Eszti

London furcsa volt. Egyfelől jó volt, hogy beszéltük az ország nyelvét, és érdekes volt, ahogy megelevenedett előttem minden, amit éveken át tanultam az angolórákon, másfelől viszont nagyon rideg, barátságtalan városnak találtam. Túl sokat nem is írnék róla, inkább beszéljenek helyettem a képek.

Eszti
Patrick feladata, hogy a wc papírt, papírtörülközőt, folyékony szappant stb. megrendelje, ha fogytán van. Október közepén szólt neki Bernadette kolleganőm, hogy apad a készlet. Amikor november elején visszajöttem, akkor Barry, a könyvelőnk figyelmeztette, hogy rendelni kéne, mert nagyon fogy. Aztán egy hét múlva én szóltam neki, hogy van még 5 tekercs, papírtörülköző pedig egyáltalán nincs. Patrick közölte, hogy igen, tisztában van vele. És persze továbbra sem tett semmit az ügy érdekében. Múlt hét csütörtökön elfogyott a készlet. Volt még 2 tekercs tartalék a nőiben és 1 a férfiben. Szóltam Patricknek, hogy nincs wc papír. Erre ő közölte, hogy dehát van még rengeteg a nőiben. Erre mondtam neki, hogy igen, az a rengeteg az két tekercs. Ő pedig azzal vágott vissza, hogy csak 3 nő dolgozik a cégnél, és ha elfogy a klotyópapír, akkor még mindig használhatunk papírzsepit. Én ahelyett, hogy pofán vágtam volna, erélyesen megkérdeztem, hogy akkor rendel-e, vagy sem. Nagy kegyesen közölte, hogy jó, akkor rendel. Eközben Barry körbeküldött egy vicces e-mailt, hogy elfogyott az idei évre szánt wc papír keret, s arra az esetre, ha kifogynánk teljesen, ajánlja a Fiji módszert: mosható törülköző és víz. Ezen röhögött az iroda egész nap. Patrick pedig valóban leadta a rendelést, de nem volt raktáron a rendelt mennyiség, ezért péntek helyett csak hétfőn szállították. Greg nevű kollegám pedig egy órával korábban ment haza a szokásosnál, közölte, hogy megy haza használni a saját papírját.

A főnököm pedig visszajött az irodába, s kérdezte, hogy hol van Greg. Mondtam, hogy hazament használni a saját papírját. Na, erre kiderült, hogy a főnököm semmit nem tudott erről a klotyópapírosdiról, így hát nagy vonalakban vázoltam neki a helyzetet. Először azt kérdezte, hogy akkor miért nem ugrottunk le a közeli kisboltba venni pár tekercset. Mondtam, hogy azért, mert közös megegyezéssel arra jutottunk, hogy ha mindent megcsinálunk Patrick helyett, amit ő nem hajlandó, akkor később nem hogy nem fogja elvégezni a munkáját, hanem egyenesen el fogja várni, hogy másvalaki végezze el azt, ami az ő felelőssége. A főnököm fontolgatta egy darabig a hallottakat, majd közölte, hogy hát igen, Patrick nagyon jó ember, de sajnos nagyon lusta, és ezzel majd csinálni kell valamit.

Eszti
Eszti
A Louvre után kerestünk egy viszonylag olcsó étkezdét a környező mellékutcákban, és egész emberi áron meg tudtunk ebédelni egy szendvicsesnél. Ebéd után visszamentünk a Tuilleriák kertjéhez, ami a Louvre mellett van, s átsétálva rajta eljutottunk a Concord térig, ahonnét lesétáltuk a 3.6 km-es távot a Diadalívig a Champs Elysées-n. A Diadalív ugyebár egy körforgalom közepén van, s én csak harmadik párizsi látogatásom alkalmával jöttem rá, hogy van egy alagút, amin át lehet menni hozzá, nem pedig a négysávos körforgalmon való átrohanás az egyetlen út :) Amikor a lábához értünk, elkezdett szakadni az eső, de mire felértünk a tetejére, addigra elállt. Viszont az esőnek köszönhetően lett egy gyönyörű szivárvány az égen.

Rengeteg képet ellőttünk innét. Anna barátnőmmel egyetértettünk, hogy innen nyílik a legszebb kilátás Párizsra. Az Eiffel toronyra kötelező turistaelem felmenni, de annak a tetejéről feleilyen szép kilátás sem nyílik.

