Eszti
Tegnap este békésen vacsoráztunk, elpakolgattuk a maradványokat, Richard elment zuhanyozni én pedig néztem a Big Bang Theory valamelyik epizódját a 9-es csatornán. Puszpusz az ablakpárkányon ült és szokása szerint nézte az utca életét a naplementében. Egyszercsak hangos keréknyikorgásra kaptam fel a fejem, az a tipikus csikorgás, ami után az ember automatikusan vár egy hatalmas csattanást. És a másodperc tört része alatt jött is a hatalmas bumm, miközben égett gumi szaga kezdte betölteni a lakást. Puszpusz pánikszerűen kimenekült az ablakból, én odarohantam az ablakhoz, Richard pedig kikiabált a zuhany alól, megkérdezni, hogy mégis mi történt. Én láttam egy fehér Hiluxot harmonikára hajtogatódott motorháztetővel kitolatni az utcából, de nem értettem a dolgot, mert nem volt másik autó. Beszóltam Richardnak, hogy lemegyek megnézni, mi történt. Mire leértem, a fél utca már kint volt. Van a járdán egy trafóház, olyan ember magasságú, kb. 1,5-2 méter hosszú. Na ebbe tolta bele a járdaszegéllyel párhuzamosan parkoló Toyotát a csomagtartójánál fogva a Hilux, de olyan lendülettel, hogy a Toyota előtt álló kocsi háta is megsérült. Mint később kiderült, mind a két kocsi ugyanazé a tulajé volt, úgyhogy ő szívta is a fogát rendesen. A trafóházba tolt Toyota totálkáros lett, a másik még javítható. A tűzoltóság előtt le a kalappal, 3 percen belül megérkeztek és elkezdtek intézkedni. Amíg egyikük a Hiluxból kiömlött olajat szórta be homokkal, addig másik kettő elkerítette sárga szalaggal a területet. A trafóházat is, amiből áram alatt lévő kábelek lógtak ki a kinyílt ajtaján keresztül. 10 percre rá megérkezett 2 vontatókocsi, majd erre 10 percre a rendőrség. Körbekérdezték a tömeget, hogy ki mit látott. Mivel én láttam a kocsit is, ezért az adataimat felvették, de nem hiszem, hogy keresni fognak. Nem láttam sem a rendszámot, sem a sofőrt.

Miután az utca lakosai jól megtárgyalták az esetet, a nagy tömeg szétszéledt. Eddigre már alaposan besötétedett. A tulaj kiszedte kocsijaiból a cuccait (babakocsi, gyerekülés stb.). Mondta, hogy örül, hogy senki nem volt az autóban a csattanáskor. Legalább ennyi öröme van az ürömben. Mi is visszamentünk Richarddal a lakásunkba, de nem sokkal rá kikapcsolták az áramot a teljes házban. Merthogy eddigre az elektromos művek is megérkezett, és mégsem egy áram alatt lévő trafóházból akarták kihúzni a kocsit. Richard morci volt, mert épp a palacsintáját készült megmelegíteni a mikróban. Lementem megkérdezni, hogy úgy kb. mennyi ideig leszünk áram nélkül. Mondták, hogy kb. 1 óra. S míg lent voltam, azt is megtudtam, hogy a rendőrök elfogták a pasast. Ez az ürge még meghúzott 10, járdával párhuzamosan parkoló kocsit az egyik mellékutcában, majd annyira megsérült, hogy nem bírt tovább hajtani. Ekkor tartóztatták le. Egy 20-21 éves srácról van szó, túlságosan magas véralkohol szinttel. Nem szeretnék a helyében lenni, amikor kijózanodik…

Ma reggel pedig már hétkor, vagy még korábban ott volt az elektromos művek, szépen kitáblázva a veszélyhelyzetet, és igyekeztek teljesen helyrehozni a trafóházat.

Eszti
Már én is írtam a témába vágó bejegyzést, s tulajdonképpen visszatérő téma lévén egész gyakran szóba kerül a médiában. Még kimondani is szörnyű (ironikus smiley), de vannak olyan légitársaságok, amik két jegyet vetetnek a túlsúlyos utasokkal.

Egy egykori Quantas alkalmazott véleménye szerint a túlsúlyosaknak azért kellene valami “kövérség-díjat” fizetniük, mert miattuk több üzemanyagot használ el a gép. Itt azonban álljunk meg egy szóra.

