Eszti

Tegnap otthon felejtettem az ebédemet, így átmentem a szemközti benzinkúthoz venni valamit. Elkezdtem beszélgetni a kutassal, aki már ismeri a cégemnél dolgozók nagy részét, mert majdnem mindenki hozzá jár ebédért. De mivel engem még nem látott, és amúgy se volt senki a kútnál, ezért jó hosszú diskurálás kerekedett belőle. Megkérdezte, honnan való vagyok, mert tetszik neki az akcentusom. Mondtam neki, hogy Magyarországról, és vártam az értetlen tekintetet, ami a legtöbb ember esetében követi ezt a mondatot. Mert ugye az emberek döntő többségének errefelé fogalma sincs, mi az, hogy Magyarország, arról meg főleg, hogy merre is kéne keresni. De a válasza hallattán alig győztem felszedegetni a földről a leesett államat. Mert nem azt kérdezte, hogy merre van Magyarország, hanem azt, hogy hogy alakult a fejlődése azóta, hogy az oroszok kivonultak 1990-ben. Ez erősen a WOW kategória, mert ő pedig Zambiából vándorolt ide. Én bevallom, hogy Zambiáról csak annyit tudok, hogy Afrikában kell keresni, de vaktérképen nem tudnám megmutatni. A politikai- és kultutális életéről meg az égegyadta világon semmit nem tudok.

A mai nap pedig kicsit túl sűrűre sikeredett a délelőttöm, ezért ismét kimentem ebédszünetben. Ismét átmentem a benzinkúthoz, hogy vegyek vegyek valami kis nasit, a pasi már széles mosollyal az arcán üdvözölt, majd miután mondtam, hogy mit kérek, megkérdezte, hogy kérek-e mellé egy adag kávét is, mert szívesen csinál nekem egyet ingyen és bérmentve. Úgyhogy pofátlan voltam, és kértem :)

A kevésbé vidám téma még mindig Puszpusz. Igazán jól esett az állatorvosi klinika gesztusa, ugyanis küldtek nekünk egy részvét-képeslapot. Nem előre nyomtatott biankó-lapot, hanem rendes kézzel írtat. Mivel nincs kertünk, ahová el tudnánk temetni Puszpuszt, ők pedig nem rendelkeznek állattemetővel, ezért a hamvasztását kértük szegénykémnek. Kiválasztottunk egy nagyon szép dobozt, arra rágravírozzák Puszpusz nevét és a születési és halálozási dátumát, és odaadják nekünk majd a dobozt a hamvakkal. Nem tudom, hova fogjuk tenni, kicsit úgy érzem magam, mintha egy amerikai filmből léptem volna elő, ahol a nagypapa hamvait a kandallópárkányon tárolják. Ha most kívülről nézném magam, akkor igencsak nevetségesnek találnám saját magam, hogy a cicám hamvait dobozban tárolom otthon. Még jó, hogy belül vagyok és nem kívül…
30
Eszti

Már régóta érlelődik bennem egy bejegyzés, megírásához a végső löketet Anta új posztja adta meg.

Szóval már egész kevés van csak hátra a harmincadik születésnapomig, és ez egyáltalán nem tölt el olyan felemelő érzéssel, mint a huszadik születésnapom töltött. Míg a kamaszkoromat éltem, sosem értettem, hogy Záray Márta miért akarja megállítani azt a homokórát, s bár ez a szám alapvetően nem erről szól, de most már értem, hogy miért is lenne jó megállítani azt a homokórát.

A Rapülőktől is gyakran megy mostanában egy szám a fejemben. Főleg ez a sora: “hiszen elmúlsz 20 és elmúlsz 40 és elmúlsz lassan szépen és csendben”.

