Eszti
Jön a lóhús :)


Eszti
Egyre több cikk jut el hozzám arról, hogy mi is zajlik manapság felsőoktatás címén. Ez a cikk és a hozzá fűzött kommentek ismét gondolkodásra késztettek erről a témáról, és tisztázni akarom a gondolataimat.

Szóval az egy nagyon szép elv, hogy "Aki igénybe kívánja venni a társadalom segítségét tanulmányai finanszírozásához, az a tudását annak a közösségnek a javára hasznosítsa, amely kitanította őt", de nem lenne két külön szavunk az elvre és a gyakorlatra, ha nem különböznének egymástól. Ebből az állításból nekem az is egyenesen következik, hogy ha a megszerzett tudást nem tudja a társadalom hasznára fordítani, akkor minden körülmények között fizesse vissza a képzésének a költségeit, tehát akkor is, ha országon belül marad, de nem abban a szakmában talál állást, amiről a diplomája szól. Mert annak mi értelme, hogy 5 évig fizetik valakinek a taníttatását, aki aztán majd diplomás hólapátolóként folytatja karrierjét, mert nem tud elhelyezkedni a szakmájában?

Szerződés, amelyben a diáknak vállalnia kell, hogy diplomája megszerzése után 10 évet Magyarországon kell dolgoznia. Mindegy, milyen munkakörben? És mi van, ha nem talál állást és huzamosabb ideig marad munkanélküli? Akkor onnantól számít a 10 év, hogy sikerült munkát találni? Mondjuk végez 22 éves korában, de csak 25 éves korára lesz olyan állása, amit be is jelent a munkáltatója. Akkor legkorábban 35 éves korában hagyhatja el az országot, ha nem akar semmit visszafizetni? És mi van akkor, ha soha nem talál olyan munkáltatót, aki be akarná jelenteni? És a szerződés aláírásáért az állam mit vállal cserébe? Mert feltételezem, hogy az állam olyan képzéseket támogat csak, amire szüksége van a későbbiekben. Tehát indít mondjuk óceanológiai képzést, de csak fizetőset, mert Magyarországnak nincs tengere. Meg indít orvosképzést is, de ott vannak államilag támogatott helyek, mert orvosra szüksége van Magyarországnak. Namost viszont ha én vagyok az állam, és olyan képzést támogatok, amiből tudom, hogy hiány van, akkor tudnom kell garantálni azt is, hogy a végzősök el tudnak majd helyezkedni a szakmájukban. Mert ha nem tudom ezt garantálni, akkor mi alapján várom el, hogy helyben maradjon a diák? Illetve minek támogatnék olyat, amiről tudom, hogy nincs rá szükségem? Ha csak a szerződés miatt marad helyben a diák, akkor nem túlzott az az elvárása, hogy legyenek betölthető állások abban a szakmában, amiből a diplomáját szerezte. Mert végülis azért képzünk, hogy aztán tudjunk foglalkoztatni és ne legyen munkanélküliség.

Sokan mondják, hogy dehát aki orvosira megy, azt nem érheti meglepetésként végzősként, hogy milyen rossz állapotban van az egészségügy, és ha egyszer tudja, hogy mire számíthat, akkor minek tanulja ki? Szerintem úgy van vele, hogy reméli, hogy addigra, mire végez, javulnak majd az állapotok vagy legalább elindul valami fejlődés. Hiszen nem maradhat örökre ilyen ez az ágazat. Csak aztán amikor odakerül, akkor szembesül azzal, hogy pont azoknak nem érdeke a változtatás, akik olyan pozíciókban ücsörögnek, hogy tehetnének valamit. És ha az államnak nem érdeke, hogy jó orvosai legyenek, akkor a jó orvosnak miért lenne fontos az, hogy országhatáron belül maradjon. Ha az államnak csak annyi a fontos, hogy a képzést biztosítsa, de az már nem, hogy normális legyen az egészségügyi ellátás és az orvos megfelelő feltételekkel tudjon dolgozni, akkor előbb-utóbb a friss orvospalánta is realizálja, hogy addigra sem fog normalizálódni a helyzet, mire unokái lesznek. És akkor állami finanszírozás ide vagy oda, nem azért tanult végig kőkeményen igen sok évet és lett felelős emberek életéért, hogy aztán tarthatatlan körülmények között keressen alig magasabb fizetést, mint egy közmunkás.