Mert kit veszünk kövérnek? Vehetjük alapnak, hogy 70kg az sok? S ha igen, akkor mi van azzal, aki a 70 kilójához 180 centi magas? Akkor ő is túlsúlyosnak számít? Mi van azzal, aki 136 kiló, mint a kollegám, de az mind izom, és kellően magas is hozzá, és el is fér egy ülésen? Ő is fizessen többet a túlsúlyáért? És mi van azzal, aki mondjuk 45 kiló? Akkor neki kevesebbet kell fizetnie ezen az alapon? Vagy mi van a gyerekekkel? Ők nyilván elférnek egy ülésen, de mégis van azért nem kevés túlsúlyos gyerek. De rendben, határozzuk meg, hogy mi az ideális súly az üzemanyag-fogyasztás szempontjából, aki alatta van, az fizessen kevesebbet, aki fölötte, az többet, aki pont annyi, az normál díjat, de csak azért, hogy akkurátusak legyünk, egy mérlegelést még ejtsünk meg beszállás előtt, és igazítsuk ki az esetleges alul- vagy túlfizetéseket. Leszálláskor pedig úgyszintén, hogy tudjuk, mennyit kell majd kiigazítani a repülőgépen elfogyasztott ételek miatt a csomagok összegyűjtésekor.

Én valahogy úgy képzelem el a megoldást, ahogy a kézipoggyász méretét is ellenőrzik. Hogy odatesznek egy ülést mintának a check-in pulthoz, a kérdéses utas üljön bele, ha elfér egy ülésen, akkor jó, ha átlóg a másikra, akkor vegyen még egy jegyet. Pernek pedig ne lehessen helye, mert azt az utast miért károsítsuk, aki kifizette az ülését és el is fér rajta?

Most jól kiírtam magamból, ami a testsúly témakörben bennem volt :) Igyekszem legközelebb másmilyen témát körüljárni :)

Eszti
Aki sovány, az teltebb akar lenni, aki kövér, az piszkafává akar válni. Szerintem nem túl sokan vannak, akik tökéletesen elégedettek az alakjukkal. Hogy ki mit tart egészségesnek vagy vonzónak, az megint egyénenként változik, de abban egyetérthetünk, hogy leginkább a kövérséghez szoktuk társítani az egészségtelen jelzőt, nem a soványsághoz. Pedig itt van Kate Chilver esete, aki halálakor mindössze 30 kilót nyomott. A szíve feleakkora volt, mint kellett volna lennie, és egész egyszerűen nem jutott vér a szerveibe.

Vagy vehetjük példának Isabelle Caro-t is, aki alig volt több 26 kilónál egy 2007-es interjú során. Ma már persze ő sem él.

Persze mondhatjuk, hogy a paletta ezen fele a ritkább, de ettől még előfordul, és abban is egyetérthetünk, hogy sokkal kevesebbszer látunk ijesztően sovány nőt a tévében, mint ijesztően kövéret. Nincs olyan nap, hogy el ne hangzana valami fogyókúrás tanács vagy menne fogyókúrás program a tévében.

Az meg külön röhejes, amit Deborah Hutton csinál. Mosolyogva ad interjút, hogy milyen jól érzi magát a bőrében 50 évesen is, és fő a természetesség, és hogy midnenkinek el kell fogadnia magát olyannak, amilyen. Nos, ő így néz ki valójában:

És ez lett belőle a Women’s Weekly címlapján:

És még ki is áll a digitális utóigazítás jogossága mellett, mondván, hogy hát miért baj az, ha az apró tökéletlenségei ellenére tökéletesnek akar látszani. Mert hát ő valójában csak pár kisebb anyajegyet és a narancsbőrét akarta láthatatlanná tenni a képeken, arról meg ő igazán nem tehet, hogy ennyire megváltoztatták a képeket. Van erre egy jó kis magyar közmondás: bort iszik és vizet prédikál.

Ugyanakkor itt van Julie Goodwin, aki a Masterchef nevű szakácsvetélkedőt nyerte néhány évvel ezelőtt. Nem piszkafa, de nem is ijesztően kövér. Van rajta súlyfelesleg, de szerintem nem ijesztően sok. Kétségkívül élesíti a kontrasztot azonban, hogy a New Idea címlapján 3 piszkafa mellé rakták.

