Eszti
Ki találja ki, hogy hova megyünk Richarddal márciusban? :)


:)
Eszti
Rég nevettem ilyen jót :) De igaza is van, ha már egyszer annyira részeg volt, hogy Párizsban ébredt fel Manchester helyett, akkor legalább élvezze ki a látványosságokat, amik beleférnek egy napba :)
Eszti
Ejj, de sokan felejtik ezt el megkérdezni maguktól, amikor bajuk van a számítógépükkel. De legalább én valami hihetetlenül okosnak tűnök, amikor megoldom a problémát :)

Az egyik kollegám háromszor indította újra a számítógépét, még a konnektorból is kihúzta meg visszadugta. Már épp az ablakon akarta kidobni az egészet, amikor megkérdeztem tőle: "Megnézted, hogy be van-e dugva a monitor?" És láss csodát, nem volt.

Az én alap "checklist"-em a következő:

1. Be van-e dugva?
2. Áram alatt van-e
3. Be van-e kapcsolva?
4. Jó helyre van-e csatlakoztatva a számítógép hátában / nem húzódott-e ki véletlenül a számítógép hátából?

És csak ezek után hívok nálam okosabbat, hogy oldja meg a problémát :) Már ha még létezik a probléma ugye :)
Eszti
Valahogyan erre a blogbejegyzésre bukkantam. Magam sem tudom hogyan, mert nem szeretek sportolni. De véleményem azért persze van :)

Szóval az mind szép és jó, amit a bejegyzés szerzője ír, és valószínű igaza is van, csak azt felejti el, hogy Magyarországon a tornaóra nem arról szól, hogy megszerettessék a mozgást a gyerekkel és tudatosítsák annak fontosságát, egészségre gyakorolt jó hatását. Nem. A tornaóra otthon arról szól, hogy ha valaki nem eleve élsportolónak született, akkor inkább ne is próbálkozzon a maga képességeihez mérten jól teljesíteni, mert ha nem tudja tökéletesre, akkor nem is érdemes csinálnia. Arra van kitalálva, hogy jól lehúzza a kisdiák átlagát és emellett porrá zúzza az önbizalmát. Ki fut gyorsabban, ki mászik magasabbra, ki dobja messzebbre, ki tud több felülést csinálni adott idő alatt stb. A versenyeztetés mellett meg nem marad idő arra, hogy megszerettessék a gyerekkel a testmozgást.

A tornával nem volt olyan szerencsém, mint a magyarral. Középiskolában sem jött olyan tanár, aki meg tudta volna szerettetni velem. Egy darabig szerettem tornázni. Aztán úgy hatodik osztály környékén a kislabdahajítást osztályozták. Én mindent beleadtam, olyan technikát alkalmaztam, amilyet kellett, úgy futottam neki, ahogy kellett, de mégsem ment olyan messzire a labda, mint az elvárt. Én azt hittem, hogy a tanár értékelni fogja a hozzáállásomat, hogy tényleg minden tőlem telhetőt megteszek. Reméltem, hogy annak ellenére, hogy nem ment elég messzire a labda, jó jegyet fog adni, mert magamhoz képest jól teljesítettem és a technikám is jó volt. De nem. Rossz jegyet adott, mert neki csak a távolság számított. Innentől kezdve nem is törtem magam, hogy jó legyek. Mert minek. Úgysem érdekel senkit az igyekezet. Ehelyett amikor csak lehetett felmentést kértem, ellazsáltam, nem vettem részt. A challange day-eket meg kifejezetten gyűlöltem. Iskolakörnél pedig inkább elbújtam az iskolát körülvevő bokrok mögé, és megvártam, míg lefutják a többiek a távot, majd csatlakoztam hozzájuk a végén.

Aztán 16 évesen korcsolyáztam a műjégen, és nagyon hanyatt vágódtam. Attól tartottunk, hogy agyrázkódásom van, ezért megröntgeneztek. A gerincemet is. Agyrázkódásom nem volt, viszont azt kimutatta a röntgen, hogy gerincferdülésem van. Ezt nem tragédiaként éltem meg, mert tudtam, hogy ez azt jelenti, hogy fel leszek mentve gimnázium hátralévő részére tornából. Gyógytornára ugyan kellett járnom, de az nagyon más volt, mint az átlag tesi. Ott tényleg a mozgás volt a lényeg, és tényleg személyre szabott, célzott feladatok voltak, hogy helyrehozzák ami eltolódott a szervezetben.

Szóval mire leérettségiztem, addigra annyira magától értetődővé vált a sport gyűlölete, mint az, hogy ha tüsszentek, akkor a szám elé teszem a kezem. Belém roppant sikeresen azt nevelték, hogy a sport az annak való, aki tökéletesen tudja elvégezni a gyakorlatokat. Aki meg nem, annak fölösleges belekezdenie is. Ennek ellenére pár éve megpróbálkoztam a konditeremmel, aminek az lett a vége, hogy valami elizélődött a talpamban, aminek eredményeként nem tudok többé magassarkút hordani. Ha mégis hordok, akkor kibírhatatlanul fáj a talpam, járni is alig bírok, és egy hét is kell hozzá, hogy elmúljon a fájdalom. Pedig imádtam magassarkút hordani. Szóval lehet, hogy mégiscsak igazuk volt azoknak, akik szerint a gyarkolatokat vagy tökéletesen vagy sehogy, mert lám, én csak úgy magamtól, minden útmutatás nélkül csináltam, ami eszembe jutott, és mi lett belőle. Meg nekem is, hogy a mozgás az nekem csak kárt okoz. Arról meg nem is beszélve, hogy én voltam az egyetlen ott, aki fogyókúra céljából ment oda. A többiek mind izmot építeni. Én meg már csak olyan vagyok, hogy nem tesz jót az önbizalmamnak, ha én vagyok a legkövérebb. Úgyhogy a súlyomat azóta is kizárólag csak az étkezésemmel tartom karban, mozogni csak annyit mozgok, amíg felsétálok a vonathoz ill. haza onnét a nap végén.
Eszti
Már megint scam telefonhívást kaptam, de kivételesen most nem Windows-osat.

Szóval az erős kínai akcentussal beszélő hapsi bemutatkozás helyett közölte, hogy Mr és Mrs ...-el akar beszélni. Válaszként szimplán visszakérdeztem, hogy miért? Mondta, hogy hát mert valaki erről a címről autóbalesetbe keveredett, és ő a biztosítótól van. Mondtam neki, hogy a Mr-nek nincs jogosítványa, én pedig nem baleseteztem a közelmúltban. (Nem közöltem vele, de úgy 20 éves koromban volt utoljára balesetem).  Erre ő visszakérdezett, hogy a Mr a férjem-e. Közöltem vele, hogy ahhoz neki semmi köze, és hogy jelen pillanatban abban sem lehetek biztos, hogy tényleg attól a vállalattól telefonál, ahonnét mondja. Mire ő megismételte a cég nevét, hogy ő onnan telefonál. Mondtam, hogy azt bárki mondhatja, hogy onnét telefonál. Erre pedig csak elköszönt szépen és letette a telefont.

Mondjuk már az is vicces volt, hogy úgy kezdte, hogy Mr és Mrs az, akivel beszélni akar, majd pedig képes volt megkérdezni tőlem, hogy a Mr a férjem-e. Még aki semmit nem tud angolul, az is tudja, hogy a Mrs az a feleséget jelöli.

És igen, tudom, hogy bunkó stílusban beszéltem vele, de egy scammerrel nem leszek kedves.

Csak az nem világos a számomra, hogy mi ennek a scam-nek a célja. Arra tudok gondolni, hogy ki akarja csalni az adataimat és visszaélni velük a későbbiekben. Vagy esetleg pénzt kicsalni tőlem, mondván, hogy látták, hogy én voltam a hibás, de elintézik nekem, ha fizetek. Vagy arra hivatkozva pénzt kicsalni, hogy látták, hogy a másik fél volt a hibás, és ha fizetek egy kicsit, akkor elintézik, hogy a másik fél sokkal többet fizessen.

Akárhogy is, kezd nagyon elegem lenni az ilyen hívásokból. Pocsékolják valaki más idejét, ne az enyémet. Vissza kellett volna kérdeznem, hogy mégis mi a címem (mert nem a pontos címünket használta, csak azt a sablon frázist, hogy "az önök címéről"). Vagy hogy mi a rendszáma a kocsimnak. Esetleg a VIN száma.

Nahát.
Eszti
Fogalmam sincs, hogy mi történt az előző sablonommal. Nagyon szerettem. De valamiért tegnap elkezdtett átirányítódni a blogom a webpagedesign honlapjára, úgyhogy le kellett cserélnem. És nem kis munka volt lecserélni, mert amikor beléptem a template-szerkesztőbe akkor alig néhány másodperc után átirányította magát a webpagedesign-ra. Sajnálom azt a sablont, tényleg nagyon szerettem. Ezt a mostanit meg... Hát még mindig ez volt a legjobb a választékból...
Eszti
Nemrég boncolgattam ezt a témát, és most találtam pár érdekes cikket a témakörben.

Ez azt boncolgatja, hogy van-e helye a kötelezők között kortárs szerzők könyveinek, mint pl. a Twilight sorozat vagy a Harry Potter könyvek, ill. azt, hogy miért nem változott már 50 éve a kötelezők listája.

Egy másik abból a szempontból közelíti meg a kérdést, hogy mégis mennyi idő, amíg végigrágja magát valaki az összes kötelezőn.

Ez a blogbejegyzés pedig a Kincskereső Kisködmönt elemzi abból a szempontból, hogy mégis miért kell 10-éveseknek feladni ezt, amikor ez a korosztály manapság már egyáltalán nem tudja értelmezni a történetet, a szavak jelentését is alig ismerik, olyan régi stílusban íródott.

Szóval a kulcskérdés az, hogy mégis mi a célja a kötelező olvasmányoknak. Ha az, hogy megszerettesse az olvasást, akkor alaposan mellényúltak a listát összeállítók.

Netalán a gyerekek szókincsét akarják bővíteni velük? Akkor miért olyan nyelvezetű könyveket adatnak a gyerekek kezébe, ahogy ma már senki nem beszél? Miért jó az, ha olyan világ szókincsét tanulják meg, ami már rég letűnt? Érdekességként megemlíteni jó, hülyébb nem lesz tőle, de amint nem lesz szüksége rá, el is fogja felejteni, mit jelent az adott szó. Vagy rosszabb esetben meg sem meri kérdezni a tanárát, hogy mit jelent a szó, nehogy hülyének nézzék és megszégyenítsék azért, amiért még ezt sem tudja. Inkább meg sem próbálja megérteni amit olvas. Így válik sokakból funkcionális analfabéta.

Arra viszont kiválóan alkalmasak ezek a kötelezők, hogy azokkal megutáltassák az olvasást, akik amúgy szeretnek olvasni.

