Eszti
Lehet, hogy most már össze kellene futnom Vargak-val, mert nem először fordul elő, hogy pont akkor foglalkoztat engem is egy adott téma, amikor őt :)

Szóval a Daily Telegraph szombati számának egyik melléklete egy kis füzetecske volt a közlekedésbiztonságról. A jól hangzó szlogen “I promise”, tulajdonképpen semmi értelmes jelentést nem hordoz szerintem, viszont baromi jól hangzik. Hogy minden reggel megígérem, hogy tőlem telhetően a legbiztonságosabban fogok vezetni. Én hiába vezetek biztonságosan, ha a másik nem… Nem olvastam ki teljesen a füzetet, csak itt-ott beleolvastam, de mivel nem hosszú a dolog, találni fogok szabad 10 percet, hogy végigolvassam.

Eddig azt tudom mondani, hogy semmi olyat nem tartalmaz, amit ne kérnének eleve számon attól, aki jogosítványt akar. Viszont nem győzi sulykolni, hogy a gyorshajtás maga az ördög, és hogy minden 5 km/h, amivel az ember a megengedett sebességhatár fölött megy, az duplájára növeli a baleset veszélyét. Értelmes megállapítás. Tulajdonképpen maga a tény, hogy az ember kiáll a garázsból, megnöveli a baleset veszélyét, mert mindenki tudja, hogy a 0 km/h a legbiztonságosabb.

Felhívja a figyelmet, hogy a költségvetésünknek megfelelő legbiztonságosabb kategóriájú kocsit vegyük meg, figyeljünk oda, hogy legyen légzsák, legalább a sofőr oldalán, hogy legyen ABS stb. stb. Egy darabig komolyan is lehet venni a dolgot. Az utolsó szempont azonban komolytalanná teszi ezt az eszmefuttatást is. Ugyanis közlik, a lehető legkomolyabban, egy országos napilap mellékletében, hogy világos színű kocsit vásároljunk, mert ilyen-olyan statisztikák szerint a sötét színű kocsik 10x akkora eséllyel válnak baleset részesévé. Én meg csak nézek magam elé, és nem értem, hogy mi köze a kocsim színének ahhoz, hogy mennyire vezetek körültekintően. Vezettem már sötétkét kocsit is, meg ezüstszínűt is, meg arany színűt is. Balesetem azonban nem volt a sötétkékben, az aranyban viszont igen. És nem a színe miatt, hanem azért, mert akkor még friss volt a jogosítványom és nagyon gyakorlatlanka voltam. S mire a sötétkék kocsiba kerültem, addigra eltelt a jogsiszerzéstől számított 8 év, és láss csodát, nem okoztam balesetet vele. Tehát konkrétan én mostanra már pont ugyanannyi balesetet okozok sötétkék színű kocsiban, mint ezüstszínűben, szám szerint nullát.

Ha már mindenképp szín szerint akarják megközelíteni, akkor inkább valmi olyasmi logikát kellene követniük, hogy a felelőtlen, nagyképű, nagyszájú, nekem mindent szabad sofőrök jobban vonzódnak a sötétebb színű kocsikhoz. De még ez sem biztos, hogy megállja a helyét.

Abból kezd egész elegem lenni, hogy kinyilatkoztatják, hogy a gyorshajtás tutibiztos balesethez vezet. Ha az ember nem duplájával megy a megengedett sebességnek, akkor általában nem szokott balesetet okozni. Én még egyszer sem okoztam balesetet, amikor a 60-as zónában 70-nel mentem, vagy 80-nal. Ugyanazon az úton mentem én már 40-nel is, amikor a szakadó eső miatt 2 méternél távolabbra nem lehetett látni, meg mentem 80-nal is, amikor alig voltak az úton és szép napsütéses idő volt. A probléma nem a sebesség nagyságában keresendő szerintem, hanem abban, hogy elfelejtik megtanítani az embereknek, hogy az útviszonyoknak megfelelően vezessenek. Kiválóan megbuktatják a delikvenst a vizsgán, ha járdával párhuzamos parkolás során a kereke hozzáér a járdához, de azt még véletlenül sem kérik számon tőle, hogy mit csinál ha ugyan a tábla megengedné a 60-at, de annyira szakad az eső, hogy gyakorlatilag semmit nem lát.

Autópályákon meg nem értem a 110-es sebességkorlátozást. Ill. igen, hisz biciklistákat is ráengednek. De annak a biciklistának édesmindegy, hogy egy kamion 110-zel vagy 130-cal üti-e el, a végeredmény mindenképpen a temető lesz. Súlyosan tévednek azok, akik azt hiszik, hogy egy darab védősisak megvédi a biciklistát baj esetén az autópályán. Ennyi erővel gyalogosokat is engedjünk oda, feltéve, hogy sisakban gyalogolnak. Pont ugyanannyit ér.

