Eszti
Nemrég elkezdte reklámozni a Carefree a legújabb tisztasági betéteit. Viszont az emberek elkezdtek panaszkodni a Média Főfelügyeletnek, hogy hát mégis hogy képzelik, hogy engednek olyan reklámot a tévében lemenni, amiben elhangzik az a szó, hogy vagina. Merthogy gyerekek is láthatják ezeket a reklámokat, és mi van, ha megkérdezik a szülőtől, hogy mi az a vagina, de a szülő még nem találja elérkezettnek arra az időt, hogy ezt elmagyarázza.

Khm. Namármost. Engem sokkal jobban zavarnak a vacsorámba ömlő inkontinencia-betét reklámok, ahol még buzdítanak is arra, hogy küldd be a “velem is megesett már” történetedet és nyerj. Erre mégsem panaszkodik senki sem.

Azon túl pedig egy gyereknek igenis el lehet magyarázni a maga szintjén, hogy mi az a vagina. Még a szexualitást sem kell feltétlenül belekeverni. Az a szülő pedig, amelyik nem akar időben beszélni a gyerekeivel a szexualitásról, könnyen olyan helyzetben találhatja magát, mint ebben a South Park epizódban:

Eszti

Ismét filozofálós időszakomat élem, úgyhogy csak úgy ömlenek a gondolatok a fejemből :)

Most azon szoktam leginkább gondolkodni, hogy mi mindenből maradok ki azáltal, hogy a világ másik felén élek. Az én esetemben a honvágy nem olyan formában jelentkezik, hogy hiányoznak helyek, ízek, illatok (bár azért van olyan íz, ami jó lenne, ha lenne itt is, de ezek helyett van sok más, amit lehet enni :) ), hanem leginkább az hiányzik, hogy részt tudjak venni a barátaim életében. Idén 3 esküvő volt, amin nem tudtam ott lenni a távolság miatt. Barátnőm kisfia lassan egy éves lesz, látni persze csak Skypeon keresztül tudom. És úgy belegondoltam, hogy ha ugyanabban az országban élnénk, akkor mennyivel könnyebb lenne. Akkor át tudnánk ugrani egymáshoz viszonylag sűrűn, fel tudnánk hívni egymást olyan apróságokkal, hogy “képzeld, megtette az első lépéseit”, vagy hogy “ha el akartok menni a férjeddel kettesben vacsorázni, akkor most itt a ragyogó alkalom, mert szabad az estém és szívesen vigyázok a picurra”. Nézem a fényképeket, és látom, ahogy egyre nő a kis maszat, és olyan szívesen vennék részt az életében. Akármilyen jó találmány is a Skype, azért élőben ott lenni sokkal másabb.

A mindennapi élet szempontjából lényegtelen, hogy valaki csak Hatvanba költözik Budapestről vagy egész Aucklanding meg sem áll. A spontán dolgok szempontjából Sopron pont olyan messze van, mint Sydney. Viszont annyiban mégis könnyeb, hogy Sopronból nem kell egy évre előre tervezni, ha ott akarok lenni egy születésnapon vagy esküvőn. Még Bécsből is elég csak felszállni a vonatra, és egész hamar Budapesten lehet lenni, akár évente többször is. Viszont mi, akik a világ másik felén élünk, nem tudunk sajnos évente többször is hazautazni eseményekre. Ha mondjuk csak Angliáig mentem volna, akkor ki se kellett volna vennem szabadságot akkorra, amikor a barátaim megházasodtak. Mert az még úgy is belefér, hogy reggel megyek, este jövök. Vagy akár az egész hétvégét otthon töltöm a szüleimnél De Sydneyből nem megy haza az ember csupán egyetlen napra. Egy nap csak az, hogy odaérjek innét. A majd’ félnapos időeltolódásról pedig ne is beszéljünk. Egy hét minimum, míg átáll a szervezetem. És persze az útiköltség sem két fillér.

Amikor mi a tavalyi utazásunkat tervezni kezdtük, akkor 2 esküvőről még szó sem volt a háromból, és a harmadiknak is csak épp körvonalazódni kezdtek a konkrét tervei, de időpont még ott sem volt. És ugye épp ez a bizonyíték arra, hogy akár egyetlen év alatt mennyi minden történhet. Európán belül könnyen megoldhatók az ilyen utazások. Innen nagyon nehezen.

A legnehezebb abban, hogy ennyire messze élek, az az ilyetén kapcsolatok hiánya. Van barátnőm, akivel tavaly november óta nem bírtuk összehozni a Skypeot, mert az időeltolódás miatt vagy ő dolgozik vagy én alszom. És bár lassan épülget itt is baráti kör, azért az nagyon nem ugyanaz, mint ismerni valakit egészen kicsi korom óta. Felnőtt korban sokkal nehezebb igazán mély barátságokat kialakítani. És nekem ez hiányzik legjobban.