Szóval nekem nem önmagában csak az a problémám, hogy 30 leszek, és ezzel véget ér a fiatalságom, hanem főleg az, hogy mégis hová tűntek a huszas éveim? A tizes éveim olyan lassan vánszorogtak, hogy nem győztem kivárni, hogy vége legyen és végre 20 lehessek. A huszas éveim viszont egy szempillantás alatt véget értek. Tegnap mentem férjhez, és holnap már 6 éves házasok leszünk… Tavaly a 10 éves érettségi találkozómra mentem… Rengeteg volt osztály- és évfolyamtársamnak már több gyereke is van… Van olyan, akinek már majdnem 10 éves a legidősebb gyereke… A gimiben szokásos védekezésről szóló előadást a biológiaóra keretein belül felváltotta a “mikor lesz már gyereketek” című kiselőadás… Anyukám erre csak annyit mondott nekem, hogy ha ez gyorsnak tűnik, akkor csak figyeljem meg, hogy a harmincas éveim milyen hamar fognak elmúlni.

Gimiben lelkesen énekeltem Aradszky Lászlóval, hogy nem csak a 20 éveseké a világ. Innen nézve azonban dehogynem csak az övék. Abban a korban még van az emberben egy nagy adag világmegváltási szándék. Egy olyan meggyőződés, hogy igen, én képes vagyok bármit elérni, amit csak akarok és semmi akadály nem állhat az utamba. Később, az én esetemben legalábbis, ezt felváltja a cinizmus. Sokkal cinikusabb lettem annál, semhogy komolyan el tudjam hinni, hogy tényleg AKÁRMIT el tudok érni, ha küzdök érte. A skála a gyerekes “én leszek Vilmos herceg felesége” című álmodozástól a Nobel díjig terjed.

Szóval közöltem Richarddal, hogy valami olyan programot kell majd szerveznie a születésnapomra, ami elfeledteti velem, hogy 30 éves lettem.

Kár, hogy az élet nem olyan, mint egy számítógépes játék, hogy tetszés szerint visszamehetek level 2-re, ha akarok.

De tényleg, valaki mondja meg nekem, hogy mégis miért tűnik negyedolyan hosszúnak a 20 és 30 év közötti időszak, mint a 10 és 20 közötti, amikor pedig mind a kettő időtartam pontosan 10 év? Az öcsém szerint azért, mert 10 és 20 között amikor eltelik egy év, akkor az az egész addig leélt életünk sokkal nagyobb százaléka, mint 20 és 30 között. Amikor 11 évesek leszünk, akkor az életünk 10%-val leszünk idősebbek. Amikor 21 évesek leszünk, akkor viszont ugyanaz az egy év az addig eltelt életünknek már csak 5%-a. Hm. Lehet benne valami. De ez így nekem akkor sem jó…
:(
Eszti





1999. X. 12 - 2012. VI. 22.
Eszti
Langenlois Bécstől másfél órára van busszal, egy borvidék városa.



A buszon már elkezdtünk összehaverkodni egymással, jó hangulatban telt a másfél órás út. Mikor megérkeztünk, akkor nagyon meglepődtem. Én arra számítottam, hogy olyan kollégiumban leszünk elszállásolva, mint amilyen a magyar átlag. A helyi kertészeti iskola internátusa azonban minden tekintetben átlagon felüli volt. Ilyen kívülről:



Ez pedig a belső udvara:

 

Négyágyas szobákban voltunk elhelyezve, amikben rendes heverők voltak, nem pedig emeletes ágyak. Minden szobához tartozott tisztességes méretű fürdő is, és négy rendes szekrény is. A szobának volt egy előtere, innen nyílt a fürdő, itt voltak a szekrények, s innen nyílt maga a szoba is. És itt volt elhelyezve a szelektív hulladékgyűjtő is, amit akkor én nagyon mókásnak találtam.

Amikor leszálltunk a buszról és magunkhoz vettük a csomagjainkat, akkor még úgy gondoltuk, hogy mindenki szabadon választhat majd, hogy ki legyen a szobatársa, de tévedtünk. Ugyanis a vezetőség már összeállította, hogy ki kivel legyen egy szobában. Azt mondták ugyanis, hogy a saját delegációjának a tagjait már mindenki ismeri, és ha velük vagyunk egy szobában, akkor nem fogunk keveredni a többi delegációval. Hm. Van benne ráció. Én egy Fülöp szigeteki, egy bulgár és egy olasz lánnyal kerültem egy szobába.