Igen, vannak nagyon rossz orvosok, nem is kevesen. Nekem is volt balszerencsém jónéhányhoz. De attól én nem sajnálom a magas fizetést, aki tényleg jó a szakterületén. Mert míg én, ha hibázok, akkor legfeljebb anyagi kár éri a céget, addig ha az orvos hibázik, az emberi életekbe kerülhet, maradandó egészségkárosodással járhat. És ez a felelősség nem egyszerű, ezt igenis meg kell fizetni. És ha Magyarország nem hajlandó, akkor keresnek olyan országot, ami igen. És abból a keresetből pedig 2-3 év alatt egyszerűen vissza tudja fizetni az egyetemi képzés költségét, már ha megtalálják őt ugye, mert Unión belül még útlevél sem kell az utazáshoz. De tegyük fel, hogy törvénytisztelő állampolgárokról beszélünk. S azért jellemzően nem a kóklerek hagyják el Magyarországot, hanem azok, akikre égetően szükség lenne az egészségügyben.

A másik alternatíva erre pedig az, hogy jó, akkor innentől nem képzünk orvosokat, hanem importáljuk őket olyan afrikai országokból, ahonnan nézve Magyarország egyenesen a kánaán. És akkor a képzésükre sem mi költöttünk. Bár a gondolatindító elvnek megfelelően akkor illenék kifizetni az afrikai országnak a képzés költségeit, hiszen nem az afrikai országot gyarapítja tudásával az orvos.

A probléma maga abból adódik, hogy nem nyújtanak élhető jövőképet a fiataloknak, akiknek emiatt nem éri meg otthon maradni. Mert hazaszeretet ide vagy oda, érzelmekből nem lesz vacsora az asztalon. És a munkanélküli segélyt is ugyanannak az államnak kell majd fizetnie, amelyik nem engedi el azt a diákot, akinek a képzését már megfinanszírozta. S mivel nem tud normális jövőképet nyújtani az állam, ezért kell olyan eszközökhöz nyúlnia, amilyenek már a középkori földesuraknak sem jöttek be.

De miért csak a diplomásokról esik szó amúgy? A szakmunkásokat is az állam képzi ki. Legalábbis amikor én jártam iskolába, akkor még volt általános iskola után 2-éves szakmunkásképző, amit az állam finanszírozott. Akkor ennek alapján az autószerelők, vízvezetékszerelők, lakatosok is fizessék vissza a képzésük árát, ha külföldön akarnak boldogulni.

Amúgy külföldön boldogulni sem olyan egyszerű ám, mint ahogy azt az átlagmagyar elképzeli. Nem úgy megy, hogy leszállok a repülőről Londonban/Münchenben/New Yorkban (de akármilyen tetszőleges város behelyettesíthető) és akkor rögtön van jó állásom és lakásom. Kőkemény ám külföldön nulláról (ill. -1-ről) felépíteni az életet. Magyarországon legalább ugyanazt a nyelvet beszéli az is, aki interjúztat, mint az, aki interjúra megy. És ugyanolyan akcentussal (jó, a tájszólás más eset). Mert hiába a nyelvoktatás, amit Magyarországon középfoknak hisznek, az arra elég, hogy illedelmesen tudjunk mosolyogni anyanyelvi környezetben, amikor rákérdezünk minden harmadik szó jelentésére, és a magyarázatban is van legalább 2 olyan szó, amit nem ismerünk. Jut eszembe, akkor a középiskolai nyelvórák árát is fizettessük ki a delikvenssel, mert nem Magyarországon kamatoztatja az angolt/németet/franciát stb... Vagy a tanár fizesse vissza ilyen esetben a képzése árát, mert nem tudott olyan színvonalon tanítani, hogy a diák boldogulni tudjon anyanyelvi környezetben, ami a nyelvoktatás célja lenne?

