Eszti
Fogalmam sincs, hogy mi történt az előző sablonommal. Nagyon szerettem. De valamiért tegnap elkezdtett átirányítódni a blogom a webpagedesign honlapjára, úgyhogy le kellett cserélnem. És nem kis munka volt lecserélni, mert amikor beléptem a template-szerkesztőbe akkor alig néhány másodperc után átirányította magát a webpagedesign-ra. Sajnálom azt a sablont, tényleg nagyon szerettem. Ezt a mostanit meg... Hát még mindig ez volt a legjobb a választékból...
Eszti
Nemrég boncolgattam ezt a témát, és most találtam pár érdekes cikket a témakörben.

Ez azt boncolgatja, hogy van-e helye a kötelezők között kortárs szerzők könyveinek, mint pl. a Twilight sorozat vagy a Harry Potter könyvek, ill. azt, hogy miért nem változott már 50 éve a kötelezők listája.

Egy másik abból a szempontból közelíti meg a kérdést, hogy mégis mennyi idő, amíg végigrágja magát valaki az összes kötelezőn.

Ez a blogbejegyzés pedig a Kincskereső Kisködmönt elemzi abból a szempontból, hogy mégis miért kell 10-éveseknek feladni ezt, amikor ez a korosztály manapság már egyáltalán nem tudja értelmezni a történetet, a szavak jelentését is alig ismerik, olyan régi stílusban íródott.

Szóval a kulcskérdés az, hogy mégis mi a célja a kötelező olvasmányoknak. Ha az, hogy megszerettesse az olvasást, akkor alaposan mellényúltak a listát összeállítók.

Netalán a gyerekek szókincsét akarják bővíteni velük? Akkor miért olyan nyelvezetű könyveket adatnak a gyerekek kezébe, ahogy ma már senki nem beszél? Miért jó az, ha olyan világ szókincsét tanulják meg, ami már rég letűnt? Érdekességként megemlíteni jó, hülyébb nem lesz tőle, de amint nem lesz szüksége rá, el is fogja felejteni, mit jelent az adott szó. Vagy rosszabb esetben meg sem meri kérdezni a tanárát, hogy mit jelent a szó, nehogy hülyének nézzék és megszégyenítsék azért, amiért még ezt sem tudja. Inkább meg sem próbálja megérteni amit olvas. Így válik sokakból funkcionális analfabéta.

Arra viszont kiválóan alkalmasak ezek a kötelezők, hogy azokkal megutáltassák az olvasást, akik amúgy szeretnek olvasni.

A kulcsa a dolognak szerintem az, hogy a korosztályának megfelelő könyvet adjunk a gyerekek kezébe. Az odáig rendben van, hogy illik ismerni klasszikus magyar és nemzetközi szerzőket, de sok esetben elegendő lenne csak a rövidített változatot elolvasni szerintem. A Kincskereső Kisködmön pedig nem 10-éveseknek való regény.

A legtöbben a cselekményes és nem a leíró regényeket szeretik. A Pál utcai fiúk kiválóan értelmezhető abban a korosztályban, amikor feladják kötelezőnek, meg az Egri csillagok is, de szerintem egy Jókai regény értelmezéséhez 13 évesnél sokkal idősebbnek kell lenni. (Kőszívű ember fiai). A sokat dícsért magyartanárom az Aranyember megismertetését úgy oldotta meg, hogy kinézte, hogy mikor adják a tévében a belőle készült filmet, és ajánlotta, hogy nézzük meg. Nekem ebben a formában már emészthető volt Jókai, s nem utolsó sorban már sokkal érettebb voltam, sokkal jobban át tudtam látni, miről is szól az a kor, az a történet. A tanárom pedig tisztában volt vele, hogy Jókait ismerni kell (illik), de ugyanakkor azzal is, hogy 17 évesen egy diák nem azt akarja olvasni 100 oldalon keresztül, ahogy csörgedez a Duna.

És kortárs íróknak is van helyük szerintem a kötelezők közt, mert ha tetszik, ha nem, a Harry Potter könyveket manapság ismerni "illik". Nem a klasszikusok helyett, hanem mellett. Mert ha - még kimondani is szörnyű - olyan könyvet adnak a diákság kezébe, amit élvezettel olvasnak, akkor később is fognak szeretni olvasni, mert nem az lesz az összefüggés a fejükben, hogy olvasás = kötelező = unlamas, hosszú, rossz, felesleges, értelmezhetetlen.
Eszti
Richardnak múlt szombaton volt a 20 éves érettségi találkozója. Ő úgy tudta, hogy a partnerek is hivatalosak, tehát én is mentem. De kiderült, hogy én voltam ott az egyetlen partner :) Kivéve persze Richard két osztálytársát, akik az érettségi után nem sokkal összeházasodtak, dehát ez nem számít.

Én úgy gondolom, hogy egy osztálytalálkozón semmi keresnivalója nincs partnereknek, bármilyen minőségben legyenek is partnerek. (Férj, feleség, barátnő, barát, élettárs, szerető stb.) Azért, mert ők nem képezték az osztály részét, nincsenek az osztállyal közös emlékeik, élményeik. Nem is voltam túl lelkes, hogy mennem kell, de aztán végül mégiscsak jól éreztem magam. És kifejezetten jól jött a jelenlétem, amikor osztályképet akartak készíteni, és nem tudták eldönteni, hogy ki maradjon ki a képből a fotó elkészítéséhez :)

De persze azért olyan kérdést is kaptam, hogy "ne haragudj, de nem nézel ki ismerősen, melyik órákra is jártunk együtt?" :)

A legviccesebb mégis az volt, amikor bementünk, és Richard bemutatott két volt osztálytársának. Az egyikük pedig elismerően végimért engem, majd közölte, hogy mindig is kíváncsi volt, hogy milyen lesz majd Richard felesége, hogy ki fogja őt megszelidíteni, mert ha nem tudnám, akkor a férjem egy "vadállat" volt annó :)