Eszti
Mostanában rákaptam a tejeskávéra ebéd után. Tipikus irodai beidegződés szerint az ebédemet a számítógépem előtt szoktam megenni Facebook-olás közben. Helytelen, de ez van. Szóval láttam, hogy még van egy bögrére elegendő kávé a kávéfőzőben, gyorsan ki is töltöttem a bögrémbe, de nem akartam az ebédemmel együtt az asztalomhoz vinni, gondoltam majd felmelegítem a mikróban mikor kiviszem a piszkos edényeket, és akkor hozom az asztalomhoz. Hogy ne legyen a bögre szem előtt, és ne öntsék ki a gazdátlannak vélt bögrét, betettem a szekrénybe egy doboz Abonett-szerű kenyér mögé. Viszont amilyen az én formám, míg ebédeltem, az egyik kollegám pont ebből a kenyérből akart enni, és meglátta mögötte a kávét. Mivel nem értette, miért is van egy bögre kávé a szekrényben, fogta és kiöntötte, majd az üres bögrét a mosogatóba tette és roppant mód örült magának, hogy rendet tett. Aztán amikor visszamentem a kávémért, együtt röhögtünk az egészen :)
Eszti
A szénadó mellett mostanában a cigaretták egyencsomagolása a legnépszerűbb beszédtéma. Kormányunk be akarja vezetni ugyanis, hogy a cigarettákon ne lehessen márkajelzés, csak egyenbetűkkel lehessen ráírva a márkának a neve, és hogy mindegyik doboz ugyanolyan olajzöld legyen, rajta képekkel illusztrálva, hogy milyen káros következményei lehetnek a dohányzásnak (elüszkösödött láb, elkátrányosodott tüdő stb.)

Namost kérdem én, ennek mi értelme van, amikor már úgysem lehet szem előtt a cigi sehol? Minden áruházban egyetlen pultnál árulnak cigit, és ott is olyan fiókokban vannak a cigaretták, amibe nem lehet belelátni.

De most komolyan. Tisztában van vele a bagós, hogy káros kátrányt leszívnia a tüdejébe? Tisztában van vele. 18 év felett eldönthetem magam, hogy miben szeretnék meghalni? Eldönthetem. Én még olyan dohányost nem láttam, aki ránézett volna egy tüdőrákot ábrázoló képre és azt mondta volna, hogy hű, ha ez ide vezet, akkor innentől abbahagyom a dohányzást. Amikor tavaly annyira megemelték a cigarettára kirótt adót, hogy hirtelen majdnem duplájára ugrott egy doboz ára, akkor nem azt érte el a kormány, hogy kevesebbet vettek a dohányosok, hanem azt, hogy az emelést megelőző este szépen bespájzoltak cigiből.

Ahogy én látom, a cigaretta hatalmas üzlet. Sok pénzt nyer az állam az adóból, amit fizetniük kell, a leszoktató kampányokból is elég szép pénzt lehet csinálni, és azok is jól kerersnek, akik a mindenféle tapaszokat-kapszulákat gyártják, amik mind segítenek a leszokásban. Ja, és persze az orvos is. Ha leszokási tanácsért megy a delikvens, akkor azért kap pénzt, ha meg tüdőrák lett a dologból, akkor annak a kezeléséért még több jár.

De jó, rendben, legyen egyenzöld az összes doboz. De akkor ezen az alapon követelem, hogy ugyanilyen egyenzöld csomagolásban árulják a hamburgereket is, meg pizzát, cukrot és miegyebet, feltüntetve rajta, hogyan is néz ki egy elzsírosodott máj vagy egy koleszterinlerakódás okozta érszűkület. És természetesen legyen rejtve a szem elől az összes gyorsétterem, semmi piros meg sárga feltűnő színek, meg bohócok, meg játszóterek. És ne lehessen a gyerekeket ajándékokkal becsábítani ilyen helyekre. Legyünk következetesek, ha már ezt elkezdjük.