És persze rögtön kapott az alkalmon Ros Reines pletykalap író, hogy jól megkritizálja Julie súlyát, s megvetően közölte, hogy hát igen, a gyerekei és az egészsége kedvéért fogynia kell. Mire Julie megkérdezte, hogy mégis mire alapozza azt a kijelentését, hogy ő nem egészséges, amikor semmilyen orvosi adat nem áll a rendelkezésére, még a pontos magasságát és testsúlyát sem tudja. Csak annyi válasz volt, hogy aki kövér, az egyértelműen nem egészséges.

De most nézzük meg a másik három nőt a címlapon. A fehér bikinis nő mellében (akinek mindig elfelejtem a nevét, pedig minden második héten van róla szó, mert egy nála kétszer idősebb, ám vagyonos pasihoz ment feleségül, aki szintén közszereplő, és akinek szintén nem ugrik be a neve) több a szilikon, mint Pamela Andersonéban. Az egészséges? A vörös hajú nőnek meg mintha hiányozna egy foga, a kép pedig egyértelműen retusált. A piros bikinis nő az egyetlen, aki tényleg a mai kor követelményeinek megfelelően jól néz ki.

Akkor felteszem a kérdést Ros Reinesnek, hogy egészségesebb 180 cm-s magassághoz 45-48 kilót nyomni, mint akkorának lenni, mint Julie Goodwin? Mert ha nem a másik hárommal összehasonlításban nézzük a képet, akkor ő nem morbidan kövér, csak annyira túlsúlyos, mint bármely más átlag nő, aki az utcán rohangál. És ráadásul semmi erőltetettség nincs a mosolyában, nem úgy, mint a két középsőében. Bár ez nem tartozik a testsúly-egészség körébe.

Mit is akartam az egészből kihozni? Ja igen, hogy szerintem sem a túl kövér, sem a túl sovány nem egészséges, de valahogy divat csakis a kövéreket vegzálni a testsúlyuk miatt. Olyan műsort még nem láttam a tévében, ahol anorexiásokat osztottak volna kék- és pirospólós csapatra, és versenyeztek volna, hogy ki szed föl több kilót a sorozat végére azért, hogy a normál testsúly kategóriájába kerüljenek. Ellenben rengeteg olyan van (a legirritálóbb a Biggest Loser), ahol személyi edzők üvöltik le szerencsétlen fogyni vágyó versenyző fejét, és alázzák meg mázsáláskor. Majd pedig egy év múlva meglátogatják a versenyzőket, és két hétig mástól sem hangos a bulvársajtó, minthogy nicsak, felszedett 10 kilót. (Hogy előtte mondjuk 100-at fogyott le, az mellékes.) Azt pedig sosem említik sehol sem, hogy nem csak az egészségtelen étkezés vezethet súlyfelesleghez, hanem igenis vannak olyan hormonproblémák, ami miatt normális étrend mellett is nagyon elhízik valaki. Kétségtelenül nem ez az általános, de azért nem ártana néha ezt is megemlíteni. Gimnáziumi osztályfőnököm is több tíz kilóval vékonyabb lenne, ha nem lennének pajzsmirigy problémái.

De tulajdonképpen semmi bajom nem lenne az ilyen Ros Reinesekkel, ha az anorexiásoknak is ugyanilyen hévvel osztogatnának egészségügyi tanácsokat.

Legtöbbünk pedig nagyon jól látja tükrökben és fényképeken, hogy mekkora, hogyan is néz ki, és honnan kell leadni vagy hova kell felszedni ahhoz, hogy jól nézzünk ki. Sőt, vannak olyanok is, akik tisztában vannak azzal, hogy hogyan kell egészségesen étkezni, és tartják is magukat hozzá.

Eszti
Horival való beszélgetésem a párizsi bejegyzés kapcsán ihletet adott ahhoz, hogy megírjam, szerintem milyen lenne az ideális tömegközlekedés. Mivel csak elméletben beszélünk, vegyük alapnak, hogy van pénz mindenre, amire csak kell, és van elég sofőr és egyéb személyzet minden feladat ellátásához.

