Eszti
Sokféle első van egy ember életében. Első szerelem, első csók stb. stb. Ami viszont velem történt, az nem az ehhez hasonló kellemes kategóriába tartozott, és igazán kimaradhatott volna az életemből. 10 éve vezetek már, és most először kaptak el gyorshajtásért. Volt képem 78-cal menni a 60-as zónában vasárnap reggel 8:15-kor, amikor rajtam kívül még egy terepjáró volt az úton. S egyszercsak azon kaptam magam, hogy egy rendőrbácsi elémugrott sárga mellényben egy stoptáblával a kezében. Vissza kellett tolatnom a mellékutcába, ahol az ő kocsija állt. Megkérdezte, hogy mit gondolok, mennyivel mentem. Mondtam, hogy szerintem 80-nal. Nem sokat tévedtem, mert 78-cal lőtt le. Aztán megkérdezte, hogy miért hajtottam ilyen gyorsan. Namost erre a kérdésre mit lehet válaszolni annak a rendőrnek, aki épp intézkedik ellenem? Mondtam, hogy nem tudom. Elkérte a jogosítványomat. Az összes iratom egy névjegykártyatartóban van, az útlevelemet kivéve. De előbb jön a magyar személyim és csak aztán az ausztrál jogsim. Emiatt majdnem nagyobb bajba kerültem, mint a gyorshajtás miatt, mert első ránézésre azt hitte a rendőr, hogy két jogosítványom van. Csak a személyim hosszas vizsgálgatása után hitte el, hogy az nem egy ausztrál jogosítvány. Aztán meg elég morc is volt, mert egyáltalán nem mutattam semmi jelét annak, hogy szánom-bánom a gyorshajtást, és ígérem, hogy soha többet nem csinálok ilyet. Az sem esett jól neki, hogy nem próbáltam meg kimagyarázni magam. De mind a ketten tudtuk, hogy miért állított meg engem, úgyhogy én úgy gondoltam, fölösleges ködösíteni meg hülyének nézni a rendőrt. Elvonult a kocsijába a jogsimmal, kiállította a büntetésről a megfelelő papírt, 3 büntetőpont járt ezért a kihágásért és 211 dolláromba került. Még jó, hogy félretettem némi pénzt a tavalyi adóvisszatérítésemből. Ki is fizettem, amint hazaértem. Mondta a rendőr, hogy ha vitatom a dolgot, akkor bíróságra is vihetem, de én olcsóbbnak tartom a 211 dollárt, mint egy hosszú procedúra perköltségét, és nem is volt mit vitatni. Remélem, hogy nem nézik meg, hogy mikor kaptam a bírságot és ehhez képest mikor fizettem ki otthonról interneten keresztül, mert akkor kapok még egy cetlit :) Viszont továbbra sem azt sajnálom, hogy gyorsan hajtottam, hanem azt, hogy elkaptak. Legközelebb majd jobban figyelek. És remélem, hogy majd egyszer azelé a hapsi elé is kiugrik ugyanígy egy rendőr, aki a sávomban kocogott velem szemben már megint.
Eszti
… ez itt a kérdés. Illetve nem is ez, hanem az, hogy mennyire kell / lehet / szabad engednünk, hogy az állam beleszóljon az életünkbe. Sokan sokat vitatkoztak már arról, hogy mennyire szükséges az anyatej, hogy valóban olyan jó-e a hatása, mint amennyire dicsőítik, ebben nem is szeretnék állást foglalni. De ma reggel hallottam a hírekben, hogy valami túlbuzgó csoport igyekszik elérni, hogy tápszert csak receptre lehessen kapni, nem pedig csak úgy besétálva a boltba vagy patikába. Merthogy az anyák a mostani rendszer szerint túl könnyen mondanak le a szoptatásról, hiszen túl könnyen hozzáférhetőek a tápszerek.