Ami viszont kifejezetten megharagított ebben a füzetben, az az elsősegélynyújtásról szóló 1/3 A/5-ös oldal, aminek a fele egy utcát ábrázoló kép. S ebben leírják, hogy baleset esetén ha nem tudom megállapítani, hogy lélegzik-e, akkor kezdjem újraéleszteni. Fújjak a szájába és nyomkodjam a szívét, aztán meg állítsam el a vérzést. Namost ha ezt én megcselekszem, akkor előbb ölöm meg a delikvenst, mint ahogy a mentő kiállhatna a garázsból. Nem véletlen kellett nekem kéthetes tanfolyamot végeznem Budapesten az újraélesztés témakörében. S kétévente újra kell vizsgázni újraélesztésből, különben nem használhatom a tanultakat. Ugyanis ha anélkül kezdem el lélegeztetni a beteget, hogy kitakarítanám a száját, akkor belefújom a légcsövébe az ott lévő rágót stb. és jól megfullad. Ha kitakarítom a száját, de nem fogom be az orrát, vagy ha orrán át lélegeztetem, akkor a száját, akkor a levegő kijön a be nem fogott nyíláson, ez pedig nem segít a beteg légzésének újraindításában. Ha belenyomok a szívébe akkor, amikor még van keringése, akkor konkrétan megölöm. Nem véletlenül kell alaposan elsajátítani annak tudományát, hogyan kell pulzust megállapítani, könyörgöm. Arról meg nem is beszélve, hogy ha vérzik és úgy nyomkodom a szívét, akkor gyakorlatilag kipumpálom belőle az összes vérét. Arról meg főleg nem beszélve, hogy ha tényleg szükséges a szívmasszázs, akkor még tapasztalt mentősöknek sem egyszerű bordatörés nélkül véghezvinni a feladatot. Amikor én tanultam Budapesten, akkor az ambubaba jelezte, hogy mikor török bordát. Viszont az kétségtelen, hogy törött bordával még lehet élni, leállt szívvel már nehezebb. Viszont a lényeg átjött a cikkből: vegyél elsősegélydobozt a St John’s-tól. Aztán ha elmész hozzájuk tanfolyamra, akkor megtanítják neked, mit kell a tartalmával kezdeni.

Szóval a tanulság: egy világos színű kocsiban vezess maximálisan betartva a sebességhatárokat és legyen nálad mindig egy St John’s-os elsősegélydoboz. Azt meg a világért se magyarázzuk el, hogy hiába vezetsz édes fiam négykerékmeghajtású járművet betonon, attól még nem kell 60-nal menned a 90-es zónában. Meg a gyalogosnak se mondjuk el, hogy ha van járda, akkor azon kocogjon, ne pedig az én sávomban, mert ha kedvem támad elütni, akkor nem én leszek a hibás. Viszont tiltsuk ki a kamionokat az autópályáról, mert néhány gyakorlatlan sofőr ütközik velük Karácsony idején. Meg mondjuk el milliószor, hogy a biciklista is ember és haza szeretne érni, s ilyenkor nagyvonalúan felejtsük el megemlíteni, hogy ez a biciklista az autópályán igyekezett haza, s egy szabályosan, 110-zel közlekedő kamion menetszele sodorta el. Viszont követeljük a kamionos meglincselését. S még véletlenül se a biciklistáknak csináljunk külön utat az autópályával párhuzamosan.

Amikor pedig a rendőrség üldöz egy lopott kocsiban menekülő autótolvajt, s a tolvaj a nagy sebesség miatt megöl egy családot, ami épp a zöld lámpán akart volna autójában keresztülvezetni, akkor pedig a rendőrséget hibáztassuk, még véletlenül se az autótolvajt. (Mert igen, nemrég sajnos meghalt egy család, amikor az autótolvaj úgy 180-nal menekült a rendőrség elől a lopott kocsiban. Persze a menekülés miatt nem érdekelte, hogy piros volt a lámpája, egyszerűen csak áthajtott rajta, s ezzel kettészakította a család kocsiját. Senki nem maradt életben sajnos a családból, s a tolvaj is meghalt. S a tolvajnak volt egy utasa is, ő életveszélyes állapotban van kórházban. Na ennek az utasnak az anyja sírta körbe az összes médiaorgánumot, hogy meg kéne tiltani a rendőröknek az autós üldözést, mert lám, hova vezet. Inkább nem fűznék ehhez hozzá semmit, mert még megbánom a végén. Ha a rendőrök nem vették volna üldözőbe a tolvajt, akkor az lett volna a baj, hogy mire tartjuk őket, ha még a munkájukat sem végzik.)