És nem, én nem támogatom a dohányzást. Én magam még soha egyetlen szál cigit el nem szívtam, még egy slukkot sem valaki máséból. Nem kötelező elhinni, de attól még így van. Szerintem gusztustalan szokás. Viszont aki úgy gondolja, hogy attól lesz teljes az élete, hogy füstöt szív a tüdejébe szánt szándékkal, akkor hadd álljon már szabadságában eldönteni, hogy teheti-e. Richardot a cigivel kapcsolatban sosem nyaggattam. Csak megtiltottam neki, hogy a cigi után egy órán belül megcsókoljon. Teljesen magától döntött úgy a házasságunk második évében, hogy abba akarja hagyni a dohányzást. Én pedig nagyon örültem neki, és nagyon támogattam az elhatározását. Bő másfél hónap alatt le is szokott és azóta nem is gyújtott rá egyszer sem. De nem azért szokott le, mert látta az elüszkösödött lábak képét a dobozon, vagy mert az egekbe emelték az árát, hanem azért, mert rájött, hogy mind a kettőnknek jobb, ha nem szívja, és a felszabadult pénzt pedig el tudjuk költeni értelmesebb dolgokra.
Eszti
Ez már nagyon régi, de még mindig jókat derülök, amikor olvasom:

Réges-régen, a tv hőskorában esténként még a nők olvastak fel esti mese gyanánt.

Egy alkalommal, teljesen váratlanul az utolsó pillanatban a bemondónő rosszul lett, és helyette az egyik férfi kollégát kérték fel a mesemondásra.

– Szervusztok, gyerekek! – köszönt illendően az ötvenhárom éves szakállas figura. – Fecske anyó vagyok... – folytatta, és a korabeli felvételen látszik, hogy az operatőr megbillenti a gépet a röhögéstől

A mesélő, nagydarab szakállas figura folytatta:
– ...és épp a tojásaimon ülök... – a korabeli kollégák szerint ekkor a hangosító, valamint az összes díszletes és kellékes halkan kiosont a folyosóra, majd összeesett a röhögéstől.

Utolsónak az operatőr maradt, aki a következő mondat után hagyta el a stúdiót:

– ...és a fészekből kilóg a szép villás farkam...
Eszti
A kolleganőm kisfia 9 éves, zongorázni tanul. A kolleganőm behozta a kottát, és megmutatta nekem a darab címét, merthogy azt mondta a zongoratanár, hogy az magyar, és hogy segítsek kiejteni neki. Bartók Béla: Este a Székelyeknél című darabjáról volt szó. Az este még úgy-ahogy ment. Az a-val szenvedtünk egy kicsit, mert egyfolytában ö akart lenni. Viszont a székelyeknél szót megszámlálhatatlanszor kellett elismételnem, és még azok után is csak úgy hasonlított az eredeti kiejtéshez, hogy tudtam, mit kell hallanom, és azért értettem, amit a kolleganőm mondott. Pedig még le is bontottam elemeire a szót, elmagyaráztam, hogy kik azok a székelyek, hogy a székely az egyesszám, a székelyek a többesszám, és a nél az pedig ugye az angolban a szó elé kerülne, de magyarban a szó végére toldjuk.

