Eszti
Az ilyen szülőket péklapáttal verném agyon, ha az nem lenne túl kíméletes halál számukra. Mégis milyen ember, milyen szülő az olyan, aki halálra szomjaztatja a gyerekét csak azért, mert az bepisilt??? Általában nem vagyok bosszúszomjas, de ezt a kettőt igenis tessék szomjhalálra ítélni.
Eszti
Nagyon hatékonyan dolgozik az ausztrál posta. Elküldtünk egy levelet tavaly áprilisban, és mostanra ért vissza azzal, hogy címzett ismeretlen. Valóban 1 év 4 hónapig keresték volna a címzettet? :)
Eszti
Ahhoz már hozzászoktam, hogy reggelente szinte mindenki a vonaton sminkeli magát. Azon sem akadok fenn, amikor olyan hangosan beszélgetnek telefonon kínaiul, hogy egész Kínáig elhallatszik telefon nélkül is. Teljesen természetes az is, hogy emberek szipognak az út teljes időtartama alatt, de a világ minden kincséért ki nem fújnák az orrukat. Azon viszont fennakadtam ma reggel, amikor a mellettem ülő elkezdett jó hangosan horkolni. Mert az odáig rendben van, hogy valaki elalszik a vonaton, de a horkolás igenis zavar. Főleg, amikor a könyvembe igyekszem mélyedni.
Eszti
Most épp filozofálgatós / visszaemlékezős hangulatban vagyok, írok egy kicsit ismét az angol nyelvről, meg annak elsajátításáról. Úgyis rég nem írtam már róla.