Miután kipakoltunk, le kellett mennünk regisztrálni, s egyúttal elkészíteni a névkitűzőnket, a címerünket, és egy cetlit a postaláda-zsebünkre. Mindegyikkel lehetett kreatívkodni. Volt kitéve rengeteg különféle színű habszivacs-szerű anyag, amiből tetszőleges formákat lehetett kivágni, aki akarta, akár többfélét is összeragaszthatott, és erre kellett a nevünket ráírni. Amikor készen volt, akkor az egyik táborvezető a hátára ragasztott egy biztosítótűt, és már készen is volt. A címerünk körvonalai már előre meg voltak rajzolva. Úgy nézett ki, mint egy pajzs és négy cikkelyre volt osztva, plusz középen egy téglalapra. A középen levő téglalapba kellett a teljes nevünket és az országunkat írni, a bal felső cikkelybe a becenevünket és egy tetszőleges szimbólumot, a bal alsóba néhány hobbinkat, jobb felülre az országunk szimbólumát rajzolni, jobb alul pedig a kreatív rész volt, ahova bármit lehetett művészkedni, amit csak akartunk. Ezt a lapot aztán ki kellett ragasztanunk a szobánk ajtajára kívülre, hogy lehessen tudni, hogy ki hol lakik. A postaláda és a zseb azért volt érdekes, mert mindenki húzott magának 2 "secret friend"-et (titkos barát), és ezeknek a barátoknak kellett aztán mindenféle meglepetéseket adagolni a zsebükbe a 3 hét folyamán. A postaláda úgy nézett ki, hogy egy nagyobb fa kerebe filcet feszítettek, arra felvarrtak annyi zsebet szintén filcből, ahányan voltunk, és minden zsebre rátűztek egy-egy nevet. Én egy román és egy macedón srácot húztam, és roppant ötletesen cukorkát adagoltam nekik napról napra. Aki engem húzott (legalábbis kettejük közül az egyik) szintén ihlethiányban szenvedhetett, mert csak banánt kaptam tőle :) A másikuk azonban ötletesebb volt, képeslapoktól kezdve jó-reggelt cetliken át édességekig mindent kaptam tőle. Legelső este azonban csak a vezetőség töltötte meg a zsebeinket, mindenki kapott egy "welcome to the camp" (üdvözlünk a táborban) feliratú cetlit. Aznap este még volt egy ismerkedős program is, és az osztrákok szervezték az első "pub"-ot. Minden este volt egy pub, aholis 1-2-3 delegáció mutatta be az országát és készített valami nemzetére jellemző ételt. Ezt az osztrák delegáció ügyesen oldotta meg, elvittek minket egy Langenloisi kocsmába, és ott mulattunk egész sokáig :)



A következő nap (mint aztán minden nap) hétkor keltettek minket, ami tekintve, hogy meddig buliztunk előző este, egyáltalán nem volt baráti. A reggeli svédasztalos volt, különféle felvágottakkal, kenyerekkel, műzlikkel, gyümölcsökkel és persze italokkal. Ekkor láttam először, hogy mennyire is tudnak kultúrák különbözni, mert a maláj delgáció tagjai vigyorogva próbálták kitalálni a felvágott fölött állva, hogy mi is az és hogyan kell enni, mert náluk ilyen nincs.

Reggeli után a tábor hivatalos megnyitója következett, ahol az Osztrák Vöröskereszt főtitkára is beszélt, és a programot és szabályokat is ismertette a táborvezetőség. (A veztőség tagjai mind 20-30 év közöttiek voltak, akiket a korábbi táborok táborozói közül választottak, és ennek megfelelően egész sok nemzetiségből tevődött össze a vezetőség)

A megnyitó után foglalkozás következett "letters" (levelek) címmel, ahol az volt a feladat, hogy írjunk olyan levelet, amely azt tartalmazza, hogy mik NEM szeretnén lenni soha. Egész széles skálán mozogtak a válaszok erre a kérdésre, volt aki azt fejtette ki, hogy miért nem szeretne soha rovar lenni, más arról írt, hogy homoszexuális nem akarna soha lenni, megint más arról, hogy szűk látókörű ember nem akar lenni. Az amerikai lány annak örült nagyon, hogy ő liberális és nem konzervatív. Az én Langenloisi cuccaim között az a levél van, amelynek írója azt ecseteli, hogy miért is nem lenne ő soha George W. Bush. Aztán beszélgettünk az előítéletekről ennek kapcsán.