Miért akar az állam az élet minden területére bemásznii? A szoptatás szerintem az anya és a baba ügye, s az anya el tudja dönteni, hogy akar-e szoptatni vagy sem, és ha igen, miért, ha nem, miért. S persze olyan is van, aki nem tud szoptatni, mert nincs teje vagy valami teljesen más indokból. Vagy akinek a gyereke nem akar szopni. A túlbuzgó társaság szerint az a megoldás, hogy a friss anyuka, akinek amúgy sincs jobb dolga, kérjen időpontot hetente az orvosától, hogy aztán ellátogathasson a patikába kiváltani a tápszert a recepttel, s a tápszer árán felül még fizessen az orvosnak is 50 dollárt vizitenként. Vagy bulk billing rendelő esetében a Medicare fizessen ennyit.

Marhaság az egész, úgy ahogy van. Akinek nincs annyi felelősségtudata, esze és ítélőképessége, hogy el tudja dönteni, hogy neki és a babájának mi a legmegfelelőbb táplálás terén, az szerintem ne is vállaljon gyereket. S nem hiányzik, hogy az állam még ezt is törvényileg szabályozza.

Ha így haladunk, még megérjük, hogy törvény fogja büntetni azt, aki nem iszik meg minimum 2 liter vizet naponta, mert köztudott, hogy legalább ennyit meg kell inni az egészségmegőrzés érdekében.
Eszti
Kedden át kellett mennem egy órára Simonékhoz, vigyázni Davidre és Rebeccára. Miután Davidet lefektettem, Rebeccának még volt némi olvasás házi feladata. Fel is olvasta nekem az elefántokról szóló részt. Én azonban kíváncsi voltam, hogy érti is-e, amit olvas, vagy csak felolvassa és kész. Mondtam neki tehát, hogy foglalja össze a saját szavaival, hogy miről olvasott. Erre rám nézett huncut szemekkel, és közölte, hogy elefántokról :)
Eszti
Tegnap voltam az interjúmon a bevándorlás Parramattai kirendeltségénél. Először egyedül akartam menni, de Richard azt mondta, hogy ő márpedig jönni akar velem :) Így tehát vonat helyett autóval mentünk. A parkolóban minden második ember a tesztre megtanulandó könyvvel közlekedett. A bevándorlás recepcióján pedig Richardon és rajtam kívül csak egyetlen fehér ember volt, a biztonsági őr. Mindenki más Ázsia valamely részéről származott – Indiából, Kínából, Japánból, arab országokból.

Egy szimpatikus bangladesi nő interjúvolt engem, aki teljesen le volt nyűgözve attól, hogy milyen szépen előkészítettem a kért dokumentumokat. Egy mappában, minden egyes kért dokumentum külön iratpapucsban (ismétcsak el kell szégyellnem magam, hogy felejtem a magyar szavakat, de nem vagyok benne biztos, hogy így mondják a “sheet protector”-t magyarul :( ), az eredeti alatt a hitelesített fénymásolat. Mondta a nő, hogy sokan még az útlevelüket is elfelejtik magukkal hozni, úgyhogy kész felüdülés volt az én felkészültségem :) Aztán készített fotót is rólam, kettőt is, mert az első nem sikerült. Csak amiatt morgott, hogy az útlevelemben az útiokmányt kiállító hatóság neve nem volt angolul feltüntetve. Mondta, hogy elhiszi nekem, ha azt mondom, hogy az a Magyar Belügyminisztérium, de miért nem lehet olyan nyelven is feltüntetni, amit mindenki megért, akinek útlevelekkel kell foglalkoznia. Nevezetesen angolul. S így jobban belegondolva igaza van. Aztán mikor túlestünk ezen a procedúrán, akkor mondta, hogy most következik a teszt, de ne féljek tőle, mert úgyis át fogok menni, hisz józan ésszel ki lehet következtetni a helyes válaszokat. S megkérdezte úgy mellékesen, hogy elolvastam-e a tananyagot hozzá. Mondtam, hogy igen.