Szóval én harmadikban kezdtem angolul tanulni. Emlékszem volt Nintendónk, amihez a Mariót csak angol nyelven tudtuk megvenni. Az első pár angolóra után lelkesen magyaráztam a szüleimnek, hogy a “Mario has levelled up”-ban a has biztosan azt jelenti, hogy van a Mariónak valamije, mert azt tanultuk, hogy a has az ezt jeleti :) Meg aztán volt egy egyszerűbb szöveg valamelyik órán, aminek elolvasása után az állításokról el kellett dönteni, hogy igazak-e vagy hamisak. És mivel csak a kezdőbetűket kellett leírni (r=right, w=wrong) nekem minden igaz lett, mert azt hittem, hogy a wrong-ot is r-rel kell kezdeni :) Aztán elkezdtem lassacskán fejlődni és koromhoz képest igazán bő szókinccsel rendelkeztem minden évben. Ennek ellenére 3-as 4-esnél sosem voltam jobb általánosban. Aztán elkezdtem a gimnáziumot. Ekkorra már azért felfogtam, hogy angolul azért tanulunk, hogy beszélgessünk rajta. És azért adódott olyan alkalom is bőven, amikor csak angolul tudtam kommunikálni emberekkel. A zsinagógába is jártak be néha olyanok, akik nem tudtak magyarul, meg olyan táborokba is jártam, ahol volt külföldi delegáció. Gimiben fokozatosan a csoportom egyik legjobbjává nőttem ki magam. Magántanárral felkészültem a középfokú vizsgára, a szóbelim elsőre meg is lett 17 évesen. Hiába na, beszélni mindig is jobban ment, mint írni. Az írásbeli csak harmadik nekifutásra sikeredett, elsőre és másodjára is csak 1-2 pont választott el a sikertől. Aztán ugyanebben az évben találkoztam először az internettel, s izgatottan kerestem nemzetközi barátokat a friendfinder-en, ami akkor még tényleg arra szolgált, ami a nevében is van, barátokat lehetett keresni rajta. Mostanra már teljesen átalakult sajnos, és ami akkor még ingyenes volt, az mind fizetőssé vált. Szóval akkor találtam egy nálam 10 évvel idősebb ausztrál srácot, akivel másfél évig chateltünk – e-maileztünk, és rohamléptekben fejlődött tovább az angolom. 19 éves koromra azt hittem, hogy hű de jól beszélem ezt a nyelvet. A Vöröskeresztnél kezdtem dolgozni, és én tolmácsoltam, amikor külföldi vendég vagy delegáció érkezett. Jó érzés volt. De persze az ausztrál levelezőtárs óta egyfolytában csak ide vágytam, úgyhogy 23 évesen ki is jutottam ide. S amikor kiléptem a repülőből és a vámossal elkezdtem beszélgetni, akkor döbbentem rá, hogy amit én otthon tanultam, az valószínűleg nem is angol volt. Annyira más volt a kiejtés is, meg persze a beszéd tempója is sokkal gyorsabb volt, mint amit az iskolapadban megszoktam. Turistáskodásom alatt teljesen elégedett voltam magammal, hogy tudtam a Subwayben és egyéb gyorséttermekben rendelni magamnak :) Aztán amikor végleg ide kerültem, akkor csak úgy kapkodtam a fejem. Eleinte alig volt olyan mondat, amiben ne lett volna legalább 2, de inkább több ismeretlen szó. A magyarázatokban meg még több. Teljesen kétségbeestem, hogy hogyan fogok én így tudni kommunikálni, és hogy ennyire félreértékeltem az angoltudásomat. Aztán lassacskán fejlődni kezdtem, de most igazándiból. Mire lett munkám, addigra Richard is épp befejezte a rehabilitációját, úgyhogy otthon is és a munkahelyemen is csak angolul tudtam kommunikálni. És ennek köszönhetően nagyon apró lépésekben, de határozottan jó minőségben fejlődgetett a tudásom. Kezdetben még nyilvántartottam, hogy aznap milyen szavakat tanultam meg újonnan, aztán abbahagytam ezt, amikor észrevettem, hogy jé, ezt is értem, jé azt is értem, jé, ennek a magyar megfelelőjét sem tudom, de tökéletesen tudom használni a mondataimban. Egyre jobban éreztem azt, hogy most már valódi a tudásom, tényleg jó, és kezdi meghaladni a magyar felsőfokot. Mivel a szókincsem átalakult – az iskolában bemagolandó ősrégi szavak és kifejezések helyét átvették a közéletben ténylegesen használt szófordulatok – a nyelvtannal pedig sosem volt gondom, ezért csak a kiejtés maradt, amin fejleszteni kellett. És a mai napig ez az egyetlen, amit nem tudok jóra csiszolni. Amikor kinyitom a számat, rögtön tudják, hogy nem itt születtem. És míg az elején még vicces volt, hogy mindenki rákérdezett, honnan is származom, meg mondták, hogy milyen aranyos az akcentusom, mostanra már frusztrál. Richard javítgatja a kiejtésem, de az a probléma, hogy én nem ugyanazt hallom, amit ő, amikor megszólalok. És amikor kijavítja, és én visszamondom neki, akkor én úgy hallom a beszédemet, mintha ugyanúgy mondanám, mint ő mondta, ő viszont teljesen mást hall. Szóval visszatekintve az angoltanulás folyamatára, a kiejtés a legnehezebb az egészben.



Végiggondolva az angoltanulásomat rájöttem, hogy vannak apró árnyalatai a tanulás folyamatának. Először az alapszavak és nyelvtani szerkezetek is nehezek voltak. Aztán a harmadik alakor találtam nehéznek. Meg a különféle perfect-eket. Present perfect, past perfect, future perfect… Meg a continuous alakjuk… Aztán mint Richardtól megtudtam, ennek senki nem is tulajdonít jelentőséget itt :) Aztán ahogy haladtam a nyelvtannal, úgy lett egyre fontosabb a szókincsem bővítése. És le voltam nyűgözve mindenkitől, akinek felsőfokúja volt. Mikor ide kikerültem, akkor az volt a problémám, hogy az iskolában nem a tényleg mindennapos kifejezéseket tanultam. De sikerült ezen is fejleszteni, s a kiejtésen kívül nincs más problémám. Még az is megy, amikor az egyik társigazgató által kézzel írt levelet kell felgépelni, s az olvashatatlan szavakat a szövegkörnyezetből kell kikövetkeztetni. Ehhez pedig nem csak az angol nyelvtudásnak kell jónak lennie, hanem az általános műveltségnek is. És a mai napig örülni tudok, amikor ilyesmiket felfedezek magamról. Beképzeltség nélkül. Hogy van olyan jó mind a nyelvtudásom, mind az általános műveltségem, hogy ne csak magyarul tudjak gondolkodni, hanem angolul is.



