Eszti
Ma ezt a medált viselem egy láncon. Pedig a bronz nem is az én színem. Amikor ékszert viselek, akkor inkább ezüstöt/fehéraranyat. A jeggyűrűm is fehérarany. De ez most más. Ezt a medált Ibitől kaptam. Néhány éve adta nekem azzal, hogy ő az édesanyjától kapta még lánykorában, hogy szerencsét hozzon neki az életben, és ő ugyanezzel a céllal nekem továbbadja. Gondolta, hogy nálam lesz a legjobb helyen. Végignézve azok körén, akik rajtam kívül még kaphatták volna, valóban én tudom a legnagyobb becsben tartani ezt a medált. És ezt nem öntömjénezésből mondom.

Ibi tegnap elment, nincs közöttünk többé. Hosszúra nyúlt szenvedés után távozott. Apósom tegnap reggel kapott egy telefonhívást az idősek otthonából, hogy az anyja nem valószínű, hogy meg fogja érni a másnap reggelt. Richard nagypapája másfél órát töltött bent tegnap reggel nála, akkor már nem reagált semmire. Arra a kis táblácskára írta, hogy ott járt, amit Ibi az utolsó időszakban kommunikálásra használt. (mert a beszédét már egyáltalán nem lehetett érteni, ezért hát mindent leírt). Már nem fogja Ibi olvasni...

Nap közben mindenki beszállingózott elbúcsúzni tőle. Richard és én egy fél órát voltunk ott, fogtuk a kezét, néztük őt, és még suttogni sem mertünk egymásnak. Éreztük, ahogy Ibit fokozatosan hagyja el az élet. Fáradtan pihegett és egyáltalán nem reagált semmire. Amikor megfogtuk a kezét, arra sem. Búcsúzóul adtunk neki puszit, és eljöttünk. Tudtuk nagyon jól, hogy többet már nem fogjuk látni. Másfél órával azután halt meg, hogy mi eljöttünk. Egyedül, egy kórházban, oxigéncsövekkel az orrában, 35 kilóra lefogyva.

Bár nem tudhattuk előre, hogy meddig tart a haldoklása, de engem azért bánt, hogy otthagytuk őt, ahelyett, hogy végig fogtuk volna a kezét. Én még sosem láttam haldokló embert. Nagyon megviselt.

Ugyan a nagypapám mindig azt szokta mondani, hogy nem tudhatjuk, hogy jobb lett-e az elhunytnak, mert még senki nem jött vissza a másvilágról elmondani, hogy milyen is ott, azért Richard szerint rosszabb helyre, rosszabb állapotba nem kerülhetett, mint amilyenben volt.

A zsidóság legszentebb napja Yom Kipur. Egy nagyjából 26 órás böjt, amikor nem eszünk, nem iszunk, csak imádkozunk. Ekkor dönti el Isten, hogy valakit az élők vagy a holtak könyvébe pecsétel be. Idén Yom Kipur szeptember 14-re esett. Ibi pedig 15-én halt meg. Félig örülök, hogy a holtak könyvébe került. Mert már nem szenved. De az ember önző. Mert lehet, hogy neki már jobb, de nekem hiányzik.

És viselem a medált, amit tőle kaptam, mert sok más nem maradt nekem utána, ami által úgy érezhetném, hogy egy kicsit azért még velem van.
Eszti
És ezek már majdnem olyan szépre sikerültek, mint a legeslegelső próbálkozásom :)





Könnyű böjtöt kívánok Yom Kipurra mindenkinek, aki tartja.



Eszti
Már megint kaptam egy hívást a "Windowstól", immár a harmadik ugyanilyet. Kezdek nagyon pipa lenni. Most amint bemutatkozott a hapsi, és mondta, hogy honnan hív, rögtön közöltem vele igen határozott és kemény hangon, hogy én nem küldtem semmiféle hibaüzenetet senkinek, és már harmadszorra zaklatnak ezzel, ha még egy ilyen hívást kapok, akkor hívom a rendőrséget. És ezzel a lendülettel le is tettem a telefont. Annyit még hallottam, hogy beletörődő hangon annyit sóhajt, hogy "oh, ok".

Vagy számot cserélek, vagy titkosíttatni fogom. Vagy mind a kettőt. Tényleg nagyon elegem van ezekből a hívásokból.