Nekem soha nem volt igényem arra, hogy számolatlanul sok barátom legyen. Arra viszont mindig volt igényem, hogy azzal a maroknyi emberrel, aki a barátom, nagyon mély legyen a kapcsolatom. A szimpla “haver” az megint más kategória.

Az ízeket idővel le lehet cserélni. A megszokott helyek hiányát lehet enyhíteni azzal, hogy kiteszek róluk képeket a falra. A sokkal párásabb levegőhöz is hozzá lehet szokni. A helyi szokásokat is hamar fel lehet venni. A kultúrsokk idővel elmúlik, az ember belesimul a környezetébe. De ahhoz nem lehet hozzászokni, hogy nem tudok napi szinten részt venni azok életében, akikkel együtt nőttem fel és akik nagyon mélyen a szívemben vannak. Persze meg lehet tanulni ezzel is együttélni, de – nekem legalábbis – hozzászokni nem lehet.

Szóval, amíg valaki fel nem találja a való életben is használható apparálást, ami a Harry Potterben ugye bevett utazási módszer, addig marad a Skype. De ha apparálás nem is, egy olyan repülőgép azért megvalósítható lenne, ami 24 óránál hamarabb repít Európába.

Én sosem terveztem, hogy itt éljek, úgy álmodozás szintjén igen, de a realitások talaján maradva én mindigis csak turistáskodni szerettem volna. Az, hogy itt megtalálom azt a férfit a turistáskodásom során, aki kiegészít engem és akivel a nehézségek ellenére is nagyon szeretjük egymást, egyáltalán nem volt tervbe véve. Én haza akartam menni élményekkel telve, keresni egy megfelelő állást és éldegélni az életemet. Nem így alakult. Nem bánom, hogy nem a terveim szerint alakult az életem, mert kell a spontaneitás is. És nem váltam volna naív kislányból sem viszonylag érett felnőtté, ha otthon maradok. Ezen túl pedig olyan önbizalomra tettem szert, amire otthon esélyem sem lett volna. Éppen azért, mert képes voltam helyt állni egy igen nehéz helyzetben, távol mindentől és mindenkitől amit és akit ismertem, egy olyan országban, aminek a nyelvét akkor még csak makogtam. És igazán szép életet sikerült felépítenünk aztán kettőnknek. Az egésznek csak az az egyetlen, ám igen jelentős rákfenéje, hogy Ausztrália nagyon messze van Magyarországtól, és így sokmindenből kimaradok, amiből nem szeretnék kimaradni.
;-)
Eszti

Aki tudja, hogy miért helyes a második opció is, annak már nem szorul különösebb csiszolásra az angolja :)


Eszti

Kisebb koromban, amikor még nem tudtam annyira angolul, hogy megértsek egy filmet szinkron vagy felirat nélkül, akkor imádtam a szinkronizált filmeket. Moziban is direkt olyat néztem csak, ami szinkronizált volt, mondván, hogy moziba szórakozni megyek és fárasztó a feliratot olvasni, meg amúgyis elvesz a feliratok olvasgatása a film értékéből.

Aztán telt-múlt az idő, nekem egyre jobb lett a nyelvtudásom, és valahogy elkezdtem preferálni a feliratos filmeket. Emlékszem, amikor úgy 19 éves korom körül beültünk egy barátnőmmel egy feliratos filmre. Én sokkal előbb nevettem a poénokon, mint a többiek, mert én csak néha-néha néztem a feliratra, ők viszont csak azt olvasták, és a poénok mindig előbb voltak, mint amilyen gyorsan a feliratozás követni tudta.

A harmadik American Pie filmnél nagyon bátrak voltunk Anna barátnőmmel, mert olyan vetítésre ültünk be, ahol se szinkron, se felirat nem volt, minden eredetiben ment, csak angolul. És nagyon élveztük. Mondjuk meglepően sokan voltak ezen a vetítésen, de arra máig emlékszem, ahogy a pénztáros kb. 15x hívta fel a figyelmünket, hogy nincs se szinkron, se felirat, és nagyon meglepődött, amikor ennek ellenére is meg akartuk nézni. Sokkal jobban élveztük, mint az első kettőt.

