Eszti
Puszpusz halála után, amikor kezdett múlni egy kicsit a fájdalom, üresnek éreztük a lakást. Úgy döntöttünk, hogy örökbefogadunk egy cicát. Nekem annyi kikötésem volt, hogy legyen fekete, és ha lehet, akkor felnőtt. Richard viszont 2 macskát akart, mondván, hogy szereti nézni, ahogy két cica játszik egymással. Szóval lényeg a lényeg, lett 2 szép fekete cicánk, egy anya-fia páros. Az anya úgy 2 éves körül van, a fia úgy 4-5 hónapos volt, amikor befogadtuk őket. A mamát Lunának neveztük el, a picurt Bandinak.

Luna egy picit távolságtartó, alapvetően bizalmatlan macska, viszont nyugodt a természete. Bandi viszont nagyon kölyök még. Mindenre felugrik, mindent felborít, megszagol, átvizsgál, átrendez, mindenre nagyon kíváncsi és emellett egy kis szeretetgombóc, elég csak hozzáérni és már dorombol is. Azt nem szereti, ha ölbe veszik, olyankor az életéért küzdve próbál szabadulni. De amikor maga dönt úgy, hogy ölben akar lenni, akkor kirobbantani sem lehet onnét. Nagyon nyávogós is tud lenni, főleg amikor reggelente elmegyünk és őt nem engedjük ki a lakásból. Akkor beül az ablakba, és panaszosan nyávog, miközben bociszemekkel néz utánunk. Dehát nem engedhetem ki. Egyrészt sok a kóbor macska, másrészt két forgalmasabb utca sarkán van a lakásunk, az autósokat meg nem érdekli, ha macska kerül a kerekük alá. Azon túl pedig a közös képviselőnk is azonnal 5000 levelet küldene a megfelelő szerveknek, hogy feljelentsen minket, hogy állatot hagyunk bóklászni póráz nélkül. Luna megszokta, hogy nem mehet ki, Bandi viszont nem. Úgyhogy vettünk hámot és pórázt és azon sétáltatom hetente egyszer-kétszer. Már egész jól megy neki, csak engem néznek az arrajárók elmeháborodottnak :) Meg fogunk majd venni ún. macskahálót is, ami egy szúnyoghálószerű dolog az erkély köré, csak sokkal strapabíróbb anyagból, hogy a macskusz fel tudjon mászni rá. Ezt a Strata is engedi, és tán Bandi is kevesebbet fog sírni reggelente, ha kimehet az erkélyre.

Amúgy Bandi csak addig bátor, amíg a közelében vagyok. Ha ki tud rohanni, amikor hazaérek, akkor megáll a lépcsőfordulóban, és addig nem mer lejjebb menni, amíg oda nem érek mellé :)

Két napja Bandi meg akart ismerkedni a Hanuka-gyertyákkal. Olyan szépen lobogott a lángjuk :) Először csak felnyúlt a menórához az egyik mancsával, majdnem sikerült is felborítania. Aztán felugrott mellé és körbeszaglászta. Majd nagyon lelkesen beledugta az orrát az egyik gyertya lángjába. Hű, de megsértődött ekkor a menórára :) Morcosan nyávogott egyet, amikor megkapta a gyertya lángja, leugrott a szekrényről és azóta rá sem néz még az üres menórára sem :)

Meg aztán általában engedjük, hogy velünk aludjon, mert szépen végigalussza az éjszakát és nem ébreszt minket hajnali ötkor. Luna inkább az étkezőasztal alatt szeret aludni. Tegnap este viszont Bandi nélkül akartunk aludni. Becsuktuk az ajtót. Valami hihetetlen erővel kezdte Bandi kaparni, azt hittem ledönti ott helyben, úgyhogy inkább beengedtem. Ő mérgesen, mint egy fúria vonult be a szobába egy ilyen "minek az ilyennek macska" nyávogással, aztán befészkelte magát az ágyba, és ki sem bújt onnan reggelig :)
Hm.
Eszti
Végre kicsit volt időm lazítani, nagyon feszes a munkatempó mostanában, mindenki mindent most akar elintézni, még az ünnepek előtt. Nézegettem a blogom statisztikáit, és láttam egy furcsaságot. Valaki a következő kifejezéssel találta meg a blogomat: "romokban a házasságom, mit tegyek". És ezt a bejegyzést dobta ki neki a google.

Annyira furcsa volt ezt ennyi év távlatából elolvasni. Mintha nem is az én életem lett volna, hanem valaki másé. Mintha semmi közöm nem lenne az egészhez, pedig igen, ez is az én életem volt. Első reakcióm az volt, hogy kitörlöm az ilyen jellegű bejegyzéseket, és felszórom sóval a nyomukat. Aztán úgy döntöttem, maradnak. Hogy lássam, honnan fejlődtünk odáig, hogy van egy saját (ill. még mindig bankkal közös tulajdon) lakásunk, kisállataink (új macskákról majd később), tervezni tudjuk és akarjuk a jövőnket, van félretett pénzünk a számlánkon, és bár barátaink továbbra sincsenek (ill. akik vannak, azok még Sydney-n belül is messze), azért teljes, normális életet élünk.

Innen nézve ennek a bejegyzésnek az alapján én is azt tanácsoltam volna magamnak, mint a kommentelők. Azonnal csomagolni, irány haza. Hihetetlen a különbség aközött, hogy kívülállóként látja-e valaki a helyzetet, vagy benne él. Elrémiszt, hogy tényleg ebben éltem, és ennek ellenére maradtam. És én a nagyon-nagyon szerencsések közé tartozom. Richard azóta nem nyúlt a pohár után, hogy lejött a Kék Hegységből az elvonókúrát követő rehabilitáció után. És az márpedig nem tegnap volt, hanem több, mint 5 éve.

Szerencse, hogy úgy van kitalálva az ember, hogy el tudja felejteni azt, hogy ennyire rossz volt, és csak annyi marad, hogy hát igen, nem éppen a legjobban indult a házasságunk.

A feltett kérdésre nem tudom a választ. Azt sem tudom, hogy alkoholizmus miatt hever-e romokban a házasság, ami miatt keresni kezdett az illető. De a tapasztalataim alapján azt kell mondanom, hogy csak akkor menthető, ha mind a kettő fél őszintén menteni akarja. Adni kell neki néhány hónapot, ami alatt úgyis eldől, hogy akarja-e menteni mind a két fél. Ha nem, akkor nem szabad erőltetni.
Eszti
Most leltem erre a yahoo-cikkre.

Két dolog van benne, az egyik az, hogy a 130kg feletti buszsofőröknek van 6 hónapjuk arra, hogy kicsit lefogyjanak, és ennek érdekében a cég fizeti a konditerem-bérletüket és táplálkozási tanácsadókat. Az érintett sofőrök pedig ki vannak akadva, hogy mióta ez az irányelv, azóta megvetően néznek rájuk az utasok és ők megalázva érzik magukat.

Szerintem túl sokan nem tudnak erről az irányelvről, ill. a yahoonak köszönhetően feltehetőleg egyre többen. De szerintem nem emiatt érzik úgy az érintettek, hogy megvetően néznek rájuk, még ha ezt is beszélik be maguknak. Én úgy gondolom, hogy a legtöbben egyáltalán nem néznek rájuk megvetően, csak ők érzik soknak azt a maroknyi embert, aki mégis. Ez utóbbiak pedig irányelvek nélkül is megvetően néznének rájuk, pusztán a kövérségük miatt. Szerintem a sofőrök is tisztában vannak vele, hogy fogyni kéne, de egyszerűbb a rendszert okolni a kellemetlenségekért, mint szembenézni a valósággal. Azon lehet vitatkozni, hogy mennyire helyes egy vállalattól, hogy ilyen módon akarja fogyásra bírni az alkalmazottait, de a megvető tekinteteket szerintem vitán felül amiatt kapják, hogy kövérek, nem pedig amiatt, hogy fogyásra lettek kényszerítve.

A másik dolog, ami említésre kerül, hogy nagyokosok nem értik, hogy miért akarják sűríteni a járatokat, amikor az eddigiek is kihasználatlanok. Ezen is biztos valami nagyokos irodista kezdett agyalni. A munkahelyemtől eljutni a Chatswoodi vonatállomásig 15 perc busszal. De ha 5-kor kilépek a kapun és lekésem az 5 után nem sokkal érkező buszt, akkor átlag 20 percet kell várnom, amíg jön egy olyan busz, ami elmegy Chatswoodig. Az a busz persze nagyon sűrűn jár, amelyiknek a végállomása 10 percre van Chatswoodtól (gyalog 25-30 perc), ill. Sydney viszonylatok szerint sűrűn, csúcsidőben 10 percenként. Szóval nekem jól jönne, ha besűrítenék 20 percről 10-re a járatokat, de ha az irodisták miatt tovább ritkítják, akkor morci leszek. És nem én vagyok az egyetlen, aki örülne, ha sűrítenék a járatokat, mert az utazóközönség 85%-a Chatswoodig akar eljutni, nem pedig a másik busz végállomásáig. Nyilván azért kihasználatlanok az egyéb buszok, mert nem arra van szüksége a jónépnek.

Annyira jellemző amúgy Ausztráliára, hogy nem arra van kereslet, mint amit kínálnak, de a kínálók fel vannak háborodva, hogy nem kell a népnek az, amit kínálnak. És mindenféle törvényeket/irányelveket hozatnak, sztrájkolnak stb. ahelyett, hogy megpróbálnák azt kínálni, amire van kereslet.
GST
Eszti
Azaz ÁFA ausztrálul. Piszkosul böki a csőrét az itteni kereskedőknek, hogy 1000 dollár értékhatárig GST-mentesen lehet külföldről vásárolni, merthát ez rontja az ő üzletüket. Mert amíg a delikvens jobban jön ki online mint a való életben, addig bizony az online opciót fogja választani. Meg különben is micsoda igazságtalanság, hogy "a külföldnek" nem kell a GST-t rátenni az árujára, Ausztráliának meg igen.

Én továbbra sem vagyok közgazdász, de laikus szemmel úgy látom, hogy "a külföld" is ráteszi a maga országának az áfáját, mielőtt Ausztráliába kerülne a holmi, tehát ha az itteniek is ráteszik, az dupla áfa.

