Eszti

London furcsa volt. Egyfelől jó volt, hogy beszéltük az ország nyelvét, és érdekes volt, ahogy megelevenedett előttem minden, amit éveken át tanultam az angolórákon, másfelől viszont nagyon rideg, barátságtalan városnak találtam. Túl sokat nem is írnék róla, inkább beszéljenek helyettem a képek.

Eszti
Patrick feladata, hogy a wc papírt, papírtörülközőt, folyékony szappant stb. megrendelje, ha fogytán van. Október közepén szólt neki Bernadette kolleganőm, hogy apad a készlet. Amikor november elején visszajöttem, akkor Barry, a könyvelőnk figyelmeztette, hogy rendelni kéne, mert nagyon fogy. Aztán egy hét múlva én szóltam neki, hogy van még 5 tekercs, papírtörülköző pedig egyáltalán nincs. Patrick közölte, hogy igen, tisztában van vele. És persze továbbra sem tett semmit az ügy érdekében. Múlt hét csütörtökön elfogyott a készlet. Volt még 2 tekercs tartalék a nőiben és 1 a férfiben. Szóltam Patricknek, hogy nincs wc papír. Erre ő közölte, hogy dehát van még rengeteg a nőiben. Erre mondtam neki, hogy igen, az a rengeteg az két tekercs. Ő pedig azzal vágott vissza, hogy csak 3 nő dolgozik a cégnél, és ha elfogy a klotyópapír, akkor még mindig használhatunk papírzsepit. Én ahelyett, hogy pofán vágtam volna, erélyesen megkérdeztem, hogy akkor rendel-e, vagy sem. Nagy kegyesen közölte, hogy jó, akkor rendel. Eközben Barry körbeküldött egy vicces e-mailt, hogy elfogyott az idei évre szánt wc papír keret, s arra az esetre, ha kifogynánk teljesen, ajánlja a Fiji módszert: mosható törülköző és víz. Ezen röhögött az iroda egész nap. Patrick pedig valóban leadta a rendelést, de nem volt raktáron a rendelt mennyiség, ezért péntek helyett csak hétfőn szállították. Greg nevű kollegám pedig egy órával korábban ment haza a szokásosnál, közölte, hogy megy haza használni a saját papírját.

A főnököm pedig visszajött az irodába, s kérdezte, hogy hol van Greg. Mondtam, hogy hazament használni a saját papírját. Na, erre kiderült, hogy a főnököm semmit nem tudott erről a klotyópapírosdiról, így hát nagy vonalakban vázoltam neki a helyzetet. Először azt kérdezte, hogy akkor miért nem ugrottunk le a közeli kisboltba venni pár tekercset. Mondtam, hogy azért, mert közös megegyezéssel arra jutottunk, hogy ha mindent megcsinálunk Patrick helyett, amit ő nem hajlandó, akkor később nem hogy nem fogja elvégezni a munkáját, hanem egyenesen el fogja várni, hogy másvalaki végezze el azt, ami az ő felelőssége. A főnököm fontolgatta egy darabig a hallottakat, majd közölte, hogy hát igen, Patrick nagyon jó ember, de sajnos nagyon lusta, és ezzel majd csinálni kell valamit.

Eszti
Eszti
A Louvre után kerestünk egy viszonylag olcsó étkezdét a környező mellékutcákban, és egész emberi áron meg tudtunk ebédelni egy szendvicsesnél. Ebéd után visszamentünk a Tuilleriák kertjéhez, ami a Louvre mellett van, s átsétálva rajta eljutottunk a Concord térig, ahonnét lesétáltuk a 3.6 km-es távot a Diadalívig a Champs Elysées-n. A Diadalív ugyebár egy körforgalom közepén van, s én csak harmadik párizsi látogatásom alkalmával jöttem rá, hogy van egy alagút, amin át lehet menni hozzá, nem pedig a négysávos körforgalmon való átrohanás az egyetlen út :) Amikor a lábához értünk, elkezdett szakadni az eső, de mire felértünk a tetejére, addigra elállt. Viszont az esőnek köszönhetően lett egy gyönyörű szivárvány az égen.

Rengeteg képet ellőttünk innét. Anna barátnőmmel egyetértettünk, hogy innen nyílik a legszebb kilátás Párizsra. Az Eiffel toronyra kötelező turistaelem felmenni, de annak a tetejéről feleilyen szép kilátás sem nyílik.

A Diadalívtől átmetróztunk az Eiffel toronyig, hogy az imént említett kötelező turistaelemet megejtsük :) Már alkonyodott, mikor odaértünk. Lépten nyomon afrikai bevándorlók árulták 1 euróért a mini Eiffel tornyok darabját. Ezek az emberek meglepően gyorsan tudnak futni, amikor rendőrt látnak…

Lifttel mentünk fel a torony legtetejére. S itt meg kellett állapítanom, hogy a tériszonyom évről évre egyre csak rosszabb lesz. Amikor először jártam itt, akkor igyekeztem a lift azon részén állni, ahonnét le lehet látni a torony alatti térre. Most a lift hátába álltam, és belebújtam Richardba. A második szintig még viszonylag jól bírtam, viszont amikor átszálltunk a harmadik szintre felvivő liftre, akkor kis híján pánikroham jött rám. Erősen kapaszodtam Richardba, behunytam a szemem és a mellkasába nyomtam a fejem. Richard mondta, hogy érezte, ahogy egyre nő a pulzusom. Felmentem azért a legeslegtetejére, ahol nincs plexiüveg, csak rács, lenéztem, és visszamenekültem eggyel lejjebb, ahol volt plexiüveg. Leültem, és vártam, hogy Richard kiélvezze az esti Párizs látványát, majd együtt visszamentünk a torony alá, ahol végre visszaállt normálisra a pulzusom.

A következő napot a katakombákban kezdtük. Bizarr, de nagyon érdekes. Borzasztó belegondolni, hogy akik valaha érző emberek voltak, azok csontjai most dekorációként funkcionálnak.

Innen a Notre Dame-hoz mentünk.

Majd a Sacré Coeur-höz.

A következő napra egy kis kikapcsolódást iktattunk be és elmentünk Eurodisneybe, ahol nagyon jól szórakoztunk.

A szombati napot is kikapcsolódással töltöttük, jól kialudtuk magunkat, majd alaposan körbesétáltuk a Luxemburg parkot.

Vasárnap reggel a két fiú miatt (Richard és Anna vőlegénye, Fred) meg kellett nézni a rögbi világkupa döntőjét, amit Franciaország játszott Új-Zélanddal. Fred mondta Richardnak, hogy szurkolhat ugyan Új-Zéladnak, de akkor kereshet magának másik szállást :) Nem a franciák nyertek...

A meccs után elmentünk a France Miniature-be, majd Versailles-ba.

Hétfőn pedig elbúcsúztunk Annáéktól, és felszálltunk a Londonba tartó Eurostarra.

Összességében imádtam Párizst. Az ingatlanárakat leszámítva nagyon élhető város, pezseg az élettől. Rengeteg program van, az ember csak úgy kapkodja a fejét. Csak a "kötelező" turistalátványosságokkal el lehet tölteni két teljes hónapot, ha mindent rendesen meg akarunk nézni (a Louvre összes kiállítási tárgyát beleértve).

A tömegközlekedés kitűnő, főleg Sydney után. Gyakorlatilag minden 15 méteren van egy metrómegálló, sokszor lehet átlátni egyik megállóból a másikba, ha belenézünk az alagútba. Párizsi lakcímmel rendelkezők pedig használhatják az ún. Navigo-t, ami egy bankkártya méretű műanyag kártya, amit fel lehet tölteni x összeggel vagy bérletárral és csak oda kell pittyenteni a bejárati kapuhoz. Londonban az Oyster kártya tudja ugyanezt. Várom, mikor vezetik már Sydneyben is be ezt a rendszert. A metróra felszálló zenélő koldusokat leszámítva tökéletes a rendszer. A tömegközlekedés része ez is:

Az ember odacsippenti a Navigoját, elbiciklizik vele a céljához, odaláncolja valamihez, majd hazabiciklizik vele és visszacsippenti. Vagy az úticéljánál visszacsippenti és hazafele lecsippent egy újat. Londonban is van ilyen. Nagyon jó az ötlet. És az emberek használják is.

A biztonsági kukák is divatban vannak, a franciák is tartanak a terrorcselekményektől.

Párizs változatos, szép, és akárhányszor vissza tudnék még menni. A csiga finom, a békacomb hanyagolható. A sajtok fantasztikusak, főleg a Tomme de Savoie :) Aki teheti, látogassa meg ezt a fantasztikus várost :)

Eszti
Nemsokára folytatom Párizst, de ez a hír megéri, hogy félbeszakítsam az élménybeszámolót.

Szóval a 181 kilós utas miatt egy másik utas nem tudott leülni a saját helyére, viszont tele volt a gép, ezért nem tudták átültetni máshova. Emiatt a 7 órás út alatt végig állnia kellett, még felszállásnál és leszállásnál sem tudott ülni. 800 dollárt fizetett a jegyéért, a légitársaság felajánlott neki 200 dollár kártérítést. Nem győztek bocsánatot kérni a kövér utas is és a légi utaskísérők is. (a szerk. megjegyzése: a Yahoo már megint nem enged kommentelni)

Nekem több problémám is van ezzel.

1. Ha egy utas csak 2 székben fér el, akkor igenis vegyen magának 2 egymás melletti ülésre szóló jegyet. Ennek hiányában pedig ne engedjék fel a gépre.

2. Ha mégis felengedték, és látják a helyzetet, akkor szállítsák le és tegyék át a legközelebbi olyan járatra, ahol van két hely egymás mellett.

3. A 200 dollár kártérítés nevetséges, nem ezért a szolgáltatásért fizetett a vékonyabbik utas 800 dollárt. Szerintem visszajárna neki a jegy teljes ára.

Eszti
Hol is kezdjem? Annyira sok élmény ért bennünket és olyan pezsgő város Párizs, hogy tényleg azt sem tudom, hol kezjem az élménybeszámolót. Én már negyedszer látogattam ebbe a csodálatos városba, de még végtelen alkalommal tudnék visszamenni. Richard most volt először, és azt mondta, hogy minden várakozását felülmúlta. Legjobb barátnőmet látogattuk meg, és ezt egybekötöttük városnézéssel is.

Legelőször Monet kertjébe mentünk. Annyira szép, még nekem is tetszett :)

Volt egy óránk a jegyvásárlás és a vonat indulása között, úgyhogy beültünk egy kávézóba. Én kértem croissan-t is, a pincér pedig azt mondta, hogy nekik nincs, de átmegy a szomszéd pékségbe és hoz nekem. Azt hittem, viccel, de nem viccelt :)

Itt akkor ki is térnék arra, hogy a közhiedelemmel ellentétben a franciák közvetlenek, barátságosak, és igenis beszélnek angolul. Akik meg kevésbé, azok is igyekeznek kommunikálni. Még a pékségben is, ahol reggelente a bagettünket vettük.

Monet kertjéből az Invalidusokhoz mentünk, ahol Napóleon sírját is megnéztük, meg a hadmúzeum egy részét, amennyi még belefért zárásig az időbe.

A következő napot a Louvreban kezdtük. Imádtam :)

A nap hátralévő részével és az út többi részével majd később jelentkezem :)

Eszti
kocsi a síneken
Eszti
Az elmúlt hónapban azért hallgattam, mert otthon jártam. Eltöltöttem összesen 3 hetet Magyarországon, egy hetet Párizsban, 5 napot Londonban és 2 napot Dubaiban. Kezdem Magyarországgal az élménybeszámolót, aztán majd apránként folytatom. Ha sikerült a képeket rendszerezni, akkor azokból is felteszek néhányat.

Szóval Budapestet igyekeztem a kívülálló szemével nézni. Azt állapítottam meg, hogy nagyon sok olyan épület van a belvárosban, ami nagyon szép lehetne, ha szánnának némi pénzt a renoválására.

