Anyukám nagybátyja volt. 2006. szeptember 24-én hunyt el, aminek évfordulója (Yahrtzeit) zsidó naptár szerint mára esik.

Nem sokkal a 80. születésnapja után érte a halál, sajnos nagyon beteg volt már addigra. S ami még szomorúbb, élhetett volna hosszabb életet is, ha más életstílust választ.

István bácsi az elhunyt nagypapám féltestvére volt. Hárman voltak testvérek, de István bácsi az dédpapám második házasságából született. Vér szerinti dédmamám meghalt, amikor a nagypapám még csak 5 éves volt, s dédpapám újra nősült. István bácsi gyerekként nagyon értelmes, okos és szorgalmas volt. Akkortájt még kötelező volt az iskolában latint tanulni. Egyszer nagyon megbetegedett, és több hónapot otthon kellett töltenie. Mivel dédpapám nem akarta, hogy István bácsi lemaradjon a tanulmányaival, tanított neki latint. Azt azonban nem tudta dédpapám, hogy mi az iskolai anyag, ezért azalatt a pár hónap alatt megtanította neki a komplett nyelvtanát, s ezzel együtt hatalmas szókincset is átadott neki. S innentől kezdve István bácsi egyetlen hibát sem vétett soha a latin dolgozataiban és feleleteiben. A latintanára annyira büszke volt rá, hogy a 25-ik érettségi találkozójukra elvitte István bácsi összes dolgozatát, amit könyvbe köttetett. Azt mondta akkor, hogy azóta sem volt ilyen jó tanítványa. S István bácsi élete végéig emlékezett erre a tudásra. Amikor fél évet jogra jártam, ő korrepetált engem latinból, és nagyon élvezte.

Ambíciózus volt, csak rossz korba született. 1944-ben érettségizett, s rögtön az érettségi után munkatáborba kellett vonulnia, míg a többi osztálytársa bankettre ment. Soha nem volt hajlandó mesélni nekünk arról, amit ebben az időszakban át kellett élnie, azt a keveset, amit tudok, azt a feleségétől tudtam meg, de neki sem volt hajlandó túl sokat mesélni életének erről a szakaszáról. Amikor véget ért a háború, s biztonságban hazamehetett, első útja az egyetemre vezetett, hogy ügyvéddé képezze magát. Nagyon jó eredményekkel végezte el az egyetemet is, csak felvett egy olyan szokást, amit nem kellett volna. Nevezetesen elkezdett inni.

A nővére még a háború előtt Venezuelába költözött, s ő kiment hozzá egy jó évtizedre. Nagyon jól megtanult spanyolul és ott is ügyvédkedett. Sikeres lehetett volna, ha nem itta volna el minden pénzét. Amikor a nővérének elege lett ebből, és megunta az állandó hitelezést, akkor István bácsi visszaköltözött Magyarországra. Ettől függetlenül azonban viszonylag jó maradt a kapcsolatuk, rendszeresen leveleztek.

Itthon tovább ügyvédkedett. Nagyon művelt ember volt, nagyon jókat lehetett beszélgetni vele. Nagyon szerettem. Nagypapám halála után pedig még jobban kötődtem hozzá. S ő tartotta a legjobb Hanukákat és Széder estéket. Egyáltalán nem volt unalmas egyik ünnep sem, amit ő vezetett le. Csak egyszer küldött ki a szobából, amikor elkezdtem nevetni azon, hogy milyen hamisan énekel.

Ahogy haladtak előre az évek, egyre többet és többet ivott. Egyszer még el is esett, s combnyaktörést szenvedett. Életének utolsó Széder estéjén már egyáltalán nem volt önmaga. Az volt az egyetlen olyan Széder este, amit ő vezetett és nem élveztem. S nem sokkal a 80. születésnapja előtt kapta a hírt, hogy a nővére meghalt. Ez a hír felgyorsította a haldoklását. Tulajdonképpen már akkor elkezdett mély depresszióba zuhanni, amikor 75 éves lett. Mert a bátyja, az én nagypapám 75 éves korában halt meg, s amikor ugyanazt a kort elérte, akkor úgy érezte, neki sincs már sok hátra.

Gyereke soha nem született, az öcsém és én voltunk olyanok, mintha a gyerekei lettünk volna.

Bár már eltelt 4 év a halála óta, még mindig nagyon hiányzik. Bár azt hiszem, ezzel mindenki így van, aki olyan hozzátartozóját veszti el, aki nagyon közel állt hozzá. A nagypapám 18 éve halt meg, de még midig érzem a szeretetét…

Ma este kicsit elcsöndesedünk majd Richarddal, gyújtunk egy Yahrtzeit-gyertyát István bácsiért, s emlékezünk rá. Mert nagyon jó ember volt, még ha nem is mindig a legjobb döntéseket hozta életében.