A Diadalívtől átmetróztunk az Eiffel toronyig, hogy az imént említett kötelező turistaelemet megejtsük :) Már alkonyodott, mikor odaértünk. Lépten nyomon afrikai bevándorlók árulták 1 euróért a mini Eiffel tornyok darabját. Ezek az emberek meglepően gyorsan tudnak futni, amikor rendőrt látnak…

Lifttel mentünk fel a torony legtetejére. S itt meg kellett állapítanom, hogy a tériszonyom évről évre egyre csak rosszabb lesz. Amikor először jártam itt, akkor igyekeztem a lift azon részén állni, ahonnét le lehet látni a torony alatti térre. Most a lift hátába álltam, és belebújtam Richardba. A második szintig még viszonylag jól bírtam, viszont amikor átszálltunk a harmadik szintre felvivő liftre, akkor kis híján pánikroham jött rám. Erősen kapaszodtam Richardba, behunytam a szemem és a mellkasába nyomtam a fejem. Richard mondta, hogy érezte, ahogy egyre nő a pulzusom. Felmentem azért a legeslegtetejére, ahol nincs plexiüveg, csak rács, lenéztem, és visszamenekültem eggyel lejjebb, ahol volt plexiüveg. Leültem, és vártam, hogy Richard kiélvezze az esti Párizs látványát, majd együtt visszamentünk a torony alá, ahol végre visszaállt normálisra a pulzusom.

A következő napot a katakombákban kezdtük. Bizarr, de nagyon érdekes. Borzasztó belegondolni, hogy akik valaha érző emberek voltak, azok csontjai most dekorációként funkcionálnak.

Innen a Notre Dame-hoz mentünk.

Majd a Sacré Coeur-höz.

A következő napra egy kis kikapcsolódást iktattunk be és elmentünk Eurodisneybe, ahol nagyon jól szórakoztunk.

A szombati napot is kikapcsolódással töltöttük, jól kialudtuk magunkat, majd alaposan körbesétáltuk a Luxemburg parkot.

Vasárnap reggel a két fiú miatt (Richard és Anna vőlegénye, Fred) meg kellett nézni a rögbi világkupa döntőjét, amit Franciaország játszott Új-Zélanddal. Fred mondta Richardnak, hogy szurkolhat ugyan Új-Zéladnak, de akkor kereshet magának másik szállást :) Nem a franciák nyertek...

A meccs után elmentünk a France Miniature-be, majd Versailles-ba.

Hétfőn pedig elbúcsúztunk Annáéktól, és felszálltunk a Londonba tartó Eurostarra.

Összességében imádtam Párizst. Az ingatlanárakat leszámítva nagyon élhető város, pezseg az élettől. Rengeteg program van, az ember csak úgy kapkodja a fejét. Csak a "kötelező" turistalátványosságokkal el lehet tölteni két teljes hónapot, ha mindent rendesen meg akarunk nézni (a Louvre összes kiállítási tárgyát beleértve).

A tömegközlekedés kitűnő, főleg Sydney után. Gyakorlatilag minden 15 méteren van egy metrómegálló, sokszor lehet átlátni egyik megállóból a másikba, ha belenézünk az alagútba. Párizsi lakcímmel rendelkezők pedig használhatják az ún. Navigo-t, ami egy bankkártya méretű műanyag kártya, amit fel lehet tölteni x összeggel vagy bérletárral és csak oda kell pittyenteni a bejárati kapuhoz. Londonban az Oyster kártya tudja ugyanezt. Várom, mikor vezetik már Sydneyben is be ezt a rendszert. A metróra felszálló zenélő koldusokat leszámítva tökéletes a rendszer. A tömegközlekedés része ez is:

Az ember odacsippenti a Navigoját, elbiciklizik vele a céljához, odaláncolja valamihez, majd hazabiciklizik vele és visszacsippenti. Vagy az úticéljánál visszacsippenti és hazafele lecsippent egy újat. Londonban is van ilyen. Nagyon jó az ötlet. És az emberek használják is.

A biztonsági kukák is divatban vannak, a franciák is tartanak a terrorcselekményektől.

Párizs változatos, szép, és akárhányszor vissza tudnék még menni. A csiga finom, a békacomb hanyagolható. A sajtok fantasztikusak, főleg a Tomme de Savoie :) Aki teheti, látogassa meg ezt a fantasztikus várost :)