Sok papírmunkát is végeztem, le kellett ugyanis cserélnem a teljes iratgarnitúrám és lezárni a magyar bankszámlám. Az okmányirodától rettegtem, de nagyon kellemes meglepetés ért, mert egy életvidám, mosolygós, segítőkész hölgy volt az ügyintézőm, aki nem akart belekötni semmibe, hanem azt nézte, hogyan lehet a legjobban megoldani a dolgot. A bankban is segítőkészek voltak, az ügyintézőm ugyan először kicsit hűvös volt velem, amikor mondtam, hogy lezárni akarom a számlámat, de amikor elmondtam, hogy nem azért, mert ne lennék elégedett a szolgáltatásaikkal, hanem azért, mert már nem élek az országban és nincs rá szükségem, akkor pozitívra váltott. Mondta nekem, hogy ő is menne, ha tehetné. Az a baj, hogy akárhány rokonnal, baráttal, ismerőssel beszéltem, mindenkitől ezt hallottam. Viszont ami az ügyintézést illeti, ténlyeg annyira udvariasak és segítőkészek voltak mindenütt, hogy azt hittem, rossz országban járok. De aztán elmúlt a hiányérzetem, amikor elmentünk Richarddal bevásárolni a helyi CBA-ba. 1065 forint értékben vásároltunk, de csak húszezresünk volt. Félve adtam oda, a nő pedig rögtön elkezdett undokan morogni, hogy “Húszezres??? 65 legalább lesz?”, és személyes sértésnek vette, hogy ekkora pénzzel fizettünk.

Valamelyik nap elmentünk az Árkádba ebédelni. Amikor megnyílt ott a Főzelékfaló, akkor jót mosolyogtam magamban, hogy mégis ki venne főzeléket, amikor ott van mellette a McDonald’s. Erre most úgy vetettem magam rá a tökfőzelékre, mintha legalábbis nem ettem volna semmit előtte hetekig :) Hiába na, a korral változik az ember ízlése. Ahol csak tehettem, mindenhol főzeléket kértem. Tök-, bab-, finomfőzeléket, spenótot, sóskát. Rájöttem, hogy imádom a főzelékeket :) Jogos a kérdés, hogy akkor otthon miért nem csinálok, de itt egyszerűen nem ugyanolyan ízű dolog jön ki belőle, mint ott. A bosrófőzelékből ki tudok hozni ugyanolyat, mint Budapesten, de másból nem.

Voltunk Lajosmizsén is csikós bemutatón a Tanyacsárdában. Aki arra jár, menjen el megnézni, szerintem érdemes.

A tízéves érettségi találkozóm is egybeesett az ottlétemmel, így szerencsére arra is el tudtam menni.

Jártunk Siófokon is, épp akkor volt a tojás fesztivál, amikor mentünk, de tojást csak egyetlen standnál láttunk :)

Fogorvosnál is jártam, így most már teljesen rendben vannak a fogaim :) Richard is volt, neki azt mondta a doki, hogy sehol semmi baj a fogaival. Richard meg is jegyezte, hogy ilyen még nem fordult elő vele, hogy egy fogorvos azt mondta volna neki, hogy minden oké :)

Jártunk a Sziklakórházban is, ahol lehetett a szuvenírrészlegnél játékfegyvereket is kapni. El is röhögcséltünk Richarddal, ahogy azt taglaltuk, milyen poénos is lenne egy ilyet a kézipoggyászba tenni, majd megkomolyodtunk, és elvetettük az ötletet :)

Egyebekben pedig rengeteg rokonnal, baráttal, ismerőssel találkoztam, jól be tudtam vásárolni normális ruhákból, és bár pihentetőnek egyáltalán nem volt mondható az utam, nagyon jól éreztem magam.

A búcsúebédet a Korona Kert Étteremben költöttük el, amit szintén nagyon ajánlok mindenkinek. Szép az épület kívül is és belül is, udvariasak a pincérek, széles az ételválaszték és minden nagyon finom.

Eszti
Leesik 3 csepp eső és összeomlik a vonatközlekedés Sydneyben. Haza akartam jutni ma munka után a Chatswoodi állomásról, ám jött egy villámzivatar, és St Leonards-nál megálltak az én irányomba közlekedő vonatok, mondván, hogy felsővezeték probléma van ott, de érdekes mód a város fele jártak a vonatok, csak Hornsby irányába nem. Azt is mondták, hogy Beecroftnál meg rádőlt egy fa a sínekre. És hogy előre meg nem jósolható ideig egyáltalán nem fog járni vonat St Leonards és Hornsby között, sem Gordonon keresztül, sem Eppingen keresztül. Nem, pótlóbuszokat nem szerveznek. Nem, nincs ennél több információjuk, de ha majd lesz, szólnak.

Nekem elkezdett járni az agyam, hogy mégis hogyan juthatnék haza. Richardnak nincs jogosítványa, így kocsival nem tud értem jönni. Busz nem jár Chatswood és Hornsby között. Felhívtam a közelben lakó sógoromat, hogy van-e ötlete, azt mondta, hogy fogjak taxit. Felhívtam Matt nevű kollegámat, aki vadul kereste a lehetőségeket interneten, talált is valamit, csak 4x kellett volna hozzá buszt váltani. Még az is eszembe jutott, hogy valahonnan a QVB környékéről megy busz Hornsbyba, csak nem tudtam, hogy pontosan mi is a menetrendje, nem akartam potyára bemenni a belvárosba, hogy aztán integethessek az utolsó busznak. Már épp nagyon el akartam keseredni, amikor bemondták a hangosbeszélőn, hogy az egyik városba tartó vonatot visszafordítják és Eppingen keresztül ez a vonat el fog menni Hornsbyig. Megörültem ennek nagyon, lelkesen fel is szálltam rá, és egy órával később, mint szoktam, már haza is értem, és még azt az állítólagos sínre dőlt fát sem láttam Beecroftnál. Csak azt nem tudom, azok mit csináltak, akiknek mindenképpen Gordonon keresztül kellett menniük, mert nincs az állomásuk a Chatswood-Epping vonalon. Lehet, hogy ők még most is Chatswoodban csücsülnek, és felváltva hallgatják vagy azt a bejelentést, hogy sajnáljuk, nincs semmi információnk, de pótlóbusz biztosan nem fog járni, vagy azt, hogy a következő vonat Gordonon keresztül Hornsbyba megy majd (ha valaha ideér persze).

Most komolyan kérdezem, egy olyan helyen, ahol még akkor sem érek ki a városból, ha 2 órát haladok autópályán, nem lehetne hatékonyabb a problémakezelés? Nem lehetne a vonat mellett buszokat is járatni a fontosabb csomópontok között? ÉS VALAMI HASONLÓ MINDEN EGYES ALKALOMMAL LEJÁTSZÓDIK, AMIKOR ESIK PÁR CSEPP ESŐ. MIÉRT NEM LEHET MÁR VÉGRE TENNI VALAMIT ANNAK ÉRDEKÉBEN, HOGY EZ MEGELŐZHETŐ LEGYEN???????

Eszti
Eszti
Van egy indiai kollegám. Mondta, hogy decemberben megy majd Indiába a bátyja esküvőjére. Ez idáig nem fura. De a következő mondata az volt, hogy a bátyja épp most van Tazmániában, hogy megismerkedjen a menyasszonyával. És ez már fura. Tudom, hogy Indiában még mindig gyakori az ilyen mondón szervezett házasság, de nekem akkor is furcsa. A kollegám viszont minden létező szabályt felrúgott, mert nemcsak, hogy 10 évig udvarolt a feleségének, mielőtt elvette, de még alacsonyabb kasztból is származott a neje, mint ő.

Tulajdonképpen a közvetített házasságok is működhetnek nagyon jól, csak valahogy fura belegondolni, hogy a gyerekeknek nincs beleszólásuk abba, hogy kivel éljék le majd az életüket.

Eszti
Cikk

Szóval a nő maga is annyira túlsúlyos volt, hogy a túl magas vérnyomása és súlyos cukorbetegsége miatt életmentő gyomorszűkítő műtétre volt szüksége. Ennek köszönhetően sikerült is lefogynia, viszont van két fia, akik ketten együtt 360 kg-t nyomnak.

Az anyjuk pedig csak eteti és eteti őket, mondván, hogy bár tudja, hogy akár meg is ölheti őket ezzel, de nincs szíve megtagadni az ennivalót tőlük, mert nincs más örömforrás az életükben, csak az evés. Merthogy annyira kövérek, hogy nem tudják elhagyni a házat. És természetesen a reggeli 6db fánktól kezdve az esti pizzáig, a jó sok cukros, szénsavas üdítővel együtt minden junk food szerepel a menüben. Az egyik fiú 26, a másik 18 éves.

Engem elgondolkodtat ez a hír. Szóval a nő panaszkodik, hogy nincs pénze arra, hogy a két fiának kifizesse a műtétet, amin ő is átesett, viszont eteti őket, pukkadásig. Szerintem meg egyszerűen ki kellene böjtölni (akár szó szerint is) azt az egy évet, ami ahhoz kell, hogy annyira lefogyjanak a fiúk, hogy ki tudjanak menni a lakásból. S akkor rögtön lenne mindenféle más örömforrás is az életükben az evésen kívül. S ezen örömforrásokkal együtt tovább lehetne folytatni a fogyókúrát, amíg a teljesen jó súlyt el nem érik. Mert ha így foytatják, akkor nyilvánvalóan hamar felmondja a szervezetük a szolgálatot. S az anyjuk akkor majd elmondhatja magáról, hogy megölte a szeretetével a gyerekeit. A koporsójuk fölött hiába fog sírni, hogy dehát az evés volt az egyetlen szórakozás az életükben.

Én a helyében erőszakot vennék magamon, és orvos segítségével összeállítanék egy követhető étrendet, amivel le tudnának fogyni a fiúk normál testsúlyra. S mivel úgysem tudnak kimenni a házból, ezért nem fenyegetne a veszély, hogy bemennek az első mekibe és kiegészítik az étrendjüket néhány hamburgerrel. És hiába nyaggatnának a gyerekeim, nem adnék nekik cukros, zsíros, egészségtelen ételeket.

Magamon is tapasztalom, hogy mióta minimálisra szorítottam a cukorbevitelem, és mindenből az alacsonyabb zsírtartalmút választom, azóta sokkal több az energiám és az arcbőröm is látványosan szebb, a hajamról nem is beszélve. Tulajdonképpen ha jobban belegondolok, ha már kamaszkoromban is odafigyeltem volna erre, akkor nagy valószínűséggel semmi szükség nem lett volna a sok pattanástalanító rázókeverékre és a Roakutánra.

Eszti
Az egyik társigazgatónknak részesedése van a Banjo Paterson Cottage Restaurant nevű étteremben, és én már lassan herótot kapok szegény Bajno-tól, mert egy hónapja szinte mást sem csinálok, mint képaláírásokat készítek azokhoz a képekhez, melyek egyszer majd bekeretezve fognak lógni az étterem falán. S hogy egyszerűbb legyen az életem, átlag hetente egyszer szól nekem az igazgató, hogy akkor most egy adott képaláírást igazítsak 3 milliméterrel arrább. De csak azért, hogy aztán pár nap múlva visszaigazíthassam ugyanoda. De ha már nekem ennyit kell foglalkoznom vele, akkor nektek se legyen jobb, olvassatok róla ti is :)

Andrew Barton Pateson néven látta meg a világot 1864-ben a család Közép-Nyugati birtokán, Buckinbah-ban, Orange mellett. 6 testvére volt. Gyerekkorában minden nap fel kellett nyergelnie egy pónit, hogy az iskolába tudjon lovagolni. Az egyik pónit hívták Banjo-nak, aminek a nevét felvette írói / költői pályafutásához.

Banjo lovak iránti szeretete végigkísérte életét. Eljárt vadászni lóháton a Sydney Vadászklubbal, s az 1890-es években rendszeresen játszott lovaspólót. Sok lóval kapcsolatos verset is írt, ezek közül a leghíresebb a “Man from Snowy River”.