Átmentünk egy terembe, ahol úgy kb. 50 számítógép lehetett, egymástól paravánnal elválasztva. Elmondta az ügyintézőm, hogy miként kezeljem a gépet, s hogy az óra akkor indul, amikor megnyomom a teszt kezdete feliratú gombot. Ki volt tapétázva az emelet, hogy a tesztre 45 perc áll rendelkezésre, ami nem hosszabbítható meg. S hogy tilos beszélgetni meg puskázni. Szóval a rendelkezésre álló 45 perc helyett nekem 3-ra volt szükségem ahhoz, hogy kitöltsem a tesztet. Aztán gondoltam, hogy akkor átnézem, így összesen 6 perc elteltével be is fejeztem a tesztem. És 100%-ra teljesítettem. A teremben felügyelő nő kinyomtatta az eredményem. Kérdeztem, hogy mi a következő lépés, mondta, hogy most már csak várnom kell a postán az ügyintézőmtől a levelet a mai nap eredményéről, ami 60 napig terjedő időszak lehet.

Úgyhogy végre magam mögött tudhatom a bevándorlási procedúrát, és eskütétel után kérhetem az útlevelem is. Mert nincs kétségem afelől, hogy elégedettek lesznek a tesztem eredményével is és a benyújtott papírmunkával is.
Eszti
Reggel olyat láttam a Today Showban, amitől dobtam egy hátast. 20,000 dollárt nyerhet az, aki feljelenti a főnökét, ha az illegális software-t használ a cégénél.

Eddig is voltak ilyen “árulkodós” vonalak, de ez új. Eddig nyeremény nélkül bíztattak arra, hogy hívd az adott vonalat, ha köhög a pincér, ha a szomszédod az erkélyre tereget, ha valaki rákiabál a gyerekére, ha azt látod, hogy egy autós a kezében tartja a mobiltelefont vezetés közben. Annyi ilyen telefonvonal van, hogy össze sem lehet számolni. Dob in line-nak hívják őket.

Nem éltem annyit a kommunizmusban, hogy aktívan emlékeznék rá, de szerintem ez már nagyon közel jár ahhoz a filozófiához.
Eszti
Anyukám nagybátyja volt. 2006. szeptember 24-én hunyt el, aminek évfordulója (Yahrtzeit) zsidó naptár szerint mára esik.

Nem sokkal a 80. születésnapja után érte a halál, sajnos nagyon beteg volt már addigra. S ami még szomorúbb, élhetett volna hosszabb életet is, ha más életstílust választ.

István bácsi az elhunyt nagypapám féltestvére volt. Hárman voltak testvérek, de István bácsi az dédpapám második házasságából született. Vér szerinti dédmamám meghalt, amikor a nagypapám még csak 5 éves volt, s dédpapám újra nősült. István bácsi gyerekként nagyon értelmes, okos és szorgalmas volt. Akkortájt még kötelező volt az iskolában latint tanulni. Egyszer nagyon megbetegedett, és több hónapot otthon kellett töltenie. Mivel dédpapám nem akarta, hogy István bácsi lemaradjon a tanulmányaival, tanított neki latint. Azt azonban nem tudta dédpapám, hogy mi az iskolai anyag, ezért azalatt a pár hónap alatt megtanította neki a komplett nyelvtanát, s ezzel együtt hatalmas szókincset is átadott neki. S innentől kezdve István bácsi egyetlen hibát sem vétett soha a latin dolgozataiban és feleleteiben. A latintanára annyira büszke volt rá, hogy a 25-ik érettségi találkozójukra elvitte István bácsi összes dolgozatát, amit könyvbe köttetett. Azt mondta akkor, hogy azóta sem volt ilyen jó tanítványa. S István bácsi élete végéig emlékezett erre a tudásra. Amikor fél évet jogra jártam, ő korrepetált engem latinból, és nagyon élvezte.