Szóval aki szerint a külföldi élet csupa pompa meg ragyogás és olyan baromi egyszerű, az lesz szíves megpróbálkozni vele, és aztán legyen nagy a szája. Mert aki nem orvosként megy EU-n belül biztos állásra, annak bizony nagyon nehéz. Az én történetem itt olvasható a blogomon, csak a legsötétebb időszakból származó legdurvább bejegyzéseket távolítottam el. És oldalt elérhető igen sok embernek a blogja, akik mind -1-ről indultak. Azért nem nulláról, mert nulláról az indul, akinek anyanyelve az adott ország nyelve és lakhat a szüleinél, amíg össze nem szedi magát annyira, hogy külön tudjon költözni. Tehát aki irigyli a külföldi életet, az legyen szíves irigyelje a teljes folyamatot, a nagyon nehéz és küzdelmes kezdeti időszakot is, ne csak a végére elért biztos életet. Mert az egyik nem megy a másik nélkül. Arról nem is beszélve, hogy ismerek olyat is, aki megpróbálta a külföldi életet, de hiába küzdött, nem ment neki, és a végére pont annyi pénze maradt, hogy a hazafele repjegyet meg tudja venni. És ugye van olyan is, aki külföldön csak tapasztalatot akar szerezni, és aztán hazaköltözik, hogy tapasztalataival hozzájáruljon az ottani gazdasághoz. Az ebbe a kategóriába tartozók szoktak vagy nagyon hamar visszamenekülni külföldre, vagy visszasüppedni a magyar valóságba és elfelejteni a külföldi tapasztalatot. Ugyanis előbb-utóbb mindenki rájön, hogy a kutyának sem kell Magyarországon a külföldi tapasztalat, mert 1. ne nagyképűsködjön 2. ez itt nem a külföld, nem lehet átteni Magyarországra egy az egyben a külföldi rendszert, mert más a társadalom berendezkedése 3. ez itt úgysem működne. És ez a harmadik általában önbeteljesítő jóslat, hiszen mivel meg sem próbálják, ezért nem is sikerülhet.

Tudom, hogy az átlagmagyar szemével nézve elképzelhetetlen, hogy kitartó munkával is előrébb lehet jutni, de tapasztalatból mondom, hogy lehet. Igaz, hogy ez tényleg kitartó munkát jelent, nem pedig olyat, amit régvolt főnökasszonyomnál tapasztaltam, hogy 8 helyett belibbent 9-re, kávézott fél 10-ig, majd szidta a tömegközlekedést fél 11-ig és már el is jött a 20 perces ebédidő. A délután javarészét pedig azzal töltötte, hogy kibeszélte a kollégákat a hátuk mögött. Igaz, nekem is előfordul, hogy van időm hosszabb bejegyzésekre (mint pl. ez is), de azért közel sem napi rendszerességgel.






Eszti
Csak szerintem változott Kozsó önmaga paródiájává?



Összehasonlításképp:



És hogy a profi parodisták se maradjanak munka nélkül:


Eszti
Namost van, amihez egyszerűen tilos hozzányúlni, mert úgy jó, ahogy van, és bármit is akarnak csinálni vele, az csak ronthat rajta. Ilyen pl. a Smells like teen spirit a Nirvánától vagy az I will always love you Whitney Houstontól. Könyvek közül pedig az Anne of Green Gables sorozatot is ebbe a kategóriába sorolom. Ezért döbbentem le és kerültem kis híján sokkos állapotba, amikor megláttam ezt a borítót egy nem hivatalos Amazonos magánkiadásról:






Namost azon túl, hogy a főszereplő Anne legeslegmeghatározóbb tulajdonsága az, hogy vörös a haja és ez formálja a személyiségét a legjobban, és attól is eltekintve, hogy 10 éves volt a történet kezdetekor, Anne a későbbiekben sem vált olyanná, mint amit ez a fotó ábrázol. Magyarán nem lett belőle XXI. századi középiskolás ribanc, akinek a tekintetéből süt a szexualitás és akinek célja, hogy az összes hapsit elcsábítsa, aki csak ránéz. Vajon mi mást változtattak még meg ezek az emberek a könyvben? És azt sem értem, hogy mégis mit várnak ettől a borítótól. A történet ugyanis nem arról szól, mint amiről a fotó alapján hinné az, aki még nem olvasta a regény-sorozatot. És valójában sokan vannak sajnos azok, akik a borító alapján döntenek egy-egy könyv mellett, de ha nem azt kapják, amire a borító alapján számítanak, akkor le is teszik azt a könyvet azon nyomban. Aki meg olyasmi típusút akarna olvasni, mint ami valóban megírásra került, az a kezébe sem vesz egy ilyen borítójú könyvet. A régi olvasók pedig, akik tudják, miről szól a történet, és Anne-t azért szeretik, mert egy fantáziadús, cserfes, vöröshajú kislány és sokat csetlik-botlik és komolyodik, mire felnő, azok csak hányingert kapnak ettől a borítótól és eszükben sem lesz megvenni. Komolyan nem értem, mi a célja ennek a borítónak. Kötve hiszem, hogy ez a regényfolyam nagyobb példányszámban kelne el attól, hogy "felkurvásítjuk", sőt, szerintem ez inkább csak ront az eladásokon.

Nahát.

A könyv Amazon-oldaláról azóta levették a képet. Csak azért nem linkelem, mert nem akarok reklámot csinálni neki. 2 idézet a majd' 400 negatív kommentből:

"This book is supposed to be Anne of Green Gables NOT Anne does Green Gables"

Angolul nem tudóknak: a does-nak van dugni jelentése is szlengben, nem csak az, hogy csinálni valamit, tehát a kommentelő (szabad fordításban) azt akarta mondani, hogy a könyv elvileg arról szól, hogy Anne a Zöld Oromban él / nő fel, és nem arról, hogy ott dug.

"For those of you who have not read this series, I will give you a summary: Anne is a young red-headed orphan sent to live on a farm on Prince Edward Island. Unfortunately the adoptive family wanted a boy but she does her best to fit in and warm their hearts. However, after coping with her feelings of abandonment and insecurity, getting her best friend drunk, getting teased by a boy in school, and losing the only real father figure she's ever known, she dyes her hair blonde, dons a plaid shirt and becomes the town whore of Avonlea. The second two books continue with Anne's life of debauchery, manipulation, and promiscuity. In the final book she is promoted to Island whore. A must-read for any young girl trying to find her place in the world"

Ismét saját fordításom:

Azoknak, akik nem olvasták a könyveket, összefoglalom a tartalmát. Anne egy fiatal, vöröshajú árva, akit Prince Edward szigetére küldtek egy farmra. Sajnos az örökbefogadók eredetileg fiút akartak, de Anne mindent megtesz, hogy beilleszkedjen és megnyerje befogadói szívét magának. Azonban miután leküzdi bizonytalanságát, azok után, hogy leitatja legjobb barátnőjét és egy fiú kicsúfolja az iskolában, s azok után, hogy elveszti az egyetlen apa-figurát az életében, szőkére festi a haját, felvesz egy kockás inget és ő lesz Avonlea kurvája. Az ezt követő két könyv pedig a zülléséről, manipulatív természetéről és promiszkuitásáról szól. A legultolsó könyv végére pedig kinevezik az egész sziget kurvájának. Kötelező olvasmány minden fiatal kislánynak, aki meg akarja találni a helyét a világban.