No jó, azt hiszem a mai napra befejeztem a dühöngéseimet. De lehet, hogy holnap folytatom, ha hozzájutok, hogy kiolvassam a füzetet. Kincsekre lehet lelni benne…
Eszti
Ismét hallottam felőle. 3 éves korunk óta ismerjük egymást, bölcsödétől érettségiig végig egy csoportban/osztályban voltunk. Általános iskola 8. osztályában utáltuk meg egymást. Mert volt az a bizonyos irodalom dolgozat. Két magyaróra volt egymás után, az elsőben írtuk a dolgozatot. A szünetben a tanárnő bent hagyta a teremben a megoldókulcsot is és a dolgozatokat is. Míg Anna barátnőm és én azt néztük, jön-e tanár, elég sokan beleírtak a dolgozatukba a megoldókulcsból. Aztán amikor visszakaptuk a dolgozatainkat, s azoknak rosszul sikerült, akik beleírtak a szünetben, akkor elmentek panaszkodni a tanárhoz, hogy mi ketten Annával beleírtunk a szünetben. Mert a mienk jól sikerült, mint ahogy az azt megelőző összes dolgozat is. Barnabás (nevét megváltoztattam, ha olvassa a blogot, úgyis tudni fogja, hogy róla van szó, bár kötve hiszem, hogy tud a létezéséről), aki színötös tanuló volt és bent sem volt a teremben akkor, amikor ez történt, lett a legnagyobb hangadó, és annak ellenére harsogta, hogy igen, mi beleírtunk a szünetben, hogy nem is tudta miről van szó. Nekünk Annával csak annyit kegyeskedett mondani, hogy ennyi ember biztosan nem hazudja ugyanazt.

Na emiatt sikerült megutálnom. Azóta sem sikerült ismét megszeretnem. Mert túlságosan nagyképűvé is vált az évek során. Biztosan az anyjától örökölte. Az anyja, Helga (nevét szintén megváltoztattam, ha tud a blog létéről, ő is magára fog ismerni), orosztanárból lett angoltanár. Általánosban hozzá jártam különórákra. Tulajdonképpen a szavak kikérdezésén és a kakaókészítésen kívül más nem nagyon történt ezeken az órákon, s mivel a szüleim látták, hogy nem fejlődök attól, hogy Helga néni kakaót készít nekem, a szavakat meg ők is ki tudják kérdezni tőlem, ezért fokozatosan abbamaradtak ezek az órák. Helga néni egyébkén részt vett az eljegyzésünkön is, ahol azzal a tőle megszokott fennsőbbséggel, lenézéssel a hangjában jegyezte meg, hogy az én vőlegényem csak egy kis kertész. Mondjuk botanikus, de akkor sem lenne szégyellni való a foglalkozása, ha kertész lenne.

Szóval Barnabás, a színötös tanuló és Anna, aki szintén nagyon jó tanuló volt, de nem színötös, mind a ketten jelentkeztek a Fazekasba. Ami ugye Magyarország vezető gimnáziuma. A különbség kettejük közt az volt, hogy Anna úgy gondolta, hogy akkor fog bejutni, ha tanul. Barnabás pedig úgy gondolta, hogy az a tény elég lesz a bejutásához, hogy ő Barnabás, és egy noname iskolában csupa ötöse van. S persze mindenki Barnabást bíztatta, Annában meg rajtam kívül nem hitt senki. Szóval Anna gőzerővel tanult, a számológépére ráirta, hogy Fazekas, eljárt előkészítőre és láss csodát, előfelvételin be is került. Barnabás nem tanult, csak jópofizott. Fennsőbbségének teljes tudatában elment az előfelvételire, s láss csodát, visszadobták. Ezután úgy döntött, hogy akkor mégsem árt eljárni előkészítőre. De még mindig meg volt győződve róla, hogy elég lesz az, hogy ő a Barnabás, a színötös tanuló, és ő úgyis jobban tudja a tananyagot mindenkinél, és bár eljárt előkészítőre, nem igazán sajátította el az ott leadott anyagot. Felvételin három helyre adhatta be mindenki a jelentkezését. Barnabás megjelölte a Fazekast, az Apáczait és a Szent Istvánt. Egyik helyre sem vették fel, úgyhogy hiába volt színötös tanuló, ha az anyja nem intézi el a gimiben, ahol tanított, hogy Barnabáskát felvegyék soron kívül, akkor bizony ki kellett volna hagynia egy évet. Engem előfelvételin vettek fel ugyanabba az osztályba, ahová őt Helga néni benyomta. Barnabás aztán a nyolcadik osztály hátralévő részét azzal töltötte, hogy fennsőbbséges arccal azt hangoztatta, hogy ő be sem akart kerülni a Fazekasba, meg a Fazekas csak versenylóképző és a tanárnővel az élen mindenki helyeselt neki, meg együttérzett vele.

Namost azok után, hogy a legjobb barátnőm is, az öccse is, meg a férjem előtti legkomolyabb kapcsolatom is, sőt, még egy Vöröskeresztes ismerősöm is a Fazekasba jártak, nyugodt szívvel tudom mondani, hogy a Fazekas nem versenylóképző, csak egy olyan hely, ahol nem szégyen tanulni, és ahol nem nézik ki azt, aki hármasnál jobb jegyet mer szerezni. Nem. Ott egymást támogatják az osztálytársak és büszkék arra, ha valaki OKTV-t nyer. Fantasztikus osztályközösségek alakulnak ki és úgy alapjában véve az a cél lebeg mindenki szeme előtt, hogy némi segítséggel tudjon a megfelelő irányba orientálódni.