Ambíciózus volt, csak rossz korba született. 1944-ben érettségizett, s rögtön az érettségi után munkatáborba kellett vonulnia, míg a többi osztálytársa bankettre ment. Soha nem volt hajlandó mesélni nekünk arról, amit ebben az időszakban át kellett élnie, azt a keveset, amit tudok, azt a feleségétől tudtam meg, de neki sem volt hajlandó túl sokat mesélni életének erről a szakaszáról. Amikor véget ért a háború, s biztonságban hazamehetett, első útja az egyetemre vezetett, hogy ügyvéddé képezze magát. Nagyon jó eredményekkel végezte el az egyetemet is, csak felvett egy olyan szokást, amit nem kellett volna. Nevezetesen elkezdett inni.

A nővére még a háború előtt Venezuelába költözött, s ő kiment hozzá egy jó évtizedre. Nagyon jól megtanult spanyolul és ott is ügyvédkedett. Sikeres lehetett volna, ha nem itta volna el minden pénzét. Amikor a nővérének elege lett ebből, és megunta az állandó hitelezést, akkor István bácsi visszaköltözött Magyarországra. Ettől függetlenül azonban viszonylag jó maradt a kapcsolatuk, rendszeresen leveleztek.

Itthon tovább ügyvédkedett. Nagyon művelt ember volt, nagyon jókat lehetett beszélgetni vele. Nagyon szerettem. Nagypapám halála után pedig még jobban kötődtem hozzá. S ő tartotta a legjobb Hanukákat és Széder estéket. Egyáltalán nem volt unalmas egyik ünnep sem, amit ő vezetett le. Csak egyszer küldött ki a szobából, amikor elkezdtem nevetni azon, hogy milyen hamisan énekel.

Ahogy haladtak előre az évek, egyre többet és többet ivott. Egyszer még el is esett, s combnyaktörést szenvedett. Életének utolsó Széder estéjén már egyáltalán nem volt önmaga. Az volt az egyetlen olyan Széder este, amit ő vezetett és nem élveztem. S nem sokkal a 80. születésnapja előtt kapta a hírt, hogy a nővére meghalt. Ez a hír felgyorsította a haldoklását. Tulajdonképpen már akkor elkezdett mély depresszióba zuhanni, amikor 75 éves lett. Mert a bátyja, az én nagypapám 75 éves korában halt meg, s amikor ugyanazt a kort elérte, akkor úgy érezte, neki sincs már sok hátra.

Gyereke soha nem született, az öcsém és én voltunk olyanok, mintha a gyerekei lettünk volna.

Bár már eltelt 4 év a halála óta, még mindig nagyon hiányzik. Bár azt hiszem, ezzel mindenki így van, aki olyan hozzátartozóját veszti el, aki nagyon közel állt hozzá. A nagypapám 18 éve halt meg, de még midig érzem a szeretetét…

Ma este kicsit elcsöndesedünk majd Richarddal, gyújtunk egy Yahrtzeit-gyertyát István bácsiért, s emlékezünk rá. Mert nagyon jó ember volt, még ha nem is mindig a legjobb döntéseket hozta életében.