Ez ki is töltötte az időnket ebédig. Ebéd után pedig tábori egyenpólót készítettünk, vagyis mindenki kapott egy hófehér pamutpólót és azt kellett batikolni. Se azelőtt, se azóta nem batikoltam :) A délután hátralévő részében pedig minden nemzetnek el kellett készítenie egy standot, ami bemutatta az országát és annak vöröskeresztes munkásságát. Az esti program pedig az volt, hogy végigmentünk az állomásokon és mindenki bemutatta országát és Vöröskeresztjét/Vörös Félholdját. A nap lezárásaként pedig ismét volt pub.

Ja, és némi kutakodás után találtam egy fotót a mi csapatunkról :) Íme:



 A harmadik napon reggel mehetett templomba, aki akart, aki nem, az alukált. A délelőtti program a Vöröskereszt ICRC nevű szervezetéről szóló előadás volt.

Délután 4 kisebb csoportra oszlottunk, és megbeszéltük mélységében, hogy konkrétan ki mit csinál a saját Vöröskeresztjénél és milyen programokhoz lehet csatlakozni a fiatalságnak (kortársképzések, elsősegély, csecsemőápolás stb.)

Ezt követően még volt egy foglalkozás, sajnos nem emlékszem már, hogy mi, és a jegyzeteimből sem derül ki. Vacsora után pedig ismét pub volt.



A negyedik naptól kezdve már viszonylag rendszeresen írtam e-maileket az akkori barátomnak, úgyhogy ezeket az emlékeket egyszerűbb lesz feleleveníteni :)

Ennek a napnak a délelőttjén Langenlois polgármestere fogadott minket a városházán. De mielőtt még mentünk volna hozzá, volt egy foglalkozás, aminek keretein belül hidat kellett építeni. Tudom, ez így nem hangzik túl izgalmasan. Ámde. Három csoportra oszlottunk, és mind a három csoport csak egyharmadát készítette el a hídnak úgy, hogy nem mondták meg, hogy milyen legyen a híd és a csoportok vezetői 3x 1 percet kommunikálhattak csak egymással. Volt WCpapír guriga, spárga, faléc, papír, vödör és miegyéb, amit fel lehetett használni a híd építéséhez. A feladat lényege az volt, hogy megmutassa, lehet hatékonyan kommunikálni akkor is, ha nincs túl sok idő rá, és akkor is, ha a csapat tagja nem ismerik túl jól egymást.

A polgármesternél tett látogatásunkkor kicsit zavarban voltam. Mert igaz ugyan, hogy mi hárman magyarok ízlésesen voltunk felöltözve, de az egyetlen "egyen" dolog rajtunk az ifjúsági vöröskeresztes kitűző volt. Nem tudom, hogy azóta készült-e a Magyar Vöröskereszt számára egyenruha, de akkor még nem volt, és egész viccesen mutattunk a sok VK egyenruhás delegáció között. Voltak olyanok is, akik népviseletet öltöttek.

Ebéd után ú.n. Inside out 1. típusú foglalkozás volt, ami tulajdonképpen a tábor végi Festival of Nations-re készitett vel, ahol volt több előadás is és nemzeti ételek is és egész Langenlois meg lett hívva rá, de erről majd később.

Szóval négy csapatra oszlottunk, én a színészkedést választottam. Volt még ezen kívül egy tánc csoport, egy ének csoport és egy "ritmus" csoport, ahol mindenféle rögtönzött hangszereken különféle ritmusokat doboltak el. Bemelegítésként a színjátszókörben azt kellett eljátszanunk, hogy virágok vagyunk, és onnantól kezdve, hogy elültetik a magjainkat egészen a hervadásig be kellett mutatnunk a virág életét.

Ezt követően pedig egy 90 éves bácsi tartott előadást mauthauseni "élményeiről" (a rossz élmény is élmény), így készítve fel minket a másnapi mauthauseni kirándulásra a volt koncentrációs táborhoz.

