Eszti
hogy a rendszeres olvasóim mégsem olvasnak elég rendszeresen, vagy csak nem tetszik nekik az ajándékkosár. Akárhogyan is, Hangvilla nem jelentkezett a nyereményéért.

Ígéretemhez híven újra húztam, és egy másik H betűs olvasó, Hella lett a nyertes :)

Ha igényt tartasz a nyereményedre, keress meg e-mailben :)
Eszti

Vezetni Sydneyben élmény. Hol mások a bunkók, hol én. Nézzük a tapasztalataimat.

Amikor mások a bunkók

1.

Hazafele menet van egy mellékutca, amire a főútról szoktam bekanyarodni. Az utca eleje egy trapéz alakzattal kezdődik, az elején van hely irányonként egy autónak, aztán összeszűkül annyira, hogy csak egy autó fér át a megemelt aszfalton, majd ismét kiszélesedik. A gyalogosok védelmére találták ki. Mióta Hornsbyba költöztünk 5 évvel ezelőtt, azóta van az az íratlan szabály, hogy aki rá akar kanyarodni a főútra, az beengedi az onnan lekanyarodókat, s csak aztán megy át a trapéz keskenyebbik részén. És eddig még mindig így is történt. Nade egy szép fekete terepjárót használó ürge nem gondolta úgy, hogy engem elenged. Oké, végülis azért íratlan a szabály, mert nem szent, jogában áll bárkinek nem elengedni a főútról lekanyarodót. Nade ez az ember nem szimplán rámozdult, hogy jelezze, hogy nem fog elengedni és menjek arrébb, hanem izomból elkezdett visszatolni a főútra. Volt kb. fél másodpercem hátramenetbe tenni a kocsit és visszatolatni annyira, hogy elférjen a terepjárós. Közben pedig imádkozni, hogy senki ne legyen mögöttem. Hazaértem végül épségben, de nem lett jobb véleményem a terepjárósokról. Mert kövezzenek bár meg, de bennem hatalmas adag előítélet van a terepjárósokkal szemben.

2.

Szintén terepjáró, ez esetben aranyszínű. Körforgalom, ő jön balról, tehát nekem van elsőbbségem. De mintha ott sem lennék, hajt bele emberünk a körforgalomba. Kicsit lelassítok, hogy ne koccanjunk. Ezt ő nem úgy értelmezi, hogy akkor meg kéne állnia, hanem úgy, hogy akkor én őt elengedem (már bent voltam a körforgalomban). Bele is gyorsított, de nem engedtem. Végül mögöttem ment át, de nagyon morci volt a sofőr.

3.

Ugyanaz a körforgalom, csak most egy szép Mercédesz néz levegőnek. Nekem köszönhetően elkerüljük a csattanást, de ugyanarra visz az utunk bő 2 kilométeren keresztül. Lehet, hogy megvan az 3 is. Emberünk kényelmetlenül érzi magát, mert azt hiszi, követem. Pedig tényleg arra kellett mennem. És még csak a seggébe sem másztam bele. Amikor elértünk ahhoz az utcához, ahol vagy csak jobbra, vagy csak balra lehetett kanyarodni, egyenesen menni nem, akkor gondosan megvárta, míg én kitettem az indexet, s ő a másik irányba kezdett el villogni ezután. Kizártnak tartom, hogy arra akart kanyarodni, dehát ő tudja.

4.

Egy másik körforgalom, nőci látja, hogy jövök, neki jobbról, le is tudna lassítani, csak épp leszarja. Nagy lendülettel bemegy a körforgalomba. Amikor majdnem sikerül telibe találnom a jobb hátsó ajtaját, és rádudálok, akkor megáll, behúzza a nyakát és leblokkol. Mivel nincs helyem elmenni, intek, hogy menjen, és ő megkönnyebbülten megy is.


És amikor én vagyok bunkó

A 90-es zónában haladtam a gyorsabbik sávban. A lassabbikból egy fekete Suzukis nő kivágott elém index nélkül, és persze anélkül, hogy belenézett volna a tükörbe. Sebessége pedig jelentősen lassabb volt az enyémnél. Nem rajta múlott, hogy nem lett csattanás a dologból. Viszont mérges lettem a nőre, mert még a sávváltás után sem vette észre, hogy mit csinált. Színtiszta bosszúból belemásztam a fenekébe és végigtoltam egy jó hosszú szakaszon. Ő ártatlan szemekkel belenézett a visszapillantó tükörbe, mikor kényelmetlenül kezdte érezni magát, felemelte a kezét, jelezvén, hogy neki aztán tényleg fogalma sincs, hogy mi a bajom vele, és miért tolom őt, majd index és tükörhasználat nélkül visszament a lassabbik sávba.
Eszti

A kiscsaj beperelte a gimnáziumot, ahova járt, azért, mert szerinte azért nem vették fel Sydneyben jogra, mert az iskola nem készítette fel őt eléggé a felvételire. Anyuka pedig a kiesett jövedelméért perli a gimnáziumot, merthogy fel kellett adnia a szerencsesüti bizniszét, hogy fizetni tudja a lánya Sydneyben tartózkodását (kollégium és miegyéb).