Eszti
Természetesen nem volt eseménytelen a hazaút sem aznap. Egy St Leonardsnál lerobbant vonat miatt 40 perces csúszás volt a menetrendhez képest, ezért össze-vissza jártak a vonatok a tájékoztatás teljes hiánya mellett. Ja, és Wahroonga magasságában egy kamasz fiú elkezdett hányni. A reakció erre sokkal másabb volt, mint az aznap reggeli ájulásra. Mindenki elhúzódott mellőle, senkinek eszébe nem jutott segíteni, csak olyan megjegyzéseket hallottam röpködni, hogy ezek a mai fiatalok egyfolytában részegek meg drogoznak. Én aludtam, csak a szagra ébredtem fel, de a srác Waitaránál leszállt (a Wahroongát követő megálló), úgyhogy nem volt szükség a segítségemre. Megnéztem magamnak őt azért, egyáltalán nem részeg vagy bedrogozott volt, szimplán csak hihetetlenül rosszul volt. (És azért én felismerem, hogyan néz ki az, amikor részeg valaki...) Csak azt nem értem, hogy miért száll fel bárki a vonatra, aki ennyire rosszul van, ahelyett, hogy ott helyben a legközelebbi orvoshoz/kórházba menne, vagy telefonon hívna segítséget. Függetlenül életkortól és nemtől.
Eszti
Lassan át kell neveznem a blogomat "Cityrail és ami előfordul tömegközlekedés címén"-re, mert már megint összegyűlt annyi anyag, hogy megtöltsön egy újabb vonatos bejegyzést. Pedig alig egy hete volt egy külön bejegyzést megérdemlő eset.

Szóval akkor:

Vonat Weekly I. évfolyam 2. szám

És továbbra is szívesen veszem/venném azok hozzájárulását ehhez a sorozathoz, akik szintén vonatoznak/buszoznak Sydneyben :)

Február 12-e, Kedd

7:48 van, várom az 1-es vágánynál a szokásos 7:50-es vonatomat, ami expressz, tehát Chatswoodig csak 2 helyen áll meg. Eljön az 50, semmi. 51-52-53 semmi. Felmegyek megkérdezni az épp ügyeletes ipsét, hogy mégis mekkora késésben van az expressz, mert ha nagy, akkor felszállok a kettes vágányon álló vonatra, ami ugyan minden állomáson megáll Chatswoodig, de legalább már ott áll a vágányon. A hapsi azt mondta, nem érti, hogy miért kérdezem ezt, amikor ott áll az expressz a vágányon. Isteni. Az állomás személyzetének fogalma sincs, hogy milyen vonatok vannak, vagy épp nincsenek az állomásán. Döntöttem hát, és felszálltam a lassabbik vonatra. Persze pár perccel később megérkezett az expressz, és elengedte őt a lassabbik vonat, ami emiatt 8 perces késésbe került.

Február 13-a, Szerda

Reggel úgy éreztem magam, mint főszereplőnk a Mormota napjában. Ugyanaz a vonat ugyanúgy késett ugyanott. A különbség annyi volt, hogy most bemondták a hangosbemondón egy idő után, hogy mindenki menjen át a kettes vágányhoz, mert onnan fog előbb indulni a vonat. Amint átért mindenki, azt mondták be a kettes vágány mellett, hogy az egyes vágányról fog indulni a legközelebbi vonat (ahonnan átjöttünk). Én maradtam a 2-es vágányon lévő vonatban, mondván, hogy az legalább biztosan itt van, az expressz meg vagy jön, vagy nem. Hát jött is. 6 perccel azután, hogy a 2-es vágányon álló vonatnak is el kellett vonla hagynia Hornsby-t. Emiatt ez 10 perc késésbe került a menetrendjéhez képest. Aztán átszálltam a buszra, ami abból a fajtából való volt, aminek az elejében van egy olyan nem-rokkantaknak fenntartott ülés, ami másfél személyes, tehát elfér rajta egy felnőtt és egy gyerek, vagy 2 nagyon sovány felnőtt, de 2 rendes méretű felnőtt már nem. Szóval ide leültem, a táskámat magam mellé tettem és próbáltam jobb kedvre deríteni magam egy Hajós András videóval (sikerült :) ). Eggyel az én megállóm előtt felszállt egy 45-50 körüli nő, megállt mellettem és elkezdett meredten nézni rám, majd megpróbálta magát beszuszakolni a fél helyre mellettem. A buszban még kb. 25 üres hely volt, de neki pont az én ülésem kellett. Nem fogta fel, hogy nem elég nagy kettőnknek, csak próbálkozott és próbálkozott. Erre összeszedtem a holmijaimat és átadtam neki a helyem. Erre elkezdett sűrűn bocsánatot kérni, hogy hát ő nem úgy gondolta blablabla... De mondtam, hogy ne izguljon, úgyis le kell szállnom a következőnél.

