Eszti
Úgy általában mindenkiben a bunkó autós - szegény szerencsétlen ártatlan biciklista sztereotípia él. Hogy a békésen kerékpározó emberkéket a csúnya gonosz autósok levegőnek nézik, letolják az útról, direkt elütik őket, és horribile dictu, képesek őket dupla záróvonalon kikerülni, mert nem akarnak biciklista sebességgel haladni ott, ahol hatvan a megengedett sebesség. Viszont most akkor megosztanám néhány személyes tapasztalatomat biciklistákkal, hogy azért a kép kicsit árnyaltabb legyen ennél az általánosításnál. Mert én nem szeretem a gyalogosokat, amikor vezetek, amikor meg gyalogos vagyok, akkor az autósokat utálom, de közös a kettőben az, hogy egyik pozícióból sem szeretem a biciklistákat.

1.

Ma reggel vittem Richardot munkába. Viszonylag kicsi volt a forgalom, de azért voltak a 2x1 sávos úton. Előttem tekert 2 biciklista, egymás mellett, elfoglalva a teljes sávot és veszélyessé téve a kikerülésüket. Érzékelték, hogy közeledek, de békésen beszélgettek tovább, még véletlenül sem húzódott volna egyik a másik mögé, hogy biztonságosan ki lehessen kerülni őket. Én 28x meggyőződtem arról, hogy nem jön a szembe sávban senki, majd átmentem teljes terjedelemben oda, és sikerült visszahúzódnom még azelőtt, hogy megjelent volna egy autó a szembe sávban.

Az ACA-ben biztosan úgy adnák le a történetet, hogy a bukó autós a 60-as zónában képes volt megelőzni 2 biciklistát ahelyett, hogy 12-vel haladt volna békésen mögöttük az úticéljáig és az ilyen felelőtlenül vezető sofőrnek most azonnal de rögtön be kellene vonni a jogosítványát és bezúzni az autóját.

2.

Úgy egy hónappal ezelőtt történt, szintén 2x1 sávos úton, ami mellett ott húzódik teljes hosszában egy bicikliút. De a biciklista a sávom kellős közepén haladt, biciklistához képest viszonylag gyorsan, de a sebességhatárhoz képest nagyon lassan. Kikerülni nem lehetett a szembesávba menve, mert kacskaringós is volt az út és jöttek is folyamatosan. Ha kihúzódott volna az út szélére, akkor biztonságosan ki lehetett volna kerülni, mert annyira volt hely, hogy minimálisan át lehessen lógni a másik sávba. Ha ne-adj isten a neki kialakított bicikliúton tekert volna, akkor nem is lett volna megoldandó helyzet. Nem keztem el letolni az útról, rá sem dudáltam, csak megközelítettem normális sebességgel annyira, hogy érezze, hogy ott vagyok, és hogy jó lenne, ha oldalra húzódna. De nem húzódott le, hanem bosszúból lelassított, és még inkább úgy helyezkedett a sávban, hogy akkor se tudjam biztonságosan kikerülni, amikor kiegyenesedik az út és megfogja a lámpa a szembeforgalmat.

De biztosan ebben a helyzetben is én voltam a bunkó.

3.

Ugyanerről az útról, csak másik irányban, kanyarodtam a mellékutcába, amikoris majdnem sikerült elütnöm valakit életemben először. De mivel gyorsan reagálok a volán mögött, nem ütöttem el. A sarkon ugyanis van egy dús bozótos, amitől nem lehet látni, mi van a sávomban, amíg teljesen egyenesbe nem kerülök a kanyarodás után. Szóval kanyarodtam, és sikerült megállnom a sávom közepén VELEM SZEMBEN közlekedő biciklista előtt azelőtt, hogy elütöttem volna. A bickilista ahelyett, hogy megköszönte volna, hogy észnél voltam és nem ütöttem el őt annak ellenére, hogy szabálytalanul közlekedett egy olyan helyen, amit nem lehet belátni, inkább beintett nekem.