A kulcsa a dolognak szerintem az, hogy a korosztályának megfelelő könyvet adjunk a gyerekek kezébe. Az odáig rendben van, hogy illik ismerni klasszikus magyar és nemzetközi szerzőket, de sok esetben elegendő lenne csak a rövidített változatot elolvasni szerintem. A Kincskereső Kisködmön pedig nem 10-éveseknek való regény.

A legtöbben a cselekményes és nem a leíró regényeket szeretik. A Pál utcai fiúk kiválóan értelmezhető abban a korosztályban, amikor feladják kötelezőnek, meg az Egri csillagok is, de szerintem egy Jókai regény értelmezéséhez 13 évesnél sokkal idősebbnek kell lenni. (Kőszívű ember fiai). A sokat dícsért magyartanárom az Aranyember megismertetését úgy oldotta meg, hogy kinézte, hogy mikor adják a tévében a belőle készült filmet, és ajánlotta, hogy nézzük meg. Nekem ebben a formában már emészthető volt Jókai, s nem utolsó sorban már sokkal érettebb voltam, sokkal jobban át tudtam látni, miről is szól az a kor, az a történet. A tanárom pedig tisztában volt vele, hogy Jókait ismerni kell (illik), de ugyanakkor azzal is, hogy 17 évesen egy diák nem azt akarja olvasni 100 oldalon keresztül, ahogy csörgedez a Duna.

És kortárs íróknak is van helyük szerintem a kötelezők közt, mert ha tetszik, ha nem, a Harry Potter könyveket manapság ismerni "illik". Nem a klasszikusok helyett, hanem mellett. Mert ha - még kimondani is szörnyű - olyan könyvet adnak a diákság kezébe, amit élvezettel olvasnak, akkor később is fognak szeretni olvasni, mert nem az lesz az összefüggés a fejükben, hogy olvasás = kötelező = unlamas, hosszú, rossz, felesleges, értelmezhetetlen.
Eszti
Richardnak múlt szombaton volt a 20 éves érettségi találkozója. Ő úgy tudta, hogy a partnerek is hivatalosak, tehát én is mentem. De kiderült, hogy én voltam ott az egyetlen partner :) Kivéve persze Richard két osztálytársát, akik az érettségi után nem sokkal összeházasodtak, dehát ez nem számít.

Én úgy gondolom, hogy egy osztálytalálkozón semmi keresnivalója nincs partnereknek, bármilyen minőségben legyenek is partnerek. (Férj, feleség, barátnő, barát, élettárs, szerető stb.) Azért, mert ők nem képezték az osztály részét, nincsenek az osztállyal közös emlékeik, élményeik. Nem is voltam túl lelkes, hogy mennem kell, de aztán végül mégiscsak jól éreztem magam. És kifejezetten jól jött a jelenlétem, amikor osztályképet akartak készíteni, és nem tudták eldönteni, hogy ki maradjon ki a képből a fotó elkészítéséhez :)

De persze azért olyan kérdést is kaptam, hogy "ne haragudj, de nem nézel ki ismerősen, melyik órákra is jártunk együtt?" :)

A legviccesebb mégis az volt, amikor bementünk, és Richard bemutatott két volt osztálytársának. Az egyikük pedig elismerően végimért engem, majd közölte, hogy mindig is kíváncsi volt, hogy milyen lesz majd Richard felesége, hogy ki fogja őt megszelidíteni, mert ha nem tudnám, akkor a férjem egy "vadállat" volt annó :)
Eszti
Ma ezt a medált viselem egy láncon. Pedig a bronz nem is az én színem. Amikor ékszert viselek, akkor inkább ezüstöt/fehéraranyat. A jeggyűrűm is fehérarany. De ez most más. Ezt a medált Ibitől kaptam. Néhány éve adta nekem azzal, hogy ő az édesanyjától kapta még lánykorában, hogy szerencsét hozzon neki az életben, és ő ugyanezzel a céllal nekem továbbadja. Gondolta, hogy nálam lesz a legjobb helyen. Végignézve azok körén, akik rajtam kívül még kaphatták volna, valóban én tudom a legnagyobb becsben tartani ezt a medált. És ezt nem öntömjénezésből mondom.

Ibi tegnap elment, nincs közöttünk többé. Hosszúra nyúlt szenvedés után távozott. Apósom tegnap reggel kapott egy telefonhívást az idősek otthonából, hogy az anyja nem valószínű, hogy meg fogja érni a másnap reggelt. Richard nagypapája másfél órát töltött bent tegnap reggel nála, akkor már nem reagált semmire. Arra a kis táblácskára írta, hogy ott járt, amit Ibi az utolsó időszakban kommunikálásra használt. (mert a beszédét már egyáltalán nem lehetett érteni, ezért hát mindent leírt). Már nem fogja Ibi olvasni...

Nap közben mindenki beszállingózott elbúcsúzni tőle. Richard és én egy fél órát voltunk ott, fogtuk a kezét, néztük őt, és még suttogni sem mertünk egymásnak. Éreztük, ahogy Ibit fokozatosan hagyja el az élet. Fáradtan pihegett és egyáltalán nem reagált semmire. Amikor megfogtuk a kezét, arra sem. Búcsúzóul adtunk neki puszit, és eljöttünk. Tudtuk nagyon jól, hogy többet már nem fogjuk látni. Másfél órával azután halt meg, hogy mi eljöttünk. Egyedül, egy kórházban, oxigéncsövekkel az orrában, 35 kilóra lefogyva.

Bár nem tudhattuk előre, hogy meddig tart a haldoklása, de engem azért bánt, hogy otthagytuk őt, ahelyett, hogy végig fogtuk volna a kezét. Én még sosem láttam haldokló embert. Nagyon megviselt.

Ugyan a nagypapám mindig azt szokta mondani, hogy nem tudhatjuk, hogy jobb lett-e az elhunytnak, mert még senki nem jött vissza a másvilágról elmondani, hogy milyen is ott, azért Richard szerint rosszabb helyre, rosszabb állapotba nem kerülhetett, mint amilyenben volt.

A zsidóság legszentebb napja Yom Kipur. Egy nagyjából 26 órás böjt, amikor nem eszünk, nem iszunk, csak imádkozunk. Ekkor dönti el Isten, hogy valakit az élők vagy a holtak könyvébe pecsétel be. Idén Yom Kipur szeptember 14-re esett. Ibi pedig 15-én halt meg. Félig örülök, hogy a holtak könyvébe került. Mert már nem szenved. De az ember önző. Mert lehet, hogy neki már jobb, de nekem hiányzik.

És viselem a medált, amit tőle kaptam, mert sok más nem maradt nekem utána, ami által úgy érezhetném, hogy egy kicsit azért még velem van.
Eszti
És ezek már majdnem olyan szépre sikerültek, mint a legeslegelső próbálkozásom :)





Könnyű böjtöt kívánok Yom Kipurra mindenkinek, aki tartja.



Eszti
Már megint kaptam egy hívást a "Windowstól", immár a harmadik ugyanilyet. Kezdek nagyon pipa lenni. Most amint bemutatkozott a hapsi, és mondta, hogy honnan hív, rögtön közöltem vele igen határozott és kemény hangon, hogy én nem küldtem semmiféle hibaüzenetet senkinek, és már harmadszorra zaklatnak ezzel, ha még egy ilyen hívást kapok, akkor hívom a rendőrséget. És ezzel a lendülettel le is tettem a telefont. Annyit még hallottam, hogy beletörődő hangon annyit sóhajt, hogy "oh, ok".

Vagy számot cserélek, vagy titkosíttatni fogom. Vagy mind a kettőt. Tényleg nagyon elegem van ezekből a hívásokból.
Eszti
Nemrég (na jó, rég, de csak most jutottam hozzá az "írásbeli filozofáláshoz") találtam  ezt a blogbejegyzést, és elgondolkodtam a könyveken, olvasáson.

Én gyerekként szerettem olvasni, a szüleim általában nagyon izgalmas könyveket adtak a kezembe. Arra is emlékszem, hogy sokszor elmondták, hogy amit érettségiig nem olvasok el, azt később már csak nagyon nehezen fogom tudni pótolni, mert nem lesz időm rá.

Aztán eljött az általános iskola hetedik osztálya, és ki kellett olvasni a Kőszívű ember fiait. Ekkor alaposan megutáltam az olvasást. Valami végeérhetetlenül hosszan és roppant unalmasan fejtegette Jókai, hogy hogyan lovagolnak át a katonák a hegyen. És anyukám nem engedte, hogy "lólépésben" olvassam (minden harmadik oldalt), hanem tisztességesen el kellett olvasnom minden egyes oldalt. Én könyvet ennyire sosem utáltam, mint ezt. Hihetetlenül hosszú idő alatt, 2-3 oldalanként, sokszor belealudva olvastam végig. Nagyon szenvedtem vele. Ekkor aztán megfogadtam, hogy kötelezőn kívül én könyvet többet a kezembe nem veszek.

Ez a fogadalmam tartotta is magát egészen gimnázium második osztályáig. Elsőben még egy olyan tanárunk volt, aki mindig a kötelezők lábjegyzeteiből tett fel kérdéseket a dolgozatokban, csakhogy megbizonyosodjon róla, hogy nem a rövidített verziót olvastuk el. Így pedig nem lehet a történetre koncentrálni és értelmezni, hogy arra kell figyelni, hogy a Hamlet 32-ik oldalán a lábjegyzetben egyszer szerepel, hogy Hamlet hány éves, és biztos azt fogják kérdezni.

Szerencsémre ez a tanár a tanév végén elment szülni, és másodikban kaptunk egy nagyszerű tanárnőt, akinél bár sokat kellett olvasni, de lehetett a lényegre koncentrálni. Ő ugyanis azt vallotta, hogy ha valaki arra kíváncsi, hogy milyen színű gatyában harcolt Petőfi a segesvári csatában, akkor nézze meg a tankönyvben, mert "visszaböfögni" egy anyagot bárki képes. Őt inkább az érdekelte, hogy a megfelelő történelmi környezet és filozófiai háttér megtanítása után hogyan tudunk értelmezni egy-egy verset/novellát/regényt. Akiről tudta, hogy magyarból fog felvételizni, attól persze számonkérte a tankönyvet is, de amúgy az ő óráin inkább az összefüggéseket kellett átlátni. Jól ki is rúgták nemsokkal azután, hogy leérettségiztem. Nála nem csak a kötelezőket olvastam el, hanem az ajálottakat is. Mert bíztam az ízlésében. És nem csalódtam sosem. Neki köszönhetően szerettem meg újra olvasni.

És most, hogy már elég idős vagyok ahhoz, hogy azt vegyek a kezembe, amit én szeretnék, hirtelen hatalmasra duzzadt a "várólistám". Mert sajnos hiába érdekel a történet, én lassan olvasok.