És most nagyon el fogok kanyarodni a témától. Általában ez a magyar oktatási rendszer hibája, amit igyekeztem kifejteni az angoltanulás kapcsán. Hogy nem a való életben alkalmazandó tudásanyagot igyekszik elsajátíttatni a nebulókkal, hanem valamit, amit okosok összeállítottak évtizedekkel ezelőtt, ami akkor lehet, hogy releváns volt, de ma már nem az. Nem érdekli a tanárok döntő többségét, hogy a sültkrumplit nem úgy mondjuk, hogy pommes frits, hanem országtól függően fries-nak vagy chips-nek. Amikor az átlagtanár beszedi a szódolgozatot, akkor azt nézi, hogy “ezt tanultuk az órán? Nem? Akkor egyes” Függetlenül attól, hogy jó-e a megoldás az órán tanultaktól függetlenül. Az előző bejegyzésben említett Cops kapcsán pedig hadd jegyezzem meg, hogy olyan nyelvtani szerkezetű mondatokat használnak benne letartóztatott amerikaiak, amikért engem simán évismétlésre buktattak volna. Bár mondjuk nyilván nem a gettóangol elsajátítása a cél, de azért nem is a Shakespeare-i kellene hogy legyen. Senki nem mondja azt, hogy “I don’t have anything to do with it”, a köznyelvi használatra az “I have nothing to do with it” a jellemző. És a “how are you?” kérdésre tökéletes válasz a “Good morning”. Legalábbis itt Ausztráliában.



De nézhetnénk a magyar nyelv oktatását is. Én például rettegtem a tartalom-mondástól kisiskolásként. Mert bár szerettem olvasni, de nem tudtam, hogyan kell a lényegét elmondani egy történetnek, és a tanár nem tatnított meg rá, csak elvárta, hogy tudjuk. Mert ha nem, egyes. Vagy fekete pont. Tehát nem az a lényeg, hogy azért tudjon a gyerek valamit, mert látja az értelmét, hanem az, hogy féljen a retorziótól. Nem az a lényeg, hogy értse, hanem az, hogy visszaböfögje. Mint pl. gimi elsőben a Hamletnél. Senkit nem érdekelt, hogy mi is a történet mondanivalója, a dolgozat előtt mindenki azt kérdezgette egymástól, hogy hány éves volt Hamlet apja, mert valamelyik lábjegyzetben szerepelt.



Volt olyan időszakom, amikor utáltam olvasni, és el nem tudtam képzelni, hogy érettségi után miért is olvasnak az emberek, hiszen akkor már nem kötelező. Őszintén nem tudtam elképzelni, hogy miért menne be valaki egy könyvesboltba válogatni a különböző könyvek között. A Pál utcai fiúkat elolvastam, mert muszáj volt, de nem szerettem, nem volt olyan szereplő, akivel azonosulni tudtam volna. Az Egri csillagok úgyszintén. A Légy jó mindhalálig-ot szerettem, viszont amikor nyolcadikban kötelező volt elolvasni A Kőszívű ember fiait, na akkor utáltam meg az olvasást. Gyűlöltem minden egyes szereplőt, ki nem állhattam a történetet és kifejezetten gyötrelmes volt 55 oldalon keresztül azt olvasni, hogy hogyan lovagolnak az emberek. Milliószor letettem, de anyukám nem hagyta, gondoskodott arról, hogy kiolvassam. Lemondóan sóhajtottam, hogy jó, ám legyen, de érettségizzek csak le, többet könyvet a kezembe nem veszek, az tuti. Még hogy élvezetből olvasni, ezt a marhaságot. Az ember csak addig olvas, amíg kötelező, és csak azt, ami kötelező, és éppen azért, mert kötelező, hiszen amúgy a kezembe nem venném. Aztán szerencsére gimi első végén elment szülni az akkori magyartanárom, és másodiktól kaptunk helyette egy olyan tanárt, aki valóban nagyon jól tanított. Ő arra fektette a hangsúlyt, hogy megértsük az olvasottakat, és nem érdekelte, hogy milyen színű alsógatyában harcolt Petőfi a segesvári csatában, amíg el tudtuk őt helyezni korban és tudtuk, milyen történelmi háttér ihlette a Nemzeti dalt. A kötelezőkkel is így volt. A dolgozat kérdései nem arra irányultak, hogy tudjuk e a lábjegyzet lábjegyzetét is, hanem arra, hogy megértettük-e, amit olvastunk. És megtanította nem csak a történelmi, hanem a filozófiai hátterét is a műveknek. Na, én nála szerettem meg ismét az olvasást. És nem csak a kötelezők iránt kezdtem lelkesedni, hanem az általa ajánlott könyveket is mind beszereztem és elolvastam. És felfedeztem, hogy milyen jó is olvasni. Ha sokkal több hozzá hasonló tanár tanítana, akkor szignifikánsan több olvasó felnőtt lenne a társadalomban.