Szóval előszöris a város legforgalmasabb pontjain a föld alá vinném a metrót. Belvárost a külvárossal összekötő vonatokat úgy oldanám meg, ahogy itt Sydneyben láttam, tehát hogy úgy vezetik a síneket, hogy autóút nem keresztezi, hanem vagy alatta megy, vagy fölötte. Csatasorba állítanék hosszabb távon közlekedő buszokat, mint amilyen pl. a Chatswood és Bondi Junction között közlekedő M40-es. (Budapesti viszonylatokban nézve ez megfelel mondjuk egy Örs vezér tere – Békásmegyer szakasznak) Lennének rövidebb távon közlekedő buszok is, és olyanok is, amik a fontosabb vonatállomásokat kötik össze. A tömegközlekedéshez tartozna a bicikli is, olyan módon, ahogy Párizsban és Londonban láttam, meg ahogyan Hori szerint már van Perthben, Brisbaneben és Melbourneben is. Tehát hogy elég odacsippentenem a bérletem, és az utam végén visszacsippenteni a biciklit. S ha már bérlet. Én úgy oldanám meg ezt a kérdést, hogy legyenek zónák, és minél több zónát jár be valaki, annál több legyen a bérlet ára, de a kiindulási pont, ahonnét a zónák számítódnak, az ne a belváros legyen, hanem az az állomás, ahonnan az utas megkezdi az utazását. A bérletet chippel vagy mágnescsíkkal ellátott műanyag kártyaként képzelem, amiből lenne turista és helyi lakos változat. A helyi lakosoknak rajta lenne a fényképe és a lakcíme (tehát személyazonosításra is jó lenne, ha nincs valakinél egyéb irat), a turistákén pedig csak egy turista felirat. S több helyen lehetne ezeket feltölteni, s a kapun való belépéskor és az azon való kilépéskor mutatná is a kapu, hogy még mennyi pénz van a kártyán. Extraként el tudnék képzelni olyan szolgáltatást, hogy ha megadom a mobilszámom, akkor kapok sms-ben értesítést arról, ha valami komolyabb fennakadás van azon az útvonalon, amin közlekedni szoktam. Maga a beengedőkapu olyan lenne, hogy egy embermagasságú ajtó nyílik ki a jegy lecsippentése után. Ezzel ki lehetne küszöbölni azt, hogy csak úgy átugrálják a bliccelni akarók. Minden állomáson lenne legalább egy szélesebb kapu, hogy tolókocsival, bőrönddel, babakocsival, miegyébbel könnyen lehessen közlekedni, és minden állomáson lenne megfelelő mennyiségű lift is ugyanezen okból kifolyólag. A vonatokat csúcsidőben 2-3 perces sűrűséggel közlekedtetném, csúcsidőn kívül pedig 10-15 percenként. A járművek mind légkondicionáltak lennének, de arra az esetre, ha ez a légkondicionáló meghibásodna, központilag ki lehetne nyitni az ablakokat. Az állomásokon lenne megfelelő mennyiségű pénztár és jegyautomata, ahol készpénzzel is és kártyával is lehetne fizetni. Lenne külön információs ablak és automata is arra az esetre, ha valaki segítségre szorul. És mindig ülne valaki az állomáson, akinek az lenne az egyetlen feladata, hogy ha meghibásodik valamelyik kapu, akkor megoldja a problémát.

Jegyekből is sokféle létezne, amit mind rá lehetne tölteni a műanyag kártyára. Napi, heti, havi, negyedéves, éves, egyszeri utazásra jogosító, retúr utazásra jogosító, turistáknak való jegyek, amik a nagyobb látványosságokhoz kedvezményt biztosítanak stb. Az egyetlen közös az lenne mindben, hogy kivétel nélkül mindenfajta tömegközlekedési eszközön lehetne használni függetlenül attól, hogy állami vagy magánkézben van-e.

Az állomásokat pedig úgy alakítanám ki, hogy ne eshessen be az eső a platformra. A vágány mellett pedig lenne egy plexifal (néhány párizsi és londoni metrómegálló mintára), amin az ajtók csak akkor nyílnának ki, amikor már beállt a vonat. Ezzel meg lehet akadályozni, hogy valaki csak úgy beszédüljön a vonat alá, vagy öngyilkossági szándékkal aláugorjon. Galiba esetén pedig hamar tájékoztatnák az utasokat arról, hogy mi történt és kb. mennyi időbe telik, mire elhárítják a hibát. Ha pedig túl hosszú időbe, akkor mindig lenne kéznél azonnal indítható pótlóbusz.