Vannak, akik a könyvtárra esküsznek. Én szoktam néha kölcsönözni könyvet, de ami nagyon tetszik, azt szeretem megvenni. Manapság viszont inkább az elektronikus könyvek felé tart a világ. Ez nem biztos, hogy baj, de azért egy rendes, papírra nyomtatott könyvet sokkal másabb kézbefogni, mint egy e-olvasót. Mondjuk könyv és könyv között is van különbség e tekintetben. Egy 1800-as évek végéről származó antik könyvet sokkal másabb kézbefogni, mint egy puhakötésű mai regényt. Szeretem az antik könyveket. Még az illatukat is imádom. De az új könyv szagát is szeretem. De elismerem, hogy az e-könyvnek is van létjogosultsága. Sokkal kisebb helyen elfér sokkal több könyv, egyszerűbben lehet rendszerezni őket és olcsóbbak is. A hátulütője viszont az, hogy ha lemerül, akkor nem lehet olvasni. Olvasás közben pedig nem igazán tudjuk, hol tartunk a könyvben, mert nem látjuk, hogy a könyv elején, közepén vagy végefele van-e a könyvjelző. És nincs az a kellemes illata sem :) Lapozgatni sem lehet ugyanúgy őket. És a szemnek sem tesz feltétlenül jót. Az e-ink technológiával működök talán kivételt képeznek ez alól, de a sima tabletek semmiképp.

Szóval szerintem olvasni jó, az e-könyvnek van létjogosultsága, de azért én mégis inkább a papíralapú könyveket preferálom :)
Eszti
Ez az, amin minden friss bevándolró átesik, ha bevallja, ha nem. Én már rég voltam friss bevándorló, de hátha olvassa olyan a bologom, aki még friss, vagy nemsokára az lesz. Gondoltam most megírom, hogy engem mik is "sokkoltak kulturálisan". Végülis jobb későn, mint soha :)

Szóval előszöris a negyedéves magazinok címlapja. Bementem az újságoshoz, kezembe vettem egy magazint, és a címlapján a következő állt: "Szeptembertől Novemberig, Tavaszi kiadás". Először azt hittem, hogy elírták, mert a tavasz az márciustól tart májusig. Időbe tellett, amíg megszoktam, hogy itt mások az évszakok, és ami Európában ősz, az itt tavasz.

Aztán ugye nekem kórházba is kellett járnom sokat eleinte, Richard miatt. Szóval ami ott a legsokkolóbban hatott rám, az az volt, hogy minden egyes ágy körül van függöny ÉS be is húzzák a vizsgálatokhoz. A minden egyes ágy fölé a plafonba csavarozott tévé feleekkora megdöbbenést nem okozott. Még az sem, hogy kétféle menüből lehet választani minden étkezéshez. Csak a függöny. Egy közönséges közkórházban.

Az még most is idegesít, hogy itt mindenki "mate"-ozik. "How are you mate?" "Good on ya mate" "No worries mate" "Hi mate" A hideg kiráz tőle.

S eleinte az is megdöbbentett, hogy itt a pénztárosok megkérdezik, hogy vagyok. Arra csak később jöttem rá, hogy ez benne van a munkaköri leírásukban és tulajdonképpen a köszönés része.


Eszti
Sajnos eljött az a pont Richard nagymamájának az életében, hogy nem maradhat otthon, hanem idősek otthonába kellett kerülnie. Annak is az elfekvő részére. És a legborzasztóbb az egészben, hogy az agya még így 90 évesen is 100%-ban funkcionál, csak a teste nem engedelmeskedik többet az agya által kiadott parancsoknak. Határozottan a jobb esetek közé tartozik az övé ezen az osztályon. Mert igaz ugyan, hogy járókerettel, te tud magától közlekedni és nincs szüksége tolószékre (még). Fel tud ülni és le tud feküdni magától, az ételeit meg tudja enni segítség nélkül. Zuhanyozáshoz is csak minimális segítségre van szüksége.

Viszont az izmait mozgató idegeket megtámadta egy gyógyíthatatlan betegség. Úgy hívják, hogy motor neuron disease. A Wikipedia ezt írja róla:

a motoros (mozgató) neuronok betegsége egy fokozatosan előrehaladó, a mozgás károsodásával, majd elvesztésével járó betegségcsoport. Jellemzője, a motoros neuronoknak, vagyis a mozgást vezérlő idegsejteknek a degenerációja (tönkremenése). A betegség fokozatosan akadályozza és végül leállítja a járást, majd minden más testmozgást, beszédet, nyelést, és légzést. Bár a betegek 90%-a esetén nem mutatható ki egyértelmű genetikai kapcsolat, a hajlam öröklődése elég valószínű.

Emiatt sajnos már nem tudja tartani a fejét, és nyelni sem tud rendesen. Még vizet sem ihat, csak olyan gyümölcslevet, amiben van gyümölcshús is, mert a híg víztől csillapíthatatlan köhögési rohama támad. Az ételeit pedig mind pürésíteni kell, mert normális falatokat nem tud lenyelni.

És ez nagyon szomorú. Hogy csak ül a szobájában, nézi a tévét, olvassa azokat a könyveket, amik nem túl nehezek ahhoz, hogy tartani tudja őket, és várja a halált, ami csak nem akar eljönni.

Tavaly volt egy súlyos műtétje. Konkrétan életmentő. Az apósom nyilván aláírta a beleegyező nyilatkozatokat, hiszen senki nem akarja, hogy az anyja meghaljon. És a műtét után nem sokkal kezdődtek ezek a bajok a mozgatóidegekkel. Richard nagymamája már nem egyszer elmondta, hogy azt bánja nagyon, hogy a fia beleegyezett abba a műtétbe, mert ez így már nem élet.

Mi Richarddal persze látogatjuk őt, de nehéz a beszélgetés. Egy ilyen helyen még azt sem illik megkérdezni, hogy hogy vagy, mert hát hogyan is lehetne? Azon kívül pedig Ibinek most már nagyon nehéz arra koncentrálnia, hogy angolul beszéljen, ezért inkább hozzám beszél magyarul, én meg fordítom Richardnak. Ha meg Richard akar valamit mondani Ibinek, akkor is tolmácsolok. De általában inkább csak hozzám beszél Ibi ilyenkor, Richard meg illedelmesen hallgat. És szidja magában a szüleit, hogy nem tanították meg magyarul, mert ha beszélné a nyelvet, akkor tudna kommunikálni a nagyanyjával.

Vittem be neki tegnap magyar nyelvű könyveket. Viszonylag sok magyar nyelvű könyvet hoztam magammal amikor Sydneybe költöztem, de a probléma az, hogy nem fedi az érdeklődési köröm az ő érdeklődési körét, és így alig találtam néhány olyat, amit élvezhet. És ami még komplikálja a dolgokat, az az, hogy vékonynak kell lennie a könyvnek, mert a nehezebb könyveket nem bírja tartani.

Akarnék én bíztatót mondani neki, pozitív dolgokat, amitől jobban érezhetné magát, dehát nem tudok mit mondani. Az elfekvő nem az a hely, ahol az ember tud olyat mondani, amitől az ott élő beteg jobban érezné magát.

És ami még jobban rányomja a bélyegét a hangulatomra mostanság, az a rengeteg magatehetetlen beteg egy helyen, akik már azt sem tudják, kik ők és hol vannak. Tegnap este 2 órát töltöttünk Ibinél, ezalatt végig csak kiabált/jajgatott egy bácsi, akinek nagyon fájt valamije. Bár gondolom azoknak sokkal egyszerűbb elviselni a helyzetet, akik már nem tudnak magukról, éppen azért, mert nem fogják fel, hogy mi történik velük. Sokkal nehezebb lehet azoknak, akik olyanok, mint Ibi, hogy az elméjük nem mondta fel a szolgálatot, csak a testük, és teljesen tudatában vannak annak, hogy mi történik velük. És biztos hatással van ez utóbbiakra is az előbbiek állapota.

Amikor 2007-ben önkénteskedtem itt, a Montefiore-ban, akkor közel nem volt rám ilyen hatással. Gondolom azért, mert leginkább csak a társalgóban tartózkodtam a magyar csoporttal, és nem láttam az ennyire súlyos eseteket heti rendszerességgel. És az sem mindegy, hogy most hozzám közel állóról van szó. Le a kalappal azok előtt, akik huzamosabb ideig bírnak ilyen helyen dolgozni. Én nem tudnék. És olyan gondolataim vannak mostanában, hogy nagyon remélem, hogy sem Richardnak nem kell majd engem ilyen helyen hagynia, sem nekem Richardot. Pedig még mind a ketten 40 alatt vagyunk...
Eszti
Az álpedofilok helyett inkább az ilyen Ariel Castrók után kellene gőzerővel nyomozni. Az egy dolog, hogy 10 évig tudta fogva tartani az áldozatait anélkül, hogy a szomszédságnak bármi is feltűnt volna, de most ártatlannak vallja magát az ellene felhozott vádakban. Mégis mire alapozva? Legalább 1 erőszakra van bizonyíték, mert ott a hatéves gyerek, akit megszült az egyik fogvatartott, és DNS vizsgálat bizonyítja, hogy ő az apja. Azt meg ne mondja nekem senki, hogy a nő beleegyezett abba a szexuális aktusba, amelynek során létrejött a gyerek. Arra is megcáfolhatatlan bizonyíték van, hogy szabad akaratuk ellenére tartotta a 3 nőt a pincében. Kérdem én mégis mi alapján vallja magát ez az ember(?) ártatlannak. Az nekem nem mentség, hogy őt is bántalmazták kiskorában. Meg az sem, hogy az áldozatok önszántukból szálltak be a kocsijába. Persze hogy beszálltak, hisz ismerték őt, ismeretlen kocsijába nem biztos, hogy beszálltak volna.

Ilyen cikkek olvasásakor igen erősen elönt az ideg. Grrrr.
Eszti
Szóval nem 2, hanem 3 sávon repült át a sofőrje annak az autónak, amelyik halálra gázolta a bácsit a járdán, aki nem 60, hanem 74 éves volt. A sofőr nem kapott óvadékra lehetőséget, miután átkutatták a házát, és találtak mindenféle törvénybe ütköző dolgot, mi szem-szájnak ingere. Illegális fegyverek, drogok, csempészcipők, védett állatok... Akit érdekel az erről szóló cikk, ezen a linken elolvashatja. A szobatársát is letartóztatták a pasasnak. Ha a halálos kimenetelű baleset nem lett volna elég ahhoz, hogy börtönben rohadjon ez az ipse, akkor ezek az extra vádak tuti meghozzák az általam kívánt eredményt. Csak arra lennék kíváncsi, hogy az egyéb illegális tevékenységei meddig maradtak volna felderítetlenül, ha nem öli meg a bácsit. Amúgy meg tizet teszek egy ellen, hogy methamphetamin (ice) hatása alatt volt, amikor okozta a balesetet.