Este aztán már nem volt kötött program a pub után, csak jót buliztunk.



 A Mauthausenben tett látogatásun után Attersee-hez mentünk a következő napon. A fenti képen látható, hogy milyen varázslatos hely is ez. A táborvezetők pedig légi utaskísérőknek öltöztek, és ennek megfelelően is vezették végig az utat a buszon belül. Itt leginkább csak barbeque volt és önfeledt "pancsizás". Estére alaposan elfáradtunk, mire visszaértünk Langenloisba már nem túl sokaknak volt kedve bármit is csinálni. Ettől persze néhányan még buliztak egyet.



A hatodik nap ismét Inside out 1 volt. Nagyon jó helyzetgyakorlatok voltak, pl. el kellett játszanunk az élet minden egyes szakaszát csecsemőkortól a halálig, majd ugyanezt úgy is, hogy x pontból indulva kellett eljutni y pontba úgy, hogy x-nél még csecsemők vagyunk és y-nál van a temetésünk. Aztán egy bulit is el kellett játszani, ahol nekem egy nagyon menő csajt kellett eljátszanom (ami a személyiségemet ismerve egész nagy adag színészi tehetséget kívánt). Ebéd után 3-ig szabadok voltunk, 3 után pedig egy igen érdekes foglalkozás következett. "Dialogues in the dark" azaz "Párbeszédek a sötétben" névre hallgatott.

5 csoportra kellett oszlani és 5 helyszín volt. Mind az 5 csapat a tornateremből indult. Először mindenkinek bekötötték a szemét egy fekete sállal, majd pedig mindenkinek le kellett vennie a cipőjét. Mezítláb kellett végigmenni a helyszíneken. Egymás vállát fogva, libasorban kellett haladnunk, és minden csoporttal volt egy "látó", egy táborvezető. Először az udvarra mentünk, és az ott parkoló 3 kocsi egyikében kellett megtalálnunk egy üveget. Eztán visszamentünk az épületbe, ahol levelet kellett írni bekötött szemmel, majd felbélyegezni és bedobni egy ládába. A harmadik állomás egy "bolt" volt, ahol meg kellett talnálnunk a saját cipőinket, de ott még nem kaptuk vissza őket. A negyedik állomás az udvaron volt. Különféle anyagokon (föld, kavics, levél, fű...) kellett átsétálnunk és kitalálni, hogy min is lépkedünk. A sor végén pedig egy "zöldséges" várt minket, ahol szag és tapintás alapján ki kellett találnunk, hogy épp milyen étel van előttünk. Volt többek között. kivi, tojás, kecsöp, fahéj. A végén pedig el kellett mennünk a bárba, ahol mindenki kapott egy poharat és egy fél literes üdítőt. A kendőt csak az után vehettük le a szemünkről, hogy kitöltöttük az italt a pohárba. Teljesen természetesen jött mindenkinek, hogy a víz szintjét úgy állapítjuk meg, hogy beledugjuk az ujjunkat a pohárba és úgy töltünk. Senki nem is öntötte ki vagy túl. Csak egyetlen ember borította ki, ő is csak azután, hogy levette a kendőt a szeméről :) Aztán visszamentünk a tornaterembe a cipőinkért. Fel sem tűnt, hogy 2,5 órát tartott a foglalkozás. És bár egész végig arra vártam, hogy végre levehessem a kendőt, amikor végre levehettem, mégsem esett túl jól. Egészen hozzászoktam a "vakságoz".

A pubot este a románok, a malájok és a Fülöp szigetekiek csinálták.



A hetedik napot Inside out 1-gyel indítottuk, ahol többek között olyat csináltunk, hogy egy székkel kellett meghatározni a teret. Vagyis letettük a széket a terem közepére és el kellett játszanunk, hogy hol van az a szék. Aztán később ugyanerre a székre le kellett ülni egyfajta hangulattal és felállni egy másfajta hangulattal.

Ezt egy előadás követte a Vöröskereszt mentőalakulatairól. Ebéd után az osztrák VK vezetői tartottak előadásokat, vacsora után pedig "Peace Walk" volt, amit csak nagyon félve merek békemenetnek fordítani, mert manapság egészen másra asszociálunk róla...