Érdekes ez a kiejtés-téma. Annyira kíváncsi lennék, hogy az én angolomat is csak azért érik-e, mert nagyjából tudják, hogy mit kell hallaniuk, vagy tényleg tisztán beszélek-e.
Eszti
A reggelem már önmagában rosszul indult. Elaludtam, magamra öntöttem a joghurtomat, cserélhettem pulóvert stb. stb. Ennek ellenére, valami csodával határos módon sikerült elérnem a szokásos vonatomat. Igaz, hogy az utolsó másodpercben ugrottam be a már záródó ajtók közé, de elértem. Gondoltam, ha már leülni úgyse tudok, akkor hátrébb sétálok abba a kocsiba, ami Chatswoodban legjobb a mozgólépcsőhöz. Két kocsinyit sikerült hátrébb mennem, amikor akadályba ütköztem. Egy csapat gimnazista srác ült a kocsik közötti átjáró-ajtóban, táskáikat pedig gondosan úgy pakolták, hogy még véletlenül se lehessen kikerülni őket, mindegyik olvasott valami könyvet is és erősen ráutaló magatartásom ellenére sem mozdultak. Jó, oké, akkor elálldigálok itt. A következő megállónál felszállt egy újabb középiskolás. Erősen szipogott, de ki nem fújta volna az orrát a világ minden kicséért sem. Néha megtörölte az orrát az ujjával és beletörölte a pulóverébe. Amúgy meg Turramurrától Chatswoodig szipogott. Gondolom tovább is, mert ő a vonaton maradt, amikor leszálltam, de nekem legalább nem kellett tovább hallgatnom. Ja, mert mindezt persze pár centire tőlem sikerült csinálnia. (Turramurra és Chatswood között van uszkve 15 perc az expresszel) Gordon magasságában (10 percre Chatswoodtól) az ajtót eltorlaszoló egyik gyerek is elkezdett szipogni, így sztereóban hallgathattam a szipogást Chatswoodig. Mikor megérkeztünk, menekültem volna le a vonatról pánikszerűen, de nem lehetett. Egy erősen telepiercingelt pasas ott állt az ajtóban, és meg nem mozdult volna, hogy le lehessen szállni. Sőt, még ő nézett gyilkos tekintettel, hogy mit taszigálják őt a le- és felszállni akarók. Aztán végre sikerült leverekednem magam a vonatról. Fellélegeztem. Ezek után teljesen felüdítő volt a Willoughby Girl-ök ordibálását csacsogását hallgatni a buszon addig a 15 percig, amíg eljutottam a munkahelyemre. De persze leszállni a buszról megint körülményes volt, mert én marha az első ajtónál akartam leszállni a hátsó helyett, s a buszra felszállóknak nem erősségük megvárni, hogy mások leszálljanak. Akik meg nem kezdtek el felszállni, mielőtt sikerült volna leszállnom, azok pedig szépen álltak, mint a cövek, arrább nem mentek volna két lépést, hogy elférjek köztük.Viszont most véletlenül egyetlen Porsche sem akart elütni a járda/szalonbehajtó közös szakaszon. Mert én ilyen elit helyen dolgozom, hogy a szomszédban Porsche szalon van, az átlagautó pedig a Mercédesz a suburbben :S
Eszti
A Patisson’s-ba szoktam járni kenyeret venni. Nem olcsó, de legalább jó a minősége, nem az a fűrészpor, amit a nagyobb láncokban kenyér címén kapni lehet. Sokszor szoktam baguettet venni, de tegnap rozskenyeret kértem. Már a nap vége fele jártam arra. Az eladó megkérdezte, hogy kérek-e ingyen egy baguettet. Mikor látta értetlenkedésem, elmondta, hogy túl sok baguettjük maradt, és nem fogják tudni eladni zárásig, én meg úgyis gyakran szoktam baguettet venni, úgyhogy ha akarom, akkor ad egyet ingyen. Megköszöntem szépen és mosolyogva köszöntünk el egymástól :)
Eszti
Gyorsan meg is néztem a Krisz által ajánlott online könyvesboltot. Tegnap este a QBD-ben kezembe fogtam egy könyvet. A hátán szerepelt az ajánlott fogyasztói ára az USA-ban és az Egyesült Királyságban. USA:20 dollár. UK: 14 font. Mind a kettő nagyjából 20 AUD-nak felel meg. A rámatricázott ausztrál ár: 35 AUD. Borders online-on 32 dollár. A többi könyvesbolt online változatán mind 35 dollár. A Krisz által ajánlott internetes oldalon pedig 16 dollár, Angliából, ingyenes szállítással.
Eszti
Egyre népszerűbb téma errefelé az online vásárlás, és egyre nagyobb port kavar. Ausztráliában nevetségesen magasak az árak, épeszű ember ott igyekszik spórolni, ahol tud. És legegyszerűbben a mindennapjainkban gyakran használt árukon lehet spórolni.