És akkor vissza is kanyarodnék az eredeti témához. Ahhoz, hogy tudjunk angolul, először magyarul kell jól tudni. Ha magyarul ki tudom fejezni a gondolataimat, akkor jó eséllyel angolul is menni fog némi tanulás után. Viszont ha még magyarul sincsenek gondolataim, akkor miről beszélgetnék bárkivel is angolul? A nyelv lényege ugyanis a kommunikáció, a gondolatcsere. Kommunikálni pedig csak akkor lehet, ha van miről beszélni.
Eszti
Ma reggel egész érdekes dolgokat hallottam a tévében. A gazdasági egypercben elmondta nekünk a bácsi, hogy Ausztrália gazdasága erős, soha nem volt jobb helyzetben és nem kopogtat semmiféle válság. Ehhez képest csak 10 milliárd dollárt zuhant a tőzsde az elmúlt napokban, úgyhogy akiknek a nyugdíjpénztára részvényekbe fektette a befizetett pénzeket, azok most búcsút mondhatnak a nyugdíjuknak. De végülis tényleg semmi ok a pánikra.

Aztán meg itt van a csónakosok ügye. Julia Gillard ugye jól aláírta a papírokat Malajziával, hogy ők ide küldenek 4000 menekültet, akiknek a jogállását már tisztázták, cserébe pedig mi oda küldhetünk 800-at, akiknek még nincs tisztázva a jogállása. Baromi jó üzlet, mi? Azonban azok, akiket tegnap útnak indítottak volna Malajzia felé, fellebbezést adtak be a megállapodás ellen a Legfelső Bírósághoz, és meg is nyerték, úgyhogy maradnak. Azért az enyhén szólva is gyomorforgató, hogy idecsepmésztetik magukat, aztán még nekik áll feljebb, amikor nem terítik eléjük a vörös szőnyeget. Persze ilyenkor mindig megjelennek a zöldek, meg a még zöldebbek, meg az Amnesty International meg minden egyéb szervezet, hogy dehát ezek a szegény szerencsétlenek az életüket mentendő menekülnek el az országukból. Én meg erre azt mondom, hogy akkor elmenne az első szabad országig, ahol beadná a kérelmét elbírálásra, és szépen kivárná, amíg döntés születik. Richard mind a négy nagyszülője 56-ban menekült Magyarországról. Átmentek Ausztriába, ami ugye a szomszéd ország, ott egy menekülttáborba kerültek, ahol beadták a kérelmüket több országba is, és türelmesen várták, hogy feldolgozzák a papírjaikat. És abba az országba mentek, amelyik legelőször visszajelzett. Eltelt uszkve fél év, mire feldolgozták a kérelmüket, mégsem gyújtották fel a menekülttábort vagy vonultak a tetőre éhségsztrájkolni. De tulajdonképpen fölösleges is a vízum, töröljük el, aztán telepedjen csak le nyugodtan mindenki, aki itt akar élni. Akkor nem kellene attól félni, hogy szegény szerencsétlenek akik a halál elől menekülnek, belefulladnak az óceánba csempésződés közben. És akkor az összes zöld is kedvére tarthatná el őket örök életükre. A Yahoo meg persze nem engedi kommentelni az erről szóló cikket. Éljen a szólás- és véleménnyílvánítás szabadsága, mindörökké, ámen.