A bácsi pedig még élt, amikor kiért a mentő, nem sokkal a kórházba érkezés után halt meg. S ő volt a 10-es csatorna egykori vezérigazgatójának, James Warburtonnak az édesapja.

A baleset napján hazafele tartva, amikor még nem ismertem ennek az ipsének a hátterét, azon gondolkodtam, hogy vajon érdekli-e őt, hogy megölt egy embert csak azért, mert neki "joyride"-ra támadt kedve. (Újabb angol szó, aminek nem találom a magyar megfelelőjét) És hogy vajon eljut-e a tudatáig, hogy mit csinált. Hogy hogyan fog tudni élni azzal a tudattal, hogy az ő lelkén szárad egy másik ember halála? Vagy hogy az egészből ő csak azt sajnálja-e, hogy a State of Origin-t majd rács mögül kell néznie.

Most, hogy már olvastam az ürge hátteréről a cikket, pontosan tudom, hogy csak az a baja, hogy emiatt az eset miatt lelepleződött a többi illegális dolga, és baromira nem amiatt sajnálja ezt az egészet, hogy meghalt benne egy ember.
Eszti
Ettől a saroktól nem messze dolgozom:


View Larger Map

A Google felvételei óta a zöld épület fehér lett és a hotelt is felújították, de nem is ez a lényeg.

Ma reggel baleset történt ezen a sarkon és egy 60 éves ember sajnos az életét vesztette. Pedig csak a reggeli sétájára indult. De már soha nem fog hazaérni... Ha nem ennyire közel történik a munkahelyemhez, hanem csak hallom a rádióban, akkor nem ráz meg ennyire. De így nagyon megrázott.

Szóval a vétkes autó sofőrje Superman-nek képzelte magát, és nem is gyorshajtott, hanem repült a kocsijával a város felől Chatswood irányába. (a fenti kép jobb oldalán ahol a busz van) Ennél a saroknál azonban elvesztette a kontrollt a kocsija felett, nekiütközött a járdaszegélynek, átrepült a mellette lévő 2 sávon, és miután ledöntötte az egyik irányjelző táblát és a levegőbe repített egy kukát, a falhoz préselte a járdán sétáló gyalogost, aki azon nyomban meg is halt.

Matt, a kollegám, nem hallotta a csattanást, csak arra lett figyelmes, hogy egy mentő viharos gyorsasággal rohan a helyszínre, úgy szirénázva, hogy mindenki értésére adta, hogy most márpedig azonnal takarodnia kell az útjából.

4 órával később pedig Matt látta, ahogy elszállítják a vétkes kocsit. A kerekei befordultak a padlója alá, az elejére szerelt masszív gallytörő rács benyomódott a motorházba, s a sértetlenül maradt hátsó szélvédőn egy hatalmas matrica volt keresztben, legalább 10 centi magas betűkkel. A szövege a következő volt: "harden the fuck up". (Meg sem kísérlem magyarra lefordítani, nem vagyok annyira otthon magyar szlengben, hogy vissza tudjam adni a pontos jelentését). Ez a matrica nem fogja segíteni az ügyét a bíróságon.

Ha rajtam múlna, akkor felkasztanám ezt az ürgét. Aki mellesleg sértetlenül szállt ki a kocsijából. Naná, nagyon felturbózta, nagyjából egy tank védelmi szintjére. De mivel nincs halálbüntetés Ausztráliában, ezért megelégednék egy tényleges életfogytiglannal is. Matt viszont azt mondta, hogy ha nagyon nincs szerencséje, akkor kap maximum 5 évet. Igazságtalan a világ.
Eszti
hogy díjat kaptam Mollytól. Köszönöm szépen neked. A legfélelmetesebb dolog, ami velem történt, az egy szellemidézés volt valamelyik gyerekkori nyári táboromban, amikor épp a legrosszabbkor vágta be a szél az ajtót a hátunk mögött :) Tán 12-13 éves lehettem...

Aki pedig díjat szeretne kapni tőlem, az jelentkezzen kommentben, és ha vagytok négyen, akkor kiötlök egy kérdést is hozzá ;-)
Hm
Eszti
Érdekes. Új-Zélandon leszbikusnak lenni szabad, hűnek a vallásos meggyőződésünkhöz meg nem. Furcsa világ.
Eszti
Olvastam még két eszement történetet pedofília-paranoia ügyben. Az egyikben egy tengerparton azt látták, hogy egy férfi törülközőbe csavar egy 16 hónapos gyereket, majd beülteti őt a kocsiba és elindul vele. No, több se kellett, leírták a kocsi rendszámát, a rendőrség pedig oda is ment a házhoz állig felfegyverkezve, majd hosszas házkutatás és az iratok átvizsgálása után kiderült, hogy a férfi a gyermek apja volt, és csak fürdőzni mentek le a tengerpartra. Van még másik 2 gyereke is, és amúgy köztiszteletben álló fogorvos.

Egy másik esetben pedig egy anyuka elment bevásárolni a kisfiával és a bátyjával. Amíg elment vécére, a bátyjára hagyta az unokaöcsit, aki 7 éves volt. A gyerek elkezdett levágni egy hatalmas hisztit, hogy ő csokoládét akar, a nagybácsi viszont nem volt hajlandó megvenni neki. Erre odalépett egy nő, megkérdezte a gyerektől, hogy bántalmazza-e őt ez a férfi, majd hívták az áruház biztonsági embereit is, és jó darabig fogva tartották a nagybácsit. Még akkor sem akarták elengedi, amikor megjelent a gyerek anyja, mert nem hitték el neki, hogy valójában ő az anyja. Pedig még a Medicare kártyáját is megmutatta. (az otthoni TB-kártyának felel meg, annyi különbséggel, hogy nem az egyes személynek adják névre szólóan, hanem családonként, tehát mindenki kártyáján szerepel a család összes tagjának a neve).

Szóval oké, ha erre tart a világ, hát tartson. De én azért bevezetnék néhány új szabályozást is. Aki hamisan gyanúsít meg valakit pedofíliával egy teljesen ártatlan dolog miatt (pl. nagypapa felöltözteti a lányunokáját, apuka hazaviszi a saját gyerekét a strandról, miután törülközővel megszárította, szülőpáros lefényképezi a kéthónaposát a fürdőkádban), annak kötelezően le kellene ülnie 30 napot fogházban. Névtelenül nem lehetne ilyesmit jelentgetni, csakis arccal, névvel, címmel, telefonszámmal. S ilyesmi után hamis vádért és becsületsértésért/rágalmazásért is bíróság elé állítanám őket ÉS EL IS ÍTÉLNÉM, mert hiszen bebizonyosodott, hogy hamisan vádolja, és a becsületébe is rendesen belegázolt annak, akit alaptalanul vádolt, mert nem volt jobb dolga.

Szerintem továbbra is a valódi pedofilokra kellene koncentrálni, nem az ilyen esetekre. Lassan eljutunk odáig, hogy egy apuka nem mehet el nyugodtan sétálni a gyerekeivel, mert amint kézenfogja őket, hogy átmenjenek a zebrán, rögtön lepedofilozzák. És akkor majd hordhatja magánál a gyerekek születési anyakönyvi kivonatát, amikor kiugrik a boltba tejért vele, mert hátha pedofilnak nézik. És akkor meg majd az lesz gyanús, hogy miért járkál ennyi irattal.

Agyrém. Komolyan.
Eszti
Néhány hónapja olvastam, hogy azért vették el az USA-ban egy házaspártól a 3 gyerekét, mert fürdetés közben készítettek fotókat a gyerekeikről. Leadták a fotókat előhívatni, és ezeket gyerekpornóként értelmezte az, aki előhívta őket, s értesítette is a hatóságokat. El is vették a gyerekeket tőlük, akiknek egy hónapot kellett nevelőszülőknél tölteni, majd egy bíró úgy határozott, hogy ártalmatlanok a képek és visszakapták a szülők a gyerekeket. Most a szülők perlik az áruházat, akik miatt mindez történt, s az áruház jogi képviselője azt mondja, hogy inkább jelentsenek valamit, ami nem gyerekpornó, minthogy ne jelentsék azt, ami valóban az. És hogy azért nem kellene perelni az áruházat, mert elővigyázatosak voltak.

Tegye fel a kezét az a szülő, aki soha még egyetlen egy fotót nem készített a kisgyerekeiről fürdetés előtt/alatt/után.

Aztán ma meg ezt a cikket olvastam. Egy nagypapára kihívta a rendőrséget egy névtelen feljelentő, mert a 6éves unokáját hagyta meztelenül fürdőzni a tengerparton és aztán segített felöltözni neki. Biztos ő is nagyon pedofil volt... És persze ennek a cikknek a végén is az a tanulság, hogy inkább jelentsenek valami ártatlan dolgot az aggódó állampolgárok, minthogy ne jelentsenek valamit, ami nem az, és még telefonszámok is vannak a végén.

Tényleg jogos vegzálni teljesen ártatlan polgárokat azért, mert képtelenek a valóban veszélyes bűnözőket elfogni? Vagy a szomszédoknak/fotóelőhívóknak tényleg nincs jobb dolguk ennél? Tényleg ezzel kell lekötni a rendőrség idejét ahelyett, hogy hagynák őket a valóban pedofilok után kutatni? Komolyan nem segíthet manapság egy nagypapa a lányunokájának felöltözni anélkül, hogy megvádolnák pedofíliával? És többé fürdőkádas képek sem készíthetők, mert egy idióta szerint az gyerekpornó?

Agyrém ez a paranoiás félelem a pedofiloktól. Lassan már rá sem lehet nézni egy kisgyerekre anélkül, hogy meg ne vádolnának valakit ezzel. Tényleg annyira elvették a társadalom józan eszét, hogy teljesen ártatlan dolgokba ilyesmit látnak bele? Én azt tartom felháborítónak, hogy ennyire belemászhatnak az ember magánszférájába. Nem újságban akarta az USA-beli házaspár publikálni a fotókat, hanem a családi albumba tenni. Egy hatéves kisgyerek szerintem pedig még nyugodtan fürdőzhet meztelenül, és a nagyapja sem pedofil attól, hogy segít neki felöltözni.

Az igazi pedofilokat meg hagyják futni.

Komolyan megérett a világ a pusztulásra.