Nade vissza Barnabásra.

Teltek az évek, eljött az érettségi és Barnabás nem tanult a múltbeli hibáiból. Végig színjeles volt gimiben is, és amikor eljött a felvételi ideje, akkor Közgázra akart menni. De azért bebiztosította magát annyira, hogy beadta a jelentkezését a Műegyetemre is, villamosmérnöki karra. A tanulást ismét nem vitte túlzásba, hisz még mindig szentül hitte, hogy az elég, hogy ő a Barnabás. És megint nagyon csodálkozott, hogy nem került be Közgázra. Viszont a villamosmérnöki karra bekerült, s tudom, azt fogjátok mondani, hogy rosszmájú vagyok, amikor megjegyzem, hogy az apja ezen a karon tanít. Ha meg még azt is hozzáveszem, hogy legszívesebben történelemtanár lett volna, akkor végképp rosszmájúnak fogok tűnni.

De akárhogy is alakultak az iskolái, azt azért nem szabad elvenni tőle, hogy szorgalmas és tud tanulni, ha akar. Elvégezte a villamosmérnöki kart, s pár éve már Németországban dolgozik villamosmérnökként.

Amit most hallottam róla, az az, hogy csakúgy, mint mi, ő is Mitsubishi Lancert akar venni. Mondtam is anyukámnak, hogy mondja meg Helga néninek, hogy itt Ausztráliában egy kertészi fizetésből előbb lehet Mitsubishit venni, mint Németországban egy mérnökiből :) Márcsak azért, mert Helga néni leszólta az én botanikusomat :) Mondjuk ő biztos jobban járt a saját vejével, akinek van egy sportmérnöki diplomája és egy szexboltban eladó. Egyáltalán mit csinál egy sportmérnök? A lánya anyukámnál volt ügyvédjelölt. Mert miután hosszú hónapokig nem talált állást magának, anyukám megsajnálta és fölvette. Neki akkor sikerült belopnia magát a szívembe, amikor polgári eljárásjogot tanultam az irodában, ő pedig besétált, ránézett a könyvre, felemelte a fejét, orra az egekben, és közölte, hogy “ó, hát nekem ki sem kellett nyitnom ezt a könyvet és ötöst kaptam”. Most, hogy már ügyvéd, előszeretettel hangoztatja, hogy depressziós, mert nincs munkája. Mondjuk nem is értem miért, amikor minden délután 4:30-kor kikapcsolja a mobilját és be se kapcsolja másnap reggel 8-ig. Ez alkalmazottaknál működik, de akinek saját vállalkozása van, annak már a főnököm is megmondta, hogy a legtöbben ott buknak el, hogy azt hiszik, hogy heti 40 óra munkával fent lehet tartani a vállalkozást.

Azt mondjuk aláírom, hogy találni kell egy egészséges egyensúlyt családi élet és munka között, de amikor az ember éppen elindítja a vállakozását és fel akarja futtatni, akkor ne kapcsolja ki magát. Az én anyukám sem tette, érdekes mód neki akadt is munkája.

Mai rosszmájúskodásomat hallottátok :)
Eszti
Fantasztikus egy utunk volt :) Az előzményeket már meséltem, úgyhogy arról most nem írok.

Szóval 4-e volt a férjem szülinapja. Reggel még elintéztünk ezt-azt, s ¾ 12-kor sikerült elindulnunk. Megtankoltunk egy Shell kútnál és nekivágtunk az autópályának. Imádtam vezetni a kocsit. Bivalyerős és fantasztikusan gyorsul. Alapjában véve nem vezettem gyorsan, bár kétségtelen, hogy a magyar sebességhatárhoz igazítottam a sebességem, nem az ausztrálhoz :) Csak egyszer láttam 150-et a kilométerórán, akkor vissza is vettem egy kicsit :) Egyelőre nem jött bírság, reméljük, hogy így is marad.

Félúton megálltunk egy pihenőben, ahol megebédeltünk, kicsit sétálgattunk, aztán felhívtuk a szállásadónkat, hogy várhatóan mikor érkezünk és ismét nekivágtunk az autópályának.

A szállásunk ú.n. bed and breakfast volt, ami azt jelenti, hogy egy családi házban a család kiad néhány szobát és reggeli is jár a szobával. A neve Grevillea Lodge volt, a grevillea az egy őshonos ausztrál növény. Bátran merem ajánlani mindenkinek ezt a szállást, sokkal jobban éreztük magunkat itt, mint a tavaly előttii négycsillagos szállodánkban. Merrill, a tulaj, két szobát ad ki, mi értelemszerűen az egyikben voltunk :) Nem volt nagy, de tiszta volt és rendezett. Egy franciaágy, két éjjeliszekrény, egy asztalka, egy állólámpa, egy szék és egy beépített szekrény volt a bútrozata, jól be is töltötte a szobát. A tévé a beépített szekrényen belülre, a falra volt felszerelve, de nem tévét nézni mentünk. A szobából nyíló fürdőszobában volt egy viszonylag nagy zuhanytálca, mosdókagyló és WC.