A harmadik roppant fontos hír pedig az volt, hogy valamelyik gyerekvédő egyesület törvényben akarja megtiltatni, hogy meg lehessen ütni a gyerekeket. A kézre verést, a fenekelést, a pofont, mindent tiltani akar. Valamelyik egyház szerint viszont a szülőnek joga van megütni a gyerekét, és ilyen-olyan tanulmányok támasztják alá, hogy az időnkénti (nem folyamatos) verés milyen jót is tesz a gyerek fejlődésének. Én meg úgy vagyok vele, hogy ne verjük agyba-főbe azt a szerencsétlen gyereket, de amikor megérdemli azt a nyomorult pofont, akkor igenis kapja meg. Emlékszem, amikor 5 éves koromban anyukám elindult velem a gyerekeknek szervezett tornára a közeli művelődési házba. Viszont leállt a földszinti szomszéddal beszélgetni. Én meg féltem, hogy el fogunk késni, ezért amikor egy pillanatra nem figyelt oda, szépen elindultam magamtól a megszokott útvonalon. De aztán jött egy úttest, amin féltem egyedül átmenni. A sarkon volt egy játszótér, leültem oda hintázni, és vártam anyukámat. Anyukám meg persze kétségbeesett, hogy eltűntem, riasztotta az összes barátunkat, akik mind a lakótelepet járták, engem keresve. Meg is talált az egyikük, és hazavitt. Na otthon olyan pofont kaptam az amúgy békés apukámtól, hogy nem álltam meg a lábamon. Aztán hihetetlenül le is teremtett, majd a sarokba állított jó hosszú időre. Most vajon ha a szüleim csak annyit tesznek akkor, hogy negédes hangon elmondják, hogy édes kicsi Eszter-beszter, nagyon a szívbajt hoztad ránk, ilyet többet ne csinálj, irgum-burgum, de amúgy meg nagyon szeretünk, akkor megtanultam volna, hogy ilyet többet nem csinálunk? Szerintem nem, hanem máskor is megcsináltam volna, hiszen láttam volna, hogy nincs következménye, tehát semmi rosszat nem tettem. És az a pofon egyáltalán nem befolyásolta a jó kapcsolatomat a szüleimmel. De persze megint más az, amikor azért vernek meg valakit, mert rossz jegyet visz haza az iskolából, vagy csak azért, mert nincs más kéznél, akin le lehetne vezetni a munkahelyről hazahozott frusztráltságot. Ez utóbbival nem értek egyet. Nade hogy mindezt törvényileg kellene szabályozni? Azért nyilván nem csak én érzek különbséget gyerekbántalmazás és 18 év alatt két lekevert atyai pofon között. Nem kellene mindenben az USA-t majmolni szerintem. Nézem mostanság a Cops című sorozatot, aminek az a lényege, hogy filmezik a járőrök műszakait a tévések és az érdekesebb eseteket pedig összeválogatják egy félórás epizódba. Na, az egyik epizódban volt egy tinilány, úgy 15-16 körül lehetett, aki feltépte a pirosnál a kocsi ajtaját és dühöngve elrohant. Amikor rendőrök megállították, a lány még mindig dühöngött meg sírt, hogy őt bántalmazza az anyja. Na mint kiderült, a lány nem ment haza a megbeszélt időre, hanem inkább elment egyik barátnőjétől a másikhoz és felhívta az anyját, hogy akkor ő most ott marad. Nagyon meglepődött, amikor az anyja beállított a barátnőnél és közölte, hogy most márpedig hazamegy vele. Semmi tettlegesség nem volt. Na, ezt a lány úgy élte meg, hogy ez gyerekbántalmazás. Tehát őszerinte az gyerekbántalmazás, ha nem engedi meg neki az anyja, hogy mindig azt csináljon, amit akar. És üvöltött a rendőrnek, hogy inkább verjék bilincsbe és vigyék be a rendőrségre, de ilyen anyához ő nem megy haza. Aztán persze amikor tényleg rátették a bilincset, akkor már nem volt akkora a szája. Nem tudom, hogy az amerikai tinik hány százaléka ilyen, de elég elszomorító, hogy akad köztük olyan, aki meg van győződve arról, hogy ő bármikor bármit megtehet, azt csinálhat, amihez csak kedve szottyan, mert ha nem akkor az gyerekbántalmazás. De ha Ausztráliának az a célja, hogy az ilyen gyerekek legyenek döntő többségben, akkor tessék csak nyugodtan törvényt hozni az atyai pofon ellen. De mégegyszer szeretném kihangsúlyozni, hogy nem vagyok gyerekbántalmazás-párti.
Eszti
Ebben a hónapban fogjuk ünnepelni az ötödik házassági évfordulónkat. Nagyon hosszú és rögös út vezetett idáig, volt idő, amikor abban sem voltam biztos, hogy az elsőt meg fogjuk érni. Akkoriban Gigus tanácsolta, hogy gondoljam végig, hol szeretnék lenni 5-10 év távlatában. Nos, ha az öt éves távlatot nézzük, akkor örömmel jelenthetem, hogy nagyjából itt akartam tartani, csak egy gyerekkel többet képzeltem mostanra az életünkbe :)