Nade ha már egyszer úgyis le fogják szállítani az 1000 dolláros értékhatárt, akkor játsszunk el egy kicsit a számokkal. 

Egyik kedvenc sorozatom mostanság a Sons of Anarchy. Jelenleg az ötödik évad folyik. Tegyük fel, hogy meg akarom venni az első 4 évadot DVD-n, dobozos kiszerelésben, és hasonlítsuk össze, hogy hol mennyit kellene fizetnem ezért.

Ausztráliában a legkézenfekvőbb bemenni a JB Hi-Fi-be ilyesmiért. Ott kezdődik, hogy nekik nincs dobozosan az első 4 évad, csak az első 3. De rendben, tegyük túl magunkat az ilyen apróságokon. Lesz egy doboz + egy külön DVD a 4. évadnak. Dobozos kiszerelés 79,20 AUD, majd szétnézvén tapasztaljuk, hogy egyáltalán nem kapható a negyedik évad a boltban, de ha nagyon akarom akkor az első 4 évad dalait megvehetem CD-n 19,99 AUD-ért.

Bemehetnék a Sanity-be is, de az ő boltjaik messze esnek tőlem. A negyedik évadot náluk sem lehet kapni, a dalokat tartalmazó CD-t 21,99AUD-ért adják, az első 3 évad dobozos kiszerelése 99,99AUD.

Szóval miután körülnéztem, és láttam, hogy nem árulják Ausztráliában azt, amire nekem szükségem van, felmegyek a brit Amazonra, mert róluk tudom, hogy viszonylag olcsón szokták árulni a DVD-iket. Meg is találom, amit keresek, dobozos kiszerelésben az 1-4 évadot. Dobozos kiszerelés: 40,49AUD. Postaköltség: 5,52AUD. Összes költségem: 46,01AUD. Rá akarják pakolni a 10% GST-t? Ám legyen, összes költségem ezesetben GST-vel együtt 50,61AUD a négy évadért, ami még mindig 28,59AUD-vel kevesebb, mint a JB HiFi-ben a 3-évados kiszerelés. És ezesetben azt vettem, amire szükségem volt, nem kellett kompromisszumot kötnöm.

De nézhetünk könyveket is. Unokahúgom, Rebecca kezd abba a korba érni, hogy megérett az Anne of Green Gables könyvekre. Hanukakor úgyis szokás megajándékozni a gyerekeket, hogy megtanítsuk nekik, mekkora öröm az adakozás. Szóval tegyük fel úgy döntök, hogy megveszem neki a teljes sorozatot. Először bemegyek a Dymocks-be, mégiscsak az egyik legnagyobb hálózat. 67,95AUD-ért árulják. A QBD láncnál 56,95AUD-ért is megvehetném. A Borders könyvesboltokat mind bezárták, az online verziója pedig átalakult Bookworld-dé. E szerint az oldal szerint az ajánlott fogyasztói ár 85,95AUD, de náluk már 53,99AUD-ért is meg lehet kapni kedvezményesen. A Bookworld-tagok 48,59 dollárért vehetik meg, de ahhoz regisztrálni kell a rendszerükbe, én meg nem feltétlenül akarnék regisztrálni egyszeri vásárlásért. A Bookdepository-n, amit Krisz ajánlott nekem anno, 37,98AUD-ért tudom megvenni, és ingyenes a házhozszállítás a világ összes országába. Ha rápakoljuk a GST-t, akkor lesz belőle 41,77AUD, ami még mindig 12,22AUD-vel kevesebb, mint a bárki által hozzáférhető legolcsóbb széria. Ha hajlandó volnék regisztrálni a Bookworldre, mert tervezem, hogy rendszeresen visszajárok majd vásárolni, a Bookdepository ára még az ő legkedvezményesebb áruknál is 6,82 dollárral olcsóbb, és bár ez nem túl nagy összeg, azért sok kicsi sokra megy. Két reggelire való joghurtot is tudok venni belőle.

Szóval nem biztos, hogy a probléma a GST-ben keresendő...

Eszti
Jártomban-keltemben sokszor furcsa emberekbe botlok. Vegyük például a ma reggelt. Vártam szépen Chatswoodban a buszomat, s néhány busz, ami nekem jó lenne, előfordul, hogy épp kiáll a forgalomból. Ebben még semmi furcsa nincs, de a mellettem álló nő minden egyes alkalommal, amikor kiállt egy busz a forgalomból, ami neki jó lett volna, síri hangon közölte, hogy "oh no". Olyan hangsúllyal "oh no"-zott, mintha legalábbis belehalna minden egyes alkalommal, amikor kiáll egy busz.

Tegnap pedig a St Ives-i bevásárlóközpontban épp reggeli volt a gyerekeknek a mikulással, s amíg a gyerkőcök falták a műzlit, addig a szülők egyik fele fényképezett, a másik fele pedig kávéért állt sorba. Ez jelentősen megnövelte a kávézó forgalmát, és nekem is úgy 15-20 percet kellett várnom a kávémra a szokásos 3-5 helyett. Sorra hallgattam, amint az elkészült kávékat kikiabálja a nő, aki mint egy robot készítette ezeket. "Medium Cappuccino", "Jumbo Hot Chocolate", "Regular Soy Cappuccino". Semmi extra. Ám egyszercsak ezt hallom: "Regular skinny decaf latte". Most mégis mi a kávé a 0% zsírtartalmú tejből és koffeinmentes kávéból főzött löttyben? Minek kér kávét olyasvalaki, aki csak a lényegi elemeit nem akarja bele?

Valamelyik hétvégén Richarddal bevásárolni voltunk. Amíg ő el volt merülve az ázsiai szekció kínálatában, addig én ismét megfigyeltem. Egy nő gondosan keresztbe álltította a bevásárlókocsiját a folyosón, hogy még véletlenül se lehessen elférni mellette. Jött valaki, aki el akart volna férni. Várt egy kicsit. Majd krákogott. Majd hangosan megszólalt "excuse me". Semmi. Én arrább toltam a bevásárlókocsit, hogy elférjen. Ő megköszönte és továbbment. A keresztbe állított kocsi tulajdonosa rámnézett, és azt mondta "Hát ez elvárta volna tőlem, hogy megmozduljak, csak azért, mert ő tovább akart menni. Hát meg kellett őt akadályoznom ebben." S mint aki jól végezte dolgát, berakta a kocsiba ami kellett neki a polcról és továbbment. Egy pár, akik szintén szemtanúi voltak a jelenetnek, megjegyezték nekem, hogy fantasztikus, micsoda emberek vannak. S ők is tovább mentek. Richard pedig annyira el volt mélyedve az ázsiai kajákban, hogy csak annyit vett észre az egészből, hogy két ismeretlen beszél hozzám, és amikor tovább mentek, megkérdezte tőlem, hogy mit is akart ez a két idegen :)

A vonat is kimeríthetetlen tárháza a furcsábbnál furcsább embereknek. Nemrég Chatswoodból hazafele leültem egy 3-as ülés folyosó melletti ülésére. Középen nem ült senki, az ablak melletti ülésen pedig egy 40 körüli hapsi aludt. Két megálló hosszat még aludt, majd hirtelen kipattantak a szemei, teljes erőből elkezdte ütlegelni a jobb könyökével az ülést támláját, jó fél percig verte is, majd abbahagyta, és amilyen hirtelen felébredt, pont olyan hirtelen aludt is vissza.
Eszti

Eszti
Úgy általában mindenkiben a bunkó autós - szegény szerencsétlen ártatlan biciklista sztereotípia él. Hogy a békésen kerékpározó emberkéket a csúnya gonosz autósok levegőnek nézik, letolják az útról, direkt elütik őket, és horribile dictu, képesek őket dupla záróvonalon kikerülni, mert nem akarnak biciklista sebességgel haladni ott, ahol hatvan a megengedett sebesség. Viszont most akkor megosztanám néhány személyes tapasztalatomat biciklistákkal, hogy azért a kép kicsit árnyaltabb legyen ennél az általánosításnál. Mert én nem szeretem a gyalogosokat, amikor vezetek, amikor meg gyalogos vagyok, akkor az autósokat utálom, de közös a kettőben az, hogy egyik pozícióból sem szeretem a biciklistákat.

1.

Ma reggel vittem Richardot munkába. Viszonylag kicsi volt a forgalom, de azért voltak a 2x1 sávos úton. Előttem tekert 2 biciklista, egymás mellett, elfoglalva a teljes sávot és veszélyessé téve a kikerülésüket. Érzékelték, hogy közeledek, de békésen beszélgettek tovább, még véletlenül sem húzódott volna egyik a másik mögé, hogy biztonságosan ki lehessen kerülni őket. Én 28x meggyőződtem arról, hogy nem jön a szembe sávban senki, majd átmentem teljes terjedelemben oda, és sikerült visszahúzódnom még azelőtt, hogy megjelent volna egy autó a szembe sávban.

Az ACA-ben biztosan úgy adnák le a történetet, hogy a bukó autós a 60-as zónában képes volt megelőzni 2 biciklistát ahelyett, hogy 12-vel haladt volna békésen mögöttük az úticéljáig és az ilyen felelőtlenül vezető sofőrnek most azonnal de rögtön be kellene vonni a jogosítványát és bezúzni az autóját.

2.

Úgy egy hónappal ezelőtt történt, szintén 2x1 sávos úton, ami mellett ott húzódik teljes hosszában egy bicikliút. De a biciklista a sávom kellős közepén haladt, biciklistához képest viszonylag gyorsan, de a sebességhatárhoz képest nagyon lassan. Kikerülni nem lehetett a szembesávba menve, mert kacskaringós is volt az út és jöttek is folyamatosan. Ha kihúzódott volna az út szélére, akkor biztonságosan ki lehetett volna kerülni, mert annyira volt hely, hogy minimálisan át lehessen lógni a másik sávba. Ha ne-adj isten a neki kialakított bicikliúton tekert volna, akkor nem is lett volna megoldandó helyzet. Nem keztem el letolni az útról, rá sem dudáltam, csak megközelítettem normális sebességgel annyira, hogy érezze, hogy ott vagyok, és hogy jó lenne, ha oldalra húzódna. De nem húzódott le, hanem bosszúból lelassított, és még inkább úgy helyezkedett a sávban, hogy akkor se tudjam biztonságosan kikerülni, amikor kiegyenesedik az út és megfogja a lámpa a szembeforgalmat.

