Eszti
Anyósommal a hétvégén volt egy érdekes vitánk, s természetesen nem tudtuk meggyőzni egymást.

Van egy kialakult, általánosan elfogadott kép a hajléktalanokról, miszerint mindegyik idült alkoholista és/vagy drogos és/vagy szerencsejátékos és azért vesztették el az otthonukat, mert túl sokat áldoztak a szenvedélybetegségükre. Aztán meg, bármennyire önellentmondás is, van egy olyan belső indítattása az embereknek (jó, nem mindenkinek, de nagyon sokaknak), hogy segíteni akarnak a szegény hajléktalanoknak. És ezen a ponton indult a vitánk. Hogy hogyan segítsünk. Szerinte mindenképpen segélyszervezeten keresztül kell, mert ha magának a hajléktalannak adjuk a pénzt, akkor az első útja a kocsmába fog vezetni. Én pedig mondtam neki, hogy segélyszervezetnek én nem adok pénzt, mert úgyis elsikkasztják a legnagyobb részét, ha biztos akarok lenni benne, hogy a pénz ahhoz jut, akinek szánom, akkor magának a hajléktalannak adom.

Beszélgettünk, beszélgettünk és minden felvetésemre az volt a válasza, hogy ha pénzt adunk, akkor azt úgyis elisszák/eldrogozzák/eljátsszák. Akkor inkább vegyek takarót, élelmiszert stb. és azt adjam oda neki.

Namost én egy nagyon hosszú, nagyjából 2 évtizedes gondolatmenetet követően jutottam el odáig, hogy azt mondjam: "és ha egy doboz sört vagy egy üveg bort akar venni a pénzből, amit adok neki, akkor mi van?"

Kifejtem bővebben. A hajléktalan-probléma akkor kezdett foglalkoztatni, amikor 10 éves korom körül elkezdtem önkénteskedni a Vöröskeresztnél. Akkor még bennem is élt az általánosan elfogadott kép az idült alkoholista hajléktalanról, aki tuti a saját hibájából került az utcára. De ennek ellenére fájt értük a szívem, segíteni akartam rajtuk egy tízéves minden lelkesedésével. Gimnazista koromban arról gondolkodtam, hogy milyen jó lenne, ha meg tudnám venni a Corvin Áruház épületét a Blaha Lujza téren, mert akkor kialakíthatanék egy olyan hajléktalanszállót, ahol minden hajléktalannak kulccsal zárható szobája lenne egy kis fürdőszobával, amiben lenne munkaügyi központ, ahol lenne pszichológus és szociális munkások, ahol mindenki együtt dolgozna azon, hogy fedél legyen újra a hajléktalanok feje fölött.

Amíg csak önkénteskedtem a Vöröskeresztnél, addig megfigyeltem az utcán kolduló embereket. Pénzt nem adtam, mert akkor még élt bennem, hogy idült alkoholista és el fogja inni, én pedig azt akarnám, hogy élelmiszert vagy takarót vegyen rajta, amit úgyse fog. Aztán ahogy egyre többjüket figyeltem meg, úgy kezdtem felfedezni, hogy bizony nem mindenki alkoholista, aki az után él. Nem álltam le senkivel, hogy megbeszéljem az életének a történetét, de egy idő után jól meg tudtam különböztetni azokat, akik piára gyűjtenek azoktól, akiknek tényleg élelmiszer kellene. A "koldusmaffia" tagjait is elég jól megtanultam kiszűrni. Egyszer láttam egy nagyjából 70-es éveiben járó bácsit, aki nem volt erőszakos, nem mászott az arcomba, hogy adjak neki pénzt, csak csendben ült a kapualjban egy táblával maga előtt, amin annyi volt csak olvasható, hogy éhes vagyok. Bementem a sarki boltba és vettem neki 6 zsömlét meg némi felvágottat. Mikor odaatdam neki, akkor leírhatatlan boldogság ült ki az arcára. Majd elkomorodott, és jó sokszor visszakérdezett, hogy ezt biztos neki szántam-e és hogy valóban nem a saját számtól vonom-e meg a falatot és hogy tényleg nem fog hiányozni a havi költségvetésemből ennek az ára.

Amikor elkezdtem a Vöröskeresztnél dolgozni 19 évesen, akkor tele voltam lelkesedéssel, hogy most főállásban tudok segíteni ezeken az embereken. Az útvonalamon munkába menet 2 "állandó" hajléktalan volt. Az egyikük az Örs Vezér téren a hévet a metróval összekötő aluljáróban, a másik az Arany János utcában a metrómegálló könyvesbolt felőli kijáratánál. Az Örs Vezér téri férfitől rendszeresen venni kezdtem a Fedél Nélkült. Elolvasgattam a cikkeket is, de elsősorban nem ezért vettem, hanem azért, hogy értelme legyen a munkájának. Ugyanis sokan nem tudják, hogy a Fedél Nélkült áruló hajléktalanok nem munkanélküliek, hanem ugyanolyan hírlapárusok, mint akik az újságos standokban ülnek, csak a lap eladásából származó bevétel 100%-át megtarthatják. A lapnak pedig nincs fix ára, mindenki annyiért veszi meg, amennyit rászán.