Szóval rendőri kísérettel végigvonultunk Langenloison égő fáklyákkal és gyertyákkal, hangosan énekelve. Elmentünk egészen a sportpályáig, ahol tábortűz volt, és ott is folytattuk az éneklést.

Folyt köv, azt hiszem így is elég információt osztottam megy egyetlen bejegyzéshez képest :)




 Ja, és ha van valaki, aki tud németül, és eljutott idáig az olvasásban, az nagyon kérem, fordítsa le nekem, hogy mit jelent az, hogy "helfen macht schule". Ugyanis a mai napig nem értem az Osztrák Ifjúsági Vöröskereszt mottóját :)
Eszti

Jó, elismerem, nagyon szenzációhajhász a cím, de sokkal jobban hangzik, mint az, hogy a hátam mögött csattanást hallottam, és miután meggyőződtem arról, hogy mindenki jól van, akkor nyilallt belém, hogy áldozat is lehettem volna.

Szóval erről a körforgalomról van szó:


Este volt és esett az eső, a tegnapelőtti esőzéstől pedig már alapjáraton is csúszósak voltak az utak. Én a járdán haladtam, nagyjából az ezüstszínű kocsi csomagtartójának magasságában jártam, haladtam szépen lefele, a kép szerint balra. Aztán hallottam egy hatalmas csattanást a hátam mögött és azt, hogy a dudálás nem akar alábbhagyni. Amikor visszafordultam, azt láttam, hogy a sarkon lévő két fa között becsapódott az épületbe egy fekete kocsi, és a motorban akadhatott be valami, amiért folyamatosan szólt a dudája. A légzsák kinyílt, a nőnek sok baja nem lett. Az út másik oldalán a körforgalom táblától balra volt egy kevésbé sérült, ám szintén alaposan összetört fehér kocsi, ebből sértetlenül szállt ki a sofőr, az ő légzsákja nem nyílt ki. Tudom, hogy a protokoll szerint nem hozzá kellett volna először odamennem, de a fekete kocsinál már ott voltak azok, akiknek a lakásfalába csapódott az autó. Úgyhogy először hozzá mentem oda, és csak aztán foglalkoztam én is a fekete kocsiban ülővel. Ketten egyszerre kezdtek el mentőt hívni, 2 perccel később pedig megérkezett 2 rendőrautó és egy tűzoltókocsi. Ugyan nem láttam, hogy mi történt, de az autók sérülései alapján arra következtetek, hogy a fekete autóban ülő nő jött jobbról a körforgalomba, a fehér autó sofőrje pedig vagy nem adta meg az elsőbbséget neki, vagy túl gyorsan ment ahhoz, hogy meg tudott volna állni, hiába fékezett. A motorházuk koccant, és a vizes út miatt a nő elvesztette az uralmát a kocsija felett és belerepült a ház falába. Közben pedig megérkezett a helyszínre egy túlbuzgó amatőr, aki arról áradozott, hogy ő milyen jó helyszínelő is, mert imádja a CSI-t és TAFE-en is ezt tanulja, és ő a guminyomokból pontosan meg tudja állapítani, hogy mi történt (sötét volt és esett az eső…). És mindezzel engem fárasztott kb. 10 percig. Pedig figyeltem volna az eseményeket. Addig maradtam, amíg meg nem győződtem arról, hogy mind a két balesetest ellátják, aztán hazasétáltam.