De biztosan ebben a helyzetben is én voltam a bunkó.

3.

Ugyanerről az útról, csak másik irányban, kanyarodtam a mellékutcába, amikoris majdnem sikerült elütnöm valakit életemben először. De mivel gyorsan reagálok a volán mögött, nem ütöttem el. A sarkon ugyanis van egy dús bozótos, amitől nem lehet látni, mi van a sávomban, amíg teljesen egyenesbe nem kerülök a kanyarodás után. Szóval kanyarodtam, és sikerült megállnom a sávom közepén VELEM SZEMBEN közlekedő biciklista előtt azelőtt, hogy elütöttem volna. A bickilista ahelyett, hogy megköszönte volna, hogy észnél voltam és nem ütöttem el őt annak ellenére, hogy szabálytalanul közlekedett egy olyan helyen, amit nem lehet belátni, inkább beintett nekem.

Itt is biztos én voltam a bunkó sofőr.

4.

Védett útvonalon haladtam, ráadásul a megengedett sebességgel, amikoris észleltem, hogy tőlem balra a járdán biciklizik igen gyorsan egy bringás. Mivel Stop tábla volt abban az irányban, és nekem volt elsőbbségem, nem lassítottam le, hanem mentem tovább. De a bicajos nem úgy gondolta, hogy neki meg kellett volna adnia nekem az elsőbbséget, és beintett nekem. Csak tudnám, mire találták ki a Stop táblát. Bár ebben az esetben lehet, hogy tényleg én voltam a hibás, mert tudnom kellett volna, hogy járdán tekerő bringások magasról tesznek az út szabályaira, és úgy közlekednek, hogy ha baj lesz, akkor mindig lehessen az autóst hibáztatni. Jelen esetben engem azért, mert nem lassítottam le, hogy elengedjem őt, aki szabálytalanul haladt a járdán. De megúsztuk baleset nélkül.
Eszti
Azt hiszem már kellőképpen sokszor elmélkedtem a blogomon a nyelvoktatásról/nyelvtanulásról, de ma Dogeatcat linkelt egy cikket az Ausztrália neten, amit nem tudok szó nélkül hagyni.

Ez az idézet például nagyon gyönyörű a cikkből:

"Az akkor kiszivárgott anyag szerint az oktatási tárca háttérbe szorítaná az angol nyelv tanítását, mert úgy vélik, túl könnyű megtanulni, és az ebből fakadó sikerélmények félrevezethetik a diákokat"

Igazuk is van, minek egy diáknak sikerélmény. A tanulás úgy az igazi, ha a gyerek utálja. Még véletlenül se szerettessük meg vele azt, amit tanulnia kell, mert ha élvezi a tanulást, akkor túl okos lesz és nem lehet birkát csinálni belőle felnőtt korára. Oké, irónia off, de azért ez annyira jellemző a magyar oktatásra, mármint hogy nem fordítanak figyelmet a tanárok arra, hogy a gyereknek sikerélménye legyen. S még ha cáfolták is ezt az állítást másnap, nem vagyok meggyőződve arról, hogy ilyen jelentéstartalmú mondat egyáltalán nem hangzott el.

Ez az idézet is tetszik:

"Nyelvpedagógiai szempontból javasolt, hogy a tanuló a komplexebb nyelvtani struktúrával rendelkező német nyelvvel találkozzék először, ne az angollal"

Saját tapasztalatomat tudom csak mondani, de nekem sokkal könnyebb volt a németet az angol után tanulni. Nem hiszem, hogy fordítva egyszerűbbnek találtam volna, volt mihez hasonlítani ugyanis a nyelvtani szerkezeteket, igeidőket. Úgy tapasztaltam ugyanis, hogy angolból az alapokat elég gyorsan és könnyen el lehet sajátítani, de a magyar középfok C-nek (vagy tán B valaminek mondják manapság) megfelelő tudás elsajátítása után nagyon nehéz tovább fejlődni. A némettel meg pont fordítva voltam. Az alapok nehezebben mentek, de utána már könnyű volt. S magamat ismerve az angol nélkül még nehezebben ment volna. Nekem mindig inkább az volt a fontos egy nyelvnél, hogy az alapok után hogyan lehet fejlődni. Érettségi után persze nem foglalkoztam a némettel és jól el is felejtettem, szidom is magam miatta rendesen. De arra még elég a némettudásom, hogy ne haljak szomjan egy német nyelvű közegben, ill. rengeteg szót felismerek, ha hallom, de az aktív nyelvtudásom az gyakorlatilag nulla. Tudok viszont retúr vonatjegyet kérni Berlinbe, mert az ehhez kapcsolódó párbeszédet anno memorizálni kellett, és valami miatt megmaradt a fejemben :) S még egy szóra emlékszem az érettségire készülős időszakból, ez a "Bundesausbildungsföderungsgesetz", aminek a jelentését ugyan már elfelejtettem, de ez volt a leghosszabb német szó, amivel valaha is találkoztam.

Ezt ők is idézik: "Emellett a stratégia készítői német kutatásokra hivatkozva azt állítják, hogy a tanulók elveszítik motivációjukat a második nyelv tanulására, ha az angollal kezdenek."

Na, most meg hirtelen mégis érdekli őket, hogy motivált legyen a gyerek? Ez eddig egyetlen más tantárgynál nem volt szempont. Hogy pl. ha az alsós gyerekkel Kincskereső Kisködmönt olvastatok először, akkor elmegy a kedve a világon valaha is íródott összes könyvtől. Vagy tornából: ha megkövetelem, hogy 13 évesen eldobja a kislabdát 35 méterre, és nem sikerül neki, akkor akkor sem adok neki jó jegyet, ha látom, hogy technikailag jól csinálja és mindent megtett az ügy érdekében, függetlenül attól, hogy elveszem a kedvét attól, hogy valaha még az életben sportolni akarjon. Akkor most hirtelen mi ez az aggodalom a motivációhiány miatt?

Ez meg szintén gyönyörűséges:

"Az oktatási államtitkárság azzal ösztönözné az iskolákat, hogy ne csak angolt és németet tanítsanak, hogy megalapítja a "Nyelvi Sokszínűségért Díjat", ezt évente azok az intézmények kapják, amelyek ritkábban oktatott nyelveket kínálnak."

Jó, rendben, akkor ráfekszik minden iskola mondjuk az üzbég nyelv oktatására. De melyik szülő fogja a gyerekét üzbégre íratni, amikor ott van mellette az angol meg a német? Vagy kötelezővé teszi az iskola, hogy az üzbég legyen az első nyelv? Ha a kínálat nem egyezik a kereslettel, akkor díj ide vagy oda, el fog halni azon nyelvek oktatása, amikre nincs kereslet.
Eszti
Egy iskola Melbourne-ben megtiltotta a diákjainak, hogy tanári felügyelet nélkül (tehát szünetben az udvaron) cigánykerekezzenek vagy kézenálljanak

Hm. Amikor én voltam diák, akkor mondjuk senkinek nem jutott eszébe ilyesmit csinálni órák közötti szünetben, nade ha manapság ezt kedvelt elfoglaltság, akkor intézkedéseket hozni ellene szerintem túlzás. Lehet belőle baleset? Lehet. Akkor is, ha felügyeli tanár? Igen. Csak így legalább lesz konkrét személy, akit lehet perelni a balesetért.

Egy másik Melbourne-i iskola a labdajátékokat tiltotta meg napköziben ugyancsak azért, mert balesetveszélyes

Ugyanazok a kérdéseim: lehet belőle baleset? Lehet. Akkor is, ha tanár felügyeli? Akkor is. Valóban komoly balesetek kockázata elhanyagolható, a horzsolások meg hozzátartoznak egy normális gyerekkorhoz. Vagy manapság tényleg eljutottunk oda, hogy szó szerint még a széltől is óvni kell a gyereket? Tegye fel a kezét, aki még soha nem esett el salakpályán focizás közben vagy horzsolta meg magát egyéb labdajáték alatt. És az is, aki maradandó károsodást szenvedett emiatt.

Ehhez kapcsolódóan azt akarják bevezetni itt Ausztráliában, hogy azon gyerekek szülei, akik túl gyakran szenvednek sérülést játék közben, eljárás alá vonhatóak legyenek kiskorú veszélyeztetése ürügyén.

Ennek az lesz a következménye, hogy valóban komoly sérülések esetén sem fogja a szülő kórházba vinni a gyerekét az eljárástól tartva. Mert pl. olyat csinált az a gyerek, mint én tinikoromban, hogy volt annyi eszem, hogy egy olyan zselégyertyát kezdtem el égetni, amiben toboz volt, aztán a tűzoltás alatt leégett az egyik nagyujjamról az összes bőr és mehettem tetanuszra. Ez bár fájdalmas, de nem tartozik a kiskorú veszélyeztetése kategóriába. S ha egy ilyen balesetet követő egy héten belül felmászik az a gyerek a fára, és leesik onnét, s nem érzi a lábát, akkor logikus a mentő hívása, de ha eljárás indul a szülő ellen amiatt, hogy túl sokszor/gyakran van szükség kórházra a gyerekének - esetleg el is veszik tőle a gyerekét emiatt, akkor minden esetben ki fogja hívni az a szülő a mentőt?

Ennek alapján a dédszüleimet ezerszer le lehetett volna tartóztatni, mert a nagyanyám bátyja nagyon aktív gyerek volt, egyszer pl. biciklistől esett bele a hajókikötőbe a Balatonnál, máskor pedig leugrott egy magas fáról csak azért, mert a haverjai fogadtak vele, hogy úgysem mer leugrani onnét. Eltört a karja, de jajveszékelés helyett inkább beszerzett gipszelés után még néhány horzsolást, mert ment vissza rosszalkodni. Aztán ember lett ám belőle is, nem is akármilyen. És ettől még a dédszüleim jó szülők voltak.