Eszti
Szóval februárban elkezdtem köhögni. Semmi vész, gondoltam megfáztam, majd elmúlik. De eltelt a február és a köhögés maradt. Kezdett gyanússá válni a dolog, dehát volt már olyan az életemben, hogy másfél hónapot köhögtem. Kicsit több C vitamint kezdtem szedni, meg citromos/mézes teát inni. A köhögés nemhogy múlt volna, hanem rosszabb lett. Ráadásul száraz köhögés volt, tehát nem produktív. Esténként olyan sűrűn köhögtem fel magam álmomból, hogy a recept nélkül kapható legerősebb köhögéscsillapító kellett ahhoz, hogy végig tudjam aludni az éjszakákat. De aztán reggel újrakezdődött minden. Így ment még egy hétig, amikoris időpontot kértem az orvosomtól. Mondtam, hogy köhögök már majd' 2 hónapja, és hogy félek, hogy ez szamárköhögés. Erre megmosolygott engem,  semmi egyéb kérdést fel nem tett, hanem elküldött tüdőröntgenre. El is mentem, nem is mutatott semmit a röntgen. Addig is elkezdtem nagyon-nagy dózisban C vitamint szedni, ami segített is, de amint csökkentettem az adagot, jött vissza a köhögés is. Az orvosom pedig azt mondta, hogy mivel nem lát semmit a röntgenen, ezért el fog küldeni specialistához, ha nem javulok továbbra sem.

A nagydózisú C vitamin amúgy csodákat tett, pl. nem aludtam el a buszon/vonaton, amit amúgy szoktam, a hajam állaga is láthatóan jobb lett, a bőrömé úgyszintén. Viszont a köhögést nem mulasztotta el, bár kétségtelenül csökkentette. Ekkor már április közepe volt, én meg igencsak elvesztettem a türelmemet. Felhívtam a rendelőt, hogy időpontot kérjek a beutaló megírásához. Meglepetésemre azonban az orvosom szabadságon volt, úgyhogy egy helyettes orvoshoz kerültem. Richard is jött velem a vizsgálatra. Mint kiderült, ez az orvos volt az ő háziorvosa kiskorában. A hetvenes éveiben járhat, de nem néz ki többnek 50-nél. Sajnos már nem praktizál aktívan, csak néha beugrik, amikor mások szabadságon vannak. Szóval ő még régimódi, szereti alaposan kikérdezni a beteget, mielőtt elküldi bárhová. Úgy 5 percig kérdezett, és látszott, ahogy jár az agya, ahogy mérlegeli az információkat, lehetőségeket, esetleges gyógymódokat. A végén azt mondta, hogy ez 99%, hogy szamárköhögés, de elküld vérvételre, hogy 100% legyen. És láss csodát, valóban szamárköhögés. Kaptam antibiotikumot, és most már nem köhögök. Még hátra van pár napnyi tabletta, de észlelhetően jobban vagyok. Ha a saját orvosom komolyan vesz, nem pedig megmosolyog, amikor felvetem, hogy ez talán szamárköhögés, akkor megspórolhattam volna egy teljes hónapnyi köhögést.

Lehet, hogy nem helyes általánosítani, mert a régimódi orvosok között is akadhatnak szép számmal nemtörődömök, de nekem az jött le, hogy aki régimódi, az inkább hajlamos rászánni az időt egy rendes kórtörténet feltérképezésére. Az én orvosom meg inkább úgy van vele, hogy amit a modern kütyük nem látnak, az nincs is. Vérvételre meg nem nagyon szereti küldeni az embereket, az nem elég modern.

Kívácsi lennék, hogy vajon meddig küldözgettek volna ide-oda engem egymás közt az orvosok fejcsóválva, hogy ilyet ők még nem láttak, ha nincs ez a helyettes orvos, aki gondolkodni is hajlandó volt egy picit.
Eszti
Aki Sydney-ben is tud ilyenről, az feltétlenül szóljon. Ha nincs itt helyben ilyen, akkor kénytelen leszek kivárni, míg újra lehetőségem lesz hazalátogatni :)
Eszti
Hogy ne egyfolytában csak szidjam a magyar kereskedőket, feljegyzem ide azokat is, akikkel nagyon elégedett vagyok. Nagypapám 90. születésnapjára kerestem ajándékot, amikor belebotlottam a Szent Imre Antikvárium honlapjába. Találtam is a nagypapámnak megfelelő könyvet (1899-ből! :) ) és leadtam a rendelést. PayPalt lehet használni, csak nem rögtön a pénztárnál, hanem a rendelés leadása után. Mivel én eddig ilyen esetekben mindig kaptam PayPal számlára mutató linket, ezért írtam is, hogy küldjék. De náluk ez pusztán az e-mail cím beírásával működik PayPal-ra való bejelentkezés után, s mire ezt leleveleztük addigra azt is megtudtam, hogy eddig csak USD és Euro számlájuk volt a Forinton kívül, de az én kedvemért létrehoztak egy AUD számlát is. A könyv pedig remélhetőleg valamikor a hét folyamán megérkezik a szüleimhez, akik a nagy napig elrejtik azt maguknál :) Bárkinek csak ajánlani tudom őket, akinek antikváriumra van szüksége.

Címhez képest off megjegyzés: Már csak ez a nagypapám él a nagyszüleim közül, és bár az egészsége messze nem tökéletes, szellemileg még mindig épp olyan friss, mint 20 évesen volt, és én ennek nagyon örülök. A mai napig megtanul naponta 3-10 (hangulatának függvényében) új német szót és rengeteget olvas. Az ő életkorában a legtöbben már csak szobanövényként funkcionálnak sajnos (s az esetek többségében nem is saját hibájukból), de az én nagypapám nem, és ez tényleg nagyon boldoggá tesz :) Na nem az, hogy más leépül szellemileg, hanem az, hogy ő mindent megtesz azért, hogy ne induljon meg lefele ezen a lejtőn, s ennek következtében még mindig tartalmas beszélgetéseket tudunk folytatni.
Eszti
Bandim szépen fejlődik, egész nagy kandúr lett belőle azóta, hogy hazahoztuk :) És lakáson belül merész és bátor. Viszont az idegenektől fél. Lakáson belül még csak-csak hajlandó megismerkedni emberekkel, de lakáson kívül már más a helyzet. A szomszédék kislánya meglátta őt, amikor hazaértemkor kirohant a kis disznófülű, és lelkesen meg is indult Bandi felé, hogy jaj de aranyos :) Bandi azonban halálra rémült a 10 éves forma, 130 centis, igencsak vékonyka kislánytól, és rohant volna vissza a lakásba. Én felvettem őt és picit közelebb vittem a kislányhoz. Mondtam neki, hogy mivel Bandi fél az idegenektől, ezért ne próbálja megsimogatni, de a kezemből megnézheti. Alaposan meg is nézte, miközben Bandi igyekezett kiugrani a kezemből, s megállapította, hogy tényleg nagyon aranyos cica, majd visszament a lakásukba. Ezt követően pedig Bandi is örömmel rohant be hozzánk :) Nem is akart kiszökni úgy 2 napon át :)
Eszti

Eszti
Pusztán a lelki békém érdekében kérlek válaszoljatok a rendszeres olvasók modul fölé kitett kérdésemre.

Szóval a szituáció a következő volt: épp korrepetáltak engem az adott tárgyból. Az illető meglátta, mit is tanulunk éppen. Végigmért, és valami leírhatatlan hangsúllyal közölte velem, hogy "Hm. Nekem ki sem kellett nyitnom a tankönyvet és ötöst kaptam."

Szerintem ebben a kijelentésben az van, hogy ő lenéz engem azért, mert nekem nem megy olyan könnyen, mint neki, és emiatt ő felsőbb rendűnek gondolja magát nálam. De van, aki szerint ebben semmi lenéző/lesajnáló nincs. Szerintetek?
Eszti
Jön a lóhús :)


Eszti
Egyre több cikk jut el hozzám arról, hogy mi is zajlik manapság felsőoktatás címén. Ez a cikk és a hozzá fűzött kommentek ismét gondolkodásra késztettek erről a témáról, és tisztázni akarom a gondolataimat.

Szóval az egy nagyon szép elv, hogy "Aki igénybe kívánja venni a társadalom segítségét tanulmányai finanszírozásához, az a tudását annak a közösségnek a javára hasznosítsa, amely kitanította őt", de nem lenne két külön szavunk az elvre és a gyakorlatra, ha nem különböznének egymástól. Ebből az állításból nekem az is egyenesen következik, hogy ha a megszerzett tudást nem tudja a társadalom hasznára fordítani, akkor minden körülmények között fizesse vissza a képzésének a költségeit, tehát akkor is, ha országon belül marad, de nem abban a szakmában talál állást, amiről a diplomája szól. Mert annak mi értelme, hogy 5 évig fizetik valakinek a taníttatását, aki aztán majd diplomás hólapátolóként folytatja karrierjét, mert nem tud elhelyezkedni a szakmájában?

Szerződés, amelyben a diáknak vállalnia kell, hogy diplomája megszerzése után 10 évet Magyarországon kell dolgoznia. Mindegy, milyen munkakörben? És mi van, ha nem talál állást és huzamosabb ideig marad munkanélküli? Akkor onnantól számít a 10 év, hogy sikerült munkát találni? Mondjuk végez 22 éves korában, de csak 25 éves korára lesz olyan állása, amit be is jelent a munkáltatója. Akkor legkorábban 35 éves korában hagyhatja el az országot, ha nem akar semmit visszafizetni? És mi van akkor, ha soha nem talál olyan munkáltatót, aki be akarná jelenteni? És a szerződés aláírásáért az állam mit vállal cserébe? Mert feltételezem, hogy az állam olyan képzéseket támogat csak, amire szüksége van a későbbiekben. Tehát indít mondjuk óceanológiai képzést, de csak fizetőset, mert Magyarországnak nincs tengere. Meg indít orvosképzést is, de ott vannak államilag támogatott helyek, mert orvosra szüksége van Magyarországnak. Namost viszont ha én vagyok az állam, és olyan képzést támogatok, amiből tudom, hogy hiány van, akkor tudnom kell garantálni azt is, hogy a végzősök el tudnak majd helyezkedni a szakmájukban. Mert ha nem tudom ezt garantálni, akkor mi alapján várom el, hogy helyben maradjon a diák? Illetve minek támogatnék olyat, amiről tudom, hogy nincs rá szükségem? Ha csak a szerződés miatt marad helyben a diák, akkor nem túlzott az az elvárása, hogy legyenek betölthető állások abban a szakmában, amiből a diplomáját szerezte. Mert végülis azért képzünk, hogy aztán tudjunk foglalkoztatni és ne legyen munkanélküliség.