Amíg én kifizettem a szállást Merrillnek, addig Richard behordta a cuccokat a szobába. Az utolsó csomag azonban még a kezében volt, amikor elkezdett körbenézni a kertben :) Amúgy Merrill minden jel szerint nagy állatbarát, mert van neki egy macskája és rengeteg papagája.

Richard aludt egyet, miután kipakoltunk, mert nagyon álmos volt, én viszont nem tudtam aludni, mert túl fáradt voltam hozzá, inkább interneteztem. Amúgy az internetért Merrill nem kér pénzt, hacsak valaki nem használja túlságosan sokat. Alvás után még lezuhanyoztunk és elindultunk. Először felvettük az interneten foglalt jegyeket a mozipénztárban, majd pedig elmentünk vacsorázni egy nagyon romantikus kis thai étterembe a tóparton. Vacsora után pedig épp időben sikerült visszaérnünk az Alice Csodaországban kezdetére. Szó szerint akkor kezdődött a film, amikor leültünk az üléseinkre. Természetesen 3D-ben néztük, nekünk tetszett. Bár sok kritikát hallottam róla, szerintem egyáltalán nem volt annyira rossz, mint amilyennek a kritikusok beállították. Éjfél fele értünk haza, gyakorlatilag bedőltünk az ágyba és már azelőtt elaludtunk, hogy a fejünk a párnához ért volna :) De nagyon jó kis este volt.



Pénteken került sorra a fő műsorszám, az impresszionista festők kiállítása. Angolul Masterpieces from Paris címen fut, én úgy fordítanám magyarra, hogy Remekművek Párizsból. Délelőtt tízkor nyitott, mi fél tízre értünk oda. Már akkor nehéz volt parkolóhelyet találni, de azért még akadt a mélygarázsban. Ami már csak azért is nagyon jó volt, mert egész pénteken szakadt az eső, s így nem áztunk meg, míg a parkolóból a múzeumhoz értünk. Az ajtó előtt két sor volt. Az egyik az “akinek már van jegye” sor volt, a másik pedig az “akinek még meg kell vennie a jegyét” sor. Azok voltak többségben, akiknek már volt jegyük. Viszont hiába volt a másik sor rövidebb, akiknek nem volt jegyük, azoknak mind a két sort ki kellett állniuk, először megvették a jegyüket, s aztán csatlakozhattak azokhoz, akiknek már volt jegyük :) A tíz órás nyitást követően úgy 15-20 perc alatt jutottunk be a kiállításra. Fényképezni sajnos nem volt szabad, de nagyon tehetségesek a festők, akiknek a képei ki voltak állítva. Még azokra a képekre is azt tudom mondani, hogy jó munka, amik egyáltalán nem tetszettek, de a többségük azért tetszett. Volt olyan kép, ami tényleg vonalakból lett megrajzolva/festve, s mégis tisztán lehetett látni, mit ábrázol. Én azonban jobban szeretem az olyan képeket, amik “rendesen” vannak megfestve, mint a csendéletek például. Picassonak egyetlen képe volt kiállítva, egy csendélet. Az ilyen képei miatt hiszem el, hogy tudott festeni, kora előrehaladtával szerintem elkezdett megbolondulni. Voltak még Cezanne, Monet, Van Gogh képek is, Tán Cezanne-kép volt a legtöbb. Igazán mindannyian nagyon tehetségesek. Aki teheti, menjen el rá, megéri megnézni. Még akkor is, ha zsúfoltak a termek és hosszú a sor. A nagy népszerűségre való tekintettel meg is hosszabbították a kiállítást április 18-ig.



Délután kettő fele végeztünk a múzeumban. Onnan a Manuka nevű bevásárlókomplexumba mentünk Nem egy nagy bevásárlóközpontot kell elképzelni, hanem egy mini-városrészt sok kis bolttal és étteremmel. Elmentünk abba a delicatesbe is, ahol Kevin Rudd miniszterelnökünk becses neje elköltött több, mint 100,000 dollárt. Azt reméltük, hogy találunk nekem tomme de savoie nevű sajtot, amit azóta keresek mindenhol, amióta megkóstoltam Franciaországban. (Még a Vöröskeresztnél dolgoztam, amikor a Német Vöröskereszt meghívta Pest megyét magukhoz, s a francia és a svájci határ közelében volt a szállásunk. Akkor átmentünk Franciaországba is.) Aki teheti, feltétlenük kóstolja meg, ennyire finom sajtot azóta sem ettem. De sajnos ebben a deliben sem volt, pedig úgy hirdetik magukat, hogy náluk a legnagyobb a sajtválaszték. Ennek alapján nem egy kis hűtőpultnyi sajtra számítottam, összesen tán fél tucat különféle sajttal. Igaz, hogy azok nem mindennapi sajtok voltak, meg több, különböző méretre voltak vágva, de akkor is. Na szóval miután nem leltünk tomme de savoie-t, elmentünk ebédelni oda, ahol a múltkor egyszer már vacsoráztunk, s most sem csalódtunk az étteremben. Persze nem volt olyan szépen megterítve, mintha vacsora lett volna, de az étel változatlanul finom volt, a kiszolgálás pedig felettéb udvarias. Az ebéd menühöz járt egy üdítő, egy pohár bor vagy egy cappuccino. Én üdítőt is és cappuccinot is kértem, s az egyiket elfelejtették felszámolni :)