Egy Nyugat-Ausztráliai iskola pedig az ölelelést tiltotta meg, mert hogy fájdalmat okoz, ha túl szorosan ölelnek valakit

Namost már a normális emberi viselkedést is tiltani kell? Még milyen területét lehet leszabályozni az életnek? Én feltételezek annyi észt egy gyerekről, hogy szóljon, ha fáj neki az ölelés.

De nem kell Ausztráliáig eljönni a hülyeségért. Angliában van egy iskola, ahol a szülőket tiltották ki a gyerekeik sporteseményeiről, és csak akkor vehetnek részt rajta, ha kiváltanak egy 26 fontba kerülő igazolást, hogy nem voltak pedofíliáért elítélve.

 Namost félreéértés ne essék, dicséretes, hogy fellépünk a pedofília ellen, de ez azért már túlzás. Nem vadidegenekről beszélünk, hanem azokról a szülőkről, akik ezelőtt is évekig jártak ezekre a sporteseményekre, és ismerik őket a tanárok. Azon kívül pedig attól, hogy nincs valaki elítélve, még lehet látens pedofil. Az meg, aki szexuális bűnözőként van nyilvántartva, nem feltétlenül más kárára követte el a bűncselekményt, lásd ezt a bejegyzésemet.

 Ez pedig a legszebb, ez a hír arról szól, hogy a "Proud Schools" program keretében 12 NSW iskolában azt tanítják a gyerekeknek, hogy az, aki szerint a heteroszexualitás a normális, az heteroszexista, és a heteroszexizmusnak a rasszizmus és egyéb izmusok mellett a helye, met a heteroszexualitás egyáltalán nem normális.

Namost az odáig rendben, hogy azért küzd valaki, hogy fogadják el azokat, akik a saját nemükhöz vonzódnak. Nekem még az is belefér, hogy hadd házasodhassanak, de csak akkor, ha nem egyházi esküvőről beszélünk. De amikor azt akarják lenyomni a torkomon, és átmosni a gyerekek agyát azzal, hogy nem normális dolog heteroszexuálisnak lenni, akkor igen csúnyákat kezdek el mondani. Az a buzi, aki szeretne gyereket, de úgy gondolja, hogy nem normális dolog heteroszexuálisnak lenni, az oldja meg a gyerekvállalást is heteroszexuális segítség nélkül. Ennél szalonképtelenebb azonban nem akarok lenni, úgyhogy a további gondolataimat inkább megtartom magamnak ezügyben.
Eszti
Lecserélték a munkahelyemen az Office 2000-remet Office 2010-re. Az új Outlook-ot imádom, az Excelt még szokni kell egy kicsit, de rendben lesz, a Worddel viszont már most látom, hogy sosem leszek kibékülve. Amit a 2000-res verzióban 2 kattintással meg lehetett oldani, azt a 2010-esben legalább néggyel kell, és semmi nem ott van, ahol logikusan lennie kéne.
Eszti

Múlt hét csütörtökön beugrottam a Westfieldbe hazafele menet. Zacskókkal a kezemben elindultam aztán hazafele, de ez a hazaút egész kalandosra sikeredett. Ugyanis a takarítósrác nem fejezte be a felmosást, hanem vizesen hagyva a padlót leállt dumálni az egyik haverjával. Én meg persze elcsúsztam rajta és jól seggre estem. Négy ember rögtön ott is termett, hogy felsegítsen és megkérdezze, jól vagyok-e. Akkor még jól voltam, csak a paradicsomomnak lett annyi, a takarítósrác pedig lélekszakadva rohant a “tett helyszínére” hangosan kiabálva, hogy “nincsen semmi baj, nincsen semmi baj”. Nyilván attól félt, hogy beperelem a Westfieldet ő meg elveszíti az állását. Mondjuk nem volt alaptalan a félelme, mert rengetegen pereskednek ilyen miatt, de én leginkább csak el akartam párologni onnét. Inkább csak megalázónak éreztem a helyzetet, mint bármi másnak, nem igazán lélekemelő dolog 4-5 szatyorral seggre esni egy bevásárlóközpont kellős közepén rengeteg ember előtt. Úgyhogy miután megköszöntem mindenkinek, aki felsegített, olyan gyorsan mentem haza, ahogy csak tudtam.

Másnap reggel viszont elkezdett iszonyatosan fájni a jobb csuklóm. Be kellett fásliznom, hogy valamennyire azért immobilizáljam. Az egyik kollegám meg is jegyezte, hogy ha Amerikában lennék, akkor tolószékben ülnék nyakmerevítővel a nyakamon és a gatyáját is leperelném a bevásárlóközpontnak. Munkából hazafele pedig már nem csak fásli volt a csuklómon, hanem a nyakamba is kellett kötnöm a kezem, mert kibírhatatlanul fájt, ha lefele lógattam. Gyulladáscsökkentő és fájdalomcsillapító meg persze nem volt nálam. A busz addig nem indult el, amíg le nem ültem. A vonat viszont érdekes volt. Ugye a vonatok úgy vannak kialakítva, hogy beszállás után lehet felfele is meg lefele is menni, de a belépés szintjén van néhány ülés mozgássérülteknek/várandós kismamáknak stb. Namost nyilván azok ülnek ezeken a helyeken legkevesebbszer, akiknek kitalálták őket. Én is felszálltam, Bal vállamon a táskám, bal kezemben a szatyor, amiben az ebédemet és olvasnivalómat hordom, a jobb kezem meg lóg a nyakamban. Kapaszkodni szemmel láthatóan nehézségekbe ütközik. Két hely volt fenntartva ilyen eseteknek annál az ajtónál, ahol felszálltam. Az egyikben egy nő ült, ő észrevett, végignézett rajtam, majd úgy döntött, hogy inkább visszabújik az újságjába. A másikban egy pasas ült, ő szemmel láthatóan nem vett észre. Valami miatt azonban egy megállóval később felnézett, majd hangos bocsánatkérések közepette átadta a helyét. Hazaérvén bevettem némi gyógyszert a helyzet kezelésére. Azóta már egyre kevésbé fáj a csuklóm, fáslizni is csak munkából hazafele kell, mert nap végére azért fájdogál még. Nem tesz jót a gyógyulás folyamatának a sok írás, ami a munkámmal jár, dehát bal kézzel nem tudok írni sajnos. De ez van, ez is el fog múlni.

Ja, közben meg betöltöttem a harmincat is, jelentem nem fájt :) De jól sem esett… Viszont Richard extrán figyelmes volt velem a születésem napján, mert nagyonis tisztában volt vele, hogy mennyire utálom a tényt, hogy már nem vagyok huszonéves :)
Eszti

Vasárnap este hivatalosak voltunk Richard egyik volt osztálytársához vacsorára, s odafele hallgattuk a rádiót a kocsiban. Beszélgetős show volt, az egyik téma pedig a házasság volt, annak kapcsán, hogy nemrég erőszakkal visszaküldtek 4 lányt Olaszországba az apjukhoz, miután az anyjuk a beleegyezése nélkül hozta el őket véglegesen. S az is szóba került, hogy mennyire etikus felhasználni a gyereket a volt házastárs ellen. S hogyha körbenézünk, akkor iszonyatos mennyiségű házzasság végződik válással, tehát logikus a kérdés, hogy megéri-e egyáltalán összeházasodni.

Sok betelefonáló volt azon a véleményen, hogy a házasság nem más, mint egy fölösleges papírlap. Volt olyan betelefonáló, aki azt mondta, hogy ha biztosíték kell arra, hogy az egyik örökké szeretni fogja a másikat, akkor azzal a kapcsolattal baj van, mert ezt papír nélkül is érezni kellene.

Namost én egyáltalán nem ezen a véleményen vagyok. Nekem nem (és Richardnak sem) az a véleményem, hogy a házasság nem más, mint egy darab papír. Nekem a házasság ennél jóval többet jelent. Nekem azt jelenti, hogy még jobban elmélyül a kapcsolat, és nem azért köttetik meg, hogy onnantól kezdve “kötelező” legyen szeretni, hanem azért, mert belső indíttatásból nem is akarnak a felek máshoz tartozni.

Ha valóban csak egy papír lenne, akkor miért ódzkodnak tőle sokan? Főleg férfiak. Ha tényleg nem jelent semmi többet egy papírfecninél, akkor miből áll elmenni egy anyakönyvvezetőhöz aláírni? Aztán még mindig ki lehet dobni/el lehet égetni, ha már nincs rá szükség.

Garancia persze nincs arra, hogy a házasság tartós lesz, de én hiszek abban, hogy akik valóban egymásnak rendeltettek, azok együtt fognak megöregedni.
Eszti
Hát lezajlottak a fő ünnepek, és idén tényleg jól sikerültek. Ünnepi hangulatom is volt, és mivel Rosh Hasana első estéje vasárnapra esett, ezért volt időm nekem megszervezni :) És ezt készítettem asztal közepi dísznek:

Nekem tetszik :)

Eszti

Ezeket az okosságokat olvastam egy Fideszes képviselőtől:

“Talán az anyáknak vissza kéne térniük a gyereknevelés mellé, szülni két-három vagy inkább négy-öt gyereket, és akkor lenne értelme annak, hogy jobban megbecsülnék egymást, és fel sem merülhetne a családon belüli erőszak” - Varga István, Fidesz”

“majd ha mindenki megszülte a maga két-három vagy négy gyerekét, akkor mehet önmegvalósítani meg emancipálódni - Varga István, Fidesz”

És ahogy hallottam, elég nagy port kavart. Nem is tudom, hogyan értelmezzem ezt.

1: E szerint az ember szerint családon belüli erőszak csakis és kizárólag azért fordulhat elő, mert nincs megfelelő számú gyerek a családban. Aki legalább 3 gyereket szül, azt tuti, hogy soha semmilyen körülmények között nem fogja agyonverni a férje.

2: Ha a nő szül 3+ gyereket, akkor az annyira leköti majd őt, hogy nem marad energiája picsogni amiatt, hogy bántják, és így szemet lehet hunyni a családon belüli erőszak problémája felett.