Sokan mondják, hogy dehát aki orvosira megy, azt nem érheti meglepetésként végzősként, hogy milyen rossz állapotban van az egészségügy, és ha egyszer tudja, hogy mire számíthat, akkor minek tanulja ki? Szerintem úgy van vele, hogy reméli, hogy addigra, mire végez, javulnak majd az állapotok vagy legalább elindul valami fejlődés. Hiszen nem maradhat örökre ilyen ez az ágazat. Csak aztán amikor odakerül, akkor szembesül azzal, hogy pont azoknak nem érdeke a változtatás, akik olyan pozíciókban ücsörögnek, hogy tehetnének valamit. És ha az államnak nem érdeke, hogy jó orvosai legyenek, akkor a jó orvosnak miért lenne fontos az, hogy országhatáron belül maradjon. Ha az államnak csak annyi a fontos, hogy a képzést biztosítsa, de az már nem, hogy normális legyen az egészségügyi ellátás és az orvos megfelelő feltételekkel tudjon dolgozni, akkor előbb-utóbb a friss orvospalánta is realizálja, hogy addigra sem fog normalizálódni a helyzet, mire unokái lesznek. És akkor állami finanszírozás ide vagy oda, nem azért tanult végig kőkeményen igen sok évet és lett felelős emberek életéért, hogy aztán tarthatatlan körülmények között keressen alig magasabb fizetést, mint egy közmunkás.

Igen, vannak nagyon rossz orvosok, nem is kevesen. Nekem is volt balszerencsém jónéhányhoz. De attól én nem sajnálom a magas fizetést, aki tényleg jó a szakterületén. Mert míg én, ha hibázok, akkor legfeljebb anyagi kár éri a céget, addig ha az orvos hibázik, az emberi életekbe kerülhet, maradandó egészségkárosodással járhat. És ez a felelősség nem egyszerű, ezt igenis meg kell fizetni. És ha Magyarország nem hajlandó, akkor keresnek olyan országot, ami igen. És abból a keresetből pedig 2-3 év alatt egyszerűen vissza tudja fizetni az egyetemi képzés költségét, már ha megtalálják őt ugye, mert Unión belül még útlevél sem kell az utazáshoz. De tegyük fel, hogy törvénytisztelő állampolgárokról beszélünk. S azért jellemzően nem a kóklerek hagyják el Magyarországot, hanem azok, akikre égetően szükség lenne az egészségügyben.

A másik alternatíva erre pedig az, hogy jó, akkor innentől nem képzünk orvosokat, hanem importáljuk őket olyan afrikai országokból, ahonnan nézve Magyarország egyenesen a kánaán. És akkor a képzésükre sem mi költöttünk. Bár a gondolatindító elvnek megfelelően akkor illenék kifizetni az afrikai országnak a képzés költségeit, hiszen nem az afrikai országot gyarapítja tudásával az orvos.

A probléma maga abból adódik, hogy nem nyújtanak élhető jövőképet a fiataloknak, akiknek emiatt nem éri meg otthon maradni. Mert hazaszeretet ide vagy oda, érzelmekből nem lesz vacsora az asztalon. És a munkanélküli segélyt is ugyanannak az államnak kell majd fizetnie, amelyik nem engedi el azt a diákot, akinek a képzését már megfinanszírozta. S mivel nem tud normális jövőképet nyújtani az állam, ezért kell olyan eszközökhöz nyúlnia, amilyenek már a középkori földesuraknak sem jöttek be.

De miért csak a diplomásokról esik szó amúgy? A szakmunkásokat is az állam képzi ki. Legalábbis amikor én jártam iskolába, akkor még volt általános iskola után 2-éves szakmunkásképző, amit az állam finanszírozott. Akkor ennek alapján az autószerelők, vízvezetékszerelők, lakatosok is fizessék vissza a képzésük árát, ha külföldön akarnak boldogulni.

Amúgy külföldön boldogulni sem olyan egyszerű ám, mint ahogy azt az átlagmagyar elképzeli. Nem úgy megy, hogy leszállok a repülőről Londonban/Münchenben/New Yorkban (de akármilyen tetszőleges város behelyettesíthető) és akkor rögtön van jó állásom és lakásom. Kőkemény ám külföldön nulláról (ill. -1-ről) felépíteni az életet. Magyarországon legalább ugyanazt a nyelvet beszéli az is, aki interjúztat, mint az, aki interjúra megy. És ugyanolyan akcentussal (jó, a tájszólás más eset). Mert hiába a nyelvoktatás, amit Magyarországon középfoknak hisznek, az arra elég, hogy illedelmesen tudjunk mosolyogni anyanyelvi környezetben, amikor rákérdezünk minden harmadik szó jelentésére, és a magyarázatban is van legalább 2 olyan szó, amit nem ismerünk. Jut eszembe, akkor a középiskolai nyelvórák árát is fizettessük ki a delikvenssel, mert nem Magyarországon kamatoztatja az angolt/németet/franciát stb... Vagy a tanár fizesse vissza ilyen esetben a képzése árát, mert nem tudott olyan színvonalon tanítani, hogy a diák boldogulni tudjon anyanyelvi környezetben, ami a nyelvoktatás célja lenne?

Szóval aki szerint a külföldi élet csupa pompa meg ragyogás és olyan baromi egyszerű, az lesz szíves megpróbálkozni vele, és aztán legyen nagy a szája. Mert aki nem orvosként megy EU-n belül biztos állásra, annak bizony nagyon nehéz. Az én történetem itt olvasható a blogomon, csak a legsötétebb időszakból származó legdurvább bejegyzéseket távolítottam el. És oldalt elérhető igen sok embernek a blogja, akik mind -1-ről indultak. Azért nem nulláról, mert nulláról az indul, akinek anyanyelve az adott ország nyelve és lakhat a szüleinél, amíg össze nem szedi magát annyira, hogy külön tudjon költözni. Tehát aki irigyli a külföldi életet, az legyen szíves irigyelje a teljes folyamatot, a nagyon nehéz és küzdelmes kezdeti időszakot is, ne csak a végére elért biztos életet. Mert az egyik nem megy a másik nélkül. Arról nem is beszélve, hogy ismerek olyat is, aki megpróbálta a külföldi életet, de hiába küzdött, nem ment neki, és a végére pont annyi pénze maradt, hogy a hazafele repjegyet meg tudja venni. És ugye van olyan is, aki külföldön csak tapasztalatot akar szerezni, és aztán hazaköltözik, hogy tapasztalataival hozzájáruljon az ottani gazdasághoz. Az ebbe a kategóriába tartozók szoktak vagy nagyon hamar visszamenekülni külföldre, vagy visszasüppedni a magyar valóságba és elfelejteni a külföldi tapasztalatot. Ugyanis előbb-utóbb mindenki rájön, hogy a kutyának sem kell Magyarországon a külföldi tapasztalat, mert 1. ne nagyképűsködjön 2. ez itt nem a külföld, nem lehet átteni Magyarországra egy az egyben a külföldi rendszert, mert más a társadalom berendezkedése 3. ez itt úgysem működne. És ez a harmadik általában önbeteljesítő jóslat, hiszen mivel meg sem próbálják, ezért nem is sikerülhet.

Tudom, hogy az átlagmagyar szemével nézve elképzelhetetlen, hogy kitartó munkával is előrébb lehet jutni, de tapasztalatból mondom, hogy lehet. Igaz, hogy ez tényleg kitartó munkát jelent, nem pedig olyat, amit régvolt főnökasszonyomnál tapasztaltam, hogy 8 helyett belibbent 9-re, kávézott fél 10-ig, majd szidta a tömegközlekedést fél 11-ig és már el is jött a 20 perces ebédidő. A délután javarészét pedig azzal töltötte, hogy kibeszélte a kollégákat a hátuk mögött. Igaz, nekem is előfordul, hogy van időm hosszabb bejegyzésekre (mint pl. ez is), de azért közel sem napi rendszerességgel.






Eszti
Csak szerintem változott Kozsó önmaga paródiájává?



Összehasonlításképp:



És hogy a profi parodisták se maradjanak munka nélkül:


Eszti
Namost van, amihez egyszerűen tilos hozzányúlni, mert úgy jó, ahogy van, és bármit is akarnak csinálni vele, az csak ronthat rajta. Ilyen pl. a Smells like teen spirit a Nirvánától vagy az I will always love you Whitney Houstontól. Könyvek közül pedig az Anne of Green Gables sorozatot is ebbe a kategóriába sorolom. Ezért döbbentem le és kerültem kis híján sokkos állapotba, amikor megláttam ezt a borítót egy nem hivatalos Amazonos magánkiadásról:






Namost azon túl, hogy a főszereplő Anne legeslegmeghatározóbb tulajdonsága az, hogy vörös a haja és ez formálja a személyiségét a legjobban, és attól is eltekintve, hogy 10 éves volt a történet kezdetekor, Anne a későbbiekben sem vált olyanná, mint amit ez a fotó ábrázol. Magyarán nem lett belőle XXI. századi középiskolás ribanc, akinek a tekintetéből süt a szexualitás és akinek célja, hogy az összes hapsit elcsábítsa, aki csak ránéz. Vajon mi mást változtattak még meg ezek az emberek a könyvben? És azt sem értem, hogy mégis mit várnak ettől a borítótól. A történet ugyanis nem arról szól, mint amiről a fotó alapján hinné az, aki még nem olvasta a regény-sorozatot. És valójában sokan vannak sajnos azok, akik a borító alapján döntenek egy-egy könyv mellett, de ha nem azt kapják, amire a borító alapján számítanak, akkor le is teszik azt a könyvet azon nyomban. Aki meg olyasmi típusút akarna olvasni, mint ami valóban megírásra került, az a kezébe sem vesz egy ilyen borítójú könyvet. A régi olvasók pedig, akik tudják, miről szól a történet, és Anne-t azért szeretik, mert egy fantáziadús, cserfes, vöröshajú kislány és sokat csetlik-botlik és komolyodik, mire felnő, azok csak hányingert kapnak ettől a borítótól és eszükben sem lesz megvenni. Komolyan nem értem, mi a célja ennek a borítónak. Kötve hiszem, hogy ez a regényfolyam nagyobb példányszámban kelne el attól, hogy "felkurvásítjuk", sőt, szerintem ez inkább csak ront az eladásokon.

Nahát.

A könyv Amazon-oldaláról azóta levették a képet. Csak azért nem linkelem, mert nem akarok reklámot csinálni neki. 2 idézet a majd' 400 negatív kommentből:

"This book is supposed to be Anne of Green Gables NOT Anne does Green Gables"

Angolul nem tudóknak: a does-nak van dugni jelentése is szlengben, nem csak az, hogy csinálni valamit, tehát a kommentelő (szabad fordításban) azt akarta mondani, hogy a könyv elvileg arról szól, hogy Anne a Zöld Oromban él / nő fel, és nem arról, hogy ott dug.