Feleségével, Alice Walkerrel, két gyermekük született: Grace 1904-ben és Hugh 1906-ban. Grace-nek később két lánya született: Eadith 1933-ban és Phillipa 1939-ben.

A XIX. század végén jogászkodott, a XX. század eleji háborúkban pedig haditudósítóként tevékenykedett. Az ő képe látható az ausztrál 10 dolláros papírpénzen.

Waltzing Matilda

Leghíresebb versét, a Waltzing Matildát 1895-ben írta, amit sokan a nem-hivatalos ausztrál himnuszként tartanak számon.

1895-ben Banjo egy Sarah O’Riley nevű fiatal hölgy iránt mutatott élénk érdeklődést, akinek a családja volt a Dagworth Station tulajdonosa. Egyik este épp itt tartózkodott Banjo, amikor Jack Carter hazaért. Megkérdezte tőle, milyen volt a napja, s ő azt válaszolta erre, hogy “csak egy Waltzing Matilda”. Banjo pedig megkérdezte tőle, hogy ez tulajdonképpen mit is jelent.

A matilda nem más, mint egy batyu, amiben a csavargó a holmiját és ételét cipeli. Ez a csavargó sokszor többszáz kilométert tesz meg és a szabad ég alatt alszik. A jumbuck az egy viktoriánus szó a juhra, s erre a jumbuckra támaszkodott a csavargó mindennapi betevőjéért. A rendőrök azonban le akarták tartóztatni a csavargót a lopott holmik miatt, aki börtöntől való félelmében inkább vízbe fojtotta magát a Coolibah fánál.

A waltzing ebben az esetben nem keringőt jelent, hanem cipelést.

Banjo 1941-ben szenderült örök nyugalomra.

Eszti
Barátnőmnek múlt pénteken egészséges kisfia született :) Tündérien aranyos és makkegészséges. És hogy ez miért akkora szó? Azért, mert a terhességének 12-ik hete után azt mondta az orvosa, hogy 99%, hogy a gyerek Edward-kóros lesz, és nyugodtan végeztesse el a tesztet (jó sok pénzért persze), de jobb lenne elvetetni. Persze barátnőm minden létező tesztet elvégeztetett, főleg, hogy már nagyon sokadik próbálkozásra jött csak össze a picur, és mindből az jött ki, hogy egészséges a baba. Csak azt nem értem, hogy mégis miből vonta le a következtetést az orvos, hogy ez a baba Edward kóros lesz, amikor minden teszt teljesen jó volt. Rengeteg felesleges idegeskedést spórolhatott volna meg a barátnőmnek. De ne morogjak, igaz, mert a végeredmény a lényeg :) Az pedig egy tökéletes kisfiú, akinek az égegyadta világon semmi baja nincs :)
Eszti
A folyamat nem bonyolult. Új árajánlat írása esetében megnyitjuk a regisztert és kitöltjük a megfelelő rubrikákat a táblázatban a soron következő sorszámnál. Ezt a sorszámot használjuk hivatkozásként az árajánlatban, s amennyiben elfogadásra kerül az ajánlat és munka lesz belőle, akkor a soron következő zöld színű kártyán szereplő szám lesz a munkának a száma, amit a regiszterben az árajánlat mellé írunk. Csak azért ugye, hogy később tudjuk, mi is lett vele.

Nos. Regiszter megnyitása, árajánlat adatainak kitöltése sikeres volt, azonban az árajánlatban a hivatkozási számot csak a lábjegyzetben cserélte ki az árajánlat szerzője, fent, a dátum alatt, ahol mindenki nézi, nem cserélte le, hanem annak az árajánlatnak a számát felejtette ott, amit piszkozatul használt. Később persze munka lett a dologból, így történt meg az, hogy egy MLC Centre-ben végzendő munkának a száma egy Granville Hospital-nek szóló árajánlat mellé került. A kettő pedig persze, hogy egyáltalán nincs közel egymáshoz.

Aztán később 2 különböző munkát végeztünk az MLC Centre-ben két különböző cégnek. Az egyik munka sorszáma 74-re, a másik 47-re végződött. Naná, hogy felcserélte a két ott dolgozó villanyszerelő, s az egyik ráadásul pont az előző bekezdésben említett árajánlat mellé került.

Mindez akkor derült ki, amikor ma rá kellett írnom a zöld kártya hátára némi anyagot, amit vettünk a 74-re végződőhöz. A probléma ekkor az volt, hogy ezt a munkát egy másik árajánlat alapján már kiszámláztuk, és ennek az anyagnak a hozzáadásával megduplázódott volna az összeg.

No, egy félnapos nyomozás és néhány manager bevonásával sikerült a végére járni a dolognak, átcsoportosítottam mindent a megfelelő helyre. És már csak egy kérdésem maradt. Ha ketten dolgoztak ugyanott ugyanazon a napon ugyanannyi ideig, akkor Patrick, akinek feladata lenne a jelenléti ívek zöld kártyára vezetése, miért csak egyikőjük idejét vezette fel?

Bár tulajdonképpen mindegy is, ha ez a legnagyobb problémám, akkor nagyon szerencsés ember vagyok.

Eszti
Eleinte arról akartam írni, hogy mit gondolok arról, hogy a bíróság meghiúsította a Malajziai Megoldást, s puffogni arról, hogy a Yahoo már megint nem engedi kommentelni a cikket, mert ez véletlenül érdemi dolog, nem pedig egy laza Justin Bieber cikk, de aztán meggondoltam magam. Puffogás helyett inkább írok Puszpuszról, mert attól jobb lesz a kedvem :)

Richard korábban szokott kelni, mint én, s általában résnyire nyitva hagyja a háló ajtaját. Ekkor Puszpusz kihasználja az alkalmat, s beoson a szobába. Felugrik az ágyra, lágyan a hátamra (vagy hasamra, attól függően, hogy milyen irányban fekszem) mászik és nagy dorombolás közepette elkezdi böködni orrával a nyakamat vagy az orromat. Néha nyalogatni is szokta az orrom :) Mit ne mondjak, sokkal kellemesebb egy szeretettől túláradó, doromboló macskára ébredni, mint az ébresztőórára :)

Aztán meg Puszpusz imádja a reggeli joghurtomat. Ha hagynám, akkor megenné az egészet helyettem. Kompromisszumos megoldásként engedni szoktam neki, hogy kinyalja a dobozt miután én befejeztem. Mivel okos cicáról van szó, ezért amikor a nyelve már nem ér le elég mélyre, akkor a mancsával belenyúl az aljába és lenyalja azt. Amikor nem vagyok épp késésben, akkor hagyom, hogy teljesen tisztára nyalja a dobozt. De ma késésben voltam. Úgyhogy amíg épp lenyalta a mancsát, addig a kanapé mögé dugtam a dobozt. Ő meg persze nyúlt volna bele ismét, de ugye nem volt semmi, amibe bele lehetett volna nyúlni. Zavartan kicsit le-föl mozgatta a mancsát, aztán mikor konstatálta, hogy több joghurt ma már nem lesz, akkor sértődötten az ablakpárkányra távozott az ölemből.

Fantasztikus, hogy mennyi szeretetet tud adni egy ilyen kis állat. Nekem megannyi fenntartásom volt a macskatartással kapcsolatban, most meg már el sem tudnám képzelni az életünket Puszpusz nélkül :)

Eszti
Az ilyen szülőket péklapáttal verném agyon, ha az nem lenne túl kíméletes halál számukra. Mégis milyen ember, milyen szülő az olyan, aki halálra szomjaztatja a gyerekét csak azért, mert az bepisilt??? Általában nem vagyok bosszúszomjas, de ezt a kettőt igenis tessék szomjhalálra ítélni.
Eszti
Nagyon hatékonyan dolgozik az ausztrál posta. Elküldtünk egy levelet tavaly áprilisban, és mostanra ért vissza azzal, hogy címzett ismeretlen. Valóban 1 év 4 hónapig keresték volna a címzettet? :)
Eszti
Ahhoz már hozzászoktam, hogy reggelente szinte mindenki a vonaton sminkeli magát. Azon sem akadok fenn, amikor olyan hangosan beszélgetnek telefonon kínaiul, hogy egész Kínáig elhallatszik telefon nélkül is. Teljesen természetes az is, hogy emberek szipognak az út teljes időtartama alatt, de a világ minden kincséért ki nem fújnák az orrukat. Azon viszont fennakadtam ma reggel, amikor a mellettem ülő elkezdett jó hangosan horkolni. Mert az odáig rendben van, hogy valaki elalszik a vonaton, de a horkolás igenis zavar. Főleg, amikor a könyvembe igyekszem mélyedni.
Eszti
Most épp filozofálgatós / visszaemlékezős hangulatban vagyok, írok egy kicsit ismét az angol nyelvről, meg annak elsajátításáról. Úgyis rég nem írtam már róla.



Szóval én harmadikban kezdtem angolul tanulni. Emlékszem volt Nintendónk, amihez a Mariót csak angol nyelven tudtuk megvenni. Az első pár angolóra után lelkesen magyaráztam a szüleimnek, hogy a “Mario has levelled up”-ban a has biztosan azt jelenti, hogy van a Mariónak valamije, mert azt tanultuk, hogy a has az ezt jeleti :) Meg aztán volt egy egyszerűbb szöveg valamelyik órán, aminek elolvasása után az állításokról el kellett dönteni, hogy igazak-e vagy hamisak. És mivel csak a kezdőbetűket kellett leírni (r=right, w=wrong) nekem minden igaz lett, mert azt hittem, hogy a wrong-ot is r-rel kell kezdeni :) Aztán elkezdtem lassacskán fejlődni és koromhoz képest igazán bő szókinccsel rendelkeztem minden évben. Ennek ellenére 3-as 4-esnél sosem voltam jobb általánosban. Aztán elkezdtem a gimnáziumot. Ekkorra már azért felfogtam, hogy angolul azért tanulunk, hogy beszélgessünk rajta. És azért adódott olyan alkalom is bőven, amikor csak angolul tudtam kommunikálni emberekkel. A zsinagógába is jártak be néha olyanok, akik nem tudtak magyarul, meg olyan táborokba is jártam, ahol volt külföldi delegáció. Gimiben fokozatosan a csoportom egyik legjobbjává nőttem ki magam. Magántanárral felkészültem a középfokú vizsgára, a szóbelim elsőre meg is lett 17 évesen. Hiába na, beszélni mindig is jobban ment, mint írni. Az írásbeli csak harmadik nekifutásra sikeredett, elsőre és másodjára is csak 1-2 pont választott el a sikertől. Aztán ugyanebben az évben találkoztam először az internettel, s izgatottan kerestem nemzetközi barátokat a friendfinder-en, ami akkor még tényleg arra szolgált, ami a nevében is van, barátokat lehetett keresni rajta. Mostanra már teljesen átalakult sajnos, és ami akkor még ingyenes volt, az mind fizetőssé vált. Szóval akkor találtam egy nálam 10 évvel idősebb ausztrál srácot, akivel másfél évig chateltünk – e-maileztünk, és rohamléptekben fejlődött tovább az angolom. 19 éves koromra azt hittem, hogy hű de jól beszélem ezt a nyelvet. A Vöröskeresztnél kezdtem dolgozni, és én tolmácsoltam, amikor külföldi vendég vagy delegáció érkezett. Jó érzés volt. De persze az ausztrál levelezőtárs óta egyfolytában csak ide vágytam, úgyhogy 23 évesen ki is jutottam ide. S amikor kiléptem a repülőből és a vámossal elkezdtem beszélgetni, akkor döbbentem rá, hogy amit én otthon tanultam, az valószínűleg nem is angol volt. Annyira más volt a kiejtés is, meg persze a beszéd tempója is sokkal gyorsabb volt, mint amit az iskolapadban megszoktam. Turistáskodásom alatt teljesen elégedett voltam magammal, hogy tudtam a Subwayben és egyéb gyorséttermekben rendelni magamnak :) Aztán amikor végleg ide kerültem, akkor csak úgy kapkodtam a fejem. Eleinte alig volt olyan mondat, amiben ne lett volna legalább 2, de inkább több ismeretlen szó. A magyarázatokban meg még több. Teljesen kétségbeestem, hogy hogyan fogok én így tudni kommunikálni, és hogy ennyire félreértékeltem az angoltudásomat. Aztán lassacskán fejlődni kezdtem, de most igazándiból. Mire lett munkám, addigra Richard is épp befejezte a rehabilitációját, úgyhogy otthon is és a munkahelyemen is csak angolul tudtam kommunikálni. És ennek köszönhetően nagyon apró lépésekben, de határozottan jó minőségben fejlődgetett a tudásom. Kezdetben még nyilvántartottam, hogy aznap milyen szavakat tanultam meg újonnan, aztán abbahagytam ezt, amikor észrevettem, hogy jé, ezt is értem, jé azt is értem, jé, ennek a magyar megfelelőjét sem tudom, de tökéletesen tudom használni a mondataimban. Egyre jobban éreztem azt, hogy most már valódi a tudásom, tényleg jó, és kezdi meghaladni a magyar felsőfokot. Mivel a szókincsem átalakult – az iskolában bemagolandó ősrégi szavak és kifejezések helyét átvették a közéletben ténylegesen használt szófordulatok – a nyelvtannal pedig sosem volt gondom, ezért csak a kiejtés maradt, amin fejleszteni kellett. És a mai napig ez az egyetlen, amit nem tudok jóra csiszolni. Amikor kinyitom a számat, rögtön tudják, hogy nem itt születtem. És míg az elején még vicces volt, hogy mindenki rákérdezett, honnan is származom, meg mondták, hogy milyen aranyos az akcentusom, mostanra már frusztrál. Richard javítgatja a kiejtésem, de az a probléma, hogy én nem ugyanazt hallom, amit ő, amikor megszólalok. És amikor kijavítja, és én visszamondom neki, akkor én úgy hallom a beszédemet, mintha ugyanúgy mondanám, mint ő mondta, ő viszont teljesen mást hall. Szóval visszatekintve az angoltanulás folyamatára, a kiejtés a legnehezebb az egészben.