3: Egy nőt csakis akkor lehet megbecsülni, ha szül legalább 3, de inkább 5 gyereket, mert ennyi gyermek hiányában megérdemli, hogy elgyepálják.

Akármelyik értelmezés is a nyerő, ennek az embernek igencsak beszűkült a gondolkodásmódja.

Hogy egyre kevesebbet szülnek Magyarországon a nők, az sajnos tény. De én azt nem értem, hogy miért csak a nőket izélgetik, hogy nincs elég gyerek és hogy aki nem szül, az mind “karrierista hülyepicsa”. Olyat sehol nem olvasok, hogy miért nincs több felelősségteljes huszonéves férfi, aki felvállalja, hogy eltart egy 3-4-5-gyerekes családot, és felneveli a gyerekeit tisztességben és boldogságban. Mintha ez az egész csak a nő felelőssége lenne.

Ha ennek az embernek a logikája alapján megyünk tovább, akkor az ideális magyar nő érettségi után rögtön férjhez megy. Nem tanul tovább, nincsenek ambíciói, nem akar munkája által beletenni a családi kasszába, az életének csakis és kizárólag egyetlen célja van: gyereket nevelni. 25 éves korára már van legalább 4, de inkább 5 gyereke, és nem megy vissza dolgozni, amíg a lekisebb is legalább 3 éves nem lesz, tehát 27-28 éves kora előtt nem is kezd el szétnézni az álláspiacon. Aztán amikor majd azt tapasztalja, hogy nincs az a munkáltató, aki 28 évesen, egy szál érettségivel, 0 év munkatapasztalattal, 5 gyerekkel felvenné, akkor rohan majd vissza még több gyereket szülni. Energiája sem marad már arra 5 gyerek mellett, hogy képezze magát, hogy jobbak legyenek az esélyei a munkaerőpiacon. Mindeközben a férfinak viszont nem kell felelősséget vállalnia a családjáért, a nő legyen hálás, ha a férfi hajlandó eltartani őt és a gyerekeiket, meg elég nagy otthont biztosítani ahhoz, hogy kényelmesen elférjen az 5 gyerek. Ha a férje elhagyja, így járt.

Hm. Nem szeretném, ha ilyenné válna Magyarország. És nem, nem nézem le azokat, akiknek az a céljuk, hogy háztartásbeliek legyenek. Az egy nagyonis szép hivatás. De hadd döntse már el a nő saját maga, hogy akar-e gyereket szülni, és ha igen, akkor mikor, kinek és hányat. Én semmi kivetnivalót nem találok abban, ha egy nő nem 20 évesen akarja megszülni az első gyerekét, hanem vár vele, akár a harmincas évei elejéig is.

Ismerek olyat is, aki egyáltalán nem akar gyereket, meg olyat is, aki azért várt 35 éves koráig, mert korábban nem talált olyan férfit, akinek szívesen szült volna gyereket.

Az én szemszögemből az az ideális, ha azok, akik gyereket szeretnének, otthon tudnak maradni a babájukkal egy évet, és utána megfelelően ki tudják egyensúlyozni a munkájukat és a családi életüket.

Aki meg nem szeretne gyereket, azt meg ez nyilván nem érinti.
Eszti


Sokszor hasonlítom én össze az ausztrál oktatási rendszert a magyarral, és általában az előbbi szokott győztesként kikerülni. De most, hogy tovább gondolkodtam, rájöttem, hogy van, amiben a magyar a jobb.

Szóval vannak velem nagyjából egyidős kollegáim, +/- 1-2 év a korkülönbség. Tehát ugyanabban az időszakban jártunk középiskolába. Mindannyiunknak kell használnunk számítógépet a munkánkhoz, na semmi bonyolult, csak Word, Excel meg e-mail. A kollegáimnak viszont olyan alapdolgok okoznak problémát Wordben és Excelben, amiket én már az általános iskola utolsó 1-2 évében tanultam, gyakorlatilag akkor, amikor bevezették a számítástechnika oktatását Magyarországon. Gimiben persze már fejlettebbek voltak a programok, haladtunk a korral, mindig a legaktuálisabb programokat tanultuk, alapozásnak pedig még némi bináris számrendszer is volt a tananyagban, bár hazudnék, ha azt mondanám, hogy arra még emlékszem. Arra viszont igen, hogy a számtech tanárunk nem engedte, hogy bármiféle számológépet használjunk az ebből írt dolgozathoz, még azokat a karórákat is begyűjtötte a dolgozat előtt, amikben volt számológép funkció.

Szóval a kollegáim mindig hozzám jönnek, amikor valamit nem tudnak megoldani. Olyan dolgokról beszélek, mint a tizedesjel egymás alá igazítása tabulátorral, vagy táblázat beszúrása Wordbe, vagy fejlécek és láblécek szerkesztése úgy, hogy más legyen az első oldal, mind a dokumentum többi része. Nemrég azt is felfedeztem, hogy az egyik kollegám minden egyes sor végén nyom egy entert. Picit csipkelődve megjegyeztem, hogy ez nem írógép, és mindenki, aki hallótávolságon belül volt, elkezdett nevetni. Lehet, hogy nem volt szép tőlem ez a megjegyzés, de ez van. Egy másik kollegám pedig elkezdett egy táblázatot Wordben, amiben be kellett volna számoznia a cellákat 500-ig. Egy idő után elunta az egyesével számozgatást, és megkérdezte, van-e ennek egyszerűbb módja is. Egész meglepődött, amikor bezártam a Wordöt, kinyitottam az Excelt és három mozdulattal beszámoztam 500-ig a cellákat, kb. huszadannyi idő alatt, míg ő egyáltalán 20-ig eljutott.

Ezek a kollegáim mindig megkérdezik, hogy mégis honnan tudok én ilyeneket. Én meg mindig visszakérdezek, hogy nálatok nem volt számtech oktatás? Merthogy én ezeket biza mind az iskolapadban tanultam és onnan tudom.

És itt a nagy különbség a két oktatási rendszer között. Magyarországon kötelező tanulni az előírt tantárgyakat, míg Ausztráliában a gyerek maga válogatja össze, hogy mit van kedve tanulni. És a kollegáim nem jártak számtechre, mert úgy gondolták, hogy nekik az tök fölösleges, úgysem kell majd soha számítógéppel dolgozniuk, az internethez meg nem kellenek ilyen mély ismeretek.

Szóval lehet, sőt biztos, hogy amikor egy középiskolásnak Magyarországon kötelezően tanulnia kell kb. 10-12 tárgyat, akkor utálja. Én is sokszor mondogattam, hogy minek nekem ezt vagy azt tanulnom, amikor úgysem lesz rá soha szükségem. A legékesebb példája ennek a matematika. Én mindigis humán beállítottságú voltam, gyakran mondogattam, hogy a négy alapműveleten kívül nekem fölösleges mást tudnom, mert úgysem olyan pályára fogok menni humánként, amihez kell a matek. Aztán nem úgy hozta a sors, hogy minden héten 55 ember fizetését bérszámfejtem? Van az életnek humora, az biztos :) Én, aki leérettségiztem anélkül, hogy tudtam volna százalékot számítani. Hát most megtanultam :) A muszáj nagy úr :)

Tehát bármilyen közhelyesnek hangzik is, mostanra rájöttem, hogy igenis 100% igazságtartalommal bír az a mondás, hogy soha nem lehet tudni, hogy mi mire lesz jó. Meg az a másik is, miszerint nem az iskolának, hanem az életnek tanulunk. És amíg valóban terhes kötelezően tanulni a tárgyakat, amikor az ember legikább csak bulizna, addig később, amikor a karrierünket építjük, akkor igenis hasznos ez a sok kötelező tantárgy. Mivel rutinszerűen bennünk van sokminden, ezért elő tudjuk kaparni részletesebben is azt a tudást, ha szükség van rá, és nem kell feltétlenük másokhoz rohangálnunk.

Mondjuk engem nem zavar, ha tőlem kérnek segítséget, még legyezgeti is a hiúságom egy kicsit, hogy én vagyok az, akihez fordulni érdemes. Engem csak meglep, hogy velem egykorú emberek olyan alapokkal nincsenek tisztában, minthogy nem kell entert nyomni a sor végén Wordben. Ők meg azon vannak meglepve, hogy Magyarországon a tárgyak kötelezőek, és nem lehet választani, hogy ki mit akar.

Ha jól emlékszem, akkor nekem a gimnázium 4 éve során kellett tanulnom matekot, irodalmat, nyelvtant, történelmet, kémiát, fizikát, rajzot (művészettörténetet is), éneket, földrajzot, biológiát, filozófiát, számítástechnikát, angolt, németet. Volt még tornaóra is, de azt nem a tanulós kategóriába sorolom. Lehet, hogy volt még több tárgyam is, de ennyire emlékszem. Ezekből a munkám során tudnom kell használni az angolt, a számtechet és a matekot, meg a biológiát az elsősegélyhez (mert az elsősegély tanfolyam elvégzése azt is jelentette, hogy én lettem az egyik az emeleten, akihez fordulnia kell annak, akinek elsősegélyre van szüksége). A többi pedig arra jó, hogy le tudjam nyűgözni a környezetemet :)

Szóval így utólag azt mondom, hogy szimpatikus a magyar oktatási rendszer azon vonása, hogy kötelezővé tesz bizonyos tantárgyakat. A készségtárgyak kötelezővé tételét ennek ellenére nem tartom helyesnek, vagy ha már kötelező, akkor az osztályzásukat nem. A rajznak szerintem csak a művészettörténet részét lenne szabad osztályozni, mert az tanulható, míg magához a rajzoláshoz vagy van valakinek készsége, vagy nincs, és ez a készség simán látszik már akár általános iskolában is. Én sosem voltam képes többre pálcikaembereknél, de volt egy olyan osztálytársam gimiben, aki már akkor is olyan grafitrajzokat tudott készíteni, hogy az egész iskola a csodájára járt. Tehát azt, hogy valakiből lehet-e a későbbiekben festő, már egész hamar tudni lehet. Míg a nem-készség tárgyak esetében azért nem ennyire egyértelmű a helyzet.
Eszti
Eszti

Pályakezdőként egy szál érettségivel sokkal könnyebb elhelyezkedni, mint diplomásként 20 év tapasztalattal. Nem fair.
Eszti

A rádióban hallottam, hogy egy Melbourne-i iskolában betiltották a cigánykerekezést, szaltózást és kézenállást a szünetekben, merthogy az csak képzett tornatanárok jelenlétében biztonságos.