Innen egy kertészetbe mentünk. Mert hiába szakadt az eső, az nem lehet, hogy Richard anélkül hagyjon el egy várost, hogy pár kertészetet ne látott volna :) (Budapesten úgy 2-300 képet készített a különféle kertészetekben, és úgy 50-60-at a családról és Budapest nevezetességeiről :) ) Amíg ő lelkesen nézelődött a szakadó esőben, addig én édesdeden aludtam a kocsi hátsó ülésén. Jól is jött az a két óra alvás, mert már alig bírtam nyitva tartani a szemem. Richard lelkesen jött vissza, hogy talált két olyan ritka kaméliát, amiből alig van néhány Ausztráliában. Úgyhogy szombaton vissza kellett mennünk, hogy megvegye :) Közben pedig felhívta az egyik kaméliás ismerősét, hogy kell-e neki a másik, mert az egyiket ő megveszi magának :) (A nőci aztán még 300 dollár értékben rendelt kaméliát :) ). Szóval innen még átmentünk egy másik kertészetbe, ahol nem tudott sok időt tölteni, mert zárni kezdtek. Innen haza mentünk, pihentünk egy kicsit és a belvárosban akartunk vacsorázni. Először a kaszinóba mentünk. Megállapítottuk, hogy még mindig illegális játékbarlang jellege van. Két éttermet találtunk ott, az egyiknek csillagászati magasságban voltak az árai, a másik meg egy bár volt a kaszinón belül. Egyik sem volt nyerő. Több, mint fél órát bolyongtunk a belvárosban, mire találtunk olyan éttermet, aminek elfogadható volt a menükínálata is és az árai is. Nem jó, csak elfogadható. Hihetetlen, hogy a főváros szívében ne lehessen normális éttermet találni este 9 után. És 10-1/2 11 fele meg már zárt a többsége. Amikor meg visszafele sétáltunk a kocsihoz, akkor épp azt láttuk, ahogy két részeg huszonéves csajszi (közelebb a húszhoz, mint a harminchoz) azzal szórakozott, hogy egy bevásárlókocsit teljes erővel belelöktek a Vodafone kirakatába, majd visszahúzták onnét és ismét belelökték. Közben meg vihogtak hozzá. Még jó, hogy olyan anyagból készült a kirakat, ami nem törik egykönnyen. Mikor észrevettek minket, akkor abbahagyták és gyerekes viselkedéssel igyekeztek úgy tenni, mintha ott se lettek volna.



Szombat reggel kilencre készítette el Merrill a reggelinket. Összecsomagoltunk, megreggeliztünk, megköszöntük Mirrellnek a vendéglátást, írtunk a vendégkönyvbe és otthagytuk Grevillea Lodge-ot. Először elmentünk a piacra, ahol vettünk paradicsomot, mert csütörtökön Hornsbyban nem kaptam. Meg vettünk pár süteményszaggató formát is. Olyan jellege volt, mint a Lehel téri piacnak, csak kisebb volt annál. Innen visszamentünk a kertészetbe, ahol Richard megvette a hőn áhított kaméliát és mindvégig beszélt a telefonon az ismerősével, hogy mely kaméliákat kéri. Így hozott össze 300 dollárnyit. Érdekes, hogy mennyit tudnak költeni az igazi rajongók a hobbijukra. Amíg ő a kertészetben telefonált, én a közeli almafarmon vettem összesen 5 kg almát. 2,5-et magunknak, 2,5-et pedig Liznek, a kaméliás ismerősnek. Sokkal ízletesebb ez az alma, mint a bolti. Hiába, a reggel frissen szedettet semmi nem veri. De ha már itt tartunk, tud valaki olyan ételt, amihez jól megy az almaszósz? Mert van egy jó kis alamaszósz receptem, de mihez készítsem el?



Innen átmentünk egy újabb kertészetbe, a Heritage nevűbe. Gondoltam beülök addig a kávézóba, amíg Richard nézelődik, de nem találtam a kávézót, hát leültem egy kőre. Mikor Richard visszajött, kérdezte, hogy tudom-e, hol ülök? Mondtam, hogy egy kövön, miért? S ekkor rámutatott a tőlem 3 centire lévő vasoszlopra, amin volt egy nyíl, hogy kávézó arra :))))) Lett belőle elvitelre egy cappuccino meg egy üveg víz :) Innen a Háborús Emlékműbe mentünk, ahol megint csak arra maradt idő, hogy egy termet végig tudjunk járni. Meg is állapítottuk, hogy ha ilyen ütemben nézzük végig az emlékművet, akkor nagyjából 10 évre lesz szükségünk ahhoz, hogy bejárjuk az egészet :) Mert amikor 2008-ban ott jártunk, akkor is egy termet sikerült végignéznünk.