Itt is biztos én voltam a bunkó sofőr.

4.

Védett útvonalon haladtam, ráadásul a megengedett sebességgel, amikoris észleltem, hogy tőlem balra a járdán biciklizik igen gyorsan egy bringás. Mivel Stop tábla volt abban az irányban, és nekem volt elsőbbségem, nem lassítottam le, hanem mentem tovább. De a bicajos nem úgy gondolta, hogy neki meg kellett volna adnia nekem az elsőbbséget, és beintett nekem. Csak tudnám, mire találták ki a Stop táblát. Bár ebben az esetben lehet, hogy tényleg én voltam a hibás, mert tudnom kellett volna, hogy járdán tekerő bringások magasról tesznek az út szabályaira, és úgy közlekednek, hogy ha baj lesz, akkor mindig lehessen az autóst hibáztatni. Jelen esetben engem azért, mert nem lassítottam le, hogy elengedjem őt, aki szabálytalanul haladt a járdán. De megúsztuk baleset nélkül.
Eszti
Azt hiszem már kellőképpen sokszor elmélkedtem a blogomon a nyelvoktatásról/nyelvtanulásról, de ma Dogeatcat linkelt egy cikket az Ausztrália neten, amit nem tudok szó nélkül hagyni.

Ez az idézet például nagyon gyönyörű a cikkből:

"Az akkor kiszivárgott anyag szerint az oktatási tárca háttérbe szorítaná az angol nyelv tanítását, mert úgy vélik, túl könnyű megtanulni, és az ebből fakadó sikerélmények félrevezethetik a diákokat"

Igazuk is van, minek egy diáknak sikerélmény. A tanulás úgy az igazi, ha a gyerek utálja. Még véletlenül se szerettessük meg vele azt, amit tanulnia kell, mert ha élvezi a tanulást, akkor túl okos lesz és nem lehet birkát csinálni belőle felnőtt korára. Oké, irónia off, de azért ez annyira jellemző a magyar oktatásra, mármint hogy nem fordítanak figyelmet a tanárok arra, hogy a gyereknek sikerélménye legyen. S még ha cáfolták is ezt az állítást másnap, nem vagyok meggyőződve arról, hogy ilyen jelentéstartalmú mondat egyáltalán nem hangzott el.

Ez az idézet is tetszik:

"Nyelvpedagógiai szempontból javasolt, hogy a tanuló a komplexebb nyelvtani struktúrával rendelkező német nyelvvel találkozzék először, ne az angollal"

Saját tapasztalatomat tudom csak mondani, de nekem sokkal könnyebb volt a németet az angol után tanulni. Nem hiszem, hogy fordítva egyszerűbbnek találtam volna, volt mihez hasonlítani ugyanis a nyelvtani szerkezeteket, igeidőket. Úgy tapasztaltam ugyanis, hogy angolból az alapokat elég gyorsan és könnyen el lehet sajátítani, de a magyar középfok C-nek (vagy tán B valaminek mondják manapság) megfelelő tudás elsajátítása után nagyon nehéz tovább fejlődni. A némettel meg pont fordítva voltam. Az alapok nehezebben mentek, de utána már könnyű volt. S magamat ismerve az angol nélkül még nehezebben ment volna. Nekem mindig inkább az volt a fontos egy nyelvnél, hogy az alapok után hogyan lehet fejlődni. Érettségi után persze nem foglalkoztam a némettel és jól el is felejtettem, szidom is magam miatta rendesen. De arra még elég a némettudásom, hogy ne haljak szomjan egy német nyelvű közegben, ill. rengeteg szót felismerek, ha hallom, de az aktív nyelvtudásom az gyakorlatilag nulla. Tudok viszont retúr vonatjegyet kérni Berlinbe, mert az ehhez kapcsolódó párbeszédet anno memorizálni kellett, és valami miatt megmaradt a fejemben :) S még egy szóra emlékszem az érettségire készülős időszakból, ez a "Bundesausbildungsföderungsgesetz", aminek a jelentését ugyan már elfelejtettem, de ez volt a leghosszabb német szó, amivel valaha is találkoztam.