Yahoo-n pedig azt olvastam, hogy egy másik Melbourne-i iskolában a labdajátékokat tiltották be, mert a labda képes sérüléseket okozni.

Magánvéleményem: nem épp arról szól a gyerekkor, hogy a gyerek labdázzon, rohangáljon, szeleburdiskodjon, az így szerzett horzsolásokból pedig okuljon és legközelebb figyeljen oda jobban? Bele sem akarok gondolni, hogy milyen felnőtt lesz abból, akit még a széltől is óvnak. Vagy lehet, hogy ennek semmi köze ehhez, és tényleg van olyan hülye szülő, aki bepereli az iskolát, ha focizás közben bokántalálja a gyerekét egy labda?
Eszti

Üdvözöljük frissen induló magazinunk első kiadása alkalmából. Én, mint főszerkesztő, szívesen várom vendégszerzők írásait is, minél színesebb a magazin, annál jobb.

Az első szám tartalmából:

-A pontosság fogalma a CityRail vállalatánál
-Öngyilkosság – avagy szükség lenne egy “öngyilkos-vonal” kiépítésére, hogy ne omoljon össze csúcsforgalomban a közlekedés
-Dől a fa – avagy hány fa maradt még, ami rá tud dőlni a felsővezetékre

Kellemes szórakozást kívánok.

Hétfő

Hétfő reggel olyasmi történt, ami csak nagyon ritkán fordul elő CityRail berkekben. Pontosan érkezett a vonat, és időben érkezett meg a célállomásra is. Hazafele is csak 3 percet késett, ami még a pontos kategóriának felel meg. Általában 5-6 perc csúszás a menetrendhez képest még a pontosság fogalmát határozza meg a CityRailnél.

Kedd

Keddi napon már kevésbé volt szerencséjük a North Shore Line-t használó utasoknak. A Chatswoodtól legrövidebb útvonalat számolva is 50 percre lévő Lidcombe vonatmegállónál valaki úgy döntött, hogy a vonat alá veti magát. Ugrásával azonban nem csak életének vetett véget, hanem sikeresen megállította 16 vonal közül 8-nak a közlekedését is. Ennek eredményeképp nem csak hatalmas késéssel jártak a vonatok, hanem még tömöttek is voltak, bár azért megállónként 3-4 ember felfért 1-1 ajtónál, úgyhogy lehet, hogy mégsem volt annyira tömött az összes járat.

Szerda

A szerdai nap eseménytelenül zajlott a North Shore Line-t használók körében, a késések még épp belefértek a CityRail által meghatározott pontosság fogalmába.

Csütörtök

Ennek a napnak a délutánján az utazóközönség megtapasztalhatta, milyen is az élete a konzerv-szardíniáknak. Történt ugyanis, hogy az erős szél következtében Thornleigh megállónál a Northern Line-on rádőlt egy fa a felsővezetékre. (a szerk. megjegyzése: én azt hittem, hogy az összes létező fa, ami csak rádőlhetett a sínekre arrafele, az már rég rádőlt, elnézve az elmúlt év eseményeit, de tévedtem) Emiatt felfüggesztették a Northern Line közlekedését Epping és Hornsby között. Ez többek közt azért is volt problémás, mert az összes, normális esetben arrafele közlekedő, Newcastlebe tartó járatot a North Shore Line-on keresztül küldtek, ami igencsak lelassította a North Shore Line-on alapértelmezettként közlekedő vonatok forgalmát. Emiatt úgy 15-20 perces késéssel jártak ezek az alapértelmezett vonatok, s természetesen Tetris blokkokat megszégyenítő módon kellett minden felszállni kívánónak bepréselnie magát a vagonokba. Annyira, hogy a 8-kocsis szerelvény minden egyes ajtajánál maradt 10-12 fő, aki fizikailag nem fért fel, mert még az ülések közötti folyosókon is dupla sorban álltak az emberek, amikor normál esetben még szimpla sorban is körülményes elférni. A leszállni kívánóknak pedig minden képzeletet felülmúló találékonyságra volt szükségük ahhoz, hogy le tudják hajtogatni magukat a vonatról még azelőtt, hogy az ajtók záródtak volna. Az pedig már csak hab volt a tortán, hogy Pymble állomás előtt negyed órát kellett várnia a vonatnak, mert az előtte lévő szerelvény meghibásodott, és amíg azt meg nem szerelték, addig senki nem tudott tovább menni. Röpke 1 órás utazás után jelen sorok szerzője haza is ért, amikor alapesetben 20-30 perc alatt szokott hazaérni attól függően, hogy minden állomásnál megáll-e a vonata, vagy expressz szerelvényre szállt fel.

Péntek

A mai nap reggelén ismét a vonat alá vetette valaki magát, de ez szerencsére a North Shore Line-on utazókat nem érintette.

Lapunk következő számával hamarosan jelentkezünk.

Köszönjük, hogy olvasnak minket.
Eszti

Kétféle rögbit játszanak Ausztráliában, a Rugby League-et és a Rugby Union-t. (Melbourne-ben mondjuk még van AFL, de nem hallottam, hogy azt bárki rögbiként emlegette volna, meg van ausztrál foci is, amit szintén tojás alakú labdával játszanak, de arra sem hallottam a rögbi szót használni.)

Szóval ahogy Richard mondta nekem, a league az inkább a munkásosztály sportja, a union pedig inkább az elit rétegé. Ez mondjuk tükröződik a jegyek árában is egy-egy meccsre. Én nem szeretem a sportokat, összesen kettő olyan van, amit igen, a síugrás és a box. De Richard kedvéért elkezdtem nézni league meccseket is, és nagyjából a szabályaival is tisztában vagyok. De ettől még nem szerettem meg. Közösen azonban még nem mentünk el egyetlen league meccsre sem, unionon viszont már voltunk egyszer. Az volt az apropója, hogy itt volt a családom és akartunk valami igazán ausztrált mutatni nekik.

A legtöbb union meccset Ausztráliában a Sydneyben található ANZ Stadium-ban játsszák, mely stadionba a főnököm fizet 3 db tagsági díjat. Az egyik kollegám szokta szervezni a meccsekre a jegyeket, amiket postán küldenek ki. Amikor megláttam az Ausztrália-Új-Zéland union meccsre a jegyeket, akkor megkérdeztem a kollegámat, hogy én mehetnék-e esetleg a férjemmel, mert majdnem egybeesik a házassági évfordulónkkal és milyen jó ajándék lenne. Ő gondolkodott egy kicsit, és adott nekem 2 jegyet a hatból, úgyhogy szombat este arany-zöld színeket öltöttünk és mentünk a meccsre :) Ha fizetünk kellett volna ezekért a jegyekért, akkor az fejenként 160 dollárba került volna (kb. 38.000 forint).

A jegyben benne foglaltatik a buszjárat is, ami a stadion előtt tesz le. Ha jól tudom (de lehet, hogy tévedek), akkor 6 különböző útvonalon járnak ezek a buszok. Nagyjából 5 perces a járatsűrűség, és a jegyet sem kérik felszálláskor, bár papír szerint kellene.

Picit későn indultunk, így pont kezdőrúgásra sikerült lehuppannnunk a székünkre, a himnuszokat és a hakát lekéstük. Az élvezeti értékből azért ez nem vett el túl sokat, és bár veszítettünk, azért én jól éreztem magam. Tévén nem néztem volna meg a meccset, de a stadionnak van valami különleges hangulata. Amikor 76.000 ember együtt szurkol átszellemülten a csapatáért, az tényleg különleges. A szabályokkal én nem vagyok mondjuk tisztában (mire észleltem, hogy hol a labda, addigra a teljes stadion vagy éljenzett, vagy fujjolt :) ), de ettől még lelkesen buzdítottam én is a mieinket :) A szurkolók legnagyobb hányada arany-zöldben volt, de azért akadtak szép számmal All Black szurkolók is.

Ami a legfigyelemreméltóbb az egészben, hogy nem kellett a Wallabies és az All Black szurkolókat kordonnal elválasztani, ugyanazon a soron ültek egymás mellett a két külön szurkolótábor tagjai sok esetben. Mégsem tört ki tömegverekedés és a stadiont sem gyújtotta fel senki. S bár ott állt készenlétben a rohamrendőrség, nem volt szükség a bevetésükre. Az angol kollegámat szoktam néha izélgetni ezzel, hogy náluk otthon elmennek a meccsre a hétvégén, és mire kijönnének a stadionból, már nincs is stadion, amiből ki lehetne jönni, mert annyira összevandálkodják. Ő meg néha közli erre, hogy a fél stadion azért általában megmarad, mert a következő hétre is hagyni kell valamit.

Szóval élveztem a szombat esténket :)
Eszti
Nemrég elkezdte reklámozni a Carefree a legújabb tisztasági betéteit. Viszont az emberek elkezdtek panaszkodni a Média Főfelügyeletnek, hogy hát mégis hogy képzelik, hogy engednek olyan reklámot a tévében lemenni, amiben elhangzik az a szó, hogy vagina. Merthogy gyerekek is láthatják ezeket a reklámokat, és mi van, ha megkérdezik a szülőtől, hogy mi az a vagina, de a szülő még nem találja elérkezettnek arra az időt, hogy ezt elmagyarázza.

Khm. Namármost. Engem sokkal jobban zavarnak a vacsorámba ömlő inkontinencia-betét reklámok, ahol még buzdítanak is arra, hogy küldd be a “velem is megesett már” történetedet és nyerj. Erre mégsem panaszkodik senki sem.