"For those of you who have not read this series, I will give you a summary: Anne is a young red-headed orphan sent to live on a farm on Prince Edward Island. Unfortunately the adoptive family wanted a boy but she does her best to fit in and warm their hearts. However, after coping with her feelings of abandonment and insecurity, getting her best friend drunk, getting teased by a boy in school, and losing the only real father figure she's ever known, she dyes her hair blonde, dons a plaid shirt and becomes the town whore of Avonlea. The second two books continue with Anne's life of debauchery, manipulation, and promiscuity. In the final book she is promoted to Island whore. A must-read for any young girl trying to find her place in the world"

Ismét saját fordításom:

Azoknak, akik nem olvasták a könyveket, összefoglalom a tartalmát. Anne egy fiatal, vöröshajú árva, akit Prince Edward szigetére küldtek egy farmra. Sajnos az örökbefogadók eredetileg fiút akartak, de Anne mindent megtesz, hogy beilleszkedjen és megnyerje befogadói szívét magának. Azonban miután leküzdi bizonytalanságát, azok után, hogy leitatja legjobb barátnőjét és egy fiú kicsúfolja az iskolában, s azok után, hogy elveszti az egyetlen apa-figurát az életében, szőkére festi a haját, felvesz egy kockás inget és ő lesz Avonlea kurvája. Az ezt követő két könyv pedig a zülléséről, manipulatív természetéről és promiszkuitásáról szól. A legultolsó könyv végére pedig kinevezik az egész sziget kurvájának. Kötelező olvasmány minden fiatal kislánynak, aki meg akarja találni a helyét a világban.


Eszti
Természetesen nem volt eseménytelen a hazaút sem aznap. Egy St Leonardsnál lerobbant vonat miatt 40 perces csúszás volt a menetrendhez képest, ezért össze-vissza jártak a vonatok a tájékoztatás teljes hiánya mellett. Ja, és Wahroonga magasságában egy kamasz fiú elkezdett hányni. A reakció erre sokkal másabb volt, mint az aznap reggeli ájulásra. Mindenki elhúzódott mellőle, senkinek eszébe nem jutott segíteni, csak olyan megjegyzéseket hallottam röpködni, hogy ezek a mai fiatalok egyfolytában részegek meg drogoznak. Én aludtam, csak a szagra ébredtem fel, de a srác Waitaránál leszállt (a Wahroongát követő megálló), úgyhogy nem volt szükség a segítségemre. Megnéztem magamnak őt azért, egyáltalán nem részeg vagy bedrogozott volt, szimplán csak hihetetlenül rosszul volt. (És azért én felismerem, hogyan néz ki az, amikor részeg valaki...) Csak azt nem értem, hogy miért száll fel bárki a vonatra, aki ennyire rosszul van, ahelyett, hogy ott helyben a legközelebbi orvoshoz/kórházba menne, vagy telefonon hívna segítséget. Függetlenül életkortól és nemtől.
Eszti
Lassan át kell neveznem a blogomat "Cityrail és ami előfordul tömegközlekedés címén"-re, mert már megint összegyűlt annyi anyag, hogy megtöltsön egy újabb vonatos bejegyzést. Pedig alig egy hete volt egy külön bejegyzést megérdemlő eset.

Szóval akkor:

Vonat Weekly I. évfolyam 2. szám

És továbbra is szívesen veszem/venném azok hozzájárulását ehhez a sorozathoz, akik szintén vonatoznak/buszoznak Sydneyben :)

Február 12-e, Kedd

7:48 van, várom az 1-es vágánynál a szokásos 7:50-es vonatomat, ami expressz, tehát Chatswoodig csak 2 helyen áll meg. Eljön az 50, semmi. 51-52-53 semmi. Felmegyek megkérdezni az épp ügyeletes ipsét, hogy mégis mekkora késésben van az expressz, mert ha nagy, akkor felszállok a kettes vágányon álló vonatra, ami ugyan minden állomáson megáll Chatswoodig, de legalább már ott áll a vágányon. A hapsi azt mondta, nem érti, hogy miért kérdezem ezt, amikor ott áll az expressz a vágányon. Isteni. Az állomás személyzetének fogalma sincs, hogy milyen vonatok vannak, vagy épp nincsenek az állomásán. Döntöttem hát, és felszálltam a lassabbik vonatra. Persze pár perccel később megérkezett az expressz, és elengedte őt a lassabbik vonat, ami emiatt 8 perces késésbe került.

Február 13-a, Szerda

Reggel úgy éreztem magam, mint főszereplőnk a Mormota napjában. Ugyanaz a vonat ugyanúgy késett ugyanott. A különbség annyi volt, hogy most bemondták a hangosbemondón egy idő után, hogy mindenki menjen át a kettes vágányhoz, mert onnan fog előbb indulni a vonat. Amint átért mindenki, azt mondták be a kettes vágány mellett, hogy az egyes vágányról fog indulni a legközelebbi vonat (ahonnan átjöttünk). Én maradtam a 2-es vágányon lévő vonatban, mondván, hogy az legalább biztosan itt van, az expressz meg vagy jön, vagy nem. Hát jött is. 6 perccel azután, hogy a 2-es vágányon álló vonatnak is el kellett vonla hagynia Hornsby-t. Emiatt ez 10 perc késésbe került a menetrendjéhez képest. Aztán átszálltam a buszra, ami abból a fajtából való volt, aminek az elejében van egy olyan nem-rokkantaknak fenntartott ülés, ami másfél személyes, tehát elfér rajta egy felnőtt és egy gyerek, vagy 2 nagyon sovány felnőtt, de 2 rendes méretű felnőtt már nem. Szóval ide leültem, a táskámat magam mellé tettem és próbáltam jobb kedvre deríteni magam egy Hajós András videóval (sikerült :) ). Eggyel az én megállóm előtt felszállt egy 45-50 körüli nő, megállt mellettem és elkezdett meredten nézni rám, majd megpróbálta magát beszuszakolni a fél helyre mellettem. A buszban még kb. 25 üres hely volt, de neki pont az én ülésem kellett. Nem fogta fel, hogy nem elég nagy kettőnknek, csak próbálkozott és próbálkozott. Erre összeszedtem a holmijaimat és átadtam neki a helyem. Erre elkezdett sűrűn bocsánatot kérni, hogy hát ő nem úgy gondolta blablabla... De mondtam, hogy ne izguljon, úgyis le kell szállnom a következőnél.

Hazafele menet sikerült elérnem a szokásosnál eggyel korábbi vonatot. Mint kiderült, szerencsém volt. Ugyanis hazafele menet Strathfield állomáson megszólalt a tűzjelző, mert füstöt érzékelt a gépteremből. Mint később kiderült, nem volt semmiféle füst vagy tűz, téves riasztás volt. Viszont komolyan vették a riasztást, és további értesítésig minden vonatot leállítottak, aminek a vonala átfut Strathfield állomáson. Ez 10 vonal a 16-ból. 40 perc elteltével indult újra a közlekedés. Szerencsére ekkor én már Waitara állomásnál jártam, ahonnan csak 5 perccel telik több időbe hazasétálni, mint Hornsby állomástól, úgyhogy szépen hazasétáltam. Áldottam a szerencsémet, amiért elértem a korábbi vonatot, mert ha a szokásos vonatomon vagyok, akkor Turramurrán akadtam volna el, ahonnét nem is tudom, hogy konkrétan Hornsbyba jár-e busz, de mindenesetre indul onnét néhány járat. Ha onnan kellett volna hazasétálnom, az beletellett volna egy jó órába.

Február 14. Csütörtök

Hogy a mai nap se múljon el eseménytelenül, a vonatomon Lindfield magasságában elájult egy 21-22 év körüli nő, pont mellettem. Ketten gyorsabbak voltak nálam és elkezdték ellátni. Mivel tőlük nem fértem hozzá a segélyhívó telefonhoz, szóltam a mellette álló iskolás lánynak, hogy nyomja meg, és mondja meg a train guard-nak (Nem hiszem, hogy van magyar megfelelője, ő az, aki a vonat közepén egy külön fülkében ül, nyitja-zárja az ajtókat, bemondja a soron következő állomást, és vészhelyzet esetén intézkedik ill. ha késik a vonat valami miatt, akkor erről tájékoztatja a vonaton ülőket. A vonatvezetőnek minderre nem kell koncentrálnia, csak a vezetésre.), hogy valaki elájult a négyes kocsiban. Meg is nyomta, de mire visszaszólt a train guard, addigra elment minden bátorsága és nem tudott megszólalni, úgyhogy én kiabáltam a mikrofonba bemondandókat. Meg is állt a vonat Roseville-nél (az állomás Lindfield után), a lány addigra magához tért. Leültették az állomáson egy padra, majd miután a train guard is és a sofőr is meggyőződött arról, hogy a lány viszonylag jól van, átadták őt a Roseville-i állomáson dolgozóknak, és a vonat ment tovább.

Remélem a hazautam kifejezetten unalmas lesz.
Eszti
UPDATE: Mire befejeztem a bejegyzésem, mások már cikket is írtak a ma reggeli fennakadásról.

Naszóval ez itt a Sydney vonatok hálózatának térképe:




Én a North Shore Line-t szoktam használni, ami, mint a térképen is látható, a belváros után Western Line-ként folytatódik, amiből meg az utolsó Nyugat-Sydney megálló után Blue Mountains Line lesz. Mármint másfajta vonatok járnak a Blue Mountains Line-on, mint a városban, de ugyanazokat a síneket kell használniuk útban a hegyek felé, mint a Western Line-on járó vonatoknak.

És akkor ez még csak a legegyszerűbb kapcsolat a vonatok között, mert pl. a Northern Line is használja a North Shore Line síneit bizonyos szakaszokon, de másik irányból viszont szüksége van a Blue Mountains Line egyes síneire. Vagy a Gosfordi-Wyongi vonatok egész nagy szakaszt használnak a North Shore Line síneiből, a Newcastlebe tartó vonatok pedig a Northern Line-éból. Tehát láthatjuk, hogy ezek a vonalak annyira bonyolultan fonódnak össze, hogy egy kisebb rendszerhiba Sydney vonatainak 3/4-ét simán megbéníthatja.

Mint ahogy az történt ma reggel is. Waverton állomásnál a North Shore Line-on meghibásodott a felsővezeték valamikor 6:30 előtt, mert a 6:30-as hírekben már szerepelt. Emiatt a következő dolgok történtek:

Amikor felértem az állomásra 7:48-kor, akkor nem a szokásos 7:50-es vonatra szálltam fel, hanem arra, aminek 7:20-kor kellett volna elhagynia Hornsbyt.

A North Shore Line-t Wynyard és Chatswood között felfüggesztették a városból kivezető irányban, itt buszok helyettesítették a vonatokat. A város fele tudtak járni a vonatok, de csak hatalmas késéssel. Ekkor a Cityrail elvileg percre pontos tájékoztatást nyújtó honlapja még csak a North Shore Line-on jelzett fennakadásokat, pedig a nyakamat teszem rá, hogy már ekkor is voltak késések a Western Line-on.

Mivel a vonatokat buszokkal kellett helyettesíteni, hirtelen a nekem jó buszok is érintetté váltak a témában. A 273-as és M40-es buszokat átalakították vonatpótlóvá, emiatt én csak a 257-essel tudtam elmenni, ami átlag félóránként jár csúcsidőben. Őszintén megmondom, az idejét sem tudom, mikor láttam legutóbb 257-est.