Hazafele menet sikerült elérnem a szokásosnál eggyel korábbi vonatot. Mint kiderült, szerencsém volt. Ugyanis hazafele menet Strathfield állomáson megszólalt a tűzjelző, mert füstöt érzékelt a gépteremből. Mint később kiderült, nem volt semmiféle füst vagy tűz, téves riasztás volt. Viszont komolyan vették a riasztást, és további értesítésig minden vonatot leállítottak, aminek a vonala átfut Strathfield állomáson. Ez 10 vonal a 16-ból. 40 perc elteltével indult újra a közlekedés. Szerencsére ekkor én már Waitara állomásnál jártam, ahonnan csak 5 perccel telik több időbe hazasétálni, mint Hornsby állomástól, úgyhogy szépen hazasétáltam. Áldottam a szerencsémet, amiért elértem a korábbi vonatot, mert ha a szokásos vonatomon vagyok, akkor Turramurrán akadtam volna el, ahonnét nem is tudom, hogy konkrétan Hornsbyba jár-e busz, de mindenesetre indul onnét néhány járat. Ha onnan kellett volna hazasétálnom, az beletellett volna egy jó órába.

Február 14. Csütörtök

Hogy a mai nap se múljon el eseménytelenül, a vonatomon Lindfield magasságában elájult egy 21-22 év körüli nő, pont mellettem. Ketten gyorsabbak voltak nálam és elkezdték ellátni. Mivel tőlük nem fértem hozzá a segélyhívó telefonhoz, szóltam a mellette álló iskolás lánynak, hogy nyomja meg, és mondja meg a train guard-nak (Nem hiszem, hogy van magyar megfelelője, ő az, aki a vonat közepén egy külön fülkében ül, nyitja-zárja az ajtókat, bemondja a soron következő állomást, és vészhelyzet esetén intézkedik ill. ha késik a vonat valami miatt, akkor erről tájékoztatja a vonaton ülőket. A vonatvezetőnek minderre nem kell koncentrálnia, csak a vezetésre.), hogy valaki elájult a négyes kocsiban. Meg is nyomta, de mire visszaszólt a train guard, addigra elment minden bátorsága és nem tudott megszólalni, úgyhogy én kiabáltam a mikrofonba bemondandókat. Meg is állt a vonat Roseville-nél (az állomás Lindfield után), a lány addigra magához tért. Leültették az állomáson egy padra, majd miután a train guard is és a sofőr is meggyőződött arról, hogy a lány viszonylag jól van, átadták őt a Roseville-i állomáson dolgozóknak, és a vonat ment tovább.

Remélem a hazautam kifejezetten unalmas lesz.
Eszti
UPDATE: Mire befejeztem a bejegyzésem, mások már cikket is írtak a ma reggeli fennakadásról.

Naszóval ez itt a Sydney vonatok hálózatának térképe:




Én a North Shore Line-t szoktam használni, ami, mint a térképen is látható, a belváros után Western Line-ként folytatódik, amiből meg az utolsó Nyugat-Sydney megálló után Blue Mountains Line lesz. Mármint másfajta vonatok járnak a Blue Mountains Line-on, mint a városban, de ugyanazokat a síneket kell használniuk útban a hegyek felé, mint a Western Line-on járó vonatoknak.

És akkor ez még csak a legegyszerűbb kapcsolat a vonatok között, mert pl. a Northern Line is használja a North Shore Line síneit bizonyos szakaszokon, de másik irányból viszont szüksége van a Blue Mountains Line egyes síneire. Vagy a Gosfordi-Wyongi vonatok egész nagy szakaszt használnak a North Shore Line síneiből, a Newcastlebe tartó vonatok pedig a Northern Line-éból. Tehát láthatjuk, hogy ezek a vonalak annyira bonyolultan fonódnak össze, hogy egy kisebb rendszerhiba Sydney vonatainak 3/4-ét simán megbéníthatja.