Az Arany János utcánál lévő férfinek pedig úgy segítettem, hogy amire a raktárosunk rábólintott, azt kivittem neki. Levespor, keksz, nápolyi stb. Ő pedig egy idő után elkezdett nekem félretenni egy Metró újságot minden reggel, hogy így köszönje meg. Nem ezért csináltam, de nem mondtam nemet a Metró újságra. Azt szerettem olvasni, de általában mire az Örsre értem, már mind elfogyott. Örültem, hogy ő félretesz nekem egyet. Sokat nem beszélgettem vele, a mai napig nem tudom sem a nevét, sem az élettörténetét, de azt biztosan tudom, hogy semmiféle szenvedélybetegsége nem volt.

A huszas éveimben is sokat gondolkodtam a hajléktalanságon és még most, a harmincas éveimben is. És még közel sem értem a végére. Nem minden hajléktalan szenvedélybeteg, bár természetesen tisztában vagyok vele, hogy vannak sokan szenvedélybetegek is köztük. Viszont ha vissza akarnak kerülni a társadalom krémjébe a perifériáról, akkor alig számíthatnak ebben segítségre. Akkor sem igazán kapnak támogatást, ha minden tőlük telhetőt megtesznek az ügy érdekében. Az átlag adományozó azt várja el, hogy a pénzéből valahogy kerítsenek fedelet a fedél nélküliek fölé és nyújtsanak neki segítséget az alapvető szükségletek - étkezés, melegedés stb.- kielégítéséhez. És ez idáig rendben is van. De ha azt is hozzávesszük, hogy az átlag adományozó 20-50 forintokat szeret adni, akkor hirtelen irreális lesz az elvárás.

Ilyenkor szokott elhangozni, hogy keressen munkát, menjen el dolgozni. Én már rég nem élek Magyarországon, de ami információ eljut hozzám, abból azt tudom leszűrni, hogy még azoknak is nagyon nehéz állást találniuk, akiknek van fedél a fejük fölött és tudnak mosni, fürdeni (tehát nem büdösek) van internethozzáférésük (azaz tudnak álláshirdetéseket böngészni egész nap és önéletrajzokat küldeni emailben) és telefonuk (amin utána tudnak telefonálni az elküldött önéletrajznak és amin el tudják érni őket, ha be akarják hívni őket interjúra). Egy hajléktalannak ez az eszköztár mind kiesik. Ha van mobilja, akkor a társadalom ferde szemmel néz rá, hogy erre bezzeg van pénze, kajára meg nincs. Ha nincs mobilja, akkor nem tud állásügyben telefonálni. Használjon nyilvános telefont. Rendben. Mennyi a percdíj és mennyi készpénzt hajlandó adni az adományozó? Ha behívják interjúra, akkor nem fogja ápolt ember benyomását kelteni. Borostás lesz, kicsit büdös, a ruhái koszosak. Még akkor is, ha interjú előtt el tudott menni valahová mosakodni/mosni. Nem őt fogja akarni alkalmazni a munkáltató, akármilyen meggyőző is a stílusa. Az sem szokta jól kivenni magát, ha az önéletrajzban nem tud kontakt telefonszámot megadni. Ha van mobilja, akkor más a helyzet, de tartsuk észben, hogy ezt luxuscikknek gondolják azok, akik adományozni szoktak. A segélyszervezetek valamicskét tudnak segíteni ebben, de nem túl sokat.

Ha mégis talál állást és elkezd dolgozni, akkor a következő lépés, hogy szeretne albérletbe menni, kiszakadni az utcai közegből. Mégis ki fog neki lakást kiadni? Amint a tulaj megtudja, hogy hajléktalan, rögtön nem fogja kiadni neki a lakását. És még csak nem is hibáztatom őt emiatt. Fél, hogy beengedi, aztán nem tudja majd többé kitenni. Akkor sem, ha a hajléktalan elveszti az állását és nem fog tudni fizetni, mert Magyarországon a törvény a birtokost védi a tulajdonossal szemben. Nyilván ennek a kockázata akkor is megvan, ha olyasvalakinek adja ki a lakását, aki másik albérletből jön, de egy hajléktalan esetében nagyobb ez a kockázat. Önkormányzati lakás? Létezik ez még Magyarországon? És ha igen, akkor mennyit kell rá várni? Ausztrália esetében pedig az ügynökségek nyilván nem egy hajléktalant fognak ajánlani a tulajnak, amikor túlkínálat van jól kereső, biztos egzisztenciával rendelkező bérlőjelöltekből, akik horribilis összegeket készek fizetni még egy sötét kis lukért is. Itt Ausztráliában van önkormányzati lakás-szerűség, úgy hívják, hogy housing commission, de azoknak is hosszú éveket kell várni lakásra, akiket egyáltalán felvesznek a várólistára. És a várólistára kerüléshez sokszor nem elég annyi, hogy valaki egyedülálló anya 5 gyerekkel és nemsokára ki fogják lakoltatni. Ha van az anyának x dollár bevétele, ahol x > minimálbér, akkor beint a Centrelink, hogy abból meg kell tudni élni, mert a Centrelink a kiadási oldalt nem nézi, csak a bevételit. Ha meg nincs munkája, akkor ő a dole bludger, aki még dolgozni sem hajlandó elmenni és biztos csak a segélyért szülte a gyerekeit. Erre a sztereotípiára pedig csak ráerősítenek az olyan műsorok, mint a Struggle Street vagy Housos.