Vegyük példának a könyveket. Nemrég venni akartam egy nekem tetsző könyvet. Szétnéztem az interneten. A Borders nagyon kedvezményes online áron 25 dollárt kért érte. A QBD 28-at. A Borders-zel egy cégcsoportba tartozó Angus and Robertson 15 dollárt kért. A szállítás mindegyiknél igyenes volt. Ugyanezért a könyvért a brit Amazon 4 fontot kért (átszámítva 6 AUD). Azonban ennél a postaköltséggel együtt már drágábban jött volna ki, mint az Angus and Robertson ára.

Jár hozzánk 2-3 hetente a Lifetime Distributors egyik képviselője. Ő árulja a legolcsóbban a könyveket, csak sajnos a fent említett könyv nem volt neki raktáron. Viszont a miheztartás végett, amikor a legutóbbi Jamie Oliver szakácskönyvért 70 dollárt kért az azóta már bezárt Borders a Hornsby-i Westfield-ben, s amikor roppant kedvezményes áron 48 dollárért árulta a Coles, akkor ők 20 dollárért adták. Egy fantasztikus Larousse étel-enciklopédiát 60 dollárért vettem meg tőlük, amikor boltban 180-ért adták.

Ami a filmeket illeti, a komplett X-akták sorozatot csomagolási és postaköltséggel és az átváltás költségeivel együtt összesen 127 dollárért vettem a brit Amazontól februárban. És sürgősségi postázással kértem, nem normállal. Ugyanez az egyik boltban 350 dollár lett volna, a másikban 250.

A példákat lehetne sorolni a végtelenségig. Az általam olvasott blogok közül Alexandrának és Vargaknak vannak történetei ezzel kapcsolatban.

Engem inkább a miért foglalkoztat most. Persze lehet mondani, hogy a nem-online boltokban be kell építeni az árba a bérleti díjtól kezdve a rezsiköltségen át az alkalmazottak fizetéséig mindent, de ez nem magyarázza azt, hogy ugyanazt a salátástálat, amit a Myer 40 dollárért árult akciósan, miért tudja az IKEA 4 dollárért adni alapáron. Mind a két üzlethelyiség itt van Ausztráliában, mind a kettőnek ki kell gazdálkodnia az előbb felsoroltakat. Az Egyesült Államokban is be kell építeni mindezeket az árakba, mégis többet tud venni a mezei amerikai a padlón lévő USA dollárjáért egy ottani üzletben, mint én itt a jó erős AU dolláromért egy itteni üzletben. Lehet persze azt mondani, hogy itt többet keresnek az emberek, ezért kerül minden többe, de ha az USA-ban kevesebbet keresnek és kevesebbe kerül valami, itt meg többet, de többe, akkor arányaiban ugyanannyit ér a pénzünk.

Nem vagyok közgazdász, a számokhoz sosem értettem. De itt mindig minden akciós. És nem értem, hogy hogyan lehet mindig minden még akciósan is drágább, mint a világ többi részén alapáron. Magyarországon ahhoz voltam hozzászokva, hogy ha valami akciós, akkor gyorsan kell cselekedni, mert hamar elfogy az áru, és aztán lehet hónapokat várni, amíg megint valami akciós lesz. Amikor még friss bevándorló voltam, és megláttam, hogy “special”, akkor gyorsan be is vásároltam a magyar reflexeknek engedelmeskedve. Aztán hamar megtanultam, hogy itt mindig mindenre az van kiírva, hogy “special”, és a kedvezményesnek mondott ár egyáltalán nem kedvezményes. A leértékelés általában úgy zajlik, mint a magyar kabarékban, hogy az eredeti ár fölé odaírnak egy jól hangzó, áthúzott magasabb árat.