Azon túl pedig egy gyereknek igenis el lehet magyarázni a maga szintjén, hogy mi az a vagina. Még a szexualitást sem kell feltétlenül belekeverni. Az a szülő pedig, amelyik nem akar időben beszélni a gyerekeivel a szexualitásról, könnyen olyan helyzetben találhatja magát, mint ebben a South Park epizódban:

Eszti

Ismét filozofálós időszakomat élem, úgyhogy csak úgy ömlenek a gondolatok a fejemből :)

Most azon szoktam leginkább gondolkodni, hogy mi mindenből maradok ki azáltal, hogy a világ másik felén élek. Az én esetemben a honvágy nem olyan formában jelentkezik, hogy hiányoznak helyek, ízek, illatok (bár azért van olyan íz, ami jó lenne, ha lenne itt is, de ezek helyett van sok más, amit lehet enni :) ), hanem leginkább az hiányzik, hogy részt tudjak venni a barátaim életében. Idén 3 esküvő volt, amin nem tudtam ott lenni a távolság miatt. Barátnőm kisfia lassan egy éves lesz, látni persze csak Skypeon keresztül tudom. És úgy belegondoltam, hogy ha ugyanabban az országban élnénk, akkor mennyivel könnyebb lenne. Akkor át tudnánk ugrani egymáshoz viszonylag sűrűn, fel tudnánk hívni egymást olyan apróságokkal, hogy “képzeld, megtette az első lépéseit”, vagy hogy “ha el akartok menni a férjeddel kettesben vacsorázni, akkor most itt a ragyogó alkalom, mert szabad az estém és szívesen vigyázok a picurra”. Nézem a fényképeket, és látom, ahogy egyre nő a kis maszat, és olyan szívesen vennék részt az életében. Akármilyen jó találmány is a Skype, azért élőben ott lenni sokkal másabb.

A mindennapi élet szempontjából lényegtelen, hogy valaki csak Hatvanba költözik Budapestről vagy egész Aucklanding meg sem áll. A spontán dolgok szempontjából Sopron pont olyan messze van, mint Sydney. Viszont annyiban mégis könnyeb, hogy Sopronból nem kell egy évre előre tervezni, ha ott akarok lenni egy születésnapon vagy esküvőn. Még Bécsből is elég csak felszállni a vonatra, és egész hamar Budapesten lehet lenni, akár évente többször is. Viszont mi, akik a világ másik felén élünk, nem tudunk sajnos évente többször is hazautazni eseményekre. Ha mondjuk csak Angliáig mentem volna, akkor ki se kellett volna vennem szabadságot akkorra, amikor a barátaim megházasodtak. Mert az még úgy is belefér, hogy reggel megyek, este jövök. Vagy akár az egész hétvégét otthon töltöm a szüleimnél De Sydneyből nem megy haza az ember csupán egyetlen napra. Egy nap csak az, hogy odaérjek innét. A majd’ félnapos időeltolódásról pedig ne is beszéljünk. Egy hét minimum, míg átáll a szervezetem. És persze az útiköltség sem két fillér.

Amikor mi a tavalyi utazásunkat tervezni kezdtük, akkor 2 esküvőről még szó sem volt a háromból, és a harmadiknak is csak épp körvonalazódni kezdtek a konkrét tervei, de időpont még ott sem volt. És ugye épp ez a bizonyíték arra, hogy akár egyetlen év alatt mennyi minden történhet. Európán belül könnyen megoldhatók az ilyen utazások. Innen nagyon nehezen.

A legnehezebb abban, hogy ennyire messze élek, az az ilyetén kapcsolatok hiánya. Van barátnőm, akivel tavaly november óta nem bírtuk összehozni a Skypeot, mert az időeltolódás miatt vagy ő dolgozik vagy én alszom. És bár lassan épülget itt is baráti kör, azért az nagyon nem ugyanaz, mint ismerni valakit egészen kicsi korom óta. Felnőtt korban sokkal nehezebb igazán mély barátságokat kialakítani. És nekem ez hiányzik legjobban.

Nekem soha nem volt igényem arra, hogy számolatlanul sok barátom legyen. Arra viszont mindig volt igényem, hogy azzal a maroknyi emberrel, aki a barátom, nagyon mély legyen a kapcsolatom. A szimpla “haver” az megint más kategória.

Az ízeket idővel le lehet cserélni. A megszokott helyek hiányát lehet enyhíteni azzal, hogy kiteszek róluk képeket a falra. A sokkal párásabb levegőhöz is hozzá lehet szokni. A helyi szokásokat is hamar fel lehet venni. A kultúrsokk idővel elmúlik, az ember belesimul a környezetébe. De ahhoz nem lehet hozzászokni, hogy nem tudok napi szinten részt venni azok életében, akikkel együtt nőttem fel és akik nagyon mélyen a szívemben vannak. Persze meg lehet tanulni ezzel is együttélni, de – nekem legalábbis – hozzászokni nem lehet.

Szóval, amíg valaki fel nem találja a való életben is használható apparálást, ami a Harry Potterben ugye bevett utazási módszer, addig marad a Skype. De ha apparálás nem is, egy olyan repülőgép azért megvalósítható lenne, ami 24 óránál hamarabb repít Európába.

Én sosem terveztem, hogy itt éljek, úgy álmodozás szintjén igen, de a realitások talaján maradva én mindigis csak turistáskodni szerettem volna. Az, hogy itt megtalálom azt a férfit a turistáskodásom során, aki kiegészít engem és akivel a nehézségek ellenére is nagyon szeretjük egymást, egyáltalán nem volt tervbe véve. Én haza akartam menni élményekkel telve, keresni egy megfelelő állást és éldegélni az életemet. Nem így alakult. Nem bánom, hogy nem a terveim szerint alakult az életem, mert kell a spontaneitás is. És nem váltam volna naív kislányból sem viszonylag érett felnőtté, ha otthon maradok. Ezen túl pedig olyan önbizalomra tettem szert, amire otthon esélyem sem lett volna. Éppen azért, mert képes voltam helyt állni egy igen nehéz helyzetben, távol mindentől és mindenkitől amit és akit ismertem, egy olyan országban, aminek a nyelvét akkor még csak makogtam. És igazán szép életet sikerült felépítenünk aztán kettőnknek. Az egésznek csak az az egyetlen, ám igen jelentős rákfenéje, hogy Ausztrália nagyon messze van Magyarországtól, és így sokmindenből kimaradok, amiből nem szeretnék kimaradni.
;-)
Eszti

Aki tudja, hogy miért helyes a második opció is, annak már nem szorul különösebb csiszolásra az angolja :)


Eszti

Kisebb koromban, amikor még nem tudtam annyira angolul, hogy megértsek egy filmet szinkron vagy felirat nélkül, akkor imádtam a szinkronizált filmeket. Moziban is direkt olyat néztem csak, ami szinkronizált volt, mondván, hogy moziba szórakozni megyek és fárasztó a feliratot olvasni, meg amúgyis elvesz a feliratok olvasgatása a film értékéből.

Aztán telt-múlt az idő, nekem egyre jobb lett a nyelvtudásom, és valahogy elkezdtem preferálni a feliratos filmeket. Emlékszem, amikor úgy 19 éves korom körül beültünk egy barátnőmmel egy feliratos filmre. Én sokkal előbb nevettem a poénokon, mint a többiek, mert én csak néha-néha néztem a feliratra, ők viszont csak azt olvasták, és a poénok mindig előbb voltak, mint amilyen gyorsan a feliratozás követni tudta.

A harmadik American Pie filmnél nagyon bátrak voltunk Anna barátnőmmel, mert olyan vetítésre ültünk be, ahol se szinkron, se felirat nem volt, minden eredetiben ment, csak angolul. És nagyon élveztük. Mondjuk meglepően sokan voltak ezen a vetítésen, de arra máig emlékszem, ahogy a pénztáros kb. 15x hívta fel a figyelmünket, hogy nincs se szinkron, se felirat, és nagyon meglepődött, amikor ennek ellenére is meg akartuk nézni. Sokkal jobban élveztük, mint az első kettőt.

Azóta volt rengeteg időm gondolkodni a témán :) Sokmindent megnéztem azóta eredetiben, amiket fiatalabb koromban szinkronizálva láttam. Kisebb sokkot kaptam, hogy mennyivel élvezetesebb eredetiben, mint szinkronizálva, és hogy az élvezeti érték milyen nagy hányada vész el a szinkron által. Kezdve azzal, hogy a szinkronhangok általában köszönőviszonyban sincsenek az eredetivel, és a szinkronszínészek nem is hangsúlyoznak rendesen általában. Amikor Budapesten járt Amerikából apukám nagynénje, és nézte a tévét egy kicsit, akkor megkérdezte tőlem, hogy mégis honnan tudom, hogy mikor ki beszél, mert mindenkinek ugyanolyan monoton a hangja. Nem értettem akkor, hogy mi a problémája, mert nekem teljesen úgy tűnt, hogy mindenkinek másmilyen a hangja, monotonnak pedig egyáltalán nem hallottam egyik karakter hangját sem. 6 év Ausztrália után most már tökéletesen értem, hogy mi volt a problémája.

A legkézenfekvőbb példám a Big Bang Theory. Kíváncsiságból rákerestem a magyarra szinkronizált verzióra még az indulása környékén, és kifejezetten elborzadtam. A hangok egyáltalán nem hasonlítottak az eredetiekre, a hangsúlyozás elmaradt, a Raj akcentusából eredő extra, ami hozzá tartozik a sorozat hangulatához, teljesen hiányzott, s ráadásul a poénok nagy része el is veszett, mert vagy nem azt fordították, ami valóban elhangzott, vagy nem úgy, hogy magyarul is élvezhető lett volna. Azt hiszem már volt is egy bejegyzésem erről régebben. Ha magyarul látom az első néhány részt, akkor le is szoktam volna a további részek nézéséről, és értetlenkedve néztem volna, hogy ez a pocsék sorozat hogyan érhetett meg 5 évadot úgy, hogy még további két évadra biztos a szerződésük. Mázlimra angolul láttam először, a magyar verziót pedig 2 perc után kinyomtam és soha többet nem jutott eszembe YouTube-on a magyar verziót keresni. Nekem bejön ez a fajta humor, és ha magyarul láttam volna, akkor nem is tudnám, mi maradt ki az életemből.