Végiggondolva az angoltanulásomat rájöttem, hogy vannak apró árnyalatai a tanulás folyamatának. Először az alapszavak és nyelvtani szerkezetek is nehezek voltak. Aztán a harmadik alakor találtam nehéznek. Meg a különféle perfect-eket. Present perfect, past perfect, future perfect… Meg a continuous alakjuk… Aztán mint Richardtól megtudtam, ennek senki nem is tulajdonít jelentőséget itt :) Aztán ahogy haladtam a nyelvtannal, úgy lett egyre fontosabb a szókincsem bővítése. És le voltam nyűgözve mindenkitől, akinek felsőfokúja volt. Mikor ide kikerültem, akkor az volt a problémám, hogy az iskolában nem a tényleg mindennapos kifejezéseket tanultam. De sikerült ezen is fejleszteni, s a kiejtésen kívül nincs más problémám. Még az is megy, amikor az egyik társigazgató által kézzel írt levelet kell felgépelni, s az olvashatatlan szavakat a szövegkörnyezetből kell kikövetkeztetni. Ehhez pedig nem csak az angol nyelvtudásnak kell jónak lennie, hanem az általános műveltségnek is. És a mai napig örülni tudok, amikor ilyesmiket felfedezek magamról. Beképzeltség nélkül. Hogy van olyan jó mind a nyelvtudásom, mind az általános műveltségem, hogy ne csak magyarul tudjak gondolkodni, hanem angolul is.



És most nagyon el fogok kanyarodni a témától. Általában ez a magyar oktatási rendszer hibája, amit igyekeztem kifejteni az angoltanulás kapcsán. Hogy nem a való életben alkalmazandó tudásanyagot igyekszik elsajátíttatni a nebulókkal, hanem valamit, amit okosok összeállítottak évtizedekkel ezelőtt, ami akkor lehet, hogy releváns volt, de ma már nem az. Nem érdekli a tanárok döntő többségét, hogy a sültkrumplit nem úgy mondjuk, hogy pommes frits, hanem országtól függően fries-nak vagy chips-nek. Amikor az átlagtanár beszedi a szódolgozatot, akkor azt nézi, hogy “ezt tanultuk az órán? Nem? Akkor egyes” Függetlenül attól, hogy jó-e a megoldás az órán tanultaktól függetlenül. Az előző bejegyzésben említett Cops kapcsán pedig hadd jegyezzem meg, hogy olyan nyelvtani szerkezetű mondatokat használnak benne letartóztatott amerikaiak, amikért engem simán évismétlésre buktattak volna. Bár mondjuk nyilván nem a gettóangol elsajátítása a cél, de azért nem is a Shakespeare-i kellene hogy legyen. Senki nem mondja azt, hogy “I don’t have anything to do with it”, a köznyelvi használatra az “I have nothing to do with it” a jellemző. És a “how are you?” kérdésre tökéletes válasz a “Good morning”. Legalábbis itt Ausztráliában.



De nézhetnénk a magyar nyelv oktatását is. Én például rettegtem a tartalom-mondástól kisiskolásként. Mert bár szerettem olvasni, de nem tudtam, hogyan kell a lényegét elmondani egy történetnek, és a tanár nem tatnított meg rá, csak elvárta, hogy tudjuk. Mert ha nem, egyes. Vagy fekete pont. Tehát nem az a lényeg, hogy azért tudjon a gyerek valamit, mert látja az értelmét, hanem az, hogy féljen a retorziótól. Nem az a lényeg, hogy értse, hanem az, hogy visszaböfögje. Mint pl. gimi elsőben a Hamletnél. Senkit nem érdekelt, hogy mi is a történet mondanivalója, a dolgozat előtt mindenki azt kérdezgette egymástól, hogy hány éves volt Hamlet apja, mert valamelyik lábjegyzetben szerepelt.



Volt olyan időszakom, amikor utáltam olvasni, és el nem tudtam képzelni, hogy érettségi után miért is olvasnak az emberek, hiszen akkor már nem kötelező. Őszintén nem tudtam elképzelni, hogy miért menne be valaki egy könyvesboltba válogatni a különböző könyvek között. A Pál utcai fiúkat elolvastam, mert muszáj volt, de nem szerettem, nem volt olyan szereplő, akivel azonosulni tudtam volna. Az Egri csillagok úgyszintén. A Légy jó mindhalálig-ot szerettem, viszont amikor nyolcadikban kötelező volt elolvasni A Kőszívű ember fiait, na akkor utáltam meg az olvasást. Gyűlöltem minden egyes szereplőt, ki nem állhattam a történetet és kifejezetten gyötrelmes volt 55 oldalon keresztül azt olvasni, hogy hogyan lovagolnak az emberek. Milliószor letettem, de anyukám nem hagyta, gondoskodott arról, hogy kiolvassam. Lemondóan sóhajtottam, hogy jó, ám legyen, de érettségizzek csak le, többet könyvet a kezembe nem veszek, az tuti. Még hogy élvezetből olvasni, ezt a marhaságot. Az ember csak addig olvas, amíg kötelező, és csak azt, ami kötelező, és éppen azért, mert kötelező, hiszen amúgy a kezembe nem venném. Aztán szerencsére gimi első végén elment szülni az akkori magyartanárom, és másodiktól kaptunk helyette egy olyan tanárt, aki valóban nagyon jól tanított. Ő arra fektette a hangsúlyt, hogy megértsük az olvasottakat, és nem érdekelte, hogy milyen színű alsógatyában harcolt Petőfi a segesvári csatában, amíg el tudtuk őt helyezni korban és tudtuk, milyen történelmi háttér ihlette a Nemzeti dalt. A kötelezőkkel is így volt. A dolgozat kérdései nem arra irányultak, hogy tudjuk e a lábjegyzet lábjegyzetét is, hanem arra, hogy megértettük-e, amit olvastunk. És megtanította nem csak a történelmi, hanem a filozófiai hátterét is a műveknek. Na, én nála szerettem meg ismét az olvasást. És nem csak a kötelezők iránt kezdtem lelkesedni, hanem az általa ajánlott könyveket is mind beszereztem és elolvastam. És felfedeztem, hogy milyen jó is olvasni. Ha sokkal több hozzá hasonló tanár tanítana, akkor szignifikánsan több olvasó felnőtt lenne a társadalomban.



És akkor vissza is kanyarodnék az eredeti témához. Ahhoz, hogy tudjunk angolul, először magyarul kell jól tudni. Ha magyarul ki tudom fejezni a gondolataimat, akkor jó eséllyel angolul is menni fog némi tanulás után. Viszont ha még magyarul sincsenek gondolataim, akkor miről beszélgetnék bárkivel is angolul? A nyelv lényege ugyanis a kommunikáció, a gondolatcsere. Kommunikálni pedig csak akkor lehet, ha van miről beszélni.
Eszti
Ma reggel egész érdekes dolgokat hallottam a tévében. A gazdasági egypercben elmondta nekünk a bácsi, hogy Ausztrália gazdasága erős, soha nem volt jobb helyzetben és nem kopogtat semmiféle válság. Ehhez képest csak 10 milliárd dollárt zuhant a tőzsde az elmúlt napokban, úgyhogy akiknek a nyugdíjpénztára részvényekbe fektette a befizetett pénzeket, azok most búcsút mondhatnak a nyugdíjuknak. De végülis tényleg semmi ok a pánikra.

Aztán meg itt van a csónakosok ügye. Julia Gillard ugye jól aláírta a papírokat Malajziával, hogy ők ide küldenek 4000 menekültet, akiknek a jogállását már tisztázták, cserébe pedig mi oda küldhetünk 800-at, akiknek még nincs tisztázva a jogállása. Baromi jó üzlet, mi? Azonban azok, akiket tegnap útnak indítottak volna Malajzia felé, fellebbezést adtak be a megállapodás ellen a Legfelső Bírósághoz, és meg is nyerték, úgyhogy maradnak. Azért az enyhén szólva is gyomorforgató, hogy idecsepmésztetik magukat, aztán még nekik áll feljebb, amikor nem terítik eléjük a vörös szőnyeget. Persze ilyenkor mindig megjelennek a zöldek, meg a még zöldebbek, meg az Amnesty International meg minden egyéb szervezet, hogy dehát ezek a szegény szerencsétlenek az életüket mentendő menekülnek el az országukból. Én meg erre azt mondom, hogy akkor elmenne az első szabad országig, ahol beadná a kérelmét elbírálásra, és szépen kivárná, amíg döntés születik. Richard mind a négy nagyszülője 56-ban menekült Magyarországról. Átmentek Ausztriába, ami ugye a szomszéd ország, ott egy menekülttáborba kerültek, ahol beadták a kérelmüket több országba is, és türelmesen várták, hogy feldolgozzák a papírjaikat. És abba az országba mentek, amelyik legelőször visszajelzett. Eltelt uszkve fél év, mire feldolgozták a kérelmüket, mégsem gyújtották fel a menekülttábort vagy vonultak a tetőre éhségsztrájkolni. De tulajdonképpen fölösleges is a vízum, töröljük el, aztán telepedjen csak le nyugodtan mindenki, aki itt akar élni. Akkor nem kellene attól félni, hogy szegény szerencsétlenek akik a halál elől menekülnek, belefulladnak az óceánba csempésződés közben. És akkor az összes zöld is kedvére tarthatná el őket örök életükre. A Yahoo meg persze nem engedi kommentelni az erről szóló cikket. Éljen a szólás- és véleménnyílvánítás szabadsága, mindörökké, ámen.