Amikor a munkahelyemen ránéztem a honlapra, akkor a következő látvány fogadott:

Késés az alábbi vonalakon:

Bankstown
Inner West
Airport & East Hills
South
Western
Northern
Blue Mountains
Newcastle & Central Coast

Azaz 8 a 16-ból.

Részben felfüggesztve: North Shore Line, ebből logikusan következik, hogy a fel nem függesztett részeken is késések vannak.

Rutin karbantartási munkálatok: South Coast Line - bár ezt nem szép ide vennem, mert ezeket a munkálatokat előre tervezték.

Szóval a 16 vonalból 9 vált használhatatlanná azért, mert 1, azaz egy állomáson meghibásodott a felsővezeték az uszkve 1000+ állomás közül.

Most azon túl, hogy roppant mód frusztrálóan bír hatni az ilyesmi arra, aki munkába akar eljutni, a turisztikai profilunkat sem erősíti az ilyesmi. Mert  leszáll valakinek a gépe a nemzetközi reptéren, ha Ázsiából jött, akkor csak 9-10 órát repült, hogy megcsodálhassa Sydney-t, de nagyon sokan már több, mint egy napja úton vannak. Aztán mit tapasztalnak? Bevonatoznának a belvárosba, és csordultig vannak tömve az állomások. A hangosbemondó nem sok segítség, mert még a legvájtabb fülűeknek is minden idegszálukkal oda kell koncentrálniuk, ha érteni akarják a bejelentéseket. Vannak ugyan képernyők az állomásokon, amik tájékoztatják az utazóközönséget a fennakadásokról, de az elsőre ide utazó turista nem tudja, hogy mi az a Waverton és miért van kihatással az ő vonatára. És amikor feljut a vonatra, akkor meg nem tudja elhelyezni a bőröndjeit, mert az csordultig van azokkal, akiknek sokkal korábbi vonatokkal kellett volna eljutni a munkahelyükre. Tehát mi az első benyomása Sydneyről a turistának? Hiba van valahol a hatalmas rendszerben, és emiatt nem tud eljutni a szállására emberi körülmények között. És órákon keresztül nem tudják megoldani a problémát ebben a sokmilliós, fejlettnek mondott nagyvárosban. Szép kis első benyomás... Mondjuk azt sosem értettem, hogy miért nem lehet külön járatot közlekedtetni a reptér és Central között, ami csak ezen a két állomáson áll meg. Marhaság a normál vonathálózat részévé tenni a reptéri járatot.

Az annyira megvetett kínai kommunizmusban bezzeg sikerült olyan vonatot építeni a reptér és a belváros között, ami használható, sűrűn közlekedik, emberi idő alatt teszi meg a távot, és még a csomagoknak is van hely.
Eszti
Itt egy magyar szakács, akire büszkék lehetünk :)
Eszti
Na, látom még Budapesten is előbb lesz elektronikus jegy, mint Sydneyben. Erre reakcióként egy hatalmas, vágyakozó sóhajt képzeljetek ide.
Eszti
amikkel új táncokat tanultunk, és nem mindegyikre untunk rá. Nem feltétlen időrendi sorrendben, csak úgy, a nosztalgia jegyében.













 
Eszti
Ha lenne iszonyatosan cinikus fejet vágó smiley, akkor most rögtön ideillesztenék legalább egy tucatnyit belőle. Komoly tudósok kiderítették, hogy attól, hogy online is élünk, még nem fog megváltozni a személyiségünk

E szerint a cikk szerint már egymilliárd regisztrált felhasználó van a Facebook-on, ebből megkérdeztek a kutatók hatszázat. Ennek alapján azt szűrték le, hogy a Facebook az okozója az irigységnek.

Az eszem megáll. Hadd reagáljak néhány általam random kiragadott idézetre.

"A kutatók szerint a negatív érzelmeket a Facebookon túlsúlyban lévő pozitív üzenetek kibocsátói iránt támadó irigység, és az ebből fakadó elégedetlenség váltja ki."

Miért, a való élet, amit Facebook-on kívül élünk, nem olyan, hogy a sikertelen emberek a sikereseket okolják a saját sikertelenségükért és irigykednek rájuk? Pedig megpróbálhatnának tenni is az ügy érdekében, de inkább besavanyodnak és irigykednek. Ehhez nincs szükség Facebook-ra. Hány de hány ilyen embert ismerek!

"A kép azonban torzít, mert a felhasználók elsősorban kellemes élményeket osztanak meg és sokszor túloznak, az életük negatív fejleményeit pedig nem nagyon részletezik."

Ezt  a viselkedésformát sem a Facebook alakította ki. Ilyen az emberi természet. Vannak olyanok is (nem is kevesen), akik imádják sajnáltatni magukat, de a döntő többség azért még mindig a tökéletesség látszatát igyekszik mutatni a külvilág felé. Internettől, közösségi oldalaktól függetlenül. Mert milyen ciki már az, ha valami nem úgy sikerül, ahogy azt én elterveztem vagy nem olyan az életem, mint amilyet elképzeltem magamnak. A másik fele meg az, hogy nem akarják az emberek, hogy körberöhögjék őket az ellenségeik a sikertelenségeik miatt.

"Jellemzően azok a felhasználók tapasztaltak negatív érzelmeket, akik inkább fogyasztották az információt, mintsem termelték, vagyis nemigen kommunikáltak barátaikkal, ismerőseikkel, hanem áttekintették a megosztott bejegyzéseket, fényképeket, egyéb tartalmakat."

Szóval a társaság krémje nyitottabb, a perifériára szorultak pedig zárkózottabbak. Szeretnének bekerülni a krémbe, de olyan a természetük, hogy sosem fog sikerülni. Ez is mennyire új találmány...


"A közösségi oldalak használata akár az irigység spiráljába is lökhet, mert az irigység miatt a felhasználó még inkább a saját életének pozitív, örömteli vonásainak bemutatására koncentrálhat, ami éppen ugyanezt a hatást válthatja ki a barátainál, ismerőseinél - vélik a német kutatók."

 Értem. Tehát ne osszam meg a barátaimmal az engem ért örömöket, mert esetleg megbántok vele valakit, aki nem áll olyan közel hozzám. Mert akik igazán a barátaim, azok pont ugyanannyira fognak örülni a sikereimnek, mint amennyire én magam örülök nekik. Faramuci, hogy ez a cikk azt akarja elérni, hogy a felületes ismeretségek fontosabbak legyenek, mint az igazán mély barátságok, mert jajistenem, még megbántok valakit a sikereimmel, akivel eddig 2-3x találkoztam. De ne osszam meg őket az igazán jó barátaimmal, merthát a nem igazán jó barátaim mit szólnak majd. Bár mondjuk én nem Facebook-on szoktam az ilyeneket kommunikálni, de attól még ez faramuci. Abban meg mi a rossz, ha valaki az életének az örömteli aspektusaira koncentrál?

"Több mint egyharmaduk túlnyomórészt negatív érzelmekről, szomorúságról, fáradtságról, kudarcérzetről, magányosságról számolt be."

Ha  magányosnak érzed magad, akkor jelentkezz ki a Facebookról, vedd fel a telefont és hívd fel a legjobb barátodat, hogy dumáljatok. Vagy ülj le beszélgetni a pároddal (esetleg mást csinálni...) Vagy lépj ki a lakásból és gyűjts élményeket. Menj moziba, állatkertbe, ülj be egy kávézóba, iratkozz be tanfolyamokra. A számítógép előtti önsajnálattól még senkinek nem lett jobb az élete.

Eszti
Amerikában akkora hangsúlyt fektetnek a fegyverviselés alkotmányos jogára, amekkora számomra teljesen érthetetlen. Ezen cikk szerint a fegyverlobbinak elég támogatottsága van ahhoz, hogy ne lehessen hozzányúlni az erről szóló törvényhez.



Viszont innen nézve úgy tűnik, hogy lassan minden hónapra jut egy tömegmészárlás, és emiatt érthetetlen számomra ez a hatalmas ragaszkodás a fegyverviselés alkotmányos jogához. Renben, hogy szabadság, meg alkotmányos jogok stb, de azért az élethez való jog is alkotmányos jog, és mivel nem a fegyver húzza meg önmagán a ravaszt, ezért nagyon meg kéne nézni, hogy kinek adjuk a kezébe.

Mondjuk én innen Sydneyből aligha beszélhetek, amikor engedélyköteles fegyverek mellett jut minden estére egy motorosbanda-háborús gyilkosság. Lassan nincs olyan reggel, amikor ne mondanák be a rádióban, hogy újabb lövöldözés történt Sydney nyugati részén. De itt legalább nem az a reakció, hogy akkor adjunk el még több fegyvert. Mondjuk az itteni reakció sem biztos, hogy jó, látván, hogy nem történik csökkenés a lövöldözések számában, de legalább elindult valami a nekem tetsző irányba. Meg mondjuk aki ilyen klubhoz csatlakozik, azt általában nem szokta váratlanul érni a dolog. Elég megnézni a híreket a Bandidos-ról, Hells Angels-ről, Gypsy Jokers-ről, Chomancheros-ról, hogy lehessen tudni, ebben a világban ez benne van. És általában ha valaki túléli a lövöldözést, az sem szokott együttműködni a rendőrséggel. Ami a szélesebb közönséget érinti, olyan lövöldözés csak a 2009-es reptéri lövöldözés volt, amiben a Comancheros klub tagjai öltek meg egy Hells Angels tagot. Legalábbis amióta én itt vagyok, azóta erre az egyre emlékszem, ami az általánosnál is nagyobb port kavart.

Szóval itt sem rózsás a helyzet, de olyan azért nem fordul elő, hogy valaki beszédül egy általános iskolába és agyonlő 20 gyereket és 6 tanárt, majd pedig a reakció erre az, hogy "mi, a fegyverlobbi, nem értünk egyet a fegyvertartás engedélyhez kötésével, és mivel szerintünk az iskolákba állított fegyveres őrök a megoldás, ezért előbb-utóbb úgyis keresztülvisszük, hogy minden iskolában fegyveres őrök legyenek".

Ha összehasonlítom a két országot ebből a szempontból, akkor azt látom, hogy itt nálunk az esetek döntő többségében nem derült égből villámcsapásként jön a lövöldözés, hanem igen célzottan végzik ki egymást a motoros bandák tagjai. Azon hírek alapján pedig, ami hozzám eljut, úgy tűnik, hogy az Államokban random elmebetegek fegyvert ragadnak, és csak a poén kedvéért lelőnek iszonyatos mennyiségű embert, mielőtt saját magukkal is végeznének. És akkor legalább egy egész ország (sok esetben a világ) ismerni fogja a nevüket, nem névtelen senkikként kell távozniuk ebből a világból.