De a Vészhelyzetben is volt már példa hasonlóra. Pl. amikor Dr. Morris rájött, milyen seggfejként viselkedett a barátnőjével. Amikor a nap végén találkozott vele, akkor volt a fején egy szamárfüles hajpánt, s mondta neki, hogy “I’ve been an ass”. A magyar verzióban elveszett a poén lényege, hogy angolul az ass segget is és szamarat is jelent.

Vagy egy másik nagy kedvencem, a Szex és New York. Egészen döbbenetesen más volt a hangja eredetiben Carrie-nek, mint otthon a szinkronizált verzióban. Először nem is akartam tovább nézni a sorozatot angolul, mert annyira zavart az eltérés. Aztán hozzászoktam, és most már a magyar zavar.

Szóval szerintem ha valaki bírja a nyelvet annyira, hogy megértse a filmeket, akkor mindenképpen eredetiben nézze, mert meglátásom szerint az élvezeti érték 80%-át elveszi a magyar hang. A felirat pedig egy fokkal jobb, mint a szinkron, mert legalább nincs az a zavaró eltérés az eredeti és a magyar hang között, na és persze a hagsúlyozás sem vész el. De a poénokat teljes egészében a felirat sem tudja visszaadni. Úgyhogy ha nekem rangsorolnom kellene, hogy hogy akarok megnézni egy filmet, akkor egyértelműen a dobogó tetején végezne az eredeti nyelven, felirat nélkül variáció. Második helyen az eredeti nyelven, eredeti nyelvű felirattal. Harmadik az eredeti nyelven, magyar felirattal, s csak legutoljára jön a szinkronizált változat. Hatalmas különbség ez ahhoz képest, hogy 15 évesen még el sem tudtam képzelni, hogy akár annyi idegennyelvűséget élvezni tudjak, amennyi egy feliratos filmmel jár.
Eszti
Habár nálam még nem aktuális, de igen sokszor szembejött már velem a téma. Legrészletesebben Alexandra blogján olvastam róla. Szerintem ha ez megfelel a szülőknek is és az adott csecsemőnek is, na és persze tudják, mire kell figyelni együttalváskor, akkor semmi probléma vele.

A hétvégén azonban az itteni sajtóban ismét előkerült ez a téma, és “nagyon okos” orvosok citáltak rémisztő statisztikákat, hogy a bölcsőhalált halt gyerekek 50%-a együtt aludt a szüleivel, és mennyire rizikós is ez az együttalvás. És akárhány riporter kommentálta ezt a statisztikát, mind azt mondta, hogy oké, mindezek ellenére azért hadd döntse már el a szülő, hogy hol altatja a gyerekét, de a hangjukon hallatszott, hogy ők márpedig egyetértenek a “nagyon okos” orvosokkal.

Namost én ugyan mindig is erős hármas, gyenge négyes voltam matekból, de azt még én is tudom, hogy az 50% az valaminek pont a fele. Ha meg a fele, akkor simán meg lehet fordítani a kijelentést úgy, hogy a bölcsőhalált halt gyerekek 50%-a nem aludt együtt a szüleivel. Ugye mennyivel másabban hangzik? Nekem ebből az adatból az jön le, hogy bölcsőhalál szempontjából indifferens, hogy a szülővel alszik-e a gyerek vagy a saját ágyában, mert pont ugyanakkora százalékban halnak meg mind a két csoportból. De arra azért jó volt, hogy ismét elítéljük egy kicsit azokat, akik nem hajlandók az árral együtt úszni. Sokkal egyszerűbb lejáratni a másként gondolkodó felet, mint elkészíteni egy tisztességes tanulmányt, én ezt belátom, de egyszerűbb lenne rémisztgetés helyett végre arra rájönni, hogy mi is vezet valójában a bölcsőhalálhoz.

Eszti
Számomra ez a show volt A kórházsorozat. A végére ugyan kicsit ellaposodott, de vitathatatlanul történelmet írt a kórházsorozatok közül. A kezdeti gárdából gyakorlatilag senki nem maradt a 15-ik évad végére, de az utolsó epizódot nagyon jól megcsinálták, sokakat felvonultattak a régiek közül. Az utolsó néhány epizód valamelyikében még George Clooney is ismét megjelent. Végülis őt ez a sorozat tette A-listás sztárrá, pedig előtte olyan sikeres sorozatokban is szerepelt, mint a Roseanne.

Richard szerint tudniuk kellett volna az íróknak abbahagyni azután, hogy George Clooney kiszállt a sorozatból, mert onnantól kezdve egyre csak romlott a show színvonala. Nekem tetszett mind a 15 évad, bár mindegyik másért. És nem tagadom, hogy tényleg laposodni kezdett a végefelé, és már Suzanne Sarandon vendégszereplése sem tudta megmenteni.

Én a 11-ik évad körül kerültem Ausztráliába. Itt már le sem adták az utolsó 3 évadot. De ettől én persze még megszereztem. Viszont teljesen más 1 hónap alatt végignézni egy teljes évadot, mint egy éven keresztül követni a szereplők életét. Sokkal rövidebbnek tűnik ugyanis.

A Vészhelyzet egyébként elképesztő sztárgárdát vonultatott fel. George Clooney-t ugye senkinek nem kell bemutatni. De megjelent benne Jorja Fox (CSI Las Vegas), Sarah Gilbert (Roseanne), Christa B. Allen (Revenge), Judy Greer (Big Bang Theory, Two and a half men, How I met your mother), Cynthia Nixon (Szex és New York), Kevin Sussman (Big Bang Theory) vagy Shane West (Séta a múltba) is, hogy csak néhányukat említsem.

Ikonikus volt, na.

Legjobban talán Noah Wyle-on lehet látni, hogy mennyi idő is telt el az első és az utolsó évad között. Így nézett ki a kezdetek környékén:


És így nézett ki a sorozat zárásakor:


 

De abba is félelmetes belegondolni, hogy George Clooney a harmincas évei elején járt a sorozat indulásakor, mostanra pedig már az ötvenedik születésnapján is túl van.

Szóval én szerettem, és bár jogos, hogy befejezték, időnként azért hiányolom. Azóta se jött be nekem egyetlen más kórházsorozat sem. Se a Grey's Anatomy, se a Dr. House, se a Chicago Hope. Kellene egy új Vészhelyzet :)

Eszti

Hallgatni kellett volna a gimnáziumi számtechtanárom tanácsára. (Bár mondjuk eddig még mindig hallgattam, nem tudom miért épp most nem…) Ő ugyanis azt mondta, hogy amikor olyan e-mailt küldünk, amihez csatolmány is kell, akkor MINDIG a csatolás műveletét végezzük el először, és csak aztán adjuk hozzá a címzettet. Ugyanis általános jelenség, hogy az előtt nyomjuk le a küldés gombot, hogy csatonlnánk a file(oka)t, viszont ha nincs címzettje a levélnek, akkor nem tudjuk elküldeni, és ez emlékeztet, hogy hoppá, csatolmány!

Eddig általában így is csináltam. Mikor máskor felejtsem el ezt az aranyszabályt, mint akkor, amikor az e-mailt 15 címzettnek kell elküldenem. Mondjuk persze újraküldtem egy percen belül, akkor már csatolmánnyal, így most mindenkitől 2 levelet kapok vissza. Először azt, hogy nincs csatolmány, másodszorra pedig azt, hogy bocs, most láttam csak a másik e-mailed. És akkor így lesz egy egyperces munkából egy egész délutánra szóló program.
Eszti

Tegnap otthon felejtettem az ebédemet, így átmentem a szemközti benzinkúthoz venni valamit. Elkezdtem beszélgetni a kutassal, aki már ismeri a cégemnél dolgozók nagy részét, mert majdnem mindenki hozzá jár ebédért. De mivel engem még nem látott, és amúgy se volt senki a kútnál, ezért jó hosszú diskurálás kerekedett belőle. Megkérdezte, honnan való vagyok, mert tetszik neki az akcentusom. Mondtam neki, hogy Magyarországról, és vártam az értetlen tekintetet, ami a legtöbb ember esetében követi ezt a mondatot. Mert ugye az emberek döntő többségének errefelé fogalma sincs, mi az, hogy Magyarország, arról meg főleg, hogy merre is kéne keresni. De a válasza hallattán alig győztem felszedegetni a földről a leesett államat. Mert nem azt kérdezte, hogy merre van Magyarország, hanem azt, hogy hogy alakult a fejlődése azóta, hogy az oroszok kivonultak 1990-ben. Ez erősen a WOW kategória, mert ő pedig Zambiából vándorolt ide. Én bevallom, hogy Zambiáról csak annyit tudok, hogy Afrikában kell keresni, de vaktérképen nem tudnám megmutatni. A politikai- és kultutális életéről meg az égegyadta világon semmit nem tudok.

A mai nap pedig kicsit túl sűrűre sikeredett a délelőttöm, ezért ismét kimentem ebédszünetben. Ismét átmentem a benzinkúthoz, hogy vegyek vegyek valami kis nasit, a pasi már széles mosollyal az arcán üdvözölt, majd miután mondtam, hogy mit kérek, megkérdezte, hogy kérek-e mellé egy adag kávét is, mert szívesen csinál nekem egyet ingyen és bérmentve. Úgyhogy pofátlan voltam, és kértem :)

A kevésbé vidám téma még mindig Puszpusz. Igazán jól esett az állatorvosi klinika gesztusa, ugyanis küldtek nekünk egy részvét-képeslapot. Nem előre nyomtatott biankó-lapot, hanem rendes kézzel írtat. Mivel nincs kertünk, ahová el tudnánk temetni Puszpuszt, ők pedig nem rendelkeznek állattemetővel, ezért a hamvasztását kértük szegénykémnek. Kiválasztottunk egy nagyon szép dobozt, arra rágravírozzák Puszpusz nevét és a születési és halálozási dátumát, és odaadják nekünk majd a dobozt a hamvakkal. Nem tudom, hova fogjuk tenni, kicsit úgy érzem magam, mintha egy amerikai filmből léptem volna elő, ahol a nagypapa hamvait a kandallópárkányon tárolják. Ha most kívülről nézném magam, akkor igencsak nevetségesnek találnám saját magam, hogy a cicám hamvait dobozban tárolom otthon. Még jó, hogy belül vagyok és nem kívül…