Próbálnak érvelni azzal is, hogy de a külföldieknek nem kell áfát meg vámot fizetniük. De én józan paraszti ésszel úgy gondolom, hogy amit Angliából rendelek, abban már benne foglaltatik az angol áfa, vám és miegyéb. Tehát miért kellene nekem a már áfával ellátott termékért még egyszer áfát fizetnem? De ha az X-Aktás példánál maradok, még ha rá is tesszük az ausztrál 10% GST-t, akkor is olcsóbban jövök ki, mintha itt besétálnék egy boltba. És hozzáteszem, egy angol boltnak sincs ingyen az üzlethelyiség és az alkalmazottak.

De gondolom ennél bonyolultabb a dolog. Mivel Ausztráliában tényleg viszonylag magasabbak a bérek, ezért magasabb béreket kell kigazdálkodni. Viszont ha sokáig így marad a helyzet, akkor pont azok fogják elveszíteni az állásukat, akiknek a magasabb bérét a bolt tulajdonosának ki kell gazdálkodnia. Lsd. Borders vagy Colorado. Szerintem mesterségesen duzzasztják mind az árakat, mind a béreket. De mégegyszer mondom, nem vagyok közgazdász, nem értek hozzá.

Viszont abban biztos vagyok, hogy ha az áruházak igyekeznének a vásárlók igényeihez idomítani a kínálatukat is (mert sokszor van, hogy vennék én ausztrál holmit, de egész egyszerűen nem lehet kapni az országban) és az áraikat is, akkor mind a két fél jobban járna.
Eszti
Ma reggel ez volt az egyik legnépszerűbb videó a 9-es csatornán:

Eszti
A királynő születésnapját ünnepeltük hétfőn, ezért hosszú hétvége volt nálunk. A Pünkösd itt nem számít nemzeti ünnepnek, úgyhogy Húsvéttal ellentétben a keddet nem kaptuk meg ünnepnapnak.

Szóval elég mozgalmasan telt ez a hétvége. Mint az előző bejegyzésben már írtam, szegény Alant megölték. A rendőrség valamikor március vége-április eleje környékére teszi a halál időpontját. És ez a legszomorúbb az egészben, hogy olyan életet élt, hogy 2 hónapig senkinek nem tűnt fel, hogy nem ad életjelt magáról. Richard azt mondta, hogy ha el is látogatott volna hozzá abban az időpontban, és senki nem válaszolt volna a csengetésére, ellenben valami bűz terjengett volna, akkor sem tűnt volna fel neki, hogy valami baj van, mert annyira elhanyagolt volt mindig is a ház, meg Alan is. Túl sok barátom ugyan nekem sincs, de azért feltűnne nekik, ha 2 hónapig nem jelentkeznék. A férjemről és a bővebb családomról meg már nem is beszélve.

Hétfőn az unokahúgom születésnapját ünnepeltük. Szemmel láthatóan fogalma sem volt arról, hogy mi kik vagyunk, de nincs is mit csodálkozni ezen, évente maximum 2x látjuk, egy hároméves gyerek meg mégis hogyan emlékezzen 6 alkalom után bárkire is? De a nagyszülők sem látják sokkal többet a gyereket, mi Richarddal meg csak nagynéni-nagybácsi vagyunk, úgyhogy ne is panaszkodjunk, igaz? A sógornőm jövő hónapra várja a második csemetét, talán amikor megszületik, mi is többet fogjuk látni őket. Maga a parti felejthető volt, viszont az odavezető úton nagyon jólesett, hogy lerendeztem egy pofátlan terepjáróst. Van egy útszakasz, ahol a lámpánál van 3 sáv. A bal sáv balra kanyarodik, a középső megy tovább egyenesen, a jobb sáv pedig jobbra kanyarodik. A lámpa után pedig még tart egy kicsit a baloldali sáv, mielőtt beleolvadna a középsőbe. Mondanom sem kell, gyakran vannak olyanok, akik nem állnak be a középső sávba, hanem a baloldali sávból igyekeznek bevágni a sor elején lévő elé. Én a vonal mögött álltam a piros lámpánál, mögöttem pedig türelmesen várakoztak a többiek, hogy zöldre váltson a lámpa. Aztán úgy 10 kocsival mögülem kivágott egy jókora terepjáró (úgy 2x olyan magas volt, mint az én kocsim), és nyomatékosan megállt mellettem, de nem a vonal mögött, hanem a zebrán. Na, mondtam magamban, ebből ugyan nem eszel. Kicsit előregurultam, hogy ne hátrányból induljak, s a zöldnél mindketten padlógázt nyomtunk. Nyomta ő is, nyomtam én is, egész hamar felgyorsultam 90-re. Mikor már nagyon nem volt hátra semmi a terepjárós sávjából, akkor kicsit visszavett a tempóból és besorolt mögém. Nem akart kárt okozni a csilli-villi terepjárójában. Engem meg nem érdekelt a hosszú hétvége miatti dupla büntetőpont sem (ami ugye csak akkor számít, ha elkapnak), nem tudom tolerálni a seggfejeket az úton. Viszont nem lehetett túl sietős a dolga a terepjárósnak, mert lemaradt úgy bő 200-300 méterre mögöttem.