Azóta volt rengeteg időm gondolkodni a témán :) Sokmindent megnéztem azóta eredetiben, amiket fiatalabb koromban szinkronizálva láttam. Kisebb sokkot kaptam, hogy mennyivel élvezetesebb eredetiben, mint szinkronizálva, és hogy az élvezeti érték milyen nagy hányada vész el a szinkron által. Kezdve azzal, hogy a szinkronhangok általában köszönőviszonyban sincsenek az eredetivel, és a szinkronszínészek nem is hangsúlyoznak rendesen általában. Amikor Budapesten járt Amerikából apukám nagynénje, és nézte a tévét egy kicsit, akkor megkérdezte tőlem, hogy mégis honnan tudom, hogy mikor ki beszél, mert mindenkinek ugyanolyan monoton a hangja. Nem értettem akkor, hogy mi a problémája, mert nekem teljesen úgy tűnt, hogy mindenkinek másmilyen a hangja, monotonnak pedig egyáltalán nem hallottam egyik karakter hangját sem. 6 év Ausztrália után most már tökéletesen értem, hogy mi volt a problémája.

A legkézenfekvőbb példám a Big Bang Theory. Kíváncsiságból rákerestem a magyarra szinkronizált verzióra még az indulása környékén, és kifejezetten elborzadtam. A hangok egyáltalán nem hasonlítottak az eredetiekre, a hangsúlyozás elmaradt, a Raj akcentusából eredő extra, ami hozzá tartozik a sorozat hangulatához, teljesen hiányzott, s ráadásul a poénok nagy része el is veszett, mert vagy nem azt fordították, ami valóban elhangzott, vagy nem úgy, hogy magyarul is élvezhető lett volna. Azt hiszem már volt is egy bejegyzésem erről régebben. Ha magyarul látom az első néhány részt, akkor le is szoktam volna a további részek nézéséről, és értetlenkedve néztem volna, hogy ez a pocsék sorozat hogyan érhetett meg 5 évadot úgy, hogy még további két évadra biztos a szerződésük. Mázlimra angolul láttam először, a magyar verziót pedig 2 perc után kinyomtam és soha többet nem jutott eszembe YouTube-on a magyar verziót keresni. Nekem bejön ez a fajta humor, és ha magyarul láttam volna, akkor nem is tudnám, mi maradt ki az életemből.

De a Vészhelyzetben is volt már példa hasonlóra. Pl. amikor Dr. Morris rájött, milyen seggfejként viselkedett a barátnőjével. Amikor a nap végén találkozott vele, akkor volt a fején egy szamárfüles hajpánt, s mondta neki, hogy “I’ve been an ass”. A magyar verzióban elveszett a poén lényege, hogy angolul az ass segget is és szamarat is jelent.

Vagy egy másik nagy kedvencem, a Szex és New York. Egészen döbbenetesen más volt a hangja eredetiben Carrie-nek, mint otthon a szinkronizált verzióban. Először nem is akartam tovább nézni a sorozatot angolul, mert annyira zavart az eltérés. Aztán hozzászoktam, és most már a magyar zavar.

Szóval szerintem ha valaki bírja a nyelvet annyira, hogy megértse a filmeket, akkor mindenképpen eredetiben nézze, mert meglátásom szerint az élvezeti érték 80%-át elveszi a magyar hang. A felirat pedig egy fokkal jobb, mint a szinkron, mert legalább nincs az a zavaró eltérés az eredeti és a magyar hang között, na és persze a hagsúlyozás sem vész el. De a poénokat teljes egészében a felirat sem tudja visszaadni. Úgyhogy ha nekem rangsorolnom kellene, hogy hogy akarok megnézni egy filmet, akkor egyértelműen a dobogó tetején végezne az eredeti nyelven, felirat nélkül variáció. Második helyen az eredeti nyelven, eredeti nyelvű felirattal. Harmadik az eredeti nyelven, magyar felirattal, s csak legutoljára jön a szinkronizált változat. Hatalmas különbség ez ahhoz képest, hogy 15 évesen még el sem tudtam képzelni, hogy akár annyi idegennyelvűséget élvezni tudjak, amennyi egy feliratos filmmel jár.
Eszti
Habár nálam még nem aktuális, de igen sokszor szembejött már velem a téma. Legrészletesebben Alexandra blogján olvastam róla. Szerintem ha ez megfelel a szülőknek is és az adott csecsemőnek is, na és persze tudják, mire kell figyelni együttalváskor, akkor semmi probléma vele.

A hétvégén azonban az itteni sajtóban ismét előkerült ez a téma, és “nagyon okos” orvosok citáltak rémisztő statisztikákat, hogy a bölcsőhalált halt gyerekek 50%-a együtt aludt a szüleivel, és mennyire rizikós is ez az együttalvás. És akárhány riporter kommentálta ezt a statisztikát, mind azt mondta, hogy oké, mindezek ellenére azért hadd döntse már el a szülő, hogy hol altatja a gyerekét, de a hangjukon hallatszott, hogy ők márpedig egyetértenek a “nagyon okos” orvosokkal.