A harmadik roppant fontos hír pedig az volt, hogy valamelyik gyerekvédő egyesület törvényben akarja megtiltatni, hogy meg lehessen ütni a gyerekeket. A kézre verést, a fenekelést, a pofont, mindent tiltani akar. Valamelyik egyház szerint viszont a szülőnek joga van megütni a gyerekét, és ilyen-olyan tanulmányok támasztják alá, hogy az időnkénti (nem folyamatos) verés milyen jót is tesz a gyerek fejlődésének. Én meg úgy vagyok vele, hogy ne verjük agyba-főbe azt a szerencsétlen gyereket, de amikor megérdemli azt a nyomorult pofont, akkor igenis kapja meg. Emlékszem, amikor 5 éves koromban anyukám elindult velem a gyerekeknek szervezett tornára a közeli művelődési házba. Viszont leállt a földszinti szomszéddal beszélgetni. Én meg féltem, hogy el fogunk késni, ezért amikor egy pillanatra nem figyelt oda, szépen elindultam magamtól a megszokott útvonalon. De aztán jött egy úttest, amin féltem egyedül átmenni. A sarkon volt egy játszótér, leültem oda hintázni, és vártam anyukámat. Anyukám meg persze kétségbeesett, hogy eltűntem, riasztotta az összes barátunkat, akik mind a lakótelepet járták, engem keresve. Meg is talált az egyikük, és hazavitt. Na otthon olyan pofont kaptam az amúgy békés apukámtól, hogy nem álltam meg a lábamon. Aztán hihetetlenül le is teremtett, majd a sarokba állított jó hosszú időre. Most vajon ha a szüleim csak annyit tesznek akkor, hogy negédes hangon elmondják, hogy édes kicsi Eszter-beszter, nagyon a szívbajt hoztad ránk, ilyet többet ne csinálj, irgum-burgum, de amúgy meg nagyon szeretünk, akkor megtanultam volna, hogy ilyet többet nem csinálunk? Szerintem nem, hanem máskor is megcsináltam volna, hiszen láttam volna, hogy nincs következménye, tehát semmi rosszat nem tettem. És az a pofon egyáltalán nem befolyásolta a jó kapcsolatomat a szüleimmel. De persze megint más az, amikor azért vernek meg valakit, mert rossz jegyet visz haza az iskolából, vagy csak azért, mert nincs más kéznél, akin le lehetne vezetni a munkahelyről hazahozott frusztráltságot. Ez utóbbival nem értek egyet. Nade hogy mindezt törvényileg kellene szabályozni? Azért nyilván nem csak én érzek különbséget gyerekbántalmazás és 18 év alatt két lekevert atyai pofon között. Nem kellene mindenben az USA-t majmolni szerintem. Nézem mostanság a Cops című sorozatot, aminek az a lényege, hogy filmezik a járőrök műszakait a tévések és az érdekesebb eseteket pedig összeválogatják egy félórás epizódba. Na, az egyik epizódban volt egy tinilány, úgy 15-16 körül lehetett, aki feltépte a pirosnál a kocsi ajtaját és dühöngve elrohant. Amikor rendőrök megállították, a lány még mindig dühöngött meg sírt, hogy őt bántalmazza az anyja. Na mint kiderült, a lány nem ment haza a megbeszélt időre, hanem inkább elment egyik barátnőjétől a másikhoz és felhívta az anyját, hogy akkor ő most ott marad. Nagyon meglepődött, amikor az anyja beállított a barátnőnél és közölte, hogy most márpedig hazamegy vele. Semmi tettlegesség nem volt. Na, ezt a lány úgy élte meg, hogy ez gyerekbántalmazás. Tehát őszerinte az gyerekbántalmazás, ha nem engedi meg neki az anyja, hogy mindig azt csináljon, amit akar. És üvöltött a rendőrnek, hogy inkább verjék bilincsbe és vigyék be a rendőrségre, de ilyen anyához ő nem megy haza. Aztán persze amikor tényleg rátették a bilincset, akkor már nem volt akkora a szája. Nem tudom, hogy az amerikai tinik hány százaléka ilyen, de elég elszomorító, hogy akad köztük olyan, aki meg van győződve arról, hogy ő bármikor bármit megtehet, azt csinálhat, amihez csak kedve szottyan, mert ha nem akkor az gyerekbántalmazás. De ha Ausztráliának az a célja, hogy az ilyen gyerekek legyenek döntő többségben, akkor tessék csak nyugodtan törvényt hozni az atyai pofon ellen. De mégegyszer szeretném kihangsúlyozni, hogy nem vagyok gyerekbántalmazás-párti.
Eszti
Ebben a hónapban fogjuk ünnepelni az ötödik házassági évfordulónkat. Nagyon hosszú és rögös út vezetett idáig, volt idő, amikor abban sem voltam biztos, hogy az elsőt meg fogjuk érni. Akkoriban Gigus tanácsolta, hogy gondoljam végig, hol szeretnék lenni 5-10 év távlatában. Nos, ha az öt éves távlatot nézzük, akkor örömmel jelenthetem, hogy nagyjából itt akartam tartani, csak egy gyerekkel többet képzeltem mostanra az életünkbe :)

Amikor férjhez mentem, nagyon naív, nagyon gyerek voltam még. Nem fogtam fel, mivel jár a mindennapi életben az, ha a férjem alkoholista. Bárki visszaolvashatja a kezdeteket, nagyon sokat szenvedtem. Talán még az ellenségemnek sem kívánom, hogy átélje azt, amit nekem akkor kellett (jó, neki talán igen). Viszont épp a naívságom segített abban, hogy ki tudjak tartani Richard mellett, mert el akartam hinni, hogy Richard szeret engem és ennél jobb életet akar kettőnknek. Piszkosul nehéz volt. Mostani fejemmel nem biztos, hogy végigcsinálnám ugyanazt, amit akkor. Utólag visszanézve persze megérte, de amikor épp benne éltem abban a borzalomban, akkor semmi biztosíték nem volt arra, hogy ez így lesz. Nekem szerencsém volt, nagyon sok nőnek viszont nincs, akiknek alkoholista a férjük.

Persze a távolabbi családom rosszmájúan tette a megjegyzéseket a szüleimnek a hátam mögött, hogy “persze, az Eszter csak azért viseli ezt mind el, mert ausztrál útlevelet akar”. Aztán amikor bevonult Richard rehabilitációra a detoxikáló után, és teltek a napok, hónapok majd évek anélkül, hogy alkoholhoz nyúlt volna, akkor ugyanezek az emberek mosolyogva mondták a szüleimnek, hogy “ugye, milyen jól tette az Eszter, hogy kitartott mellette, hisz nézd meg milyen szépen élnek”. De ez az álszenteskedés azt hiszem teljesen emberi tulajdonság. De innen üzenem nekik, hogy nincs az az állampolgárság, amiért végigcsináltam volna ezt a folyamatot. Ezt csakis olyanért lehet végigcsinálni, akit tényleg szeretünk. A szűk családom azt akarta, hogy azonnal csomagoljak és menjek haza, és rémülten figyelték, mi történik velem. A legjobb barátnőm pedig nagyon akarta, hogy minden helyrejöjjön, mert tudta, hogy szeretem Richardot és vele akarok boldog lenni, de nem bízott a sikerben.

Viszont megtanított ez a folyamat arra, hogy értékeljem a nagyon apró dolgokat is az életben. Az, hogy péntekente leülünk a tévé elé szurkolni a kedvenc focicsapatunknak, hogy van kisállatunk, hogy este a vacsora közben megbeszéljük a nap eseményeit, a legtöbb családban teljesen természetes és magától értetődő. Amíg a szüleimmel éltem, el sem tudtam képzelni, hogy ez esetleg lehet másképp is. Viszont így, hogy át kellett élnem azt, hogy sokszor még a függönyt sem lehetett a szobánkban elhúzni napokig, hogy nemhogy vacsorázni nem ültünk le együtt, de egy jó szava nem volt hozzám amikor hazaértem, sőt legtöbbször ki sem kelt az ágyból, hogy üdvözöljön, nos, így igenis értékelem, hogy itt tartunk. Nem veszem többé természetesnek, magától értetődőnek.

Most már jó. Nagyon jó. A legelején olyan volt, mintha két férjem lett volna, az imádnivaló józan és a seggfej részeg. Mostanra szerencsére csak az imádnivaló józan maradt. Én is felnőttem a házasságunk alatt és ő is felelősségteljes lett. Igazi családfőként viselkedik, már amennyiben lehet gyerek nélkül családról beszélni. És sokszor csak ül, és néz maga elé, hogy ha azt a pénzt, amit 15 év alatt piára költött, mind félretette volna, akkor mostanra már hol tarthatnánk.

Rendezett lett az életünk. Van saját lakásunk (ill. a bankkal közös tulajdon, ahol egyelőre még nem mi vagyunk a többségi tulajdonosok, de mindegy…), van kocsink, macskánk, ha arról van szó, akkor el tudunk menni egyszer-egyszer étterembe, vagy születésnapokkor le tudunk ugrani Canberrába. És nem kell félnem attól, hogy seggfejként fog viselkedni, amikor utazunk, vagy hogy alkoholt rendel amikor étteremben vagyunk.

Utólag visszanézve persze, megérte, mert most nagyon boldog vagyok mellette. Talán nem is venném észre anélkül az időszak nélkül, hogy mennyire boldog vagyok most. Akkor átélni viszont szörnyű volt. Ámde ha a mostani tapasztalataimmal kerülnék ugyanilyen helyzetbe, akkor nem hiszem, hogy végigcsinálnám. Mert semmi garancia nincs arra, hogy pozitív lesz a végkimenetel, és most már nem az a naív kislány vagyok, aki akkor voltam. Mind a kettőnknek az a szerencséje, hogy még azelőtt találtunk egymásra, hogy ilyen jellegű tapasztalataim lettek volna.

Ill. ez annyiban nem igaz, hogy láttam István bácsi és Kati néni házasságát, életüket. És István bácsi is alkoholista volt. Viszont Kati néni mindig azt mondogatta, hogy ő a világ leggazdagabb embere, mert van neki István bácsi. És tényleg boldognak látszott a házasságuk. Én erre alapozva mertem anno igent mondani, mert mindkettőjüket nagyon szerettem, mindkettőjük közel állt hozzám, és legrosszabb rémálmaimban sem gondoltam volna, hogy amit egész életemben igaznak hittem, az egy gondosan felépített hazugság. Egy élni kívánt élet látszata a külvilág felé. Erre csak akkor döbbentem rá, amikor Kati néni halála után a lakásban találtak a szüleim egy tőle származó búcsúlevelet még a nyolcvanas évekből. És a szüleim emlékeztek is arra, hogy őt akkortájt valóban kórházba kellett vinni, de azt nem tudták, hogy ez öngyilkossági kísérlet volt. És ezt követően a róla kialakított képem is megváltozott, már nem tartottam annyira, mint azelőtt. Nem azért, mert öngyilkos akart lenni, hanem azért, mert egész életemben hazudott nekem. És biztosan nem véletlenül tartotta meg azt a búcsúlevelet egészen a haláláig.

Szóval, ha valaki hasonló cipőben jár, mint én akkor jártam, annak nem merem nyugodt szívvel ajánlani, hogy kitartson a párja mellett. De én örülök, hogy megtettem, mert most boldog, kiegyensúlyozott életet élünk, és mivel mind a ketten emlékszünk arra, hogy honnan indultunk, nagyon vigyázunk erre a boldogságra.
Eszti
Szüleim küldték nekem a linket.

Nekem csak pár hozzáfűzni valóm van, random sorrendben.

Ha csak ez a dísz fejezi ki a baba érkezése által kiváltott örömöt és boldogságot, az szerintem rég rossz.

Remélem kötelezővé azért nem teszik ennek a kiakasztását.

A környezetemnek pedig 9 hónapig biztosan nem tűnik fel, hogy gömbölyödik a hasam, és a végén egy nyöszörgő-mocorgó csomaggal érkezem haza. Zászlóval kell tudatni, hogy a gömbölyödő pocak nem csak egy póló alá rejtett görögdinnye volt, amivel passzióból sétálgattam 9 hónapig, s hogy a nyöszörgő csomag pedig nem kiskutya. De ha veszünk példának egy 10 emeletes békásmegyeri házat, akkor a tizedik emeleten lakó friss kismama ajtaján biztosan rengetegen látják ezt az ajtódíszt.