Este néztük Richarddal a Current Affair-t. Az egyik riportjuk egy ötgyerekes egyedülálló anyáról szólt, akinek a házát ellepték a patkányok és sehonnan nem kap segítséget a kiirtásukhoz. Puszpusz békésen kuporgott az ölemben, néha-néha kinyitva szemét. Na, de amikor meglátta a patkányokat a képernyőn, akkor rögtön kipattant a szeme. Gyorsan odaugrott a tévé elé, és már épp fogta volna meg, amikor rájött, hogy ott bizony nincs igazi patkány. Nem értette a dolgot. Hosszasan nézett eztán a tévé mögé, hogy hátha ott vannak a patkányok, aztán konstatálta, hogy bizony ott sincsenek. Még ült egy kicsit a tévé előtt és látszott rajta, hogy nagyon nem érti, hogy most mi is történt :)
Eszti
Olvasunk és élvezzük is a detektívregényeket, legalábbis én mindenképp. Viszont teljesen más eset, amikor olyasvalakit ölnek meg, akit szegről-végről ismertünk. Itt olvasható a hír. Ő is kaméliafanatikus volt, a kaméliatársaság révén ismerte őt Richard. A háza egy tipikus dzsungel volt, a bejárati ajtóig alig lehetett eljutni a kertkaputól, na nem mintha lett volna normális kertkapu. Én sosem jártam a házban. Viszont az évente rendezendő kaméliaveresenyre gyakran elvittük őt, és általában ő nyerte a legtöbb kategóriát. Tavaly is elvittük. Én akkor láttam utoljára. Mindenképpen furcsa karakter volt, egyszer már majdnem halálra verték a Kék Hegységben úgy 3 évvel ezelőtt. Az apjával élt együtt, s amíg az apja meg nem halt, addig Richard is gyakran látogatta meg őket. Az apja halála után nagyon megindult lefele a lejtőn, és egyre furcsább lett. Richard látogatásai is egyre ritkábbak lettek, mert egyre kényelmetlenebbül érezte magát Alan társaságában. Aztán tegnap a Horsby kórházban volt dolga Richardnak, s mivel a ház ott van közvetlen a kórház mellett, s mert elkezdődött a kamélia szezon, ezért Richard úgy döntött, hogy beugrik. Viszont Alan helyett egy rendőrségi szalaggal körbekerített házat talált, villogó rendőrautókat és egy rakat rendőrt. Elbeszélgetett velük, de csak annyit mondtak neki, hogy egy vagy több holttest van a házban, ami(ke)t vagy megöltek, vagy öngyilkosság áldozata(i) lett(ek). Feltettek egy rakat kérdést Richardnak, felvették az adatait, meg az intézkedő főrendőr odaadta Richardnak a névjegykártyáját, de tekintve, hogy már letartóztattak valakit, nem valószínű, hogy szükségük lesz Richard tanúvallomására.