Amikor férjhez mentem, nagyon naív, nagyon gyerek voltam még. Nem fogtam fel, mivel jár a mindennapi életben az, ha a férjem alkoholista. Bárki visszaolvashatja a kezdeteket, nagyon sokat szenvedtem. Talán még az ellenségemnek sem kívánom, hogy átélje azt, amit nekem akkor kellett (jó, neki talán igen). Viszont épp a naívságom segített abban, hogy ki tudjak tartani Richard mellett, mert el akartam hinni, hogy Richard szeret engem és ennél jobb életet akar kettőnknek. Piszkosul nehéz volt. Mostani fejemmel nem biztos, hogy végigcsinálnám ugyanazt, amit akkor. Utólag visszanézve persze megérte, de amikor épp benne éltem abban a borzalomban, akkor semmi biztosíték nem volt arra, hogy ez így lesz. Nekem szerencsém volt, nagyon sok nőnek viszont nincs, akiknek alkoholista a férjük.

Persze a távolabbi családom rosszmájúan tette a megjegyzéseket a szüleimnek a hátam mögött, hogy “persze, az Eszter csak azért viseli ezt mind el, mert ausztrál útlevelet akar”. Aztán amikor bevonult Richard rehabilitációra a detoxikáló után, és teltek a napok, hónapok majd évek anélkül, hogy alkoholhoz nyúlt volna, akkor ugyanezek az emberek mosolyogva mondták a szüleimnek, hogy “ugye, milyen jól tette az Eszter, hogy kitartott mellette, hisz nézd meg milyen szépen élnek”. De ez az álszenteskedés azt hiszem teljesen emberi tulajdonság. De innen üzenem nekik, hogy nincs az az állampolgárság, amiért végigcsináltam volna ezt a folyamatot. Ezt csakis olyanért lehet végigcsinálni, akit tényleg szeretünk. A szűk családom azt akarta, hogy azonnal csomagoljak és menjek haza, és rémülten figyelték, mi történik velem. A legjobb barátnőm pedig nagyon akarta, hogy minden helyrejöjjön, mert tudta, hogy szeretem Richardot és vele akarok boldog lenni, de nem bízott a sikerben.

