, nem adják át a helyet, azaz pont úgy viselkednek, ahogy egy tizenéveshez illik :) Ma a sofőr mellett egy másik Sydney Buses alkalmazott is utazott a buszon. Az útvolal a munkahelyemig úgy néz ki, hogy a busz egy darabig a Victoria Road-on megy egyenesen, majd rákanyarodik a Penshurst Street-re, ott is sokáig megy egyenesen, maj egy kb. 50 méteres szakasz erejéig a Mowbray Roadra kanyarodik, hogy onnan a Willoughby Road-ra kanyarodhasson. A buszon utazó másik Syney Buses alkalmazott szépen, hangosan, artikuláltan elmondta, hogy a Mowbray Road és a Willoughby Road sarkán egy kamion kidöntött egy oszlopot, úgyhogy módosított útvonalon fog menni a busz, és nagyobb késésekre is kell számítani. Ekkor voltunk a Penshurst Street kellős közepén, s ekkor volt 8:30. Máskor kb. ilyenkor szoktam leszállni a Rotric előtt. Viszont mivel nagyjából pont félúton voltam a munkahelyem felé, nem akartam leszállni és gyalogolni, mert nem tudtam, hogy nem idul-e meg a forgalom, miközben sétálok. Merthogy egy jó darabig nem mozdult senki semerre. Szóval inkább belemélyedtem a könyvembe és olvasni akartam, de a mellettem ülő nő elkezdett beszélni hozzám. Először elismételte, amit a pasas mondott, majd kifejezte, mennyire örül, hogy leszálltak a gimnazisták, mert így végre nyugi van, s mielőtt észbe kaptam volna, már tudtam, hogy hol dolgozik, hány éves, hogy hívják és hogy a mostani munkahelyét megelőzően hol és hány évig dolgozott és mennyire volt megelégedve ezekkel a helyekkel. Miután kicsit felocsúdtam, már azt is tudtam, hogy azt hitte, lengyel vagyok, merthogy lát ám ő engem minden nap, amikor felszállok a buszra, s hallott néha a telefonon is beszélni. Aztán kifejtette véleményét az európaiakról. Meg arról is, hogy utálja, amikor a vásárlói fonttal meg USA dollárral, meg NZ dollárral meg mindenféle egyéb népek pénzeivel fizetnek, mert nehéz észrevenni és a bank meg nem váltja be az aprópénzt. Azok a helyek, amik meg váltanák, olyan jutalékkal dolgoznak, hogy nem éri meg. Én igyekeztem teljesen beszélgetés látszatát adni a nőci monológjának, mert néha illedelmesen bólogattam, hümmögtem, olykor nevettem. S így egész jól elment az a háromnegyed óra, ami máskor 7-8 perc szokott lenni a Penshurst Street és a munkahelyem között. A baleset helyszínén láttam két vontató kocsit, egy rabszállító rendőrautót, néhány rendőrt, meg egy pasast, amint épp összecsomagolta a kameráját és az állványát. Feltételezem a Channel 9-től volt, mert a Channel 9 épülete a baleset helyszínétől gyalog 10 perc. Szóval a Rotric előtt leszálltam, az újdonsült barátnőm, Sue, pedig tovább ment Crows Nest-be.