És csak sokkal később nyilallt belém, hogy csak 1 percen múlott az, hogy engem nem kent a falhoz a kontrollját vesztett fekete kocsi, mert kb. ennyi időbe tellett elsétálnom a két fa közötti ponttól az ezüstszínű kocsi csomagtartójának a vonaláig. (Tudom, lassan sétálok) Márpedig ha a falhoz ken, akkor egyáltalán nem biztos, hogy ma (vagy máskor) tudok írni a történtekről…
Eszti
Köszönöm mind a négyőtöknek, akik szavaztatok Langenlois-ügyben :) Mivel mind a négyen igennel voksoltatok, ezért elkezdem megírni a beszámolót. Nagyon nehéz lesz, mert sok az élményanyag, s mivel 9 évvel ezelőtt volt a tábor, és nem vezettem rendes naplót, ezért fényképekből, cetlikből és a Final Report-ból kell rekonstruálnom, hogy pontosan mi is történt. Félreértés ne essék, tényleg olyan tábor volt, amire érdemes emlékezni, csakhát amikor még friss volt az élmény, akkor úgy gondoltam, hogy nem kell nekem ezt leírnom, mert örökké emlékezni fogok rá. Mostanra pedig arra valóban emlékszem, hogy imádtam ott lenni, mozgalmas volt és érdekes, mind a három hét minden egyes napját csordultig töltötte a táborvezetőség élményekkel, de bizony az apró részletek feledésbe merültek az idő előrehaladtával.

A mostani bejegyzésben csak annyit írnék, hogy is kerültem én oda és mi is ez az egész, aztán pedig sorra jön a többi bejegyzés is, ahogy lesz időm rendesen összeszedni a gondolataimat.

Szóval abban az évben én voltam a Vöröskereszt Országos Ifjúsági Tanácsába delegált tag a régiómból. A legutolsó ülésen az elnök felsorolta a táborozási lehetőségeket, a belföldieket éppúgy, mint a külföldieket. Két meghívás érkezett külföldről, az egyik a Svájci Vöröskereszttől, a másik pedig az Osztrák Vöröskereszttől. Mivel az utazási költséget a táborozónak kellett állnia mindkét esetben, ezért én inkább lecsaptam az Osztrák Vöröskereszt meghívására a Svájcié helyett. Diákjeggyel elvonatozni Bécsig még minden szülőnek megfizethető, s a vonatjegyen felül már csak a költőpénzt kellett a szülőknek biztosítaniuk, szállás, étkezés miegyéb mind az osztrákok pályázati pénzeiből voltak finanszírozva. Gondoltam a régiómból majd kapva kapnak az alkalmon, de tévedtem. Mivel a tábor nyelve angol volt, ezért senki nem vállalta. Mondjuk gondolhattam volna, hogy ez lesz, amikor a maradék megyékből senki nem tolongott, hogy az övé legyen a langenloisi lehetőség. Viszont akkor gondoltam, hogy én azért mennék, meg is beszéltem a főnökömmel, aki elengedett, és jött velem két vöröskeresztes barátnőm is. Kitöltöttük a jelentkezési lapokat, elküldtük az osztrákoknak, és július negyedikén neki is indultunk. Az odaúton végig izgatottan beszélgettünk, s az volt a legnagyobb problémánk, hogy hogyan is fogjuk mi megtalálni Claire-t, akinek az osztrákoktól várnia kellett minket az állomáson. Az meg sem fordult a fejünkben, hogy egy Vöröskeresztes transzparenst fog lobogtatni :)

A busz körbejárt még néhány más pályaudvart, egy másik busz a reptérre ment, némely delegációk repülőgépe pedig csak másnap érkezett meg.

Ez a tábor volt a 48-ik ilyen tábor Langenloisban, ebben az évben a mottója a következő volt: "You & Me. What is the difference? Being different - being okay!"

Azaz: "Te és én. Miben különbözünk? Másnak (különbözőnek) lenni teljesen rendben van."

És a következő országokból érkeztek delegációk:

  • Ausztria
  • Bulgária
  • Csehország
  • Finnország
  • Görögország
  • Magyarország
  • Olaszország
  • Japán
  • Macedónia
  • Malajzia
  • Hollandia
  • Fülöp Szigetek
  • Románia
  • Szlovákia
  • St Kitts & Navis
  • USA
  • Ukrajna

Voltak egyfős delegációk is, az átlag azonban a 3 fős delegáció volt. A legtöbb főt számláló delegáció Malajziából érkezett. Ők hatan voltak, de félidőben az egyiküknek haza kellett mennie.

Izgalmas három hétnek néztünk hát elébe, amikor mindannyiunkat összegyűjtöttek a buszok és elindultunk Bécsből Langenlois felé :)