No, így egy szuszra ennyi, lehet, hogy később még teszek hozzá :)

Eszti
Összességében nagyon jó volt kicsit utazni, és talalákozni azokkal, akikkel amúgy csak e-mailezünk vagy telefonálunk / Skypeolunk. Utunk fénypontja vitán felül Párizs volt, legpihentetőbb része pedig Dubai. Az a probléma, hogy rendesen kipihenni magunkat nem tudtuk, és ebben a formában soha nem is fogjuk tudni. Pedig azért 2 nap Dubainál több pihenés is ránk fért volna. Mert ugye más, amikor leugrik egy hétre a Balatonra, akkor azzal van elfoglalva, hogy fürödjön, napozzon, lángost egyen, fagyizni járjon. Ebből kifolyólag kipihenten megy haza. Nekünk viszont azzal telik a “nyaralásunk”, hogy felkelünk reggel 7-kor, délre már túl vagyunk 5 rokonon/baráton/ismerősön, estig meg másik 10-15-ön, mire bezuhanunk az ágyba, addigra este 11 és a következő napunk ugyanilyen. Hétvégén kikapcsolódásként viszont készülhetünk 20 fős vendégségre. Nem panaszkodni akarok, de ez nem nyaralás. Viszont ha meg nyaralás-szerű nyaralást akarok, akkor nem marad se szabadságom, se pénzem arra, hogy lássam a családomat. Ez az átka annak, hogy ilyen messze élek a szeretteimtől. Kompromisszumos megoldásként hosszú hétvégéken le lehet ugrani Canberrába, ha Richard főnöke is áldását adja :)

De tulajdonképpen így jobban utánagondolva volt egy napunk, amikor Budapesten sem kellett rohannunk. Ekkor Kata barátnőm kezelte le az arcunkat a kozmetikájában. Ránk fért, hogy egész délelőtt csak behunyt szemmel feküdjünk :) Este viszont természetesen jöttek vendégek hozzánk, csak hogy ne legyen hiányérzetünk :)

Eszti
Hazafele megálltunk egy pár napra Dubaiban. Érdekes világ az ottani. Míg egyfelől modern és haladó gondolkodású, addig másfelől még mindig furának tartom, hogy nők azt választják, hogy teljesen eltakarják magukat. Sokan úgy, hogy még a szemük sem látszik ki. Arra, hogy ők választják ezt maguknak, akkor jöttem rá, amikor láttam pár nőt fényképezkedni. Az egyikük leoldotta az arcát takaró fátylat, de addig az arca előtt tartotta, amíg egy másikuk be nem állította rendesen a gépet. És persze háttal a tömegnek fényképezkedtek. Aztán a fénykép erejéig levette a fátylat, majd visszakötötte. Pedig ugyanebben a csoportban volt olyan nő is, akinek látszott a teljes arca.

Az egyik este elmentünk vacsorázni egy hajóra. Az asztalunknál ült egy szaúdi pár is. A nő elkezdett beszélgetni velem. Kérdezte, honnan való vagyok, mondtam, hogy Ausztráliából jöttem. Teljesen meglepődött, hogy ilyen messziről elmentem Dubai-ig. Én meg azon lepődtem meg, hogy rajta semmi fekete lepel nem volt, az arca is látszott, csak a haját takarta el egy lila kendővel. (Persze neki nem mondtam, hogy ezt meglepőnek találom)

Szóval Dubaiban jól lehet nyaralni, de én nem tudnék egyszerre 2-3 napnál többet eltölteni ott. Nagyon távol áll tőlem az ottani életstílus. Viszont tényleg vendégszeretőek, és nagyon jól lehet vásárolni is. Alkudozni pedig szinte mindenhol kötelező.

Ezt a könyvet pedig ajánlom mindenkinek, akit érdekel, milyen ott élni. Becky Wicks 2 évet töltött Dubaiban, nagyon olvasmányosan írja le kalandjait.

Ami pedig az én kalandjaimat illeti: körbementünk a nagy piros busszal és a pálmán leszálltunk Atlantisznál. Nagyon élveztük azt, ahogy megelevenítették nekünk az elsüllyedt várost :) Legközelebb az Aquaventure-be is be akarok menni, bár nem tudom, mi az iránymutatás fehér nőknek fürdőruhában. És delfinekkel is szívesen úsznék :) A gépünket pedig majdnem lekéstük, ugyanis én meg voltam győződve róla, hogy este 10-kor indul, amikor Richard ránézett a jegyre előző este és villámként hasított bele a felismerés, hogy az, amit és este tíznek hittem, az valójában reggel tíz. Sajnos emiatt ugrott az aznapi piros busz jegyünk, de ez még mindig kisebb veszteség volt, mint az lett volna, ha lekéssük a gépet :)