És hogy ezzel is ösztönzik a gyermekvállalást? Biztos én vagyok a földhözragadt, de szerintem sokkal ösztönzőbben hatna, ha a kismama biztos lehetne abban, hogy a gyes lejártával visszaveszi a munkahelye, vagy elhelyezkedhetne félállásban. Mert akármennyire is 5 éve már nem élek Magyarországon, azért szerintem ez nem sokat változott azóta. Ha egy nő el akar helyezkedni, akkor vagy azt kell mondania, hogy meddő és sosem fog elmenni szülni, vagy pedig le kell tagadnia, hogy van gyereke, és mivel nincs gyerek, ezért sosem fog a gyerek betegsége miatt késni vagy betegnapot kivenni.

Viszont a Három Királyfi, Három Királylány Egyesület biztosan jó sok pénzt kapott ezért, csakúgy, mint az embléma tervezője. Vagy csak én vagyok a rosszmájú, ha azt gondolom, hogy ennek az egésznek ez volt a célja, nem pedig a gyermekvállalás ösztönzése?
Eszti
Ma hajnali 5 órakor megszületett Robert sógorom második gyermeke. Gondoltam feljegyzem, mert úgyis elfelejtem jövőre a pontos dátumot. Ennek megfelelően frissítettem a családfát is.

Holnap mehetünk be hozzájuk látogatni, lehet, hogy képet is engednek készíteni róla.
Eszti
Már megint nem nyertük meg a State of Origint. Azt hiszem átköltözöm Queenslandbe.
Eszti
Mára ilyen sebességű szelet ígértek a meteorológusok. Azt hiszem a nap végén csak megmondom a szélnek a lakcímemet, kinyitom az esernyőmet, és Mary Poppinsként hazarepülök a munkahelyemről.
Eszti
Mostanában rákaptam a tejeskávéra ebéd után. Tipikus irodai beidegződés szerint az ebédemet a számítógépem előtt szoktam megenni Facebook-olás közben. Helytelen, de ez van. Szóval láttam, hogy még van egy bögrére elegendő kávé a kávéfőzőben, gyorsan ki is töltöttem a bögrémbe, de nem akartam az ebédemmel együtt az asztalomhoz vinni, gondoltam majd felmelegítem a mikróban mikor kiviszem a piszkos edényeket, és akkor hozom az asztalomhoz. Hogy ne legyen a bögre szem előtt, és ne öntsék ki a gazdátlannak vélt bögrét, betettem a szekrénybe egy doboz Abonett-szerű kenyér mögé. Viszont amilyen az én formám, míg ebédeltem, az egyik kollegám pont ebből a kenyérből akart enni, és meglátta mögötte a kávét. Mivel nem értette, miért is van egy bögre kávé a szekrényben, fogta és kiöntötte, majd az üres bögrét a mosogatóba tette és roppant mód örült magának, hogy rendet tett. Aztán amikor visszamentem a kávémért, együtt röhögtünk az egészen :)
Eszti
A szénadó mellett mostanában a cigaretták egyencsomagolása a legnépszerűbb beszédtéma. Kormányunk be akarja vezetni ugyanis, hogy a cigarettákon ne lehessen márkajelzés, csak egyenbetűkkel lehessen ráírva a márkának a neve, és hogy mindegyik doboz ugyanolyan olajzöld legyen, rajta képekkel illusztrálva, hogy milyen káros következményei lehetnek a dohányzásnak (elüszkösödött láb, elkátrányosodott tüdő stb.)

Namost kérdem én, ennek mi értelme van, amikor már úgysem lehet szem előtt a cigi sehol? Minden áruházban egyetlen pultnál árulnak cigit, és ott is olyan fiókokban vannak a cigaretták, amibe nem lehet belelátni.

De most komolyan. Tisztában van vele a bagós, hogy káros kátrányt leszívnia a tüdejébe? Tisztában van vele. 18 év felett eldönthetem magam, hogy miben szeretnék meghalni? Eldönthetem. Én még olyan dohányost nem láttam, aki ránézett volna egy tüdőrákot ábrázoló képre és azt mondta volna, hogy hű, ha ez ide vezet, akkor innentől abbahagyom a dohányzást. Amikor tavaly annyira megemelték a cigarettára kirótt adót, hogy hirtelen majdnem duplájára ugrott egy doboz ára, akkor nem azt érte el a kormány, hogy kevesebbet vettek a dohányosok, hanem azt, hogy az emelést megelőző este szépen bespájzoltak cigiből.

Ahogy én látom, a cigaretta hatalmas üzlet. Sok pénzt nyer az állam az adóból, amit fizetniük kell, a leszoktató kampányokból is elég szép pénzt lehet csinálni, és azok is jól kerersnek, akik a mindenféle tapaszokat-kapszulákat gyártják, amik mind segítenek a leszokásban. Ja, és persze az orvos is. Ha leszokási tanácsért megy a delikvens, akkor azért kap pénzt, ha meg tüdőrák lett a dologból, akkor annak a kezeléséért még több jár.

De jó, rendben, legyen egyenzöld az összes doboz. De akkor ezen az alapon követelem, hogy ugyanilyen egyenzöld csomagolásban árulják a hamburgereket is, meg pizzát, cukrot és miegyebet, feltüntetve rajta, hogyan is néz ki egy elzsírosodott máj vagy egy koleszterinlerakódás okozta érszűkület. És természetesen legyen rejtve a szem elől az összes gyorsétterem, semmi piros meg sárga feltűnő színek, meg bohócok, meg játszóterek. És ne lehessen a gyerekeket ajándékokkal becsábítani ilyen helyekre. Legyünk következetesek, ha már ezt elkezdjük.

És nem, én nem támogatom a dohányzást. Én magam még soha egyetlen szál cigit el nem szívtam, még egy slukkot sem valaki máséból. Nem kötelező elhinni, de attól még így van. Szerintem gusztustalan szokás. Viszont aki úgy gondolja, hogy attól lesz teljes az élete, hogy füstöt szív a tüdejébe szánt szándékkal, akkor hadd álljon már szabadságában eldönteni, hogy teheti-e. Richardot a cigivel kapcsolatban sosem nyaggattam. Csak megtiltottam neki, hogy a cigi után egy órán belül megcsókoljon. Teljesen magától döntött úgy a házasságunk második évében, hogy abba akarja hagyni a dohányzást. Én pedig nagyon örültem neki, és nagyon támogattam az elhatározását. Bő másfél hónap alatt le is szokott és azóta nem is gyújtott rá egyszer sem. De nem azért szokott le, mert látta az elüszkösödött lábak képét a dobozon, vagy mert az egekbe emelték az árát, hanem azért, mert rájött, hogy mind a kettőnknek jobb, ha nem szívja, és a felszabadult pénzt pedig el tudjuk költeni értelmesebb dolgokra.
Eszti
Ez már nagyon régi, de még mindig jókat derülök, amikor olvasom:

Réges-régen, a tv hőskorában esténként még a nők olvastak fel esti mese gyanánt.

Egy alkalommal, teljesen váratlanul az utolsó pillanatban a bemondónő rosszul lett, és helyette az egyik férfi kollégát kérték fel a mesemondásra.

– Szervusztok, gyerekek! – köszönt illendően az ötvenhárom éves szakállas figura. – Fecske anyó vagyok... – folytatta, és a korabeli felvételen látszik, hogy az operatőr megbillenti a gépet a röhögéstől

A mesélő, nagydarab szakállas figura folytatta:
– ...és épp a tojásaimon ülök... – a korabeli kollégák szerint ekkor a hangosító, valamint az összes díszletes és kellékes halkan kiosont a folyosóra, majd összeesett a röhögéstől.

Utolsónak az operatőr maradt, aki a következő mondat után hagyta el a stúdiót:

– ...és a fészekből kilóg a szép villás farkam...
Eszti
A kolleganőm kisfia 9 éves, zongorázni tanul. A kolleganőm behozta a kottát, és megmutatta nekem a darab címét, merthogy azt mondta a zongoratanár, hogy az magyar, és hogy segítsek kiejteni neki. Bartók Béla: Este a Székelyeknél című darabjáról volt szó. Az este még úgy-ahogy ment. Az a-val szenvedtünk egy kicsit, mert egyfolytában ö akart lenni. Viszont a székelyeknél szót megszámlálhatatlanszor kellett elismételnem, és még azok után is csak úgy hasonlított az eredeti kiejtéshez, hogy tudtam, mit kell hallanom, és azért értettem, amit a kolleganőm mondott. Pedig még le is bontottam elemeire a szót, elmagyaráztam, hogy kik azok a székelyek, hogy a székely az egyesszám, a székelyek a többesszám, és a nél az pedig ugye az angolban a szó elé kerülne, de magyarban a szó végére toldjuk.

Érdekes ez a kiejtés-téma. Annyira kíváncsi lennék, hogy az én angolomat is csak azért érik-e, mert nagyjából tudják, hogy mit kell hallaniuk, vagy tényleg tisztán beszélek-e.
Eszti
A reggelem már önmagában rosszul indult. Elaludtam, magamra öntöttem a joghurtomat, cserélhettem pulóvert stb. stb. Ennek ellenére, valami csodával határos módon sikerült elérnem a szokásos vonatomat. Igaz, hogy az utolsó másodpercben ugrottam be a már záródó ajtók közé, de elértem. Gondoltam, ha már leülni úgyse tudok, akkor hátrébb sétálok abba a kocsiba, ami Chatswoodban legjobb a mozgólépcsőhöz. Két kocsinyit sikerült hátrébb mennem, amikor akadályba ütköztem. Egy csapat gimnazista srác ült a kocsik közötti átjáró-ajtóban, táskáikat pedig gondosan úgy pakolták, hogy még véletlenül se lehessen kikerülni őket, mindegyik olvasott valami könyvet is és erősen ráutaló magatartásom ellenére sem mozdultak. Jó, oké, akkor elálldigálok itt. A következő megállónál felszállt egy újabb középiskolás. Erősen szipogott, de ki nem fújta volna az orrát a világ minden kicséért sem. Néha megtörölte az orrát az ujjával és beletörölte a pulóverébe. Amúgy meg Turramurrától Chatswoodig szipogott. Gondolom tovább is, mert ő a vonaton maradt, amikor leszálltam, de nekem legalább nem kellett tovább hallgatnom. Ja, mert mindezt persze pár centire tőlem sikerült csinálnia. (Turramurra és Chatswood között van uszkve 15 perc az expresszel) Gordon magasságában (10 percre Chatswoodtól) az ajtót eltorlaszoló egyik gyerek is elkezdett szipogni, így sztereóban hallgathattam a szipogást Chatswoodig. Mikor megérkeztünk, menekültem volna le a vonatról pánikszerűen, de nem lehetett. Egy erősen telepiercingelt pasas ott állt az ajtóban, és meg nem mozdult volna, hogy le lehessen szállni. Sőt, még ő nézett gyilkos tekintettel, hogy mit taszigálják őt a le- és felszállni akarók. Aztán végre sikerült leverekednem magam a vonatról. Fellélegeztem. Ezek után teljesen felüdítő volt a Willoughby Girl-ök ordibálását csacsogását hallgatni a buszon addig a 15 percig, amíg eljutottam a munkahelyemre. De persze leszállni a buszról megint körülményes volt, mert én marha az első ajtónál akartam leszállni a hátsó helyett, s a buszra felszállóknak nem erősségük megvárni, hogy mások leszálljanak. Akik meg nem kezdtek el felszállni, mielőtt sikerült volna leszállnom, azok pedig szépen álltak, mint a cövek, arrább nem mentek volna két lépést, hogy elférjek köztük.Viszont most véletlenül egyetlen Porsche sem akart elütni a járda/szalonbehajtó közös szakaszon. Mert én ilyen elit helyen dolgozom, hogy a szomszédban Porsche szalon van, az átlagautó pedig a Mercédesz a suburbben :S
Eszti
A Patisson’s-ba szoktam járni kenyeret venni. Nem olcsó, de legalább jó a minősége, nem az a fűrészpor, amit a nagyobb láncokban kenyér címén kapni lehet. Sokszor szoktam baguettet venni, de tegnap rozskenyeret kértem. Már a nap vége fele jártam arra. Az eladó megkérdezte, hogy kérek-e ingyen egy baguettet. Mikor látta értetlenkedésem, elmondta, hogy túl sok baguettjük maradt, és nem fogják tudni eladni zárásig, én meg úgyis gyakran szoktam baguettet venni, úgyhogy ha akarom, akkor ad egyet ingyen. Megköszöntem szépen és mosolyogva köszöntünk el egymástól :)
Eszti
Gyorsan meg is néztem a Krisz által ajánlott online könyvesboltot. Tegnap este a QBD-ben kezembe fogtam egy könyvet. A hátán szerepelt az ajánlott fogyasztói ára az USA-ban és az Egyesült Királyságban. USA:20 dollár. UK: 14 font. Mind a kettő nagyjából 20 AUD-nak felel meg. A rámatricázott ausztrál ár: 35 AUD. Borders online-on 32 dollár. A többi könyvesbolt online változatán mind 35 dollár. A Krisz által ajánlott internetes oldalon pedig 16 dollár, Angliából, ingyenes szállítással.
Eszti
Egyre népszerűbb téma errefelé az online vásárlás, és egyre nagyobb port kavar. Ausztráliában nevetségesen magasak az árak, épeszű ember ott igyekszik spórolni, ahol tud. És legegyszerűbben a mindennapjainkban gyakran használt árukon lehet spórolni.