Eszti
Boldog 5771-et mindenkinek, akit érint :) Legyen mindenkinek édes éve, és legyen a jók könyvébe pecsételve. Tegnap este volt Rosh Hasana első estéje. Ennek megfelelően össze is gyűltünk öten, mint család, ami kicsit elszomorító, ha azt veszem, hogy a legeslegszűkebb család (apósom és a szülei nélkül) 8 főt tesz ki. De mit tudok tenni? Ez van, ezt kell szeretni. Mindenesetre sütöttem szép kerek barcheszt, aminek egy kicsit ugyan odakapott a teteje, de belül finom omlós volt. Nagy sikert arattam vele :) Még Robert nevű sógoromnak is elnyerte a tetszését, ami nagy szó. El sem akarta hinni, hogy nem bolti, hanem házi :) Idén sajnos nem volt meg az a “jaj, de lelkes vagyok, itt van Rosh Hasana” érzésem, ami általában azért meg szokott lenni. Talán azért, mert már több, mint egy hete beteg vagyok és nem bírom abbahagyni a köhögést. Talán azért, mert azt látom, hogy Lilin (Richard anyai nagymamája) és rajtam kívül nem igazán fontos senkinek egyik zsidó ünnep sem. (Richard azért kezd úgy tenni, mint akinek fontos, mert tudja, hogy ez nekem sokat számít) Tán a kettő együtt, vagy valami egészen más. Ki tudja. Remélem jövőre azért újra lelkes leszek. Jövő héten pedig Yom Kippur lesz. Szombatra esik, amit nem szeretek. Lehet, hogy idén szokásomtól eltérően el fogok menni egy zsinagógába és ott böjtölök majd. De nem biztos. Tudom, hogy attól függetlenül kellene zsinagógában töletni ezt a napot, hogy milyen napra esik, de nekem könnyeb úgy böjtölni, ha a munkahelyemen vagyok és dolgozom közben. Azt hiszem 15 éves korom óta böjtölök minden évben ilyenkor. Valahogy felemelő érzés. Remélem meggyógyulok, mire eljön a nap. Mert ha nem, akkor nem tudom, hogy élem túl úgy a napot, hogy kiköhögöm a tüdőmet és nem ihatok közben.
Eszti
Szeptember 20-ára hívott a bevándorlás az állampolgársági interjúmra. Azt írták, hogy úgy 2 órát szánjak rá, s ebben benne van a 45 perces állampolgársági teszt is. Ebből egyenesen következik, hogy 75 percet akarnak azzal tölteni, hogy ellenőrizzék a személyazonosságomat. Vinnem kell magammal az útlevelemet, a jogosítványomat, a születési anyakönyvi kivonatomat a fordításával együtt, a házassági anyakönyvi kivonatomat, néhány közüzemi számlát és mindezekről egy hitelesített másolatot is. Ja és még a 1195-ös nyomtatványt, amin az ügyvéd ismerős aláírja, hogy én tényleg én vagyok, csatolva hozzá egy fényképet, aminek a hátára ráírja, hogy a kép tényleg rólam készült.

A teszttől nem félek. 30 oldalt kell megtanulni rá, ami tele van képekkel. A lényege a dolognak az, hogy mindenki hú de nagyon egyenlő ebben az országban. Magamtól ki sem tudnék találni ennyi mindent, amiben mind egyenlőnek lehet lenni. Azt is írja a könyv, hogy a kormányt a nép választja. Én viszont azt látom, hogy a nép választ 4 függetlent, hogy azok majd eldöntsék, ki lesz kormányon :) Mindegy, nekem nem kritizálnom kell a könyvet, csak megtanulnom. Mindenesetre jellemző, hogy a könyv azon részéből sokkal többet lehet megtudni Ausztráliáról, ami a “nem-tesztelhető” szekcióban van. A könyvet ugyanis 2 részre osztották, az első fele az, amiből lehet tesztkérdéseket feltenni, a második fele pedig az, amiből nem, az csak az érdeklődők kíváncsiságának kielégítésére szolgál.

Szóval 20 db feleletválasztós kérdésre lesz 45 percem. Ha a mintakérdések tényleg hasonlítanak az eredetiekhez, akkor sima ügy lesz. A kérdések önmagukban jók, de a megadott 3 válaszlehetőségből 2 annyira nyílvánvalóan blődség, hogy a harmadik szinte kiabál, hogy “én vagyok a helyes válasz, engem jelölj meg”.

S miután mindezen túl leszek, 60 napot fognak gondolkodni, hogy állampolgár leszek-e.