Namost én ugyan mindig is erős hármas, gyenge négyes voltam matekból, de azt még én is tudom, hogy az 50% az valaminek pont a fele. Ha meg a fele, akkor simán meg lehet fordítani a kijelentést úgy, hogy a bölcsőhalált halt gyerekek 50%-a nem aludt együtt a szüleivel. Ugye mennyivel másabban hangzik? Nekem ebből az adatból az jön le, hogy bölcsőhalál szempontjából indifferens, hogy a szülővel alszik-e a gyerek vagy a saját ágyában, mert pont ugyanakkora százalékban halnak meg mind a két csoportból. De arra azért jó volt, hogy ismét elítéljük egy kicsit azokat, akik nem hajlandók az árral együtt úszni. Sokkal egyszerűbb lejáratni a másként gondolkodó felet, mint elkészíteni egy tisztességes tanulmányt, én ezt belátom, de egyszerűbb lenne rémisztgetés helyett végre arra rájönni, hogy mi is vezet valójában a bölcsőhalálhoz.

Eszti
Számomra ez a show volt A kórházsorozat. A végére ugyan kicsit ellaposodott, de vitathatatlanul történelmet írt a kórházsorozatok közül. A kezdeti gárdából gyakorlatilag senki nem maradt a 15-ik évad végére, de az utolsó epizódot nagyon jól megcsinálták, sokakat felvonultattak a régiek közül. Az utolsó néhány epizód valamelyikében még George Clooney is ismét megjelent. Végülis őt ez a sorozat tette A-listás sztárrá, pedig előtte olyan sikeres sorozatokban is szerepelt, mint a Roseanne.

Richard szerint tudniuk kellett volna az íróknak abbahagyni azután, hogy George Clooney kiszállt a sorozatból, mert onnantól kezdve egyre csak romlott a show színvonala. Nekem tetszett mind a 15 évad, bár mindegyik másért. És nem tagadom, hogy tényleg laposodni kezdett a végefelé, és már Suzanne Sarandon vendégszereplése sem tudta megmenteni.

Én a 11-ik évad körül kerültem Ausztráliába. Itt már le sem adták az utolsó 3 évadot. De ettől én persze még megszereztem. Viszont teljesen más 1 hónap alatt végignézni egy teljes évadot, mint egy éven keresztül követni a szereplők életét. Sokkal rövidebbnek tűnik ugyanis.

A Vészhelyzet egyébként elképesztő sztárgárdát vonultatott fel. George Clooney-t ugye senkinek nem kell bemutatni. De megjelent benne Jorja Fox (CSI Las Vegas), Sarah Gilbert (Roseanne), Christa B. Allen (Revenge), Judy Greer (Big Bang Theory, Two and a half men, How I met your mother), Cynthia Nixon (Szex és New York), Kevin Sussman (Big Bang Theory) vagy Shane West (Séta a múltba) is, hogy csak néhányukat említsem.

Ikonikus volt, na.

Legjobban talán Noah Wyle-on lehet látni, hogy mennyi idő is telt el az első és az utolsó évad között. Így nézett ki a kezdetek környékén:


És így nézett ki a sorozat zárásakor:


 

De abba is félelmetes belegondolni, hogy George Clooney a harmincas évei elején járt a sorozat indulásakor, mostanra pedig már az ötvenedik születésnapján is túl van.

Szóval én szerettem, és bár jogos, hogy befejezték, időnként azért hiányolom. Azóta se jött be nekem egyetlen más kórházsorozat sem. Se a Grey's Anatomy, se a Dr. House, se a Chicago Hope. Kellene egy új Vészhelyzet :)

Eszti

Hallgatni kellett volna a gimnáziumi számtechtanárom tanácsára. (Bár mondjuk eddig még mindig hallgattam, nem tudom miért épp most nem…) Ő ugyanis azt mondta, hogy amikor olyan e-mailt küldünk, amihez csatolmány is kell, akkor MINDIG a csatolás műveletét végezzük el először, és csak aztán adjuk hozzá a címzettet. Ugyanis általános jelenség, hogy az előtt nyomjuk le a küldés gombot, hogy csatonlnánk a file(oka)t, viszont ha nincs címzettje a levélnek, akkor nem tudjuk elküldeni, és ez emlékeztet, hogy hoppá, csatolmány!

Eddig általában így is csináltam. Mikor máskor felejtsem el ezt az aranyszabályt, mint akkor, amikor az e-mailt 15 címzettnek kell elküldenem. Mondjuk persze újraküldtem egy percen belül, akkor már csatolmánnyal, így most mindenkitől 2 levelet kapok vissza. Először azt, hogy nincs csatolmány, másodszorra pedig azt, hogy bocs, most láttam csak a másik e-mailed. És akkor így lesz egy egyperces munkából egy egész délutánra szóló program.