Eszti
Lecserélték a munkahelyemen az Office 2000-remet Office 2010-re. Az új Outlook-ot imádom, az Excelt még szokni kell egy kicsit, de rendben lesz, a Worddel viszont már most látom, hogy sosem leszek kibékülve. Amit a 2000-res verzióban 2 kattintással meg lehetett oldani, azt a 2010-esben legalább néggyel kell, és semmi nem ott van, ahol logikusan lennie kéne.
Eszti

Múlt hét csütörtökön beugrottam a Westfieldbe hazafele menet. Zacskókkal a kezemben elindultam aztán hazafele, de ez a hazaút egész kalandosra sikeredett. Ugyanis a takarítósrác nem fejezte be a felmosást, hanem vizesen hagyva a padlót leállt dumálni az egyik haverjával. Én meg persze elcsúsztam rajta és jól seggre estem. Négy ember rögtön ott is termett, hogy felsegítsen és megkérdezze, jól vagyok-e. Akkor még jól voltam, csak a paradicsomomnak lett annyi, a takarítósrác pedig lélekszakadva rohant a “tett helyszínére” hangosan kiabálva, hogy “nincsen semmi baj, nincsen semmi baj”. Nyilván attól félt, hogy beperelem a Westfieldet ő meg elveszíti az állását. Mondjuk nem volt alaptalan a félelme, mert rengetegen pereskednek ilyen miatt, de én leginkább csak el akartam párologni onnét. Inkább csak megalázónak éreztem a helyzetet, mint bármi másnak, nem igazán lélekemelő dolog 4-5 szatyorral seggre esni egy bevásárlóközpont kellős közepén rengeteg ember előtt. Úgyhogy miután megköszöntem mindenkinek, aki felsegített, olyan gyorsan mentem haza, ahogy csak tudtam.

Másnap reggel viszont elkezdett iszonyatosan fájni a jobb csuklóm. Be kellett fásliznom, hogy valamennyire azért immobilizáljam. Az egyik kollegám meg is jegyezte, hogy ha Amerikában lennék, akkor tolószékben ülnék nyakmerevítővel a nyakamon és a gatyáját is leperelném a bevásárlóközpontnak. Munkából hazafele pedig már nem csak fásli volt a csuklómon, hanem a nyakamba is kellett kötnöm a kezem, mert kibírhatatlanul fájt, ha lefele lógattam. Gyulladáscsökkentő és fájdalomcsillapító meg persze nem volt nálam. A busz addig nem indult el, amíg le nem ültem. A vonat viszont érdekes volt. Ugye a vonatok úgy vannak kialakítva, hogy beszállás után lehet felfele is meg lefele is menni, de a belépés szintjén van néhány ülés mozgássérülteknek/várandós kismamáknak stb. Namost nyilván azok ülnek ezeken a helyeken legkevesebbszer, akiknek kitalálták őket. Én is felszálltam, Bal vállamon a táskám, bal kezemben a szatyor, amiben az ebédemet és olvasnivalómat hordom, a jobb kezem meg lóg a nyakamban. Kapaszkodni szemmel láthatóan nehézségekbe ütközik. Két hely volt fenntartva ilyen eseteknek annál az ajtónál, ahol felszálltam. Az egyikben egy nő ült, ő észrevett, végignézett rajtam, majd úgy döntött, hogy inkább visszabújik az újságjába. A másikban egy pasas ült, ő szemmel láthatóan nem vett észre. Valami miatt azonban egy megállóval később felnézett, majd hangos bocsánatkérések közepette átadta a helyét. Hazaérvén bevettem némi gyógyszert a helyzet kezelésére. Azóta már egyre kevésbé fáj a csuklóm, fáslizni is csak munkából hazafele kell, mert nap végére azért fájdogál még. Nem tesz jót a gyógyulás folyamatának a sok írás, ami a munkámmal jár, dehát bal kézzel nem tudok írni sajnos. De ez van, ez is el fog múlni.

Ja, közben meg betöltöttem a harmincat is, jelentem nem fájt :) De jól sem esett… Viszont Richard extrán figyelmes volt velem a születésem napján, mert nagyonis tisztában volt vele, hogy mennyire utálom a tényt, hogy már nem vagyok huszonéves :)
Eszti

Vasárnap este hivatalosak voltunk Richard egyik volt osztálytársához vacsorára, s odafele hallgattuk a rádiót a kocsiban. Beszélgetős show volt, az egyik téma pedig a házasság volt, annak kapcsán, hogy nemrég erőszakkal visszaküldtek 4 lányt Olaszországba az apjukhoz, miután az anyjuk a beleegyezése nélkül hozta el őket véglegesen. S az is szóba került, hogy mennyire etikus felhasználni a gyereket a volt házastárs ellen. S hogyha körbenézünk, akkor iszonyatos mennyiségű házzasság végződik válással, tehát logikus a kérdés, hogy megéri-e egyáltalán összeházasodni.

Sok betelefonáló volt azon a véleményen, hogy a házasság nem más, mint egy fölösleges papírlap. Volt olyan betelefonáló, aki azt mondta, hogy ha biztosíték kell arra, hogy az egyik örökké szeretni fogja a másikat, akkor azzal a kapcsolattal baj van, mert ezt papír nélkül is érezni kellene.

Namost én egyáltalán nem ezen a véleményen vagyok. Nekem nem (és Richardnak sem) az a véleményem, hogy a házasság nem más, mint egy darab papír. Nekem a házasság ennél jóval többet jelent. Nekem azt jelenti, hogy még jobban elmélyül a kapcsolat, és nem azért köttetik meg, hogy onnantól kezdve “kötelező” legyen szeretni, hanem azért, mert belső indíttatásból nem is akarnak a felek máshoz tartozni.

Ha valóban csak egy papír lenne, akkor miért ódzkodnak tőle sokan? Főleg férfiak. Ha tényleg nem jelent semmi többet egy papírfecninél, akkor miből áll elmenni egy anyakönyvvezetőhöz aláírni? Aztán még mindig ki lehet dobni/el lehet égetni, ha már nincs rá szükség.

Garancia persze nincs arra, hogy a házasság tartós lesz, de én hiszek abban, hogy akik valóban egymásnak rendeltettek, azok együtt fognak megöregedni.