Namost ha én segíteni akarok, akkor több opció jön számításba. Adhatok ételt / italt / ruhát / készpénzt / bútort stb. egy tetszőleges segélyszervezetnek. Ők pedig belátásuk szerint hasznosítják. Eladják a ruhákat és a befolyt pénzből építenek hajléktalanszállót, vagy odaadják a rászorulónak az ételt, esetleg vesznek a befolyt összegen utalványt, amit nem lehet cigire vagy alkoholra költeni és ezt osztogatják. Viszont számolnom kell azzal, hogy a jobb dolgokat úgyis el fogják sikkasztani, az adományozott pénzem nagy részét pedig önmaguk reklámozására költik.

Ha közvetlenül a hajléktalannak akarok segíteni, akkor vagy pénzt adok neki, vagy ételt / italt / ruhát stb, esetleg megengedem, hogy lezuhanyozzon a fürdőszobámban, ha nagyon a szívemen viselem a hajléktalanok ügyét. Ha meg akarom szabni, hogy mit vehet a pénzemen, akkor nem a pénzt adom oda neki, hanem azt, amit venni akarok rajta neki. Viszont ha nem akarom megszabni, hogy mire költheti a pénzemet, akkor bizony a pénzt fogom odaadni, és nem problémázom azon, hogy esetleg alkoholt vesz belőle. Ugyanígy problémázhatnék azon is, hogy csokoládét / hamburgert / zsírban tocsogó ételeket fog venni. Az is egészségtelen. Erőszakossá kétségtelenül nem fog válni egy hamburgertől, míg a piától válhat, de annyi pénzből, ami egy átlag, nem frekventált helyen kéregetőnek egy nap alatt befolyik, nem fog tudni annyi piát venni, hogy erőszakossá váljon. És még egyszer: nem minden hajléktalan alkoholista.

Nem egyszerű kikerülni ebből a körből, sokaknak nem is sikerül. Akkor meg miért ne ihatna meg adott esetben egy pohár bort vagy egy doboz sört? Nem attól lesz alkoholista valaki, hogy időnként megiszik egy adag alkoholt. És ha én azt látom, hogy egy hajléktalan alkoholt iszik, abból még nem következik automatikusan az, hogy meg sem áll, amíg végére nem ért egy teljes üveg vodkának. Érdekes mód, ha valakinek van a feje fölött fedél, akkor rögtön nem nézünk rá szúrós szemmel, ha megiszik napi egy doboz sört. Még csak alkoholistának sem lesz kikiáltva emiatt. Én nem iszom alkoholt, de el tudom képzelni, hogy van, aki vágyik rá. Nem úgy, mint ahogyan Richard, mert az tényleg alkoholizmus. Hanem úgy, mint ahogy én a Nutellára. Nem eszem meg minden nap egy teljes dobozzal, de időnként nagyon jólesik pár evőkanállal enni belőle és 1-2 hónap alatt elfogy egy doboz.

Ha nem az az alapállásom, hogy ÚgyisAlkoholistaElisszaAPénzemet, hanem szimplán csak emberként kezelem a hajléktalant, aki alapjáraton nem szenvedélybeteg és tudja, hogy abban a pillanatban mi segítene rajta a legjobban, akkor nyugodt szívvel adhatok neki pénzt. Na és ha vesz rajta egy doboz sört, akkor mi van? Majd a következő héten venni fog egy pohár forró csokit. Az alkoholizmus nem itt kezdődik.

És különben is, igenis szét kell választani a hajléktalanság problémáját és az alkoholizmus problémáját. Más megközelítést igényel a kettő, és az előbbi esetében kellő odafigyeléssel és megfelelő stratégiával hatalmas sikerarányt lehetne elérni, míg az utóbbi megoldásához nincs egyetemes, bevált recept és nem lehet olyan stratégiát kifejleszteni rá, ami tutibiztosan meghozza a várt sikert. És ha az egyiket sikerül is megoldani, az nem jelenti azt, hogy automatikusan megoldódik a másik is. Akkor sem, ha egy hajléktalan alkoholista is. Akkor meg főleg nem, ha egy alkoholistának van fedél a feje fölött.
1 Response
  1. Lulu Sóder Says:

    Abszolút egyetértek veled! Ezt az életmódot, másképp ki sem lehetne bírni. Had igyon szegény, ha már fedél nincs a feje felett!