Nem sokat gondolkodtam, hogy sírjak-e vagy nevessek ezen, mert ha nem a munkahelyemen olvasom a cikket, akkor hangos röhögőgörcs tört volna ki belőlem. Így csak fültől fülig érő mosolyt produkáltam. Még jó, hogy ez (egyelőre…) nem Amerika. Sok esélyt nem látok arra, hogy megnyerjék a pert, viszont legalább fizetheti anyuka a perköltséget, hihi :D
Eszti

Tegnap megismételték a tavaly már egyszer leadott riportot, miszerint a csúnya svéd Ikea lehúzza a szegény ausztrálokat, mert ami az Egyesült Államokban 115 dollárba kerül, azt a derék ozziknak bizony van úgy, hogy 450 dollárért árulják. És hogy nekünk nem kellenek a külföldi multik, mert azok csak jól felstromfolják az árakat. (Khm. Hol is hallottam én már ezt?...) És jött a derék Dick Smith, hogy bizony jobb lenne, ha az ausztrál az csak ausztráltól vásárolna, és akkor ki lehet üldözni az országból a külföldi cégeket, és az majd milyen jó lesz nekünk.

Namost akkor hogy is van ez? A Mayerben, ami echte ausztrál (már amennyire a sok made in China dologtól annak lehet lenni) 40 dollárért árulták (kedvezményesen!) azt a salátástálat, amit az Ikeában végül 4 dollárért vettem meg. A bútorok, könyvek, ruhák, elektronikai holmik, CD-k, Blu-Rayek, DVD-k miegyebek, még az egyszerű élelmiszerek is pofátlanul túl vannak drágítva. Azok a bútorok, amiket az Ikea 3x annyiért árul nekünk, mint az usákoknak, kis túlzással még mindig feleannyiba kerülnek, mint azok, amiket ausztrál versenytársaiknál kapni lehet. De amíg az Ikea esetében mindenki pattog, hogy hát itt kéremszépen mi madárnak vagyunk nézve, és mindenki azt hiszi, hogy velünk bármit megtehet, csak mert a világ végén vagyunk, addig bőszen helyeslik annak a 2 farmer márkaboltnak a lépését, amely épp most ír alá megállapodást Amerikával, hogy az ottani márkaboltok nem szállítanak ausztrál címre, merthogy az ottani márkabolt feleannyiért árul, és így ők profittól esnek el.

De bajom van a “két naggyal” is (Coles és Woolworth). Mert ők is olyanok, hogy amivel nem tudnak versenyezni, azt egyszerűen leveszik a polcokról. Volt régen a Daily Juice Company-nak egy nagyon jó 3 literes narancsléje, ami sokkal kedvezményesebb volt, mint a két nagy saját márkás löttye, és még 100%-os is volt, szemben a saját márkás szarral. Persze mindenki az előbbit vette, mert sokkal jobban megérte. Amikor a két nagy ezt észlelte, akkor hirtelen eltűntek ezek a 3 literes kiszerelések, és most már csak 2 literes kiszerelést lehet kapni a Daily Juice-tól, ami már sokkal kevésbé éri meg, mint a saját márkás.

Vagy ott van példának a kristályos macskaalom. A Snappy Tom-nak volt egy nagyon gazdaságos, 5 kg-s levendulaillatú kristályos macskaalma, ami TÉNYLEG elnyeli a szagokat. Mellette pedig ott ült a két nagy saját márkás cucca, amit senki nem vett. Mit tettek hát? Nem lehet többé kapni ezt az 5kg-s kiszerelést, csak a 2 kilósat, ami nyilván már túl drága így az egyszerű embernek. Akkor már inkább a saját márkás szart veszi meg, ami bár kétségtelenül ugyanúgy bűzlik, mintha nem lenne kristályos, de legalább anyagilag megéri.

A Toalett Kacsával is így jártam. A kezdeti nagy választékból maradt kettő, ami még véletlenül sem tartalmazza azt, amivel én szeretek takarítani.