Mint ahogy az történt ma reggel is. Waverton állomásnál a North Shore Line-on meghibásodott a felsővezeték valamikor 6:30 előtt, mert a 6:30-as hírekben már szerepelt. Emiatt a következő dolgok történtek:

Amikor felértem az állomásra 7:48-kor, akkor nem a szokásos 7:50-es vonatra szálltam fel, hanem arra, aminek 7:20-kor kellett volna elhagynia Hornsbyt.

A North Shore Line-t Wynyard és Chatswood között felfüggesztették a városból kivezető irányban, itt buszok helyettesítették a vonatokat. A város fele tudtak járni a vonatok, de csak hatalmas késéssel. Ekkor a Cityrail elvileg percre pontos tájékoztatást nyújtó honlapja még csak a North Shore Line-on jelzett fennakadásokat, pedig a nyakamat teszem rá, hogy már ekkor is voltak késések a Western Line-on.

Mivel a vonatokat buszokkal kellett helyettesíteni, hirtelen a nekem jó buszok is érintetté váltak a témában. A 273-as és M40-es buszokat átalakították vonatpótlóvá, emiatt én csak a 257-essel tudtam elmenni, ami átlag félóránként jár csúcsidőben. Őszintén megmondom, az idejét sem tudom, mikor láttam legutóbb 257-est.

Amikor a munkahelyemen ránéztem a honlapra, akkor a következő látvány fogadott:

Késés az alábbi vonalakon:

Bankstown
Inner West
Airport & East Hills
South
Western
Northern
Blue Mountains
Newcastle & Central Coast

Azaz 8 a 16-ból.

Részben felfüggesztve: North Shore Line, ebből logikusan következik, hogy a fel nem függesztett részeken is késések vannak.

Rutin karbantartási munkálatok: South Coast Line - bár ezt nem szép ide vennem, mert ezeket a munkálatokat előre tervezték.

Szóval a 16 vonalból 9 vált használhatatlanná azért, mert 1, azaz egy állomáson meghibásodott a felsővezeték az uszkve 1000+ állomás közül.

Most azon túl, hogy roppant mód frusztrálóan bír hatni az ilyesmi arra, aki munkába akar eljutni, a turisztikai profilunkat sem erősíti az ilyesmi. Mert  leszáll valakinek a gépe a nemzetközi reptéren, ha Ázsiából jött, akkor csak 9-10 órát repült, hogy megcsodálhassa Sydney-t, de nagyon sokan már több, mint egy napja úton vannak. Aztán mit tapasztalnak? Bevonatoznának a belvárosba, és csordultig vannak tömve az állomások. A hangosbemondó nem sok segítség, mert még a legvájtabb fülűeknek is minden idegszálukkal oda kell koncentrálniuk, ha érteni akarják a bejelentéseket. Vannak ugyan képernyők az állomásokon, amik tájékoztatják az utazóközönséget a fennakadásokról, de az elsőre ide utazó turista nem tudja, hogy mi az a Waverton és miért van kihatással az ő vonatára. És amikor feljut a vonatra, akkor meg nem tudja elhelyezni a bőröndjeit, mert az csordultig van azokkal, akiknek sokkal korábbi vonatokkal kellett volna eljutni a munkahelyükre. Tehát mi az első benyomása Sydneyről a turistának? Hiba van valahol a hatalmas rendszerben, és emiatt nem tud eljutni a szállására emberi körülmények között. És órákon keresztül nem tudják megoldani a problémát ebben a sokmilliós, fejlettnek mondott nagyvárosban. Szép kis első benyomás... Mondjuk azt sosem értettem, hogy miért nem lehet külön járatot közlekedtetni a reptér és Central között, ami csak ezen a két állomáson áll meg. Marhaság a normál vonathálózat részévé tenni a reptéri járatot.

Az annyira megvetett kínai kommunizmusban bezzeg sikerült olyan vonatot építeni a reptér és a belváros között, ami használható, sűrűn közlekedik, emberi idő alatt teszi meg a távot, és még a csomagoknak is van hely.
Eszti
Itt egy magyar szakács, akire büszkék lehetünk :)