Ezt ők is idézik: "Emellett a stratégia készítői német kutatásokra hivatkozva azt állítják, hogy a tanulók elveszítik motivációjukat a második nyelv tanulására, ha az angollal kezdenek."

Na, most meg hirtelen mégis érdekli őket, hogy motivált legyen a gyerek? Ez eddig egyetlen más tantárgynál nem volt szempont. Hogy pl. ha az alsós gyerekkel Kincskereső Kisködmönt olvastatok először, akkor elmegy a kedve a világon valaha is íródott összes könyvtől. Vagy tornából: ha megkövetelem, hogy 13 évesen eldobja a kislabdát 35 méterre, és nem sikerül neki, akkor akkor sem adok neki jó jegyet, ha látom, hogy technikailag jól csinálja és mindent megtett az ügy érdekében, függetlenül attól, hogy elveszem a kedvét attól, hogy valaha még az életben sportolni akarjon. Akkor most hirtelen mi ez az aggodalom a motivációhiány miatt?

Ez meg szintén gyönyörűséges:

"Az oktatási államtitkárság azzal ösztönözné az iskolákat, hogy ne csak angolt és németet tanítsanak, hogy megalapítja a "Nyelvi Sokszínűségért Díjat", ezt évente azok az intézmények kapják, amelyek ritkábban oktatott nyelveket kínálnak."

Jó, rendben, akkor ráfekszik minden iskola mondjuk az üzbég nyelv oktatására. De melyik szülő fogja a gyerekét üzbégre íratni, amikor ott van mellette az angol meg a német? Vagy kötelezővé teszi az iskola, hogy az üzbég legyen az első nyelv? Ha a kínálat nem egyezik a kereslettel, akkor díj ide vagy oda, el fog halni azon nyelvek oktatása, amikre nincs kereslet.
Eszti
Egy iskola Melbourne-ben megtiltotta a diákjainak, hogy tanári felügyelet nélkül (tehát szünetben az udvaron) cigánykerekezzenek vagy kézenálljanak

Hm. Amikor én voltam diák, akkor mondjuk senkinek nem jutott eszébe ilyesmit csinálni órák közötti szünetben, nade ha manapság ezt kedvelt elfoglaltság, akkor intézkedéseket hozni ellene szerintem túlzás. Lehet belőle baleset? Lehet. Akkor is, ha felügyeli tanár? Igen. Csak így legalább lesz konkrét személy, akit lehet perelni a balesetért.

Egy másik Melbourne-i iskola a labdajátékokat tiltotta meg napköziben ugyancsak azért, mert balesetveszélyes

Ugyanazok a kérdéseim: lehet belőle baleset? Lehet. Akkor is, ha tanár felügyeli? Akkor is. Valóban komoly balesetek kockázata elhanyagolható, a horzsolások meg hozzátartoznak egy normális gyerekkorhoz. Vagy manapság tényleg eljutottunk oda, hogy szó szerint még a széltől is óvni kell a gyereket? Tegye fel a kezét, aki még soha nem esett el salakpályán focizás közben vagy horzsolta meg magát egyéb labdajáték alatt. És az is, aki maradandó károsodást szenvedett emiatt.

Ehhez kapcsolódóan azt akarják bevezetni itt Ausztráliában, hogy azon gyerekek szülei, akik túl gyakran szenvednek sérülést játék közben, eljárás alá vonhatóak legyenek kiskorú veszélyeztetése ürügyén.