Egyikünk sem volt meglepve, hogy szegény Alan ilyen halált halt, ismervén a személyiségét, de mind a ketten kíváncsiak vagyunk, hogy mégis miért ölték meg, és vajon ki értesítette a rendőrséget. De mivel a rendőrség nem túl közlékeny, ezért nem valószínű, hogy valaha is megtudjuk. Hacsak a média közzé nem tesz valamit, ami vagy igaz, vagy nem.

Mindenesetre furcsa érzés, hogy ismertem egy gyilkosság áldozatát. Ez valami olyasmi volt eddig számomra, amiről hallottam a híradóban, de soha semmi közöm nem volt hozzá. Ilyesmi csak maffia körökben történik, nem? És akkor most megtalálják a bomló holttestét egy embernek, akivel beszélgettem is, egy embernek, aki adott Richarnak egy maga által nemesített új kaméliafajt, hogy nevezze el rólam. Valahogy nem tudok mit kezdeni azzal, amit most érzek.
Eszti
Tegnap ismét vigyáztam Rebeccára és Davidre. De most nem este, hanem napközben, 4 órán át. Rebecca most már lassan 8 éves lesz, hihetetlen, hogy alig múlt 3, amikor megismertem. Mostanra már kinőtte a visítozós korszakát és teljesen normálisan lehet kommunikálni vele.

Nade a kis David. Most 4 éves, akkor volt pocaklakó, amikor mi Richarddal összeházasodtunk. Hát ő még nincs túl a visítozós korszakán. De nem csak ezzel van probléma, hanem főleg inkább azzal, hogy semmi, de szó szerint semmi nem köti le a figyelmét 1 percnél tovább. Rámutatott egy társasjátékra, hogy akkor ő azzal szeretne játszani. Mire kivettem a dobozából, már mondta, hogy rakjam be a kezében lévő DVD-t, mire beraktam, már egy másik volt a kezében, hogy inkább azt. Aztán menjünk ki hintázni. Pillanatokon belül: inkább menjünk be.

Gondoltam, hogy akkor készítek só-liszt gyurmát, hátha az leköti. De túl sok vizet öntöttem hozzá, és egy túl ragacsos masszát kaptam. Mivel csak egy zacskó lisztjük volt otthon és abból is már a fele hiányzott, mikor kezdtem a gyurmát, nem akartam elhasználni az összeset. Ezért sajnos a szemétben landolt a gyurmakezdemény.

Szóval alaposan kifáradva értem haza nap végén :)
Eszti
Macskuszunk reggel jól elszórakoztatott, jót kuncogtam, míg néztem. Kinyitottam az ablakot, amin ugye van szúnyogháló. Az ablak előtt karnyújtásnyira van egy hatalmas fának az egyik ága, amin ült és csicsergett 3 madár. Cicánk felugrott a kanapé tetejére, és megfeszülten figyelt. Majd hátranézett rám, és ismét előre. Aztán ismét megfeszült, mint aki ugrásra kész. Látszott rajta, hogy nagyon tervezgeti a támadást, de nagyon nem tetszik neki, hogy ott az útjában a szúnyogháló. Annyira jópofa volt :) S a helyzetet fokozandó, az egyik madár odarepült incselkedni az ablakpárkányra :) Szívesen megvártam volna a végkifejletet, de el kellett indulnom dolgozni.
Eszti
A The Age szerint Victoria államban bűncselekmény lesz káromkodni, ha elfogadják a törvényt. Akár 240 dolláros bírsággal, és súlyosabb esetekben 2 évig terjedő börtönbüntetéssel lehet majd sújtani azt, aki fenyegető magatartást tanusít, káromkodik, sértő szavakat használ. Függetlenül attól, hogy hallja-e valaki vagy sem. Elég lesz kimenni mondjuk egy AFL fődöntőre, és megvárni, hogy valamelyik csapat hibát vétsen. Lehet majd kaszálni rendesen. Egy 100 000 főt befogadni képes stadion esetében milliós nagyságrendű bevételről beszélünk.

Viktornak innen kellene tanulnia. Viktória állam határára pedig ki lehet hamarosan írni: “Üdvözöljük 1984-ben”