Viszont megtanított ez a folyamat arra, hogy értékeljem a nagyon apró dolgokat is az életben. Az, hogy péntekente leülünk a tévé elé szurkolni a kedvenc focicsapatunknak, hogy van kisállatunk, hogy este a vacsora közben megbeszéljük a nap eseményeit, a legtöbb családban teljesen természetes és magától értetődő. Amíg a szüleimmel éltem, el sem tudtam képzelni, hogy ez esetleg lehet másképp is. Viszont így, hogy át kellett élnem azt, hogy sokszor még a függönyt sem lehetett a szobánkban elhúzni napokig, hogy nemhogy vacsorázni nem ültünk le együtt, de egy jó szava nem volt hozzám amikor hazaértem, sőt legtöbbször ki sem kelt az ágyból, hogy üdvözöljön, nos, így igenis értékelem, hogy itt tartunk. Nem veszem többé természetesnek, magától értetődőnek.

Most már jó. Nagyon jó. A legelején olyan volt, mintha két férjem lett volna, az imádnivaló józan és a seggfej részeg. Mostanra szerencsére csak az imádnivaló józan maradt. Én is felnőttem a házasságunk alatt és ő is felelősségteljes lett. Igazi családfőként viselkedik, már amennyiben lehet gyerek nélkül családról beszélni. És sokszor csak ül, és néz maga elé, hogy ha azt a pénzt, amit 15 év alatt piára költött, mind félretette volna, akkor mostanra már hol tarthatnánk.

Rendezett lett az életünk. Van saját lakásunk (ill. a bankkal közös tulajdon, ahol egyelőre még nem mi vagyunk a többségi tulajdonosok, de mindegy…), van kocsink, macskánk, ha arról van szó, akkor el tudunk menni egyszer-egyszer étterembe, vagy születésnapokkor le tudunk ugrani Canberrába. És nem kell félnem attól, hogy seggfejként fog viselkedni, amikor utazunk, vagy hogy alkoholt rendel amikor étteremben vagyunk.

Utólag visszanézve persze, megérte, mert most nagyon boldog vagyok mellette. Talán nem is venném észre anélkül az időszak nélkül, hogy mennyire boldog vagyok most. Akkor átélni viszont szörnyű volt. Ámde ha a mostani tapasztalataimmal kerülnék ugyanilyen helyzetbe, akkor nem hiszem, hogy végigcsinálnám. Mert semmi garancia nincs arra, hogy pozitív lesz a végkimenetel, és most már nem az a naív kislány vagyok, aki akkor voltam. Mind a kettőnknek az a szerencséje, hogy még azelőtt találtunk egymásra, hogy ilyen jellegű tapasztalataim lettek volna.

Ill. ez annyiban nem igaz, hogy láttam István bácsi és Kati néni házasságát, életüket. És István bácsi is alkoholista volt. Viszont Kati néni mindig azt mondogatta, hogy ő a világ leggazdagabb embere, mert van neki István bácsi. És tényleg boldognak látszott a házasságuk. Én erre alapozva mertem anno igent mondani, mert mindkettőjüket nagyon szerettem, mindkettőjük közel állt hozzám, és legrosszabb rémálmaimban sem gondoltam volna, hogy amit egész életemben igaznak hittem, az egy gondosan felépített hazugság. Egy élni kívánt élet látszata a külvilág felé. Erre csak akkor döbbentem rá, amikor Kati néni halála után a lakásban találtak a szüleim egy tőle származó búcsúlevelet még a nyolcvanas évekből. És a szüleim emlékeztek is arra, hogy őt akkortájt valóban kórházba kellett vinni, de azt nem tudták, hogy ez öngyilkossági kísérlet volt. És ezt követően a róla kialakított képem is megváltozott, már nem tartottam annyira, mint azelőtt. Nem azért, mert öngyilkos akart lenni, hanem azért, mert egész életemben hazudott nekem. És biztosan nem véletlenül tartotta meg azt a búcsúlevelet egészen a haláláig.

Szóval, ha valaki hasonló cipőben jár, mint én akkor jártam, annak nem merem nyugodt szívvel ajánlani, hogy kitartson a párja mellett. De én örülök, hogy megtettem, mert most boldog, kiegyensúlyozott életet élünk, és mivel mind a ketten emlékszünk arra, hogy honnan indultunk, nagyon vigyázunk erre a boldogságra.