Ennek az lesz a következménye, hogy valóban komoly sérülések esetén sem fogja a szülő kórházba vinni a gyerekét az eljárástól tartva. Mert pl. olyat csinált az a gyerek, mint én tinikoromban, hogy volt annyi eszem, hogy egy olyan zselégyertyát kezdtem el égetni, amiben toboz volt, aztán a tűzoltás alatt leégett az egyik nagyujjamról az összes bőr és mehettem tetanuszra. Ez bár fájdalmas, de nem tartozik a kiskorú veszélyeztetése kategóriába. S ha egy ilyen balesetet követő egy héten belül felmászik az a gyerek a fára, és leesik onnét, s nem érzi a lábát, akkor logikus a mentő hívása, de ha eljárás indul a szülő ellen amiatt, hogy túl sokszor/gyakran van szükség kórházra a gyerekének - esetleg el is veszik tőle a gyerekét emiatt, akkor minden esetben ki fogja hívni az a szülő a mentőt?

Ennek alapján a dédszüleimet ezerszer le lehetett volna tartóztatni, mert a nagyanyám bátyja nagyon aktív gyerek volt, egyszer pl. biciklistől esett bele a hajókikötőbe a Balatonnál, máskor pedig leugrott egy magas fáról csak azért, mert a haverjai fogadtak vele, hogy úgysem mer leugrani onnét. Eltört a karja, de jajveszékelés helyett inkább beszerzett gipszelés után még néhány horzsolást, mert ment vissza rosszalkodni. Aztán ember lett ám belőle is, nem is akármilyen. És ettől még a dédszüleim jó szülők voltak.

Egy Nyugat-Ausztráliai iskola pedig az ölelelést tiltotta meg, mert hogy fájdalmat okoz, ha túl szorosan ölelnek valakit

Namost már a normális emberi viselkedést is tiltani kell? Még milyen területét lehet leszabályozni az életnek? Én feltételezek annyi észt egy gyerekről, hogy szóljon, ha fáj neki az ölelés.

De nem kell Ausztráliáig eljönni a hülyeségért. Angliában van egy iskola, ahol a szülőket tiltották ki a gyerekeik sporteseményeiről, és csak akkor vehetnek részt rajta, ha kiváltanak egy 26 fontba kerülő igazolást, hogy nem voltak pedofíliáért elítélve.

 Namost félreéértés ne essék, dicséretes, hogy fellépünk a pedofília ellen, de ez azért már túlzás. Nem vadidegenekről beszélünk, hanem azokról a szülőkről, akik ezelőtt is évekig jártak ezekre a sporteseményekre, és ismerik őket a tanárok. Azon kívül pedig attól, hogy nincs valaki elítélve, még lehet látens pedofil. Az meg, aki szexuális bűnözőként van nyilvántartva, nem feltétlenül más kárára követte el a bűncselekményt, lásd ezt a bejegyzésemet.

 Ez pedig a legszebb, ez a hír arról szól, hogy a "Proud Schools" program keretében 12 NSW iskolában azt tanítják a gyerekeknek, hogy az, aki szerint a heteroszexualitás a normális, az heteroszexista, és a heteroszexizmusnak a rasszizmus és egyéb izmusok mellett a helye, met a heteroszexualitás egyáltalán nem normális.

Namost az odáig rendben, hogy azért küzd valaki, hogy fogadják el azokat, akik a saját nemükhöz vonzódnak. Nekem még az is belefér, hogy hadd házasodhassanak, de csak akkor, ha nem egyházi esküvőről beszélünk. De amikor azt akarják lenyomni a torkomon, és átmosni a gyerekek agyát azzal, hogy nem normális dolog heteroszexuálisnak lenni, akkor igen csúnyákat kezdek el mondani. Az a buzi, aki szeretne gyereket, de úgy gondolja, hogy nem normális dolog heteroszexuálisnak lenni, az oldja meg a gyerekvállalást is heteroszexuális segítség nélkül. Ennél szalonképtelenebb azonban nem akarok lenni, úgyhogy a további gondolataimat inkább megtartom magamnak ezügyben.