Vegyük példának a könyveket. Nemrég venni akartam egy nekem tetsző könyvet. Szétnéztem az interneten. A Borders nagyon kedvezményes online áron 25 dollárt kért érte. A QBD 28-at. A Borders-zel egy cégcsoportba tartozó Angus and Robertson 15 dollárt kért. A szállítás mindegyiknél igyenes volt. Ugyanezért a könyvért a brit Amazon 4 fontot kért (átszámítva 6 AUD). Azonban ennél a postaköltséggel együtt már drágábban jött volna ki, mint az Angus and Robertson ára.

Jár hozzánk 2-3 hetente a Lifetime Distributors egyik képviselője. Ő árulja a legolcsóbban a könyveket, csak sajnos a fent említett könyv nem volt neki raktáron. Viszont a miheztartás végett, amikor a legutóbbi Jamie Oliver szakácskönyvért 70 dollárt kért az azóta már bezárt Borders a Hornsby-i Westfield-ben, s amikor roppant kedvezményes áron 48 dollárért árulta a Coles, akkor ők 20 dollárért adták. Egy fantasztikus Larousse étel-enciklopédiát 60 dollárért vettem meg tőlük, amikor boltban 180-ért adták.

Ami a filmeket illeti, a komplett X-akták sorozatot csomagolási és postaköltséggel és az átváltás költségeivel együtt összesen 127 dollárért vettem a brit Amazontól februárban. És sürgősségi postázással kértem, nem normállal. Ugyanez az egyik boltban 350 dollár lett volna, a másikban 250.

A példákat lehetne sorolni a végtelenségig. Az általam olvasott blogok közül Alexandrának és Vargaknak vannak történetei ezzel kapcsolatban.

Engem inkább a miért foglalkoztat most. Persze lehet mondani, hogy a nem-online boltokban be kell építeni az árba a bérleti díjtól kezdve a rezsiköltségen át az alkalmazottak fizetéséig mindent, de ez nem magyarázza azt, hogy ugyanazt a salátástálat, amit a Myer 40 dollárért árult akciósan, miért tudja az IKEA 4 dollárért adni alapáron. Mind a két üzlethelyiség itt van Ausztráliában, mind a kettőnek ki kell gazdálkodnia az előbb felsoroltakat. Az Egyesült Államokban is be kell építeni mindezeket az árakba, mégis többet tud venni a mezei amerikai a padlón lévő USA dollárjáért egy ottani üzletben, mint én itt a jó erős AU dolláromért egy itteni üzletben. Lehet persze azt mondani, hogy itt többet keresnek az emberek, ezért kerül minden többe, de ha az USA-ban kevesebbet keresnek és kevesebbe kerül valami, itt meg többet, de többe, akkor arányaiban ugyanannyit ér a pénzünk.

Nem vagyok közgazdász, a számokhoz sosem értettem. De itt mindig minden akciós. És nem értem, hogy hogyan lehet mindig minden még akciósan is drágább, mint a világ többi részén alapáron. Magyarországon ahhoz voltam hozzászokva, hogy ha valami akciós, akkor gyorsan kell cselekedni, mert hamar elfogy az áru, és aztán lehet hónapokat várni, amíg megint valami akciós lesz. Amikor még friss bevándorló voltam, és megláttam, hogy “special”, akkor gyorsan be is vásároltam a magyar reflexeknek engedelmeskedve. Aztán hamar megtanultam, hogy itt mindig mindenre az van kiírva, hogy “special”, és a kedvezményesnek mondott ár egyáltalán nem kedvezményes. A leértékelés általában úgy zajlik, mint a magyar kabarékban, hogy az eredeti ár fölé odaírnak egy jól hangzó, áthúzott magasabb árat.

Próbálnak érvelni azzal is, hogy de a külföldieknek nem kell áfát meg vámot fizetniük. De én józan paraszti ésszel úgy gondolom, hogy amit Angliából rendelek, abban már benne foglaltatik az angol áfa, vám és miegyéb. Tehát miért kellene nekem a már áfával ellátott termékért még egyszer áfát fizetnem? De ha az X-Aktás példánál maradok, még ha rá is tesszük az ausztrál 10% GST-t, akkor is olcsóbban jövök ki, mintha itt besétálnék egy boltba. És hozzáteszem, egy angol boltnak sincs ingyen az üzlethelyiség és az alkalmazottak.

De gondolom ennél bonyolultabb a dolog. Mivel Ausztráliában tényleg viszonylag magasabbak a bérek, ezért magasabb béreket kell kigazdálkodni. Viszont ha sokáig így marad a helyzet, akkor pont azok fogják elveszíteni az állásukat, akiknek a magasabb bérét a bolt tulajdonosának ki kell gazdálkodnia. Lsd. Borders vagy Colorado. Szerintem mesterségesen duzzasztják mind az árakat, mind a béreket. De mégegyszer mondom, nem vagyok közgazdász, nem értek hozzá.

Viszont abban biztos vagyok, hogy ha az áruházak igyekeznének a vásárlók igényeihez idomítani a kínálatukat is (mert sokszor van, hogy vennék én ausztrál holmit, de egész egyszerűen nem lehet kapni az országban) és az áraikat is, akkor mind a két fél jobban járna.
Eszti
Ma reggel ez volt az egyik legnépszerűbb videó a 9-es csatornán:

Eszti
A királynő születésnapját ünnepeltük hétfőn, ezért hosszú hétvége volt nálunk. A Pünkösd itt nem számít nemzeti ünnepnek, úgyhogy Húsvéttal ellentétben a keddet nem kaptuk meg ünnepnapnak.

Szóval elég mozgalmasan telt ez a hétvége. Mint az előző bejegyzésben már írtam, szegény Alant megölték. A rendőrség valamikor március vége-április eleje környékére teszi a halál időpontját. És ez a legszomorúbb az egészben, hogy olyan életet élt, hogy 2 hónapig senkinek nem tűnt fel, hogy nem ad életjelt magáról. Richard azt mondta, hogy ha el is látogatott volna hozzá abban az időpontban, és senki nem válaszolt volna a csengetésére, ellenben valami bűz terjengett volna, akkor sem tűnt volna fel neki, hogy valami baj van, mert annyira elhanyagolt volt mindig is a ház, meg Alan is. Túl sok barátom ugyan nekem sincs, de azért feltűnne nekik, ha 2 hónapig nem jelentkeznék. A férjemről és a bővebb családomról meg már nem is beszélve.

Hétfőn az unokahúgom születésnapját ünnepeltük. Szemmel láthatóan fogalma sem volt arról, hogy mi kik vagyunk, de nincs is mit csodálkozni ezen, évente maximum 2x látjuk, egy hároméves gyerek meg mégis hogyan emlékezzen 6 alkalom után bárkire is? De a nagyszülők sem látják sokkal többet a gyereket, mi Richarddal meg csak nagynéni-nagybácsi vagyunk, úgyhogy ne is panaszkodjunk, igaz? A sógornőm jövő hónapra várja a második csemetét, talán amikor megszületik, mi is többet fogjuk látni őket. Maga a parti felejthető volt, viszont az odavezető úton nagyon jólesett, hogy lerendeztem egy pofátlan terepjáróst. Van egy útszakasz, ahol a lámpánál van 3 sáv. A bal sáv balra kanyarodik, a középső megy tovább egyenesen, a jobb sáv pedig jobbra kanyarodik. A lámpa után pedig még tart egy kicsit a baloldali sáv, mielőtt beleolvadna a középsőbe. Mondanom sem kell, gyakran vannak olyanok, akik nem állnak be a középső sávba, hanem a baloldali sávból igyekeznek bevágni a sor elején lévő elé. Én a vonal mögött álltam a piros lámpánál, mögöttem pedig türelmesen várakoztak a többiek, hogy zöldre váltson a lámpa. Aztán úgy 10 kocsival mögülem kivágott egy jókora terepjáró (úgy 2x olyan magas volt, mint az én kocsim), és nyomatékosan megállt mellettem, de nem a vonal mögött, hanem a zebrán. Na, mondtam magamban, ebből ugyan nem eszel. Kicsit előregurultam, hogy ne hátrányból induljak, s a zöldnél mindketten padlógázt nyomtunk. Nyomta ő is, nyomtam én is, egész hamar felgyorsultam 90-re. Mikor már nagyon nem volt hátra semmi a terepjárós sávjából, akkor kicsit visszavett a tempóból és besorolt mögém. Nem akart kárt okozni a csilli-villi terepjárójában. Engem meg nem érdekelt a hosszú hétvége miatti dupla büntetőpont sem (ami ugye csak akkor számít, ha elkapnak), nem tudom tolerálni a seggfejeket az úton. Viszont nem lehetett túl sietős a dolga a terepjárósnak, mert lemaradt úgy bő 200-300 méterre mögöttem.

Este néztük Richarddal a Current Affair-t. Az egyik riportjuk egy ötgyerekes egyedülálló anyáról szólt, akinek a házát ellepték a patkányok és sehonnan nem kap segítséget a kiirtásukhoz. Puszpusz békésen kuporgott az ölemben, néha-néha kinyitva szemét. Na, de amikor meglátta a patkányokat a képernyőn, akkor rögtön kipattant a szeme. Gyorsan odaugrott a tévé elé, és már épp fogta volna meg, amikor rájött, hogy ott bizony nincs igazi patkány. Nem értette a dolgot. Hosszasan nézett eztán a tévé mögé, hogy hátha ott vannak a patkányok, aztán konstatálta, hogy bizony ott sincsenek. Még ült egy kicsit a tévé előtt és látszott rajta, hogy nagyon nem érti, hogy most mi is történt :)
Eszti
Olvasunk és élvezzük is a detektívregényeket, legalábbis én mindenképp. Viszont teljesen más eset, amikor olyasvalakit ölnek meg, akit szegről-végről ismertünk. Itt olvasható a hír. Ő is kaméliafanatikus volt, a kaméliatársaság révén ismerte őt Richard. A háza egy tipikus dzsungel volt, a bejárati ajtóig alig lehetett eljutni a kertkaputól, na nem mintha lett volna normális kertkapu. Én sosem jártam a házban. Viszont az évente rendezendő kaméliaveresenyre gyakran elvittük őt, és általában ő nyerte a legtöbb kategóriát. Tavaly is elvittük. Én akkor láttam utoljára. Mindenképpen furcsa karakter volt, egyszer már majdnem halálra verték a Kék Hegységben úgy 3 évvel ezelőtt. Az apjával élt együtt, s amíg az apja meg nem halt, addig Richard is gyakran látogatta meg őket. Az apja halála után nagyon megindult lefele a lejtőn, és egyre furcsább lett. Richard látogatásai is egyre ritkábbak lettek, mert egyre kényelmetlenebbül érezte magát Alan társaságában. Aztán tegnap a Horsby kórházban volt dolga Richardnak, s mivel a ház ott van közvetlen a kórház mellett, s mert elkezdődött a kamélia szezon, ezért Richard úgy döntött, hogy beugrik. Viszont Alan helyett egy rendőrségi szalaggal körbekerített házat talált, villogó rendőrautókat és egy rakat rendőrt. Elbeszélgetett velük, de csak annyit mondtak neki, hogy egy vagy több holttest van a házban, ami(ke)t vagy megöltek, vagy öngyilkosság áldozata(i) lett(ek). Feltettek egy rakat kérdést Richardnak, felvették az adatait, meg az intézkedő főrendőr odaadta Richardnak a névjegykártyáját, de tekintve, hogy már letartóztattak valakit, nem valószínű, hogy szükségük lesz Richard tanúvallomására.