Aztán tankoltunk és elindultunk Lizhez, aki valahol Canberra és Sydney között lakik félúton, talán kicsit közelebb Sydneyhez. Ő is állatbarát, van egy kutyája, 3 macskája és megszámlálhatatlan mennyiségű papajája. És mindemellett még a kaméliákra is jut ideje :) A férje pedig régi autókat gyűjt, a legöregebb az 1912-ből származik. Nagyon szépek ezek a kocsik, de borzasztóan kényelmetlenek. Meg aztán vezetni sem tudnám őket :) Olyan jól elbeszélgettünk, hogy észre sem vettük, hogy már bőven este van. Tíz óra körül értünk haza, és bár nagyon kimerültek voltunk, nagyon jó volt a hangulatunk :)

Ehh
Eszti
Nem volt más választásom, el kellett mondanom Richardnak. Tegnap ugyanis arra értem haza, hogy kedves férjem épp szállást foglal a március 19-i hétvégére. Mégis mi mással tudtam volna ezt megakadályozni, mint azzal, hogy elmondom neki? De kicsit megdorgáltam, amiért elrontotta a saját meglepetését.

Nagyon örült neki viszont. S mondta, hogy most már érti, hogy én miért nem lelkesedtem az ötletéért, hogy 19-én menjünk Canberrába. Meg azt is érti, hogy a főnöke miért kapott idegrohamot, amikor említette neki, hogy kivenné 19-ét. S azt is érti, miért nem szerepelt a neve a csütörtöki beosztásban, amikor pedig minden csütörtökön dolgozni szokott és határozottan emlékezett, hogy nem kért szabadságot :)

De sebaj, így is jól fogjuk érezni magunkat és Richard így is meglepődött :)
Eszti
De hogy másról is beszéljek, ne csak a májátültetésről. Bonyolult dolog Richardnak meglepetés születésnapi utat szervezni. Pedig nem tehet arról, hogy túlbonyolítja nekem, mert épp meglepetés jellege miatt nem tudhatja, hogy erre készülök :)

Szóval még valamikor decemberben említette, hogy milyen jó volna megnézni Canberrában a Louvre-ból idehozott kiállítást. Aztán többet nem is szólt róla. Én meg elkezdtem gondolkodni, hogy tulajdonképpen ez egy jó ötlet a születésnapjára, úgyhogy el is kezdtem szervezni januárban. Mivel március 4. idén csütörtökre esik, gondoltam, milyen jó kis hosszú hétvégét lehet ebből kerekíteni. Tehát első lépésben felhívtam a főnökét, és megkérdeztem, hogy elengedi-e. Jófej volt a főnöke, hallottam, hogy mosolyog a hangja, s mondta, hogy természetesen :) Megkértem, hogy ne mondja el neki, mert tényleg meglepit akarok.

Második lépésben foglaltam egy kocsit a Thriftytől, mert akkor még a Toyotát használtuk, s azzal azért tisztában voltam, hogy az nem megy el Canberráig, vagy ha igen, akkor vissza már biztosan nem jön. Aztán töröltem a foglalást, amikor új autónk lett.

Harmadik lépésben pedig vadásztam szállodát, le is foglaltam három éjszakára, még kedvezményt is kaptam, mert ha kettőnél több éjszakát tölt valaki abban a panzióban, akkor az kedvezményes, és nagyon elégedett voltam magammal.

Aztán Richard kitalálta, hogy milyen jó lenne, a a szülinapját követő hétvégén a család fiatalabbjait összerántanánk és elmennénk egy étterembe. El is kezdte szervezni a bulit vasárnap délre. Én próbáltam mind a tíz embert felhívni, hogy oké, akkor mondják azt, hogy jönnek, de tudjanak róla, hogy toljuk a dolgot egy héttel. Aztán kiderült, hogy a következő héten nem jó egyiküknek, mert akkor van a házassági évfordulójuk. No, akkor ismét körtelefon, a buli marad hetedikén, én pedig egy nappal lerövidítettem az utat. Kedvezmény ugrott, de még így is jól fogjuk érezni magunkat.

S még mindig boldog voltam, mert Richard továbbra sem említette újra Canberrát.

Múlt héten ismét felhívtam Richard főnökét, aki természetesen elfelejtette, de megint nagyon lelkesen beleegyezett, hogy elengedje a férjemet. Ezt követően lefoglaltam a kiállításra a jegyeket. S megjegyeztem magamnak, hogy még az Alice csodaországban-ra is kell jegyet vennem, méghozzá a 3 dimenziós változatra, mert Richard azt is említette, hogy szívesen megnézné, s úgyis a szülinapján kerül a mozikba. (Hogy ne is említsem, meg akrta hívni két kollegáját 4-én estére, hogy négyesben nézhessük, de szerencsére elvetette az ötletet, úgyhogy nem kellett még őket is felhívnom.)

