Eszti
Tegnap az állomáson megállított 3 gimnazista lány egy Vöröskereszes adománygyűjtő persellyel és kérték, hogy adjak. Volt náluk némi teasütemény, meg egy tömb tombolaszelvény. Végignéztem rajtuk, és pont ugyanazt a lelkesedést láttam az arcukon, mint ami az enyémen is volt az ő korukban, amikor én perselyeztem. 2 dollárt adtam nekik, aminek úgy örültek, mintha legalábbis 100 dollárt adtam volna. A tombolán viszont nem akartam részt venni, erre az egyikük megpróbált meggyőzni, hogy dehát milyen tök jó ajándékkosarat lehet nyerni, és szinte szomorú volt, mikor ennek ellenére sem akartam részt venni a tombolán. Viszont a teasüteményből vettem egyet. S mondtam nekik, hogy úgy 10 éve én is a Vöröskeresztnél dolgoztam.

Fura érzés volt ez. Nem azért adtam egy kis aprót, hogy segítsem a Vöröskeszt ügyét. Azért adtam, mert tapasztalatból tudtam, milyen sokat jelent a perselyező iskolásoknak, ha sikerül valakit adakozásra bírni. Az ő arcukról is sütött, ami anno az enyémről is, hogy ők most ezzel meg fogják váltani a világot. Ó boldog, naív gyerekkor... Én is hogy hittem akkor a Vöröskereszt mind a hét alapelvében és milyen lelkesen önkénteskedtem, és táboroztam és segítettem ahogy csak tudtam... Aztán odakerültem főállásban, és a 3 év alatt, amit ott töltöttem, elmúlt a varázs. Nem haraggal jöttem el a Vöröskereszttől, csak csalódottan. Nem azt kaptam, amit vártam. Főállású dolgozóként egyáltalán nem arról szólt az egész, mint önkéntesként. Akkorát még akkori szerelmeimben sem csalódtam, mint a Vöröskeresztben. De erről nem a gimnazisták tehetnek, akik perselyeztek az állomáson. Nekik még kell a hit, hogy jobbá tudják tenni a világot. Néha visszavágyom abba az idilli korba, amikor még tényleg úgy éreztem, hogy tudok tenni egy kicsit az emberiség jobbításáért.

De ez az állapot elmúlik az iskola végeztével, amikor az ember kikerül a való életbe. Őszintén úgy érezni, hogy egymagam képes vagyok megváltani a világot, az a 18 évesek privilégiuma.