Egyikünk sem volt meglepve, hogy szegény Alan ilyen halált halt, ismervén a személyiségét, de mind a ketten kíváncsiak vagyunk, hogy mégis miért ölték meg, és vajon ki értesítette a rendőrséget. De mivel a rendőrség nem túl közlékeny, ezért nem valószínű, hogy valaha is megtudjuk. Hacsak a média közzé nem tesz valamit, ami vagy igaz, vagy nem.

Mindenesetre furcsa érzés, hogy ismertem egy gyilkosság áldozatát. Ez valami olyasmi volt eddig számomra, amiről hallottam a híradóban, de soha semmi közöm nem volt hozzá. Ilyesmi csak maffia körökben történik, nem? És akkor most megtalálják a bomló holttestét egy embernek, akivel beszélgettem is, egy embernek, aki adott Richarnak egy maga által nemesített új kaméliafajt, hogy nevezze el rólam. Valahogy nem tudok mit kezdeni azzal, amit most érzek.
Eszti
Tegnap ismét vigyáztam Rebeccára és Davidre. De most nem este, hanem napközben, 4 órán át. Rebecca most már lassan 8 éves lesz, hihetetlen, hogy alig múlt 3, amikor megismertem. Mostanra már kinőtte a visítozós korszakát és teljesen normálisan lehet kommunikálni vele.

Nade a kis David. Most 4 éves, akkor volt pocaklakó, amikor mi Richarddal összeházasodtunk. Hát ő még nincs túl a visítozós korszakán. De nem csak ezzel van probléma, hanem főleg inkább azzal, hogy semmi, de szó szerint semmi nem köti le a figyelmét 1 percnél tovább. Rámutatott egy társasjátékra, hogy akkor ő azzal szeretne játszani. Mire kivettem a dobozából, már mondta, hogy rakjam be a kezében lévő DVD-t, mire beraktam, már egy másik volt a kezében, hogy inkább azt. Aztán menjünk ki hintázni. Pillanatokon belül: inkább menjünk be.

Gondoltam, hogy akkor készítek só-liszt gyurmát, hátha az leköti. De túl sok vizet öntöttem hozzá, és egy túl ragacsos masszát kaptam. Mivel csak egy zacskó lisztjük volt otthon és abból is már a fele hiányzott, mikor kezdtem a gyurmát, nem akartam elhasználni az összeset. Ezért sajnos a szemétben landolt a gyurmakezdemény.

Szóval alaposan kifáradva értem haza nap végén :)
Eszti
Macskuszunk reggel jól elszórakoztatott, jót kuncogtam, míg néztem. Kinyitottam az ablakot, amin ugye van szúnyogháló. Az ablak előtt karnyújtásnyira van egy hatalmas fának az egyik ága, amin ült és csicsergett 3 madár. Cicánk felugrott a kanapé tetejére, és megfeszülten figyelt. Majd hátranézett rám, és ismét előre. Aztán ismét megfeszült, mint aki ugrásra kész. Látszott rajta, hogy nagyon tervezgeti a támadást, de nagyon nem tetszik neki, hogy ott az útjában a szúnyogháló. Annyira jópofa volt :) S a helyzetet fokozandó, az egyik madár odarepült incselkedni az ablakpárkányra :) Szívesen megvártam volna a végkifejletet, de el kellett indulnom dolgozni.
Eszti
A The Age szerint Victoria államban bűncselekmény lesz káromkodni, ha elfogadják a törvényt. Akár 240 dolláros bírsággal, és súlyosabb esetekben 2 évig terjedő börtönbüntetéssel lehet majd sújtani azt, aki fenyegető magatartást tanusít, káromkodik, sértő szavakat használ. Függetlenül attól, hogy hallja-e valaki vagy sem. Elég lesz kimenni mondjuk egy AFL fődöntőre, és megvárni, hogy valamelyik csapat hibát vétsen. Lehet majd kaszálni rendesen. Egy 100 000 főt befogadni képes stadion esetében milliós nagyságrendű bevételről beszélünk.

Viktornak innen kellene tanulnia. Viktória állam határára pedig ki lehet hamarosan írni: “Üdvözöljük 1984-ben”
Eszti
Azt hiszem legjobban tán szakképző iskolának lehet fordítani a TAFE-et. Engem csak a villanyszerelő képzésük érint, mert a tanoncainkkal kapcsolatos mindenféle papírmunkát nekem kell intéznem.

Az én szempontomból 3 részből áll az oktatásuk, azaz kitöltendő nyomtatványokat 3 helyről kaphatok: az Oktatási Minisztériumtól, a tanoncközponttól (a mienk az MEGT) és a TAFE-től. Sok esetben ezek a dokumentumok egymásra épülnek. Pl. ahhoz, amit pár napja kaptam az MEGT-től, kell egy olyan papír másolata, amit előzőleg a TAFE is, mi is és a tanonc is aláírt. Konkrétan a tanterv, hogy a 4 év alatt miket is fog tanulni a villanyszerelő jelöltünk. Az adatain és egy tételes felsoroláson kívül más nincs rajta. Ezt mind a három részről alá kell írni, egy példányt kap a TAFE, egyet a tanonc és egyet mi, a munkahely.

Namost jogosultak vagyunk 2500 dollárra minden nálunk kezdett tanonc után, de csak akkor, ha a 3 hónap próbaidő elteltével is még nálunk dolgozik az illető. A nyomtatványt ki kell tölteni, aláírni, szignózni, dátumozni nekünk is meg a tanoncnak is a ránk vonatkozó részeket, és csatolni kell hozzá a tanterv aláírt másolatát. Enélkül a másolat nélkül nem kapjuk meg a pénzt.

Idén 4 elsőéves kezdett nálunk, háromnak rendben alá is írtuk a tantervét és mivel egy kupacban érkezett a három, ezért el is feledkeztem a negyedikről, azt hittem, az is a kupacban volt. Aztán most, hogy ehhez a frissen érkezett nyomtatványhoz csatolni kellett volna, nézem, hogy hát sehol nincs egy példányom belőle. Beszéltem a tanonccal, neki sem volt otthon példánya. Ekkor felhívtam a TAFE-t, ahol hosszas ide-oda kapcsolgatás után elegem lett és letettem a telefont. Pedig érthetően elmagyaráztam, hogy nem kaptam példányt és kérni szeretnék egyet. De az ékes ázsiai akcentussal beszélő nő, akihez úgy másfél óra kapcsolgatás után jutottam, kuncogó hangon csak annyit mondott, hogy legközelebb győződjek meg arról, hogy nekik is eljuttatok egy aláírt példányt. Ekkor tettem le. Nem igaz, hogy nem bírta felfogni, hogy azért nincs nekik sem aláírt példányuk, mert az eredetit sosem küldték ki.

Hagytam magamnak egy kis időt, hogy lehiggadjak, és máshonnan közelítettem a dologhoz. Beugrott, hogy volt nekem régebben egy kontaktom arról a kampuszról. Meg is találtam a telefonszámát. Felhívtam, a központ jelentkezett. Mondtam, hogy Nicole-lal szeretnék beszélni. Egy szép ázsiai akcentusú férfihang visszakérdezett, hogy Michael-lel? Nem tudom, hogy lehet a Nicole-t Michael-nek érteni, de akkor mondtam, hogy az adminisztrációval. Kapcsolt is valakihez, aki végre normálisan beszélt angolul, meg is értette, hogy mit akarok, felírta a számomat és mondta, hogy majd jelentkeznek.

Ez nekem még mindig nem volt megfelelő. Ismerős ez a majd jelentkezem szöveg. Úgyhogy addig kutakodtam, míg megtaláltam Nicole e-mail címét és írtam neki egy levelet. Ő pedig igen hamar válaszolt is. Udvarias volt a levele és professzionális, de a magyarázattól, hogy mi történt a tantervvel, dobtam egy hátast.

Az ezzel foglalkozó kolleganőnek családi problémái voltak akkor, amikor ezeket ki kellett volna küldeni, s biztosan elfelejtette a sok problémája miatt. Úgyhogy ha egy hónapon belül sem kapom meg a tantervet, akkor szóljak neki, és megpróbálja elintézni. És persze sajnálja, hogy nem tud momentán többet segíteni.

Paff. Tehát a cégem várhat egy hónapot a minket megillető 2500 dollárra azért, mert a TAFE-n dolgozó kolleganőnek február óta családi problémái vannak, és vagy elfelejti, vagy nem, ami a feladata.

Nem fogok nekiesni Nicole-nak, hogy itt nem csak egy papírfecniről van szó, hanem pénzről, mert ő az egyetlen, akivel normálisan lehet ügyet intézni arról a kampuszról, és nem az ő hibája, ami történt. De ettől még frusztrál.

Én elhiszem, hogy nehéz koncentrálni, amikor az embernek családi problémái vannak, de akkor vegyen ki szabadságot és adja át másnak a munkát, amíg nem rendeződik az élete. Vagy ha felhívják a figyelmét arra, hogy hibázott, akkor ne egyhónapos határidővel vállalja a helyrehozatalát.
Eszti
Az NRL-ről már írtam egy terjedelmes bejegyzést, és örömmel jelentem, hogy azóta felküzdöttem magam az első helyre a tippversenyben :) Nem is rossz ahhoz képest, hogy még mindig alig tudok valamit a csapatokról. De vigyáznom kell, mert az első helyről csak lefele vezet út.

Viszont a nagy-nagy meccs, a grand final-on kívül persze, az minden évben a State of Origin, ahol Queensland legjobbjai csapnak össze New South Wales legjobbjaival. QLD játszik bíbor színekben (maroon), míg NSW a kékben (blue). Minden évben izgatottan várják az NRL-őrültek, hogy kiket válogatnak be a csapatba, de az elmúlt 5 évben valahogy mindig sikerült Queensland-nek jobb csapatot összeállítania, mint NSW-nek. A State of Origin 3 meccsből áll, s amelyik válogatott kettőt vagy hármat nyer, az a nyertese értelemszerűen. A kékek legutóbb 2005-ben nyerték a versenyt. Egy-egy meccset nyertek azóta, de a szériát 5 éve nem. Idén sem hiszem, hogy nyerni fogják.

Tegnap este volt az első meccs a szériából. Kérdeztem is az én férjemet, hogy vajon hány percet kell várni, hogy QLD megszerezze az első try-t. Sokat nem kellett, az ötödik percben sikerült is nekik. A vége felé, a hetvenedik percben úgy tűnt, hogy nyerni fogunk mi NSW-iek, mert vezettünk 2 ponttal. De az örömmámorban úszó kékek figyelmetlenségét kihasználva QLD még gyorsan szerzett egy try-t. A riporter mondta, hogy ennek még nincs vége (kb. 5 perc volt hátra a meccsből), de én mondtam, hogy dehogynem. Szépen meg is nyerték Queenslandék.

S két másodperccel a meccs lefújása után összeverekedett a két csapat, de amilyen hirtelen egymásnak ugrottak, olyan hamar le is csillapították saját magukat.

Mindent összevetve azt kell, hogy mondjam, hogy idén legalább nem olyan megalázó vereséget szenvedtünk, mint az elmúlt években.