Múlt héten viszont Richard gőzerőre kapcsolt szervezésileg. Közölte, hogy nézzem meg, mikor van Canberrában iskolaszünet, meg mikor ülésezik a parlament, mert április elején Canberrába akar menni, és ezt a két dolgot el akarja kerülni. Mondtam, hogy oké, majd megnézem. Persze nem néztem, mert tudtam, hogy ehét csütörtökön megyünk. Ma reggel azonban megint megkérdezte, hogy megnéztem-e már. Mondtam neki, hogy oké, majd a héten megnézem. S nem sokkal a mukaidőm megkezdése után kaptam egy izgatott sms-t tőle, hogy április 5-én zár a kiállítás.

Szóval két megoldás lehetséges. Vagy jól fejbevágom, hogy szerda estig kómában maradjon, s ne szervezkedjen, vagy pedig elmondom neki, hogy álljon már le a szervezkedéssel, mert csütörtökön megyünk és igazán jólesett volna, ha nem rontja el a meglepetésemet :) De van egy harmadik megoldás is tulajdonképpen. Megnézem mindazt, amire kíváncsi, de nem engedem, hogy kifizessen bármit is előre. Viszont fennáll a veszély, hogy ha megmondom neki azt, amire kíváncsi, akkor lefoglalja a kiállításra a jegyeket. De még mindig mondhatom, hogy elfelejtettem a ticketek jelszavunkat :) De mégsem, mert akkor jelszóemlékeztetőt kér :( Nahh, jól meg vagyok lőve. De már csak szerdáig kell kibírni, mert szerda este végre elmondhatom neki :)
Eszti
De sajnos csak a címet sikerült elolvasnom, meg egy rövid leírást, mert a yahoo videóként tette fel. Innen is üdvözletem nekik… Hogy miért nem lehet cikket feltenni video helyett? Na mindegy. Tehát Clair Murray, aki immáron harmadik bejegyzése foglalkoztat engem, kritikus állapotban kórházba került és az apa perelni akar. Érdekelne, hogy kit és miért akar perelni az édesapa. De sajnos most nem tudok videót nézni, remélem még meg fogom találni este, hogy megnézhessem.

Arra gondolok, hogy az eü rendszert akarja perelni, mert nem volt megfelelő az operáció után a lánya rehabilitációja, vagy a felírt dexamphetamine miatt. Beszélgettem Richarddal erről. Szerinte Clair már megkapta a második esélyét akkor, amikor megkapta a donor májat. S szerinte Clair egyszerűen csak nem ment el az előírt időpontokban a rehabilitációra, mert fontosabb volt neki, hogy drogozzon és az, hogy erre ne jöjjön rá az orvoscsapat. Erőszakkal pedig nem lehet senkit a rendelőbe vonszolni. S szerinte csak azért, mert dexampthetamint írnak fel valakinek, még nem válik senki automatikusan kábítószerfüggővé.

S még mindig úgy kezdik a róla szóló híreket, hogy “Két gyermek édesanyja”. Most már kezdek igazán mérges lenni emiatt. Akkor nem gondolt a gyerekeire, amikor az első és a második máját szétdrogozta? Miért most kerülnek ezek a kicsik hirtelen előtérbe? Egyáltalán azon is csodálkozom, hogy ezek a gyerekek egészségesen születtek ennyi drog mellett. De aljas dolog őket felhasználni arra, hogy esélyt kérjen arra, hogy egy harmadik májat is szétdrogozhasson. Az ő választása volt, hogy folytassa a drogozást azok után is, hogy kapott egy másik májat. Nem hiszem, hogy ha most kap még egy májat, azt nem drogozza ugyanígy szét. S ha most elkezdenék kampányolni, hogy “Egy háromgyermekes édesanyában májdaganatot találtak. 6 hónapja van hátra, ha addig nem kap új májat, akkor belehal. Segítsünk neki, hogy megkaphassa első donor máját, s tovább élhessen. A gyerekeinek szüksége van rá.” akkor biztosan én lennék a gonosz, hogy el akarom venni szegény Clair “második” esélyét az életre.

Mert bizony kevés a donor szerv. S ha az orvosoknak a következő három jelöltből kell választani, hogy melyikük is kapjon egy új májat, akkor én sem biztos, hogy Clairre szavaznék:

1. tízéves kisfiú, veleszületett májrendellenességgel
2. 30 éves édesanya májdaganattal
3. egy drogos, aki egyszer már kapott egy májat, de azt is eldrogozta

Tegye a szívére a kezét mindenki, józan ésszel senki nem választaná a harmadik jelöltet. Mert azért azt emeljük ki, hogy nem az orvosok ítélték halálra Clairt, hanem ő saját maga. Clair megkapott minden létező segítséget, még új májat is kapott annak ellenére, hogy droggal tette tönkre a sajátját, csak úgy döntött, hogy nem él a lehetőséggel. Most meg már kapaszkodna az életbe, de tényleg kérdés, hogy ha kapna is új májat, megbecsülné-e, ha már elmúlt a halálfélelem.