Máshova meg nem lehet menni. Jó, van Aldi, de az csak “olyan mintha” termékeket árul. Van az IGA, ami annyira nem nyerte el a tetszésem, amíg ott dolgoztam, és van a Franklins, ami ugyan nem nyomatja annyira a saját márkás termékeit, mint a két nagy, viszont piszkosul drága minden. A kis sarki üzletek nem opciók, mert a nagyok már rég tönkretették őket, és egyszerűen nem léteznek.

Macskaalomért ugyan be lehet menni az állatkereskedésbe, de vagy nincs olyan, ami nekünk kell, vagy pedig csak nagyon drágán van.

Normális zöldség és gyümölcs vásárlására van lehetőség, lehet online rendelni heti egyszer friss termékeket, vagy van piacszerűség is csütörtökönként. Viszont olyan kevesen járnak utána ezeknek a lehetőségeknek, hogy a két nagynak semmi konkurenciát nem jelentenek.

A “down, down, prices are down and staying down” idegesítő reklámmal rendelkező áruházlánc pedig már elkezdte feljebb vinni azokat az árakat, amikről azt mondta, hogy ezek az árak márpedig az örrökkévalóságig olyan lent lesznek.

És nem olyan egyszerű, hogy akkor nem veszem az ő saját márkás termékeiket. Mert van, amiből egész egyszerűen nincs más választék.

És akkor ezek az emberek papolnak arról, hogy az Ikea lehúzza a jónépet?
Eszti

A CSI Miami nem fog visszatérni szeptembertől a tévéképernyőre, hogy fordulna fel az összes ember a CBS-nél, aki ezt kitalálta. Persze a New Yorki változat tovább fog menni. Pedig a nézettsége sokkal alacsonyabb a Miamiénál. Grr. Csak azért, hogy helyet csináljanak új műsoroknak, amiknek aztán vagy lesz nézettségük, vagy nem. Ezért tényleg érdemes volt befejezni egy 10 éve futó, stabilan sikeres programot. Grrrrrrrrr
Eszti

Egy időben az elsősegély kitette életem túlnyomó részét. Nagyjából 10-12 éves korom körül kezdtem ismerkedni a témával, először csak játékosan, aztán egyre komolyabban. Eljárkáltam tanfolyamokra, táborokba, kért el a Vöröskereszt az iskolából, hogy mehessek bemutató órát tartani más iskolákban, tanultam sebimitációt is, és a tiniéveim vége fele besegítettem elsősegélynyújtó versenyek szervezésébe is. Imádtam csinálni. A huszas éveim elején még középfokú tanfolyamra is elmentem, hogy tudjak szívmasszázst is kivitelezni. És nagyon jó volt, hogy a középfokú tanfolyamon csak olyanok voltak a résztvevők között, akiket tényleg érdekelt a téma. A Vöröskeresztnek pedig amúgy nagyon sok gyerekkori élményt köszönhetek, és nagyon jó, hogy még mielőtt teljesen kinőttem volna a táborozásból, utoljára eljuthattam Langenloisba. Életem egyik, ha nem A legjobb tábora volt. S örök hálával tartozom a főnökömnek, amiért elengedett rá. (Ekkor már a Vöröskeresztnél dolgoztam) Ha van rá igény, írok Langenloisról bővebben is. Csak jelezzétek oldalt, kitettem szavazásként. (Ha a végeredmény igen lesz, akkor kérek legalább 2 hetet a poszt-sorozat megírására)

Nade vissza az elsősegélyhez. Szóval imádtam csinálni, és mivel főleg Vöröskeresztes körökben mozogtam, ezért senki nem nézett flúgosnak emiatt. Sőt, egymást bátorítottuk. Aztán szépen elmúlt a kamaszkorom, meg a kora-huszas éveim, én letettem a középfokú vizsgát, a Vöröskereszttől eljöttem, és sorra szakadt meg a kapcsolatom mindennel, ami valaha olyan fontos volt a VK-val kapcsolatban. Először csak felmondtam a VK-nál, majd sorra szakadtak meg a kapcsolataim az ott szerzett barátaimmal. Sajnos mára nem maradt senki abból a körből, akivel tartanám a kapcsolatot. Ami azért valljuk be, szomorú egy kicsit. Miután letettem a középfokú vizsgát, azután nem maradt már semmi, ami a Vöröskereszthez kötött volna. (Megvan az oka annak, hogy ennek így kellett történnie, de nagy része nem publikus). Idén először pedig még a Vöröskereszt világnapjáról is elfeledkeztem, pedig tényleg ez volt az utolsó szál, ami még a VK-hoz kötött.

Ausztráliába kerülésem után pedig természetesen megváltoztak a prioritásaim, és már nem volt annyira fontos, hogy karban tartsam az elsősegély-tudásomat. Hozzá sem nyúltam a témához, mióta férjhez mentem. Mígnem a főnököm fia el nem kezdte akkreditálni a céget az üzembiztonsági előírások szerint. És minden egyes helyszínen, ahol dolgozunk, kell lennie legalább egy embernek, aki tud elsősegélyt nyújtani. Mivel a villanyszerelőink nagyon sok helyszínen dolgoznak, ezért ez nagyon sok embert jelent. Amikor erről tudomást szereztem, akkor hirtelen újra fellángolt bennem valami, és megkérdeztem a főnököm fiát, hogy az irodától mehetek-e én a tanfolyamra. Ő nagyon furcsán nézett rám, de azt mondta, hogy persze. (A legtöbb villanyszerelő a háta közepére sem kívánta ezt az egynapos tanfolyamot. Én meg önként jelentkeztem…) Úgyhogy csütörtökön részt vettem a tanfolyamon, és nagyon élveztem. Sokminden változott a protokollban azóta, hogy utoljára foglalkoztam a témával. A 15 résztvevő közül pedig csak ketten voltunk ott azért, mert érdekelt minket a dolog, a többieken nagyon látszott, hogy csak azért ülnek ott, mert a munkahelyük odaküldte őket. Többek között a kollegámon is. Viszont látszott rajtam az a sok év gyakorlat, amit ezzel töltöttem, mert én voltam az egyetlen, aki úgy tudta lélegeztetni az ambut és kivitelezni a szívmasszázst, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Ezt oda is súgta nekem az oktató. Viszont 2 napig izomlázam volt utána, mert másodpercenkét kettőt kell nyomni, és két percig kellett nyomkodnunk az ambut. Én pedig, szégyen-nem szégyen, nagyon nem vagyok kondiban. Rendesen leizzadtam, és vagy másfél liter vizet megittam egy húzásra utána. De még ezzel együtt is nagyon jól éreztem magam a tanfolyamon, és azóta is lelkesen olvasgatom a tankönyvet.

A nap közepén volt a szívmasszázs-lélegeztetés vizsga (ez gyakorlati volt), a nap végén pedig egy 39 kérdésből álló feleletválasztós teszt, ahol csak kettőt rontottam (asztmával kapcsolatos kérdések). Tudom, hogy ha épp ezzel találom szemben magam, akkor a tudatlanságom 100%-os, de mindent összevetve szerintem jól teljesítettem.

A kollegáim pedig továbbra is úgy néznek rám, mint akinek a zártosztályon van a helye azért, mert önként jelentkeztem az elsősegély tanfolyamra, mindenféle külső nyomás nélkül, és még élveztem is.

Bennem viszont szétáradt az a jóleső érzés, hogy a cégem kifizetett 100 dollárt azért, hogy felfrissítsem azt, amit valaha nagyon szerettem csinálni, és mint kiderült, még most is élvezem :)
Eszti

Akkor azt is leírom, hogy tegnap kivételesen meg voltam elégedve a Cityrailel. Amikor az állomásra értem, akkor nem működtek a kijelzők, mert az őket futtató Windows lefagyott. Viszont ezt kompenzálandó az ügyeletes szép tiszta angol kiejtéssel rendszeresen bemondta, hogy melyik vágányra hová tartó vonat fog érkezni legközelebb, az a vonat épp melyik állomáson jár és hogy kb. hány perc van még hátra a megérkezéséig.

No, ilyet se tapasztaltam még soha, pedig itt tömegközlekedek már 6 éve.
Eszti

Nos, a kormány azt fontolgatja, hogy magánemberekhez költözteti be a csónakosokat, amíg el nem bírálják a kérelmüket. Ezért hetente 300 dollárt kapnának az önként jelentkező családok. 5000 önkéntes jelentkezőt várnak a programra. Csak azt nem tudom, hogy a Faölelgető Hippik Pártja (aka zöldek, továbbiakban csak FHP) rendelkezik-e ekkora számú tagsággal. Mert FHP tagokat leszámítva kétlem, hogy akad olyan ember, aki ezt a javaslatot örömmel fogadja. Kíváncsian várom, hogy hány FHP tag nyitja majd meg otthonát kedvenc csónakosaik számára. Mert a széndioxidkibocsátási adónál már csak azt szorgalmazzák jobban, hogy minden egyes csónakosnak a partraszállásakor adják át az állampolgársági tanusítványt, és a nép tartsa el őket míg meg nem halnak, mert szerintük a népnek az jó.

Nos, kedves zöldek, várom az első önkéntest :)

(UI: továbbra sem a ténylegesen az életük mentéséért menekülőkkel van bajom